1993, zsúfolt, különös 50. évem

ez az év olyan gazdag volt mindenfélében és tán jelentős is, hogy egy bejegyzés kevés rá, regényt meg mégse irhatok róla... (pedig lehetne..) nem is 1 évnek tűnik, inkább évfordulónak (nem akarok ilyen erősen fogalmazni, hogy sors-(forduló), különben is meggyőződésem, hogy általában azok is fokozatosan állnak be, mint minden...
rövidebben hát:
lányom kisiskolás, másodikos, harmadikos,

amellett zeneiskolában zongorázik, rajzszakkörre jár, és  versel: ir és mond  és énekel, szinjátszókört szervez, és (értelemszerűen ) szindarabot ir (nem akárhogy mindezt),

egy "verset irok-verset mondok" versenyre szervezi be az iskola, ahol megnyeri a megyei versenyt "egyértelműen"..(3 éves kora óta irja azaz mondja  (magnóra)"verseit"... bár ő nem tartja annak, és viszolyog attól, hogy költőnek tartsák), de a versenyen már felvetik, hogy milyen jó lenne kötetben látni ezeket, és kérik is az összest..., sorra jelennek meg lapokban a versei, a Délvilágban cikk jelenik meg róla, mint "a 9 éves makói költőtehetségről"...amit kétségbeesetten, igy szemlél...

rajzaival is dijakat nyer, (Jövőnk pályázaton Mi lenne ha.. cimmel egy olyan rétet fest, ahol mindenki szereti a másikat... idilli... vágykép...) Rengeteget rajzol, fest, a verseit is illusztrálja... "Nem akarok hires lenni" - mondja, "ha mégis, akkor  nem mint költő, hanem mint festőművész. .."csak a más versét szeretem , a magamét nem"...), de ir is  tovább, játék közben is, az eresz alatt... (ha jön az ihlet)

a zongoratanárnője is nagyon dicséri"nagyon muzikális, szárnyalni lehet vele",

 

sajnos a gyakorlás (is) nehézségekbe ütközik..

én a gimiben tanitok, közben az angollal is foglalkozom, mert az orosz szakom háttérbe szorult (a magyar mellett), sajnos Szegeden, a vizsgán lekések a laborról (ami csak korán reggel van, a várttal ellentétben, igy nem is lesz meg középfokon  C-m szóbeliből (csak irásbeliből) - mert nem is pótlom. (ezt most másképp csinálnám)

igy is mindig elkésünk...viszontagságosak a mindennapok, és zsúfoltak, alig fér be a 24 órába, az alvás rovására megy , persze, nomeg többnyire elkésünk iskoláinkból. (egyikünknek se nézik el, lányomnak elmiatt csak 4-ese lehet magatartásból, bár amúgy csupa jeles,  (ki is van rakva (grimaszoló )fotója neki is a "Legjobb tanulóink" táblán, ja, még testnevelésből is csak  4-ese. van. De a néptáncgálán  szólót táncol, s énekel, igazán takaros és ügyes... (tüzet visz, nem látjátok...:?! később ilyen cimmel rövidfilmet csinál) de szereplés után "rosszalkodik", az anyák napi után  is, hol énekel, meg szaval.. szépen

otthon kinlódok a lakással, a romló házzal (a szomszéd csőtörésével),de a fűtés viszontagságaival főleg, (folyton pucolnom kell a beduguló csövet, fát vágni, olajat hozni, olajkályhát javittatni stb) gyakran vagyunk megfázva. Én hajnalokban heves szivdobogásokra riadok , ha éppen nem akkor alszom el. Szinte állandóan migrénre ébredek .Egy alkalomal olyannyira rosszul vagyok az iskolában, a migrénemmel, tanitás közben, hogy a 3. órámról le is kell jönnöm, mentőt akarnak hivni, lefektetnek két székre,azt hiszem lesz egy kis HKÉ-m is, megváltozott, a rosszullét fölött mármár euforikus, fölöttes  tudatállapottal ... de még időben talpra állitom magam... De talán emiatt, ezután kezdődnek az érzékfeletti tapasztalásaim. (amit persze egy csöppet se bánok, sőt. mert bizonyosságot adnak arról, hogy nem végződünk a testünk határánál, sem a halállal, s hogy "több dolog van földön égen", ... persze megtanulok nem beszélni mindezekről (csupán olvasni, és ott egyezéseket találni, beazonositani saját tapasztalásokkal...pl Müller Péter Lomb és gyökerét olvasom, ami viszont az élményeim után nem is tud tul sok újat mondani) (Ennek ellenére szivesen olvasom és hallgatom ma is. De ott van pl olvasmányaim közt Rudolf Steiner is ... Baktay Ervin Jógája ...

Hideg van kint is s bent is. (télen) .               

Sajnos ezen a nyáron elmarad a balatoni nyaralás, amit lányom mindig nagyon vár, és élvez. De nagynéném, Magdi néni -aki meg szokott hivni oda- most bennünket látogat meg Makón, pár napra. Jó, hogy itt van! Nem vagyunk egyedül. 

Korábban nagybátyám is 1 napra lejön.

Ekkor még élnek... de testvérük, anyu már  4. éve nem. Hiányzik nagyon, de -szerencsére- épp ebben az évben kaptam talán vigaszul is egyfajta bizonyosságot arról, hogy a halállal nincs vége...

Apai nagybátyám is tartja a - még földi- kapcsolatot , ha a messzi Ausztráliából, is, lányomat telefonon zongoragyakorlásra buzditja, majd idelátogató ismerősökkel küld 2 doboz  desszertet a Zserbóból... "nagyapai szeretettel"... (azóta dédapai érzései is lehetnének...)

még 20 éve sincs azóta...

s már 20 éve!

milyen más minden

(én is)

ezt az egy - kissé homályos - fotót találtam 1993-ból, amin én is látható vagyok... lányom csinálta, az eresz alatt, 50 éves anyjáról és 83 éves  napimádó nagynéninkről...

1993 - rossz év

Az 1993-as év nekünk rossz év volt. Eredetileg azt terveztük, hogy nyáron ismét megyünk autóval Ausztriába, szabadságra, de ebből sajnos semmi sem lett. Június elején ugyanis az anyu az utcán megbotlott valami kiálló betonszegélyben és elesett. Szegény teljesen összetörte magát. Eltört a csípőcsontja és a jobb karja két helyen. Hála Istennek teljesen felépült, de hónapokig tartott. Sokáig csak mankóval vagy járókerettel tudott járni. Később egy rövid ideig bottal, végül azt is elhagyhatta. Egy évig tartott, amíg teljesen rendbejött. Ez a baleset alaposan megváltoztatta az addigi életünket. Ezután az anyu már soha többé nem akart elutazni, csak max. 1-2 napos buszkirándulásra mentünk. Hosszabb utazásokra már nem vállalkozott. El is adtuk az autót. Nagyon sajnáltam, hogy többé nem mentünk együtt hosszabb szabadságra, mert korábban nagyon élveztem a belföldi és külföldi közös utazásainkat. Azok még ma is nagyon szép emlékek.

1993. és a mindennapok

Erre az évre úgy emlékszem, nem volt benne semmi falrengető megpróbáltatás. A kisebbik ebben az évben megérett, pontszáma alapján felvételt nyert a Műegyetemre, ebben az évben a kamaszkor összes rettenetét hozta ránk, szóval, nem történt semmi, ami ne fért volna bele ebbe: mindennapok.

Szerettem a munkámat, a munkahelyemet, még a vezetéssel sem voltak komoly elvi gondjaim. Talán egyetlen kivétel, hogy erősen kétséges kimenetelűnek tartottam - és velem együtt sokan, olyanok is, akiknek volt szavuk ezt meg is mondani - az orvosegyetemek átengedését a szintén érintett tárcának. A szakmai irányításról lemondani nem lehet, a betegellátás a kapcsolódó klinikai bázison történik, az öszvérből aligha lesz nemes paripa. Korábban az oktatás részének tekintettem az egészségügyi intézményt, most nézhettem, hogyan válik az oktatás részévé az egészségügy. Persze, ez a mi munkánkat is megsokszorozta, hiszen az átadás előkészítése elsősorban a papírmunkát jelentette. Mi pedig gyártottuk a papírokat, számoltunk és beszámoltunk, meg terveztünk és újraterveztünk.

Otthon csend volt és béke, az unoka nőtt, nődögélt, s amikor magunkkal vittük az egyik boltba, megkérdezték, nem vagyunk-e kicsit korosak ehhez a kislányhoz. Mondtuk, nem valószínű, ő ugyanis unoka. Na, akkor jött a szöveg: milyen fiatalok vagyunk ehhez! Persze, összes változatához boldogan feszítettünk. A gyerek egészséges, értelmes, naná, hogy szépnek látják. Mi is.

A Kicsi vetít árnyékot a maga nagykorú kamaszkorával. Nem találja helyét a műegyetemi társak között, de talál magának társaságot, felborult napirendjével mi nem értünk egyet - öntörvényű gyermek, aki nevelésre szorul(na). Később megoldódik ez is, bár az egyetemet nem folytatja. De ebben az évben még itt hallgató.

Ennek az évnek a végén derült ki, hogy mindenképpen javasolnak egy szívbillentyű műtétet - na, hogy helyezkedtem? Kollégáim összeszaladtak, megszervezték, hogy ne már a körzet szerinti kardiológus véleménye legyen a mérvadó, elküldtek többekhez, de mindenki egyetértett. Az időponttal is: nem sürgős.

Ahogy visszanézek, szerethettem ezt az évet. Ahogyan szeretem a mindennapokat is. Hiszen annyi minden történik bennük, sosem történik semmi. (A disznó évében születtem. Szeretek semmit tenni a dagonyában.)

Az első szerelem

Gyerekkoromban nem voltam szerelmes típus. Nem emlékszem, hogy akár óvodás-társra, akár osztálytársra mondtam volna azt, hogy szerelmes vagyok bele. Volt ugyan valami szerelem-féle 13 éves koromban, de akkor én ehhez még nagyon gyerek voltam.
Egészen 17 éves koromig vártam, hogy szerelembe essek, de akkor aztán sikerült jó alaposan. Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy szinte teljes mértékben plátóinak és viszonzatlannak nevezhetem, bár utólag elbeszélgetve az alanyával sikerült néhány dologra fényt deríteni. Pl. arra is, hogy számára kevésbé volt ez komoly, mint számomra. Én reménytelenül beleszerettem a nálam 3 évvel idősebb fiúba, aki akkor már egyetemista volt a Közgázon (ahova én is készültem), és aki egyébként ugyanoda járt középiskolába korábban, mint én. Igazán szép emlékeim nem nagyon vannak arról a nyárról, mivel szenvedtem, ahogy az egy viszonzatlan szerelem esetén illik. Viszont később lett belőle egy barátság, ami manapság ebédszüneti kávézásokban testesül meg és persze e-mailekben.

Azon a nyáron egyébként a felvételi előkészítő tábor jelentette a legfontosabb eseményt, meg a tisza-parti sátorozás (Kisar, Nagyar, Tivadar környékén). Szeptemberben aztán elindult az utolsó év a középiskolában, készülés felvételire, érettségire, rögtön az első hetekben országosan meghirdetett vetélkedővel, amin második lettem. A nyereményem egy három hónapos lejáratú takaréklevél volt (4000 vagy 5000 Ft?), amiből aztán lejárat után megvettem életem első (és szerintem azóta is utolsó - még meglévő) farmerdzsekijét.
Decemberben szalagavató, amit személy szerint eléggé utáltam. Sosem értettem, mi értelme van egy csomó időt elpazarolni a készülésre, amikor még nincs is nagyon mit ünnepelni? Persze a véleményem nagy eséllyel más lett volna, ha táncolhattam volna palotást - amit nem tudom mi okból, de a mi osztályunkba járó lányok nem táncolhattak. Ha meg palotást nem táncolhattam, mást nem akartam. Így aztán másképp vettem részt a műsorban, de nem voltam lelkes tőle. Azért becsülettel végigcsináltam, ahogy azt kell.

Ezerkilencszázkilencvenháromban

 Még mindig nem szedtem össze magam lelkileg a kényszernyugdíjazás után. Igyekeztem, persze, az újonnan létrehozott - mint utólag kiderült, rövid életű - lapoknál ajánlkoztam, külsőztem, hol több, hol kevesebb sikerrel. Az unokákhoz nem hívtak túl gyakran, amíg a gyes vagy gyed vagy miacsuda kitartott, magamba roskadtam, a jobb és rosszabb periódusok, hetek, napok váltogatták egymást.

Újév után (vagy 92 végén?) megkeresett egy ismerős fiatalasszony, hogy lapot alapít, lennék-e nála olvasószerkesztő. Nagyon örültem. Nem tudom elmondani, mennyire. Azt hiszem, terápiának szánta. Kivéve engem, a szerkiben mindenki értett a csillagászathoz, viszont az új nyomdai eljárásokról halvány fogalmam sem volt. A cikkeket vagy lemezen, vagy régimódi gépiraton hozták be a szerzők, innentől már nem lehetett engem se eladni. A kézzel javított kéziratoldalakat számítógépbe írta egy kislány, az illusztrációk helyét bejelöltem, a tördelést megint valaki más csinálta, aztán elvitték levilágítani a kész oldalakat, közben hirdetéseket és előfizetőket szerveztem, leszámoltam a terjedelmet N-re (ez a honorárium kiszámításához kellett), nem is emlékszem pontosan, mennyi mindennel telt el a munkanap.

A gépelő-titkárnő kislány naponta telefonált Amerikába. Helyesebben, őt hívta föl a szerelme, muszájból vállalt ott munkát a szülei kívánságára. Már kora reggel hallottuk:

- Én is.

- Igen, veled…

- Jaj…

- Mikor? Biztos?

- Én is ott… téged…

Mindannyian mosolyogtunk. Ekkora szerelem régen környékezte bármelyikünket. Mi főztük a kávét, hadd beszélgessen a kislány kedvére. (Zavar, hogy nem jut eszembe a neve.)

 Nyáron, az összevont szám címoldalán éktelen nagy betűhibát hagytam. Bezúzni túl nagy költség lett volna, hát így terjesztettük. Postáztuk a néhány száz előfizetőnek, az újságosok, akikkel kapcsolatot tarottam, vigasztaltak, hogy nem is veszik észre az emberek, de én annyira szégyelltem magam, hogy megváltam a szerkesztőségtől. Pedig nem haragudtak,  még hívtak is vissza. De aztán megszűnt az újság, ráfizetéses volt első perctől kezdve.

 A következő két évben nem értem rá keseregni, hogy mi történt, arról majd beszámolok, ha rákerül a sor.

Az Antall-kormány szolgálatában

 1992 vége felé felvettek a Miniszterelnöki sajtóirodára elemzőnek. Ott dolgoztak akkor már Juhász Judit, Rosdy Pál, a Krómer István publicisták, Bodnár Dániel, Kavin Ferenc, később felvették még külsősnek az Új Ember munkatársát, Elmer Istvánt is.
1993-ban – a tisztesség úgy kívánta –, hogy pontot tegyek a korábban elkezdett marketing tanf. végére is. Vizsgadolgozatot kellett írni egy termék marketingjéről s a bevezetés technikájáról. Kitaláltam, hogy az utcánkban működő és orvosi ultrahangkészülékeket és transducereket (letapogató fejek) forgalmazó magáncég érdekes lehetne ebből a szempontból. Egy csapattal felkerestem ismerősömet s megállapodtunk. A dolgozatok elkészültek. Elmentem szóbelizni is. Ott egy nagyfejű a Kereskedelmi Minisztériumból nehezményezte, hogy nem tudok elhelyezkedni a kereskedelemben. Nem tudom, mire gondolt. Legyek vizesnyolcas a diplomámmal? (Próbálkoztam korábban a Keresk. Min.-ban elhelyezkedni, de nem vettek fel.) Mindenesetre vizsgáztunk. Rajtam kívül mindenki puskát használt. A nagyfejű megkérdezte: Kié volt az ötlet, hogy ezt a termékanalízist járjuk körül. Mind rám mutogattak. Láthatólag nem tetszett neki a válasz. Próbált akadékoskodni, de a franchise-rendszert húztam. Nem tudott belém kötni. Utóbb rájöttem, hogy balos volt a pali, és megtudta, hogy az Antall-kabinetet szolgálom (ld. fent) a  Miniszterelnöki Hivatal munkatársaként egy igen előkelő épületben, a parlamentben. Na, ez nem tetszett neki.
De nem csak neki.
 Antall úri ember volt. Antall demokrata volt. Szinte mindenkit meghagyott a hivatalában azokból, akik korában az MSZMP-t szolgálták, s akik nemritkán tettek pikírt megjegyzéseket arra, hogy hogy fogunk mi még lógni, ha újra ők veszik át a kormányrudat. (Jelentem, nem lógunk.)  Az 1993-as év során a család összes tagját bevittem a parlamentbe megmutogatni saját munkahelyemet. Még öcsémet is, aki anyánk 70. szül. napjára Kaliforniából hazalátogatott. Hatalmas kamerával érkezett, s kedvére videózta a parlament belsejét, s készített anyagot a nyitott ablakból, ahonnan a Duna-part, a Vár, a Lánchíd látszott közelről. Valamiért ezekből a látogatásokból saját feleségem kimaradt. Ma már nem tudom az okát, de utóbb sokáig bántott, hogy miért éppen ő maradt ki. Nem érdekelte? Nem tudom.
A sajtóirodán a munkában katonás fegyelmet követeltek. Nem maradhatott el híranyag, nem hivatkozhattunk rá, hogy műszaki hiba miatt nincs hangdokumentum. Észnél kellett lenni.
Az év során aztán egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a min. elnök gyógyíthatatlan beteg. Szomorú volt látni, ahogyan ez a csakugyan szenvedő ember beszáll a liftbe, hogy végiggürizze a napi egy-két műszakját. Két vele készült interjún vettem részt. Értelmesen, összefüggően beszélt, mindig szem előtt tartva a legfontosabb tényezőket egy-egy téma kifejtése alkalmával.
Sajnos bekövetkezett az elkerülhetetlen vég. Decemberben elhunyt. Tiszteletünket tettük a ravatalánál, máig őrzöm a róla készült albumokat, s a Rosdy Pali által három kötetbe szerkesztett Antall-dokumentumokat, beszédeket. Ma is tisztelem Antallt emberi tartásáért, kitartásáért, azért, hogy vállalta a politikai szélmalomharcot idehaza, Keleten és Nyugaton. Igen, ott is.
Mert egyre nyilvánvalóbb lett, hogy a Nyugat tele van „díszkommunistával”, akik abból élnek – és milyen jól –, amiről fogalmuk sincs.
Keleten pedig, mint ismeretes, szintén eredményes és bátor volt a min.elnök. A Varsói Szerződés egyik értekezletén Gorbacsov felvetette, hogy tovább kellene fejleszteni a katonai tömböt. Ekkor Antall József szót kért, és kifejtette, hogy nem fejleszteni, hanem megszüntetni kell, mert nincs semmi értelme fenntartani. Ez akkor bátor politikai nyilatkozat volt.       
A hazai sajtó pedig folyamatosan támadta személyesen őt (érdemes kutatni az archív anyagok között), de az egész általa vitt politikát is. Folyamatos ellenszélben dolgozott nagybetegen. Emlékeztetőül: akkor szervezte az SZDSZ a taxisblokádot, mely Antall taktikáján megbukott. Akkorra esett a tévé elnöke tiltása, miszerint ne beszéljen a tévében Antall min. elnök.  
Éppen a taxis blokád idejére esett a regnum új templomának első kapavágása. Óbudáról Zugló külső részére menni kihívás volt. Szerencsénkre a HÉV és a metró közlekedett. Azután gyalogoltunk. De ott voltunk. A cserkészet is. Paskai bíboros is, és annak rendje és módja szerint megtörtént a sátorban az ünnepélyes első kapavágás.
A taxisblokád két pozitív tapasztalatát azért ide írom. Tisztább lett a főváros levegője, és csendes lett Budapest. Olyan csendes, mint havas karácsonyok hajnalán, éjszakáján. Egyebekben nincs okom dicsérni a műbalhé szervezőit. A mondvacsinált ok, hogy liberalizálják a benzin árát. Antall azt mondta: Tessék. Azóta iszonyú árat fizetünk az üzemanyagokért. Akkor 60 Ft/l volt az üzemanyag átlagára. Ma (2012) meghaladja a 400 Ft-ot. Valójában a blokád a liberálisok által szervezett puccs-kísérlet volt, hátha sikerül polgári engedetlenség útján kiütni a nyeregből a regnáló MDF-et.
Nem sikerült.
Annak ellenére, hogy Antall József dec. 12-én meghalt. Számos veretes gondolata közül idézek egyet: „Én szolgálok, és addig szolgálok, amíg a nemzetnek haszna van belőle. Teszem, amíg tudom.”  Bizonyíthatom: tette. (Utóbb több jogos és számtalan nemtelen kritika érte őt. Az interneten is. Egyik ilyenre visszaírtam: »Az vesse rá az első követ közületek, aki különb, mint a néhai miniszterelnök.« Nem érkezett elutasító komment az enyémre.)
Antall halála után elég gyorsan új miniszterelnöke lett az MDF-kormánynak, Boross Péter, akit fehér haja miatt igen sokan „hóbagoly” gúnynévvel illettek .
Még egy mondat kikívánkozik belőlem. 1993-ban tértünk magunkhoz a négy gyerekkel anyagilag, amikor is a munkanélküliségem miatt kiesett jövedelmek feltöltődtek, elmaradt beruházásainkat pótoltuk, és megvettük életünk első számítógépét, egy 486-ost, karácsonyra pedig egy videót.
Sok élményt őrzök magamban erről az évről a nagypolitikáról (elég volna egy kisregénynek), mégis azt mondom:
Az ember többet tehet saját minőségi életvezetésével a hazájáért, mint porszemként az államirányító apparátusban.