Kikapcs – bekapcs avagy a kikapcsolódás metamorfózisa

Amíg gyerek voltam, a kikapcsolódás számomra az olvasás volt. Ha belebújtam egy könyvbe - és sok ilyen könyv akadt a kezembe - akkor megszűnt körülöttem a világ.

Amikor a főiskolán tanultam, aztán már dolgoztam, de még fiatal(abb) voltam, a kikapcsolódást elsősorban az jelentette, ha a baráti társasággal elmentünk valahova: kirándulni, moziba, színházba, hangversenyre vagy egyéb összejövetelre. Ez természetes volt és egy belső igény, együtt lenni, közösen tenni valamit. 

Aztán, ahogy emberesedtünk, egyre többen családot alapítottak, innentől a kikapcsolódásról önállóan kellett gondoskodni. Érdekes, hogy számomra sem ebben az időben, sem a korábbiakban vagy a későbbiekben föl se merült, hogy kézműveskedéssel próbáljak kis időre kiszakadni a világból. Ez alatt értem a kötés-horgolás-varrást. Nyilván azért alakult így, mert egyikben se bizonyultam ügyesnek, így nem jelentettek örömet. A ma ismert sok ágazatát az igazi kézművességnek pedig hírből se ismertük még!
Kezdetben a számítógép is inkább csak munkaeszköz volt, mintsem a végtelen lehetőségek terepe...
Kikapcsolódás a szó szoros értelmében? Nem is tudom. Én szerettem úgy élni, ahogyan éltem.

Aztán eljöve a nyugdíj, ez a szokatlan, furcsa időszak. Dehát most az egész élet egy kikapcsolódás!
És akkor úgy adódott, hogy heti egy napra elhívtak dolgozni. Bekapcsolódhattam újra a rendbe, a feladatokba, a felelősségbe - vagyis a bekapcsolódásból lett most a kikapcsolódás és jó ez így. 

Ráadásul bónuszként föléledt bennem a vágy az alkotásra is, erre most már idő is jut. A tehetség nem biztos, hogy több lett, viszont élvezem :)
Rajzolok, festek, mindenféle technikával próbálkozom. Kiállításom nem lesz, de itthon a falra már tettem ki közülük.

Szóval, kapcsolgatok ki-be, még ha kicsit fékezett habzással is, de egyre inkább ráérezve mindkettőnek az örömére.

Eltűn előlem a világ, eltűn előlem az idő

Igaz, hogy ezt Petőfi egy szerelmes versében írta, de ahhoz, hogy én kikapcsolódást érezzek, nagyjából ugyanezt kell átélnem: megszűnik minden, ami körülvesz, nem érzékelem az idő múlását, nem foglalkoztat semmi más, csak amit éppen csinálok, legyen az bármi. És akkor valóban teljes mértékben – Mézgáékkal szólva – kikapcs.

Elég régen volt már, amikor időnként valami hasonlót utoljára átéltem. Pár éve egy-egy kép rajzolása közben néha még előfordult, vagy egy-egy igazán érdekes témában való kutatás folyamán is tapasztaltam ilyent. De huszonvalahány éve még a nagy Világatlasz (nem internet, hanem igazi könyv, papírból!) nézegetése közepette is, amikor fél éjszaka képes voltam bújni a térképen mindenféle országok útjait, városait, hegy- és vízrajzát, városok utcáit és a világ minden létező, térképen tanulmányozható látványát. És mindezt az ágyban ülve, betakarózva, térdemen tartva azt a nagy könyvet, miközben fogalmam sem volt, hány óra, de nem is érdekelt.

Még ennél is régebben sok évig rengeteget horgoltam. A kötést nem műveltem igazán szépen, de horgolni nagyon szerettem és jól tudtam is gyerekkoromtól kezdve, és harmincas éveimben magamnak is, meg ajándékképpen másoknak is mindenféle kiegészítőket, ruhadarabokat horgoltam nagy élvezettel. Ebbe valóban bele tudtam feledkezni, ámbár horgolás közben nem kell kizárni a világot, tehát ha úgy nézzük, nem kíván teljes, mindenből való kikapcsolódást. De az tény, hogy akkoriban folyóméterszámra halmoztam fel a kézimunkaújság számait, valamint a horgolós-kötős könyveket, meggyőződésem volt, hogy ha majd nyugdíjas leszek, végre annyit horgolok, amennyit csak akarok. Mondanom sem kell, az a felhalmozott „szakirodalom” rég nincs sehol, de ma már szükségem sem lenne rá.

Persze valamikor régen tökéletes kikapcsolódást nyújtott az olvasás, és ez így volt kicsi gyerekkoromtól kezdve évtizedeken át mindaddig, amíg még olvastam szépirodalmat, bármilyen műfajú fiktív történeteket. Aztán maradtak a dokumentarista könyvek, a valóságalapú írások, amelyeket mindig szívesen olvastam, de ezekbe a szépirodalomhoz képest kevésbé tudtam teljesen belefeledkezni, talán mert a valóság talajáról egy percig sem elrugaszkodva – hogy visszanyúljak Petőfihez – nem tűnt el előlem igazán sem a világ, sem az idő. Élmény és élvezet, de nem önfeledt kikapcsolódás.

Tehát ezek szerint a kikapcsolódáshoz kulcsszavak köthetők: kikapcsolás, önfeledtség, megfeledkezés, belefeledkezés, leegyszerűsítve tehát mi kell hozzá? Kikapcsolás és felejtés. Ki kell kapcsolni magamat és mindent, ami körülvesz térben és időben, erre ma már képtelen vagyok. A valóság mindig, minden körülmények között ott motoszkál valahol a háttérben, az bezzeg sose kapcsol ki, nesze neked kikapcsolódás.

Mindenkori kikapcsolódásaim

    Azt hiszem, ideje lesz megtennem a magam részét, hogy táplálódjon kicsit közös blogunk, melyhez, biztos vagyok benne, mindannyian ragaszkodunk! Nemcsak korok dokumentuma, hanem életeké is!

   Mi is jelenti számomra a kikapcsolódást? Most épp olyan helyzetben vagyok, hogy nehezen tudok kikapcsolódni, pedig lehetőség lenne rá, szinte csak tőlem függ. Azt hiszem, a végén szót ejtek róla az orvosomnak: állandóan nagy stressz-hullámok gyötörnek, mióta vége a vakációnak! (Akárcsak előtte...) Pedig már majd két hónapja nyugalomban teltek napjaim, félretehettem az ilyen-olyan időpontok gondját, nem kellett a házban előforduló javítanivalók után se járni, elég volt a heti egyszeri bevásárlás, ami legfeljebb fárasztó, de nem stresszelő hatású. Már régóta gyanakszom a mellékvesék termelte "cortisol"-ra, az ún. stressz-hormon túltengésre.

   E kis orvosi kitérő után térjünk a tárgyra. Mitől is kapcsolódhatnék ki, ha tudnék?... Mióta olvasni tudok, ez kötötte le a figyelmemet leginkább, jótékony és hatásos burkot képezve körülöttem, amely mögött eltűnt a külvilág. Hamarosan legkedvesebb ajándékom lett a könyv. Soha nem élhettem ki ezt a szenvedélyt maradéktalanul gyerekkoromban, hiszen nagyanyám szemében az igazán fontos teendőktől "loptam el" vele a drága időt...

   Jött hozzá tíz éves koromtól a rajzolás, miután rajztanárnőm nagy lelkesen "felfedezett". A rajzórákon kívül szakkört vezetett, ahol is összegyűjtötte azokat a felsőtagozatos diákokat, akikben némi tehetségre vélt bukkanni. Számomra igazi szenvedéllyé vált, és hát ugye, ahogy a francia mondja: "C'est en forgeant qu'on devient forgeron"  -  vagyis : "Kovácsolás közben lesz belőlünk kovács"... A naponta bejáró vonatban, a nyári vakáció alatt se hagyott alább ez a "hobby", amiből nem lett hivatás... Már megírtam, hogy miért. Kis betört tüske maradt. 

   Szerettem a kézimunkákat is, szinte kihívásként 7-8 éves koromtól megtanultam kötni, méghozzá 2-3 színű fonalból ötujjú norvégmintás kesztyűket! Anya jövedelem kiegészítőnek ezeket kötötte a helyi háziipar számára és én besegítettem. Hímezni is megtanultam kb. abban az időben és szintén nagyon lekötött a kezem munkája nyomán "életre kelő" nyersanyag! Ha nem akartak megtanítani valamire (pl. halászháló kötés vagy vesszőkosár fonás titkaira), "ellestem"... Azt hiszem, ezt is apától örököltem.

   Gyerekkoromból hiányzott a TV, de 21 hónappal fiatalabb öcsémmel jól elfoglaltuk magunkat, nem unatkoztunk szinte sosem. Játszottunk, hallgattuk a felnőttek kifogyhatatlan meséit.

   És most, miután már elvileg korlátlan idő jut a kikapcsolódásra?... Irás, olvasás az, ami leginkább megengedi, hogy kizárjam a külvilágot, legalábbis arra az időre, amíg bezárkózhatom a magam teremtette burokba. Este szívesen helyezkedek kényelembe a TV előtt rám váró IKEA fotelembe, hogy egy-egy film kibillentsen a magányból, a hétköznapokból. Hogy ki ne felejtsem az egyik legfontosabbat (innen az utólagos rövid betoldás): a játékokat! Mindig rá lehet venni egy kis társasjátékos kitérőre, kártyapartira, de a pasziánsz egymagamban is nagyon kellemes idegnyugtató!

   A kikapcsolódás egyik kedvenc formája még számomra a beszélgetés. Nem az üres fecsegés, ami után éhen marad az ember, hanem az igazi gondolat-, emóció- és élménycsere, amely felrázza az embert és úgy érzi, hogy gazdagabb lett általa.

Betű, betű, betű....

Mi is az a kikapcsolódás? Valóban, ahogy Ági a felvezetőben is utalt erre, a korral, a saját életkorunkkal és a körülöttünk zajló világ adott korszakával változik, mi az ami kikapcsolódást jelent. Vagy amire vágynánk, hogy kikapcsoljon. Mert adódott ugye mindenféle élethelyzet, amikor aztán hiába a lazítás iránt az igényünk, a gondokat, a gondolatainkat képtelenek voltunk kizárni. A külvilágot még csak-csak (nekem ez régen a mosogatás közben működött, a régi lakásban háttal voltam mindennek, és a rutinból végzett feladatok közben belefeledkezhettem a "semmibe".) Mert az is kell néha. Ráadásul szeretek mosogatni, egy kedves kis ismerősöm szerint ez az, ami nagyon furcsa és ijesztő bennem. 😂. Egy másik volt munkatársam szerint pedig, hogy egyetlen hibám van, de az nagy, hogy mindenkivel jó vagyok. De ez nem tartozik a kikapcsolódáshoz, maximum annyiban, hogy az állítólagos jóságom miatt inkább a mások, a környezetem, a szeretteim kikapcsolódása az előbbre való, a fontosabb, mint a magamé.  Ja, és hogy szerintem az az egyik nagy hibám: össze-vissza képes vagyok fecsegni, ahelyett, hogy végre az adott témáról írnék végre. 😀.
Kigyűjtöttem - a kikapcsolódás szinonimái: üdülés, vakáció, szabadság, nyaralás, lustálkodás, lazítás, pihenés, relaxálás, szieszta, lazulás, szórakozás, partizás, bulizás, móka, mulatság, felüdülés, felfrissülés, időtöltés. No, hát nem is tudom, nem mind jelent - nekem - kikapcsolódást. (A punnyadást eleve ki is hagytam. Maga a szó se cseng szépen, de az se illik ide igazán, amit jelent)

Szóval:
Ha belegondolok, az egész kisgyermek korom egy nagy-nagy kikapcsolódás volt. Végigjárni a kertet, gyümölcséréskor csipegetni egy kis májusi cseresnyét, szemezgetni a ribizlibokrokról, sóskalevelet sodorni a kert végében és elrágcsálni, felmászni a kedvenc fáimra, hintázni, a kövek alatt meglesni a megbúvó bogarakat, szomszédolni és kíváncsiskodni, kinél mi fő a fazekakban, leszaladni a kamilláson át Zsuzsihoz játszani, vadvirágot szedni, és sorolhatnám vég nélkül, mi mindentől volt csupa móka az az időszak. 

Aztán iskolás lettem. Megtanultam olvasni. Attól kezdve eldőlt, mi lett nekem örökre a kikapcsolódás. Ahogy a címben is írtam, a betűk. Sosem felejtem el azt a karácsonyt, amire semmi mást nem kértem, csak könyvet. És egy nagy halommal volt a fa alatt. Alig bírtam becipelni a szobámba az egymásra halmozott köteget, az állammal támasztva a tetejét.
Állítólag az úton  Algériába, a repülőn is végig olvastam belefeledkezve a történetbe. Úgy rémlik, mintha az Egri csillagok lett volna, biztosan már nem emlékszem rá.  A nagy fotelre annál inkább, ősszel, meg télen abban szerettem olvasni. Nyáron a diófa karosszéket formázó két ágán. Meg a nyugágyban, a gumimatracon, a fonott kisszéken, a sámlin, a lépcsőn, mindegy is volt, hol is, a könyv volt a lényeges. A letehetetlen.
Mert letenni olyan nehéz, nem? (Kivéve mostanra már, ha olyan olvasnivaló kerül a kezembe, ami nem "jön be" igazán, arra már nem pocsékolom a drága időt)
A halhatatlan kedvest legszívesebben egy ültő helyemből elolvastam volna. Hirtelen a letehetetlen jelzőről ez jutott eszembe és ugrott be egy réges-régi kép a kis copfos önmagamról. Pedig több mint fél évszázada ültem ott a fotelben ezzel a kötettel. Kiszámíthatatlan, mit dob fel éppen az ember agya az emlékei közül. Ilyen letehetetlen regény volt a Hőhullám Berlinben is, kisgyermekes anyaként, ráadásul várandósan, lázas kétévesünket őriztem és hajnalra olvastam ki, mire a kicsi lány jobban lett.
Volt aztán olyan könyv is, ami annyira felzaklatott és annyira fojtogatott a sírás, hogy dobogó szívvel, de le kellett mégis tennem az éjszaka közepén, s csak másnap vettem elő az utolsó kb. 50 oldalt. A Sorstalanság volt ez a könyv.

Gondolom, amíg időben kellett aludni menni, korlátozták a szüleim az esti olvasást. Gimis koromban már sokszor éjszakába nyúlt, mire muszájból abbahagytam, hisz reggel iskola. 20 éves korom előtt rengeteg verset olvastam, az más, mint egy sodró történet, mégis, nekem ugyanúgy letehetetlen volt a József Attila kötet, és megannyi antológia, a Száz vers, a Szép versek éves kiadásai, Kavafisz, Éluard, Apollinaire. Neruda - néha jó lenne elővenni őket megint.

Aztán a sors úgy hozta, se időm, se energiám nem volt eleget vagyis sokat olvasni. Más, ezerszer  fontosabb dolgom akadt: játszani, mesélni, beszélgetni a gyerekeinkkel. Hogy ez kikapcsolódás volt-e? De még mennyire! 

Nálunk könyv-ajándék nélkül nem múlt el karácsony, se születésnap. (Hát a ház telítődött, befogadóképességét kimerítettük....)

A legcsodálatosabb évek úgy szálltak el, hogy keveset olvastam, pontosabban, jóval kevesebbet, mint amennyire igényem lett volna. (Azért volt abban az időben is olyan, muszáj volt magamra parancsolni éjnek évadján, hogy tegyem le Spiró Fogságát, mert pár óra múlva dolgozni kell mennem 😋)
Most viszont megint rengeteg időm van, s ahogy nyugdíjas lettem, első dolgom volt beiratkozni a pár háznyira lévő könyvtárba. Sok a pótolnivalóm, főleg a kortárs irodalom "maradt ki", bár nem teljesen, és jópár egyéb pótolandó olvasmány (A Sötétség délben,  A lét elviselhetetlen könnyűsége, és végre elolvastam Faludy Pokolbéli víg napjait meg a folytatást, ha nem is együltében, de hamar.)
Vegyes tapasztalatokat gyűjtöttem eddig. (A negatívakat nem említeném) Borbély Szilárd Nincstelenek-je óriási élmény volt, az a bizonyos szívszorítóan letehetetlen írás. D.Tóth Kriszta Jöttem, hadd lássalak kedves kis olvasmánynak tűnő könyve szíven ütött, Konrád Györgyhöz is vissza fogok térni még. Nos, előttem még jópár ezer oldalnyi kikapcsolódás, remélem.

A betűkön túl azért nem szabad kihagynom a tengert. Örök barátomat, a Földközit. Ha elérhetetlen, mert járvány van, vagy egyéb gyakorlati akadály miatt nem utazhatunk, a Balaton kárpótol. 

Az úszás nemcsak felfrissít, de végtelen szabadságot ad. Nincs annál csodálatosabb érzés, mint hajnalban lemenni a tükörsima vízhez, beúszni és nézni a túlparton az apátságot, meg a végtelen eget, a felhőket.
A kavicsok, kagylók gyűjtése, keresgélése a tengerparton, hasalva a vízben hasonló szabadságérzést ad.

A vízhez kapcsolódik, hogy mire középkorú lettem, megdöbbentő ugyan, de a gyógyvizeket is megszerettem. Fiatalabb korban érthetetlen volt, mi az élvezet ott ücsörögni a forró  vízben egy csomó "vénség" között...Aztán később rájöttem, a közeli termálfürdőben, egy nehéz és stresszes munkanap után mennyire gyors és hatásos relaxálás lehet egy-két órás gyógyfürdőzés.

A főzést se szabad kihagynom, mert abban is megtalálom a szabadságot, a lazítást. Nekem ez nem házimunka. A kiürülő tányérokat, tálakat látva, sikerélményt ad és örülhetek, hogy a családomnak ízlik a főztöm. Bevallom, néha csak úgy a magam szórakoztatására kreatívkodok. 😀

Szép szép az olvasás, a vakáció, meg bármilyen kreatív tevékenykedés, ami kikapcsolja az embert.
De mi az, amit a legszívesebben csinálok kikapcsolódásként? Együtt lenni a szeretteimmel. A mi kis családunkkal, unokáinkkal körülvéve. Ez az, ami a legteljesebb felüdülés.

(Amíg kerestem pár fotót ide, rájöttem, mennyi minden kimaradt. A fotózás, a kártyázás, a tarokk, a römi, a póker, mikor mi volt soron, társasjátékozás, a hajnalig tartó világmegváltó beszélgetések, barátokkal, később a gyerekeinkkel, régi osztálytársakkal való találkozás, nem is lehet mindent felsorolni.)

Folyamatos kikapcsolódásaim

 

Hogy túl hosszúra ne nyújtsam a mondandómat, a jelenből fogok visszafelé araszolni.

Nyár van, és én ezt úgy élem meg, mint valamikor gyermekkorunkban, amikor annyira vártuk a nyári vakációt. Amikor azt csinálhattunk, amire az iskolai évben a leginkább vágytunk. Nem kellett korán kelni, játszhattunk reggeltől estig, leszámítva azt a minimális házimunkát, amit a szüleink ránk bíztak. Elutaztunk két hétre szakszervezeti beutalóval, megismerhettük évek alatt a Balaton több üdülőjét is, a bátyám a fiúkét, én a lányok által uralt Balatonszabadit, Balatonmária fürdőt, Kácsfürdőt. Aztán folytattuk a nyári szünidőt a rokonoknál, ahol egy-két hetet vagy többet is eltölthettünk. Az a két és fél hónap nagyon gyorsan elröpült.

Így vagyok én most is a nyárral. Szeretném azt érezni, hogy reggeltől estig azt csinálhatok, amit akarok. A folyamatos kikapcsolódásból „további kikapcsolódásként” főzök egy kicsit magamnak, időnként a gyermekeimnek, és ha van kedvem még a takarítást is próbálom kikapcsolódásként megélni. Élvezem, hogy folyamatosan nyitott ablak mellett még éjjel is simogatóan meleg van. (A hőségtől most eltekintek:)))

Amióta nyugdíjas vagyok, valójában úgy érzem, hogy a valamikori nyúzós élet után folyamatosan kikapcsolódhatok. Számomra ez egy igazán élvezetes életszakasz. Igyekszem az unokáimmal a szüleik időkorlátait is figyelembe véve minél több időt tölteni, a 8 évesemmel focizok, társasozok, malmozok. Próbálom még a focizást is élvezni, mert lehet hogy öt év múlva már véletlenül sem fogom eltalálni a labdát. Már most is érzem, mennyire lelassultak a reflexeim.

Kilenc éve vagyok nyugdíjas, magam számára is meglepő, hogy hamarosan egy évtizedet tudhatok magam mögött nagy-nagy szabadságban.

Eszembe sem jutott volna bármilyen munkát vállalni, akárcsak négy órában is. Negyvenegy év után úgy érzem, hogy nincs az a pénz, ami miatt újra folyamatosan óracsörgésre kelljen ébrednem, és továbbra is alkalmazkodnom kelljen akár egyetlen főnökhöz is. Azt szoktam mondani, maximum a gyermekeimhez és unokáimhoz szeretnék már csak alkalmazkodni.

Pedig nem panaszkodhatom. Utólag is úgy érzem, hogy nagy szerencsém volt minden munkahelyemmel. Mindegyik épülésemre szolgált, még akkor is, ha volt olyan közöttük, ahol hogy az elvárt szintet tartani tudjam, rendszeresen túlóráznom kellett, sokszor heti ötször is tizenkétóráztam. Ez már a negyvenes éveimre esett, és bizony nem volt ritka, hogy 4 órakor keltem, hogy még frissen meg is főzzem a gyermekeim ebédjét, és nem sokkal 6 óra után már az irodában kezdjem a napomat – este hatig szinte fel sem állva. Gyűrődtem lelkileg is, sok szakmai vizsgára készülve, jogszabályokat magolva, de valahogy ezt is túléltem.

Itt valóban szükség volt a hétvégi kikapcsolódásra. Szombaton csúszott is az ebéd, általában 2 órakor került az asztalra, mert ki sem bírtam volna a hetek taposómalmát anélkül, hogy legalább szombaton be ne üljek a Könyvtárba bő két órára, amikor az egész heti gyűrődést itt tudtam a legjobban elfelejteni. A polcok között nézelődve, újságokat átforgatva, teljesen kikapcsolt az agyam, és egy olyan relax állapotba kerültem, ami nagy megkönnyebbülést hozott a heti stresszes napok után.

Az Alföldi Nyomdás tizenhat szedői évem alatt annyira lételememmé vált a könyvek szeretete, a folyamatos információ agyba bekerülése, hogy ezt semmiképp nem tudtam kiiktatni az életemből. Ha már arra nem volt módom, hogy olvassak, legalább a könyvtári bő két órai létben kicsit elmerülve feltölthettem magam, mintegy relaxációként, hogy aztán bírjam megint a következő hét taposómalmát.

Középiskolai tanulmányaim után egyből dolgozni kezdtem, és férjhez menetelemig (öt éven át) a legkedvesebb kikapcsolódásom a munka után hazaérve az volt, hogy bekapcsoltam az első fizetéseimból összespórolt pénzből vásárolt lemezjátszómat, és folyamatosan hallgattam Beethoven szimfóniáit, Mozartot, Wagnert, Csajkovszkijt és sok-sok kedvencemet. Ma is nosztalgiával gondolok erre az időszakra. Ez a mánia legfőképp arra az időszakomra volt jellemző. Ma is hallgathatnék ugyanilyen intenzitással zenét, de ettől „elvisz” az internet, és itt aztán annyi minden van, ami kikapcsolhatja az embert, hogy valóban úgy kell saját magamat szigorúan terelnem a feltétlenül elvégzendő feladatok irányába, hogy minden meglegyen akkorra, amikorra kell (csekkbefizetés, vállalt kötelezettségek, stb.), és semmi ne csússzon el.

Középiskolai éveim alatt a népitánc volt az, ami még a tanulásból is folyamatosan kikapcsolt. Annyira élveztem a heti háromszori próbát, a hétvégi fellépéseket, az évenkénti külföldi utakat, hogy közben még tanulni is csak igen-igen keveset ültem le. Rendszeres tanulásról szó sem volt. Ma is csodálom, hogy annyira is tudtam tartani a tanulmányi eredményemet, ami a négyes körüli szintet azért majdnem mindig megütötte.

Ugyancsak nagyon kikapcsolt a tangóharmonikázással töltött sok-sok óra általános iskolás éveim alatt, mint ahogy ugyanilyen élvezettel töltöttem sok-sok órát a Zsuzsi kötőgépemmel is, mint a harmonikámmal. Két különböző tevékenység, de mindkettő rendkívül kikapcsolt minden másból.

És már ott vagyok az egészen kicsi gyermekkornál. Imádtam játszani, barátnőzni. Ez most, lassan a „második gyermekkort” elérve mit sem változott.

A kör majd bezárul, és én jó érzéssel azt gondolhatom, hogy az élet sok-sok nehézségével együtt egy nagyszerű kikapcsolódás lehet, csak belsőleg rá kell hangolnunk erre magunkat.

(S hogy egy nagyon fontos dolog még ki ne maradjon: 2013-ban a vonaton egy utastárs bevezetett a Sudoku könnyű átláthatóságába. Azóta szinte nincs nap Sudoku nélkül:)))

Az idő változik és vele változunk mi is

Amikor gyerekek voltunk, az iskolaidőből szerettünk volna kikapcsolódni, tehát a nyár, a nyaralás volt a központi témánk szinte egész évben. Majd ha nyár lesz - azt reméltük -, mehetünk a Balatonra, táborozni vagy üdülőbe, mindegy, csak legyünk már a Balatonnál.

Később, középiskolás korunkban még mindig a Balaton volt a nyári favorit. Csakhogy nem a vízi játékok, a nagy úszógumi teherautó belsőből kialakítva, és nem is a kétszemélyes gumimatrac hívogatott a vízhez bennünket, hanem esténként a siófoki motel, itt az Illés együttes mint amatőr zenekar húzta, pisztonozta, dobolta  saját slágereit és a Nyugatról beóvakodott rock and roll számokat. A szabadság, a határtalan átlényegülés, a tánc öröme hatotta át ezeket az éveket, még egyetemista korunkban is.

Mire dolgozó emberek lettünk, a Balaton-élményt átadtuk az utánunk jövőknek, a mi korosztályunk már utazásokra gyűjtött.  Persze, csak a baráti országokba kaptunk útlevelet, abban is egy oldalon négy ablak-pecsét őrizte kitöltve, mikor jártunk Prágában, Drezdában vagy a Tátra éppen megfizethető csúcsain. Az autó nagy luxus volt a hatvanas évek végén. Csak használtra futotta a pénzünk, nem is voltunk vele külföldön,itthon kapcsolódtunk ki minden nyáron más-más dunántúli nagyváros: Sopron, Kaposvár, Győr, Székesfehérvár és Veszprém látnivalóit és tájait sorra véve.  Egy jobb autóval két-három év múlva Lengyelországba, Bulgáriába és Jugoszláviába látogattunk, magánszállást vettünk ki, a szálloda meghaladta volna a keretünket. Még újabb autóval Görögország és Itália lett az úti cél. Fárasztó volt, de megérte Korfu, Athén, Bologna, Firenze, nem is idézem fel tovább, csak a szívemet fájdítják az életkorral járó nehézségek, bár mennék én vonattal, vagy repülővel, na de ott, a tetthelyen hogyan vánszorognék bottal a megismert és megszeretett utcákon, kávézókban, múzeumokban és mindenütt.

 

A kikapcsolódás ideje napjainkban máskor, másutt van.

Az olvasás például semmit sem veszített gondűző erejéből. Csak éppen az idők folyamán nem mindig vonzott a népszerű kínálat. A férjem most filozófusokat olvas, többedszer. Új gondolatokra tesz szert. Én inkább szépirodalmat olvasok a magvasabb fajtából. Nádas Péter, újra és újra Esterházy, Amerikából Paul Auster. Itthonról a könnyedebb hölgy írók, mint akár Szabó Magda, nem tud lekötni. Érzelmi túltengésben leledzik.

Ami tényleg érdekel, az a modern ismeretterjesztés, még a lektűrbe forduló Tesla életrajz is, meg a természettudósok jól alátámasztott véleménye a Föld  és lakói jövőjéről, és persze a filmek, mint  a Tanítóm, a polip: figyelemre méltó felfedezés lesz még ebből a Föld múltjára vonatkozóan. ( A téma elemzés alatt van.)
Az olvasásterápia kiterjed a versolvasásra is. Huszadik századi költőket szeretek olvasni.
Ha elfáradok akár az olvasásban, akár valamilyen háztartási munkában, van egy saját kikapcsolási módszerem. Csendben ülni, szemet lecsukni, befelé a sötétbe révedni és nem gondolni semmire. Néhány mély lélegzettel vissza lehet jönni a világba.

 

Van még egy lehetőségem a kikapcsolódásra. Ez a balneoterápia. Vízi torna, fürdő, masszázs, iszappakolás. Hévízen hozzáférhető, csak nagyon messze van. Közelebb, a komáromi uszodában is van természetes meleg víz és a fenti szolgáltatások. Egyszer ott valami fertőzést szedtem össze, azóta medencébe nem megyek.

Kikapcsol a zene is. Vannak kedves szerzőink és előadóink, ebben nagyon egyek vagyunk itthon, a hangversenyeket hallgatva. Horovitz úgy adja elő Rahmanyinov második zongoraversenyét, hogy maga a szerző mondta: nem tudja így eljátszani, többé nem veszi elő. A hangversenyek nemcsak a kikapcsolódásról szólnak. Ugyanolyan földöntúli élményt kapunk  hosszú élettel és tapasztalattal a hátunk mögött, mint fiatalon a félig tiltott, megközelíthetetlen szabadság megélése közben.    

Gondolatok a ki- és bekapcsolódásokról

 

Egyszer egy riporter felkereste Dobszay László feleségét, és azt kérdezte tőle, mit válaszolna Szent Péternek, ha a mennyország kapujában feltenné neki a kérdést: Mivel foglalkozott egész életében? Dobszayné rövid gondolkodás után azt válaszolta: Én egész életemben pakoltam.
Aki így összegez, annak vajmi kevés lehetősége adódott arra, hogy kikapcsolódjék.
A kikapcsolódás fogalma felveti a kérdést: Miből való kikapcsolódás?
A valamiből kikapcsolódás nem-é valamibe bekapcsolódást jelent?
A kikapcsolódás értelmes valami, vagy sokszor csupán üresség, unalom?      
Kikapcsolódás-e, ha valaki elmerül a diófa szemlélésében, vagy a fű növekedésében?
A jezsuiták kikapcsolódása többlépcsős.
- Étkezés közben nem ildomos „szakmabeli” kérdéseket feszegetni. Vicceket mesélnek, találós kérdésekkel szórakoznak stb.
- Ugyanezt szolgálja a rekreáció, ami egyfajta másba való bekapcsolódást jelent.
- A szabbatikum évnek nevezett időszakban pedig azzal a hobbijukkal foglalkozhatnak, ami a kedvencük. Sokan közülük ilyenkor világot látni indulnak.
Persze mi nem vagyunk jezsuiták. Kikapcsolódásra azonban éppúgy szükségünk van.
Gorove László nős diakónus módszere emlékezetem szerint a következő: heti egy óra, hónaponként egy napi, évi egy heti kikapcsolódás párjával.
Most rátérnék a személyes kikapcsolódási élményeimre.
Kikapcsolódást jelentett diákkoromban a balatoni nyaralás, amikor csupán azzal foglalkoztam, hogy kedvező élményekkel gazdagodjak.
Kikapcsolódást jelent a mai napig az olvasás, a rejtvényfejtés és a zongorán való játék.
Utóbbival mindenféle érzelem megjeleníthető, mindenféle életérzés kifejezhető, s a világ felejtve van a zenébe merülés idejére. A pasziánsz és a kártyázás, de sőt a legtöbb játék szintén kiejtenek az időből, a jelenben történnek és kizárólagosak.
Kikapcsolódás a fotózás is. Újabb időkben kedvenc hobbim.
Koromnál fogva kikapcsolódást jelent az unokázás is, amelynek során felejtem a koromat, a kopásaimat, s próbálok a különféle korosztályokhoz tartozó lemenőimnek partnere lenni.
Egy huzamosabb ideig tartó kikapcsolódásról kell még beszámolnom.
Még NDK volt az NDK, de mi már kifelé csángáltunk a szoc. időkből. A nyolcvanas évek derekán egy-két hetet töltöttünk a türingiai Tabarzban. Egy felújított kastélyban kaptunk szállást, két hatalmas szobában voltunk elhelyezve, és egy házaspár gondoskodott róla, hogy lehetőség szerint minden vágyunk teljesüljön. Fiatalok voltunk, négy gyerekünkkel hegyet másztunk, városokat néztünk meg, pl. egy autómúzeumot (nem házigazdáink 20 éves Trabantjára és Wartburgjára gondolok), de Bach házát is, Sóbányát kerestünk fel, s magyarországi Szent Erzsébet wartburgi várát. Étteremben ebédeltünk, finom tortákat, süteményeket vettünk, a mi pénzünk sokat ért, a keletnémet árak a jövedelmünkhöz képest igen alacsonyak voltak. Sokféle játékot, iparcikket vásároltunk. Kedvünkre töltöttük az időt, és jó programokat találtunk ki. Életem egyik meghatározóan kedves időszaka, s a mindennapi kerékvágásból való kikapcsolódás egyik legkézenfoghatóbb megvalósulását éltem meg.
Azt hiszem, hogy az írást is a kikapcsolódások között üdvözölhetem.
Most kikapcsolom a kikapcsolódásról szóló írást követően a számítógépet.