A barátságról - aktuálisan

Forgattam a fejemben, hogyan is írjak a barátságról? Nincsen az első évektől mostanáig is tartó örök barátságom, de vannak jóbarátságok, amiket a közös tanulás, munkahely, közösségben való együtt munkálkodás vagy pedig - láss csodát! - az internet hozott össze.

Aztán a közelmúltban váratlanul úgy fordult az életem, hogy megtapasztalhattam a bölcs mondás igazát: Bajban ismerszik meg a barát.
És egyszerre meglett a téma, és meglett az is, hogy ez a barátság dolog nem elsősorban filozófiai kérdés, meg nemcsak ott folytatjuk a telefonban, ahol abbahagytuk, hanem, bizony, olykor kőkemény áldozat is valamelyik fél részéről. Hogy éppen lemond a maga kedves programjáról, mert a másiknak akkor arra van szüksége, hogy mellette legyen..., meg más, a helyzet és a pillanat kívánta cselekedetek. Az pedig, hogy én rá is tudom bízni magam, az már nemcsak a segítőkészség elfogadása, hanem a barátság biztonsága. És tudhatom, hogy a vidéken lakók is ugrásra készek, és csak egy szavamba kerül, hogy jöjjön, ha segíteni kell, ugyanígy a munkatársakkal is. De előkerül olyan is, akivel már régóta nem, őszinte az érdeklődése, tenni akarása, és ez is olyan megnyugtató, jó érzés. Tudni, hogy vannak barátaim, - amely megnevezés, nyilvánvalóan, a barátnőt is magában foglalja.
Persze, ez az egész mindig csak úgy működik, ha kölcsönös.
Innentől aztán lehetne ezen lelkizni, amibe most nem kezdek bele (és nyugi, a zélet visszafordult a maga megszokott, rendes medrébe, barátság-teszt pozitív, mindenki felszabadultan élheti tovább az életét, anélkül, hogy ezen egy szemernyit is kéne gondolkoznia, hiszen barátok között ez így természetes :)

Első is, örök is

Amikor iskolás lettem, az első nap anyu elkísért az osztály ajtajáig, én pedig átléptem a küszöbön és megálltam a legutolsó pad mellett. Ebben a pillanatban a pad túlsó végéről kiaraszolt egy kislány és azt mondta: Gyere, ülj ide mellém! Világoskék kardigán volt rajta, az alján kicsi színes hímzett virágokkal, erre tisztán emlékszem. Ez a kislány lett az első igazi barátnőm. Nyolc évig egy osztályba jártunk, de az iskolán kívül is rendszeresen találkoztunk. A vasárnap délutánokat gyakran együtt töltöttük, nagyokat beszélgettünk, keresztül-kasul bicikliztük a környéket és néha, amikor kaptunk pár forint zsebpénzt, a ligeti cukrászdában ettünk egy-egy krémest vagy sarokházat. 

Középiskolába már nem egy helyre jártunk, őt felvették a képzőművészeti gimnáziumba, én pedig a kerületi gimnáziumba kerültem. De vasárnaponként még így is sokszor találkoztunk, a tavaszi szünetben együtt mentünk be a városba kiállításokat nézni, ami neki kötelezően előírt program volt és mellesleg engem is érdekelt, a nyári vakáció idején pedig végre sokkal több időt tölthettünk együtt. Érettségi után együtt tanultunk varrni egy párhónapos tanfolyamon és a ligeti rajzkörbe is együtt jártunk. Aztán később én Szegedre kerültem, ő pedig férjhez ment. Ekkor kezdett bennünket elsodorni egymás mellől az élet, bár amennyire lehetséges volt, tartottuk a kapcsolatot, de már mindkettőnket egészen más dolgok foglalkoztattak. Sok év telt el úgy, hogy csak felületesen tudtunk egymásról és csak elvétve találkoztunk, ennek ellenére valahogy mégis megmaradt az a régi lelki kapcsolat. Ma már jóformán csak telefonon halljuk egymást, de minden alkalommal bőven van miről beszélgetnünk, szinte úgy, mintha még mindig napi kapcsolatban lennénk.

Ami pedig a barátságot mint fogalmat illeti, nekem mindig is az volt a véleményem, hogy nem mindenki barátom, akivel jóban vagyok. Gyakran tapasztalom, hogy vannak, akik sok-sok embert neveznek barátjuknak, gyakorlatilag mindenkit, akivel barátságos viszonyban vannak, ami szerintem a fogalom téves értelmezése. A barátsághoz sokkal több kell, mint egy-két kellemes találkozás, jó beszélgetés, nagy nevetések, egyetértés bizonyos dolgokban - ezek rokonszenven alapuló jó emberi kapcsolatok, együttlétek, de nem barátságok. Hogy mást ne mondjak - és meg ne sértődjön most senki, de például a netes ismeretségek többsége sem barátság, még ha időnként blogbarátnak vagy hasonlónak nevezzük is egymást. Mondom, a többsége nem barátság, de persze ismerünk ellenpéldákat is, amikor egy netes ismeretségből hipp-hopp, egyszercsak barátság lesz. Kivételesen. Mert mint tudjuk, kivételek erősítik a szabályt. :)

_______________________________________

Közben még valami idevágó eszembe jutott, nosza le is írom. Van nekem egy gimnáziumi osztálytársam, akivel annak idején egyszerre kerültünk a szegedi egyetemre és az első két tanévben együtt is laktunk: elsőben albérletben egy panellakás icipici félszobájában, másodikban pedig egy kollégiumi szobában. Tehát két évig eléggé összezárva éltünk, az ember azt hinné, hogy  ebben az egymásrautaltságban magától értetődően szoros barátság alakult ki köztünk. Pedig inkább úgy lehet mondani, hogy konfliktusok nélkül, jól megvoltunk együtt, de nem lettünk barátok. És ahogy én sem gondoltam rá soha úgy mint barátnőmre, biztos vagyok abban, hogy ő sem nevezne engem barátnőjének, ha megkérdezné tőle ezt valaki. Hát... ugye hogy nem is olyan egyszerű ez a barátság dolog? Legalábbis mindenképpen sokkal komolyabb  a jól megvagyunk együtt állapotnál.

Elmondom én,elmondanám.

Így 73 évesen visszatekintve én is hozzászólnék a barátság témához.
Igaz barátnő nekem nem jutott csak ideig-óráig. Voltak persze gyermekkori játszótársak,kedvelt osztálytársak, közülük leginkább M.-el jártam össze kamasz koromban is. De nem egy volt az érdeklődésünk. Én olvasni szerettem, a fiukkal csak haverkodtam, ő már kamaszként udvaroltatott.Mégis úgy alakult, hogy én már a menyasszonya voltam annak, akivel 43 évet éltem le jóban-rosszban s ő egyedül volt. Ekkor maradoztak el a találkozásaink, beszélgetéseink. Az ötödik kerék esete. Nem részemről, engem nem zavart volna, de őt valószínű igen. El is került a megye székhelyre, én férjhez mentem, itthon maradtam falun. Az első lányom születése után már fel sem keresett. Bevallom rosszul esett.  Évtizedekig alig hallottam róla, csupán ezt-azt a nővérétől, hogy férjhez ment ő is, gyermekei is vannak, ennyi. Persze tudom, én is hibás voltam, hogy nem próbáltam vele kapcsolatot teremteni, de bizony azokban az évtizedekben nagyon elfoglalt voltam: család, munka.
Majd eljött az állt. iskolai 50 éves évforduló. Találkozót szerveztem, őt is meghívtam. Úgy beszélgettünk, mintha tegnap váltunk volna el. Aztán pár képeslap, néhány telefon és maradt minden a régiben. Én nem akarom zavarni, lehet, hogy ő sem engem.

Aztán volt-van egy munkahelyen kialakult barátnőm, a férjeink is barátok voltak, míg éltek. A fél évszázados kapcsolat során többször éreztem, hogy "valami van, de nem az igazi" Sokszor okozott nekem csalódást, de él a kapcsolatunk, a hibái és a hibáim ellenére.

Másik barátságom már nyugdíjasként alakult volt kolléganőmmel. Itt a korkülönbség és a kettőnk elég nehéz természete miatt vannak távolodások.

Érdekes barátnői kapcsolat egy kéthetes táborozás során jött létre, még Csillebércen. Sok-sok éven át leveleztünk, mindent tudtunk egymásról. Húsz év után alakult úgy, hogy felkerestük a férjemmel és a két nagyobbik lányommal. Érdekes találkozás volt. Majd pár év elteltével ő is eljött hozzánk a családjával. Ebben az esetben a távolság hátráltat bennünket. Ő az ország egyik végében él, én a másikban és a korunk miatt már nem vállalkozunk egyedüli vonatozásra. Évente egyszer-kétszer azért felhívjuk egymást és beszámolunk a történésekről.Csak hát ez kevés.

Szóval összefoglalva: olyan lelki barátnőt, amilyen a könyvekben, filmekben és nagy ritkán a környezetemben van - olyat nekem nem sikerült találnom. 

Örök barátság

Akkor lett kész az óvodában az új csoportszoba. Mi voltunk a szerencsések, akik az új szobába költöztünk,minden új volt nemcsak a falak az ablakok, hanem a berendezés sőt még a játékok is. Az új ki székeket félkörbe raktuk az óvónéni köré, nyilván valami foglalkozás volt, amikor egyszercsak nyílt az ajtó és Jucika néni egy cingár vékonyka, nagy szalagos riadt szemű kislányt vezetett kézen fogva a félkör közepére és csak annyit mondott, ezt a kislányt Z. Katikának hívják, és ő  lesz az új kis óvódás társatok, most költöztek ide. Azzal otthagyta a kislányt aki onnan középről  félve vett szemügyre bennünket.  Csend volt. Az a fajta csend,  amikor szinte megáll az idő és nem történik semmi...
Senki sem mozdult, láthatóan még az óvónéni is meg volt lepődve, nem tudta mitévő legyen, vagy csak várta, hogy mi fog történni, nem tudom. De hosszú volt a csend, mígnem egyszercsak felálltam, odamentem a kislányhoz, kézen fogtam és azt mondtam neki, gyere ülj ide mellém!

Így kezdődött a barátságunk és ettől kezdve elválaszthatatlanok lettünk. Óvodás korunkban egyszerű volt, minden nap találkoztunk, de aztán más-más iskolába kerültünk, de még ez sem volt akadály, mert Kati bátyja volt az áldozat, akinek kísérgetni kellett Katit hozzánk, meg haza, sőt sokszor rámaradt az is, hogy tőlük engem kísérjen mihozzánk haza. Ez heti egy két alkalom volt, mígnem már önállóan elengedhető korba léptünk és már csak arra kellett ügyelni, hogy világosban hazaérjünk.
Aztán középiskolába megint egy osztályba kerültünk és négy évig egymás mellett is ültünk. Nem is volt kérdés, hogy ki mellé ülünk le, holott neki is, nekem is számtalan általános iskolás osztálytársunk lett a gimnáziumban is osztálytársunk. Aztán lett  még barátunk a négy év alatt, de őket inkább bevontuk magunkhoz, de fel sem merült, hogy másként is lehetne. Egyetemista korunkban is találkozgattunk, bár ő már korán menyasszony lett, így inkább utazott haza a vőlegényéhez, míg mi gyakrabban találkoztunk- régi barátok- és buliztunk együtt.

Később lett  még barátnőm, de vele is szinte sorszerű találkozásunk volt.  Az általános iskola vége után  a jogi karon meg volt hirdetve, természetesen csak fizikai dolgozók gyerekének egy egyetemi ismerkedős bemutató oktatási hét, ahová - miután tudomást szereztünk róla- el lehetett menni, de persze semmiféle juttatást,  kollégiumi elhelyezést, étkezést, semmit nem kaphattunk, de ott lehettünk. Az anyukám vállalta, hogy elutazik velem Szegedre és eltöltünk ott három napot, én bejárok az egyetemre, ő meg sétálgat, nézelődik. IBUSZ-szobát vettünk ki és ott laktunk a Kígyó gyógyszertár felett, a Klauzál téren.

Persze, fogalmunk se volt  arról, amikor leszálltunk a vonatról, hogy akkor hova és merre is kellene menni.
Kérdezősködni kezdtünk, hogy hogy lehet bejutni a városba, merthogy nem tudtuk, hogy csak az az egy villamos járat van a vasútállomásról a város közepére, ami ott áll éppen az állomás előtt. Az állomáson feltűnt egy másik anyuka egy másik kislánnyal, szintén bőrönddel és ugyanolyan tanácstalan arccal, kérdezősködött a városba jutásról, mint mi. De hát ez nyilván nem ment ritkaság számba egy nagyvárosi vasútállomáson az 1970-es évek elején, amikor se GPS, se mobiltelefon nem volt, csak városi tájékoztató térkép, meg az ember szája, amivel kérdezett.

Aztán kicsit később, amikor megtaláltuk szállásunkat és a jogi kar melletti önkiszolgáló étteremben ebédeltünk (mint később megtudtuk, a Lófara néven elhíresült önkiszolgáló étterem és kocsma), ismét feltűnt a másik anyuka a másik kislánnyal - innen már  hamar ment a dolog, és hamar kiderült, hogy mindketten a jogi kar F-es  bemutatójára jöttünk ( gyk: fizikai dolgozók gyerekének szervezett egyetemi kedvcsináló) - szinte illegálisan,  merthogy az én apám ügyvéd volt, Mártié meg állatorvos...
Mit mondjak,  tetszett az egyetemi bemutató nem is értettem, miért is kell nekem még gimnáziumba is járni, amikor rögtön lehetnék egyetemista is...
Ez az F-es program aztán még vagy háromszor ismétlődött és a végén már csak ketten mentünk Mártával Szegedre anyai kíséret nélkül, merthogy természetesen  ebből a találkozásból  is örök barátság lett. Életünk egyik döntő időszakát töltöttük együtt, nap-nap után sülve-főve, formáltuk magunkat és egymást, próbáltunk kiigazodni az életben az önállóvá válás nehéz időszakában.

Az örök barátság nem azt jelenti, hogy mindig sülve főve együtt vagyunk, hanem azt, hogy tudom, hogy van, hogy barátom, hogy számíthatok rá, ha rá van szükségem és ő is számíthat rám, bármi van, bármikor. Mindegy hogy  évek óta nem láttuk egymást, vagy hogy tegnap találkoztunk.
Ott voltunk egymás esküvőjén, a gyerek névadóján,  gyakran hallottam tőle telefonon: hallod a pápát könnyebb elérni telefonon, mint téged nyitómondatot, és évente biztosan találkoztunk, amikor mentek nyaralni, mi meg lent voltunk a Balatonon.
A legutóbbi negyven évben a születésnapi köszöntésünk mindig  úgy kezdődik, hogy éljünk 100 évig, aztán haljon aki akar...

Ma már csak ritkán találkozom mindkét kedves idős hölggyel, de mint az örök barátságoknál lenni szokott, azonnal ott és úgy  folytatjuk a beszélgetést,  ahol az éppen abbamaradt és következik.


A hozzászólások olvasása után jutott eszembe, hogy más barátságaim is ilyen sors-szerű találkozások eredménye.


Például Éva.
Édesapám halála után, amikor  anyukám leköltözött Szegedre, hogy közel legyünk egymáshoz, én még évekig egyedül laktam a k-i házat, mire eldőlt a dolog, hogy anyukám mégis eladja. A vevők, akik megvették, a ház háta megetti telken álló emeletes lakásban lakó szomszédok voltak. Egy fiatal házaspár, akik új házat építettek e régi helyett. A ház felépült, a házaspár elvált, mígnem egyszer az irodában egy kétségbeesett fiatal nő keresett fel, hogy segítsek neki. Nem ismertem meg, hisz előtte csak egyszer találkoztunk,  de ő volt az egyik vevő.  Miközben beszélgettünk, és próbáltuk megoldani a problémáját, azt éreztem, hogy a velem szemben ülő tüzetesen vizsgálgat, és már szinte a vesémben olvas- én meg csak annyit mondtam, hogy azért ha talál valami rendelleneset, ugye nekem is megmondja?
Mélyen elpirult, csak annyit, mondott, hogy bocsánat nem akart semmi rosszat, csak olyan erős késztetést érzett, hogy nem tudott ellenállni. Aztán kérdezte, hogy honnan vettem észre, és mit éreztem?  Mondtam, hogy nem tudom, egyszer csak tudtam, hogy belülről vizsgálgat és kész.
No, azóta  vele is időtlen barátságban élünk.

Aztán meg már régen ügyvéd voltam, amikor a kilencvenes évek elején új munkatárs érkezett a bíróságra. Ő lett az elnöki iroda vezetője. Nos percek alatt kiderült, hogy mi Kiss Antal utcai szembe-szomszédok voltunk gyerekkorunkban... Gyerekként csak tudtunk egymásról, nem voltunk  barátok, nem volt semmi találkozási pontja az életünknek.  Most azonban hamar kiderült, hogy gyerekeink egy korúak, egy hónapban születtek, egyforma  az ízlésünk, egyforma az értékrendünk és közel egyformán gondolkodunk a világról. Az embernek felnőttként nagyon - nagyon kevés igazán bizalmas barátja van. Olyan akivel a házastársáról is tud dolgokat bizalmasan megosztani abban a biztos tudatban, hogy kettőjük között marad a dolog. Nos Kata ilyen felnőttkorban szerzett örök barát. Nap, mint nap együtt voltunk, együtt jártunk ebédelni, és gyakran az ebéd utáni hivatali kávézás egy csöppet elnyúlt - mert a bíróságon előkerültek a bírónők, az elnök és alkalmanként közösen vitattuk meg a világ dolgait. De Kata azért más, vele olyan egyszerű   mindenről őszintén beszélni, minden köntörfalazás nélkül, szépítés és hamukázás nélkül, kimondani azt ami az embert bántja, vagy amiről éppen gondolkodik gyerekről, férjről, barátról  életről, halálról... Mert a másik biztosan megérti, és egy "kivülálló önmagamként" elmondja, hogy mit is gondol  vagy mit tanácsol, de legalább értően meghallgat.

Az embereknek az a legnagyobb baja manapság, hogy nincsenek bizalmas barátai. A tehetősebbek fizetett bizalmas barátot tartanak;  ők pszichológushoz járnak,  a szerencsések meg csak veszik a telefont, "szia, ráérsz?" Hiába vagyunk alkalmanként a világ egymástól távoli pontjain, de a beszélgetés
ugyanolyan, mintha egymással szemben ülve kavargatnánk a kávénkat...

Az első közös kávézásnak is immár lassan 25 éve...

 
Minél több idő telik el annál inkább előkerülnek azok az emberek, akikkel mindig is számíthattunk egymásra.  Ők az örök barátaim.

Történetek a barátságról

A barátságról...
Azt hiszem, inkább fiatalkori téma.
Egyszer anyósom azt mondta, hogy idősebb korban nehezebben kötődnek barátságok. Akkor azt hittem, túloz, hogy meglehetősen zárkozott természete mondatja vele.
Most, amikor már lassan elérem az ő akkori életkorát, rájöttem, hogy igaza volt. 50-60 év után legfeljebb többé-kevésbé szoros, kellemes kapcsolatok szövődnek, de barátságok nemigen...
Hát akkor mi is az a barátság?

Isztambuli szilveszter

Visszagondolok gyerek- és kamaszkoromra. Volt egy osztálytársam, akivel sokszor összekaptunk az általánosban, középiskolás éveinkben pedig bensőséges barátnők lettünk. Ha délután összejöttünk, alig bírtunk elválni: ő engem, én őt kísértem a sarokig, többször is, oda-vissza. Sokat nevettünk, sok bizalmas gondolatot is megosztottunk. Aztan elváltak útjaink, én Szegedre kerültem, majd tovább sodort az élet. 

A moszkvai év alatt B. M. csoporttársammal laktunk egy szobában, két orosz lány társaságában. Közös füzetbe vezettünk naplót kalandos moszkvai évünkről, még randevúinkra is együtt jártunk: biztonságosabb volt! Nemegyszer előfordult, hogy kis flörtjeink tárgya a barátnőhöz fordult segítségért, ha el kellett símítani valamilyen félreértést!

Itt, északon

Aztán is jöttek barátságok, s amikor férjhezmentem, már házaspárok között szövődtek többnyire. Amíg különböző országokban éltünk, a francia kolónia tagjai meglehetősen összetartottak. Isztambulban leginkább két kb. korunkbeli házaspárral jártunk össze hétvégeken, vendéglőbe, kirándulni, ide-oda. Gyerekeink korban egymást követték, mint az orgonasípok. Sokszor táboroztak le egyikünknél-másikunknal hét végén. A karácsonyt, szilvesztert együtt ünnepeltük 6 éven át, mert a törököknél nem volt karácsonyi szünet.
Itt is sok embert ismerek, összejárunk, s ha bármi bajom van, azonnal többen is a segítségemre sietnek. 
Talán én letten zárkozottabb, ki tudja...

Miben hasonlítunk, miben különbözünk?

Ha túl sok a hasonlóság, egy idő után unni fogjátok egymást. "Már megint!" - mondod, és titokban belátod, hogy te se csináltad (gondoltad) volna másképpen. Olyan emberhez vonzódsz igazán, aki picit túlmutat a korlátaidon, rádöbbent valamire, amire eddig nem gondoltál, megmutat valamit, amit eddig nem ismertél, így nyújt a barátsága érzelmi és ismereti többletet. Ragaszkodsz hozzá. Ő pedig szívesen veszi tőled azt, ami belőle hiányzik, vagy csak nyomokban van meg. Például elámulva látja, milyen ügyesen varrsz, miközben ő egy öltést sem tud türelmesen összehozni. Csodállak, ezért is szeretlek.  Viszonzásul csak önmagamat adhatom. Eszmecsere, érdeklődés, támogató figyelem, segítség, szeretet. A barátság tartalma nagyjából ennyi. Bár ugyanez kijár a családtagoknak is. A barátság fennmaradásáért tenni kell valamit, a családba beleszületünk.

Ezzel a lánnyal 62 éve vagyunk barátnők. Néha lazult a kapcsolat, néha szorosabbra zárult. Együtt lettünk gyerekből felnőttek. Ha nem költözünk Pestre, gyakrabban találkozhattunk volna. Bármilyen hosszú kihagyás után mégis ott  folytatjuk a beszélgetést, ahol abbahagytuk.    

A barátságról

A barátság roppant
gazdag fogalom, és kimeríthetetlen. Szűkebb csoportomban történt, hogy egyikünk
azt mondta: YX már majdnem a barátom volt. Meghallgattuk, és nem igazán
értettük, hogy miért nem tudott egészen baráttá lenni? Ugyanott, ugyanakkor
elhangzott a másik véglet: Ti, akikkel egy közösséget alkotok, mind a barátaim vagytok.


Most kicsit a nemek felől vizsgálom. Két férfi és két nő hamarabb lesz barát,
mint a vegyes párosok. Utóbbiak vagy elhidegülnek, vagy intim kapcsolatba kerülnek,
így kevésbé valószínű, hogy barátság marad a viszonyuk. Szoktam mondani: egy
ilyen vegyes páros barátság olyan, mint két mágnes, amely természeténél fogva
össze akar csapódni. Sok felesleges energiát emészt, hogy az intimitás fokát ne
közelítsék a szokásosnál jobban, azaz intim szférájukba ne engedjék a másikat.

A barátságról gondolkozva idehozok egy képet az olajfák hegyén történtekről. Jézus
elfogásakor a csapatot vezető Júdáshoz intézi szavait: Barátom, mi végre
jöttél? Tudván tudja, hogy barátja elárulta. Mégis így szólítja: barátom.

A barátok félszavakból értik egymást. Tűzbe teszik egymásért a kezüket, kitartanak
egymás mellett jóban, rosszban, sőt sok esetben nyilvánvaló világnézeti és
politikai véleménykülönbségük ellenére is kitartanak egymás mellett. Semmi sem
számít, mert barátok. Kitartanak, mint Róbert Gida Micimackó mellett, amikor
így szól: Csacsi öreg medvém.

Szép leírást ad a barátságról A kis herceg írója: A. de Saint Exupéry. Nem ragozom
tovább. Inkább megjegyzem, hogy a barátság nem fordulhat senki ellen, pusztán
arról szól, hogy erőink végesek, és képtelenség mindenkivel a barátság
kötelékét létrehozni. A többiek viszont a bibliai felebarát (atyafi)
kategóriába esnek, és személyválogatás nélkül mindenkit megillet az ártatlanság
vélelme. Célszerű meghallgatni mindenkit, és erőnk szerint segíteni emberségük
kiteljesedésében. 

barátságok, szabóságok...

a barátság gyönyörű, nagy téma, nem akarom sem kihagyni, sem ezzel a kis előzetessel elintézettnek tekinteni---de ez elkészült már. a gyerekkori emlékeimet írtam(írom?) meg versformában mostanában (ürügy: unokám kérte, meséljek a kiskoromról... jöttek így az emlékek , emlékcserepek- bár sok közülük még nem neki való) (anyja szerint az én egész gyerekkorom nem...:(  na és nekem való volt? - jut eszembe)

mindenesetre most kapóra jött ez a z emlékezés két kis általános iskolai ,(alsó tagozat!) Szabó nevezetű barátnőmről írtam itt, igy:,,,,

szabóságok

alsóban két

barátnőm van

mindkettő Szabó

Sára, meg Anikó

de ők 

nem barátnők…

Sára a töltés mellett lakik

a nővérével és

özvegy tűzoltóné anyujával

aki nagyon szigorúan

neveli őket

mint egy agitátor

még anyukámra is rászól

elég keményen

mért nézet meg velem

nem nekem való filmet

Rettegett Ivánról

Anikó a szomszédban

az orvoslakban él

cuki kishúgával

gyerekorvos apukával

ki hivatalból kedves

s anyukájuk is az

sudármagas

de nem néz le

bennünket

gyerekeket se

igaz, nem is ül 

közénk 

egyszer szülinapomra

Kővirágot vesz

Bazsovtól, 

de csak a fehér hátlapot látom

a piacról hozott hálóból

kikandikálva

mikor épp náluk játszom

s azt mondja rá

valami orvosi könyv

de a zsúrunkon felismerem…

Anikó ezt hozza nekem

ajándékba

Sári messze lakik

és havas télen van a szülinapja

az egyik szobájuk földes

de nagyon tiszta….

le is lett locsolva

de azért ezen elcsodálkozom

hogy lehet föld egy házon belül…

visszafelé a

hosszú utat kétszer is megteszem

a hideg s havas sötétben

haza és Sáriékhoz meg vissza

mert a kapunkban nem találom

az anyutól kapott

egyforintom….

majd visszafelé másodszor

lemondó szomorúan

a kapunkban

lelem meg

mert ott is szórhattam el…

még mikor fejvesztve kerestem

ha Anikóéknál vagyok

a szomszédban ott

csendben kell játszani

mert lepisszegnek

bennünket

a nagyok

azt utcára figyelve

lehúzott redőny mögül

valami baljóst sejtetnek

gyönyörű régi játékaik vannak

hatalmas fényes szekrényekben

ritkán láthatjuk

csak sóvárogjuk

dobozaiból mindet

a doktorbácsi apukáé volt

kisgyerek korában

valaha a régi világban…

s még most is félti

ettől az újtól

s előlünk

elzárva

Anikó szereti a virágokat

gyűjtjük a magokat

el is ültetjük

az árokszélen

de arra már nem emlékszem

belőlük virágok kinőttek-e

valaha

Anikó befelé rakja a lábát

mások azt mondják rá

hogy csámpás,

de nekem nagyon tetszik

ez a járás

csodálom

és le is utánzom…

Sári meg különös szögletes betűkkel ír

a padban is szálegyenesen ül

s derékszögben

hátratett kézzel

az a-i olyanok mint egy-egy négyzet

hát én is kikísérletezem

ezt a geometriát

s a sáris írást

magamnak is

elhagyva érte

korábbi

szép s szabályos

gömbölyű betűim

ahogy sikkes járásom is

anikós csámpásra cserélem…

csak hogy hasonlítsak rájuk

most se értem...

s nem is tudom

vajon leszoktam-e arról

hogy a rosszat

utánozzam

a jó helyett

puszta barátságból

vagy rajongásból

csak remélem, 

le, igen

s nem hagytam

később soha

átszabni magam

holmi szabókkal…

bár kis barátnőim fel kell mentenem

önként s szabadon követtem őket

mint később a tanítványaim

a frizurám és az öltözékem.

ami nem volt ínyemre

egy csöppet sem –-

hiszen azt akartam volna

megtanítani

hogy mindenki 

legyen önmaga-

legjobb változata

talán ezt is 

tanulták tőlem

bár ezt még magam is

csak tanulom

míg csak élek

   

2016.ápr 20                


a fotó általános iskola 3. osztályunk, természetesen rajta van mindkét Sz. barátnőm és én is, de  nem árulom el, ki hol áll ill. ül :)