Emlék morzsák

 A szívem csordultig lett, olvasva a nagyszüleitekről szóló emlékeiteket. Törölgetem a szemem sarkából a kicsordulót, behunyom a szemem, és látom nagyanyám egyenes tartású kissé pocakos alakját, a nyári világos szürke, apró mintás fejkendővel bekötött fejét, ahogy kettesben ballagunk  az utca vége felé, Örsinéhez, tejért. Minden este. Nekem a Családi Kör  mindig is Örsiéknél játszódott, én azt látom magam előtt, amikor kezdődik  a vers, hogy ...bent a háziasszony elszűri a tejet, kérő kisfiának enged inni egyet. Látom a kék zománcos sajtárt, érzem a friss tej illatát. A két asszony nagyanyám meg Örsiné Juliska néni mikor elvégezte ő is a dolgát, beleszűrte a tejet a mi zománcos tejeskannánkba, leültek, ahogy mondták letanyáztak és beszélgettek. Én meg hallgattam a szót mindenféléről a kis sámlin ülve, hogy ki-kivel, hogy mondta, mit főzött, hogy csinálta, mit sütött. A rátarti nagyanyám ki is próbálta egyik másik receptet és csak annyit mondott, hogy lám a magánál hülyébbtől is tanulhat az ember.

Mi is anyai nagyanyámékkal éltünk együtt. Nagyapám az első háborúból  csak sokára érte haza, mert Doberdónál légnyomást kapott és a a dobhártyája megsérült, egész életében rest volt a füle - idős korára már hallókészülék is került hozzá, de nagyanyám csak legyintett, hallja az amit akar. Aztán egyszer apámnak nagyapa is bevallotta, amikor a hallásáról kérdezte, hogy van abban fiam huncutság is! De kellett is, mert   nem volt könnyű élete. Amikor az oroszoknál tett kerülővel hazaért - mert ott azért a hadifoglyok megcsinálták a forradalmat - ahogy ő mondta- nősülésre adta a fejét és a szomszéd város rátarti szép lányát nézte ki magának.  Nem tudta,  mert hisz nem volt itthon évekig, hogy ez a rátarti szép lány a módos gazda fiával volt szerelembe esve- de a fiú szülei nem engedték, hogy a szép, ámde szegény lányt elvehesse a gazdagyerek. Nagyanyám volt a legnagyobb a kilenc testvér közül, őt már gyerekként odaadták a nagyanyjához, hogy az ne legyen egyedül - így őt a nagyanyja nevelte nagy szeretettel és nagy gondossággal. Mindenre megtanította amit csak egy századforduló utáni gazdasszonynak tudni kellett. 

Érdekes világ volt akkoriban, mert nemcsak a legnagyobb lányt adták oda a nagyszülőnek, hogy ő nevelje, hanem a később született fiúk közül is Albert (bácsit, nekem csak így jön a számra a neve) is odaadták az anya egyik testvérének, mert nekik nem volt gyerekük- hogy nekik is legyen, legyen ki örököljön utánuk. Futotta a kilenc gyerekből... Én mondjuk elképzelni sem tudom, hogy hogy ezt érzelmileg hogy tudták feldolgozni a szülők, hogy nincs ott velük minden gyerekük.

Tehát nagyanyám reménytelenül szerelmes, nagyapám világot látottként hazatér beleszeret a szép nagyanyámba és nősülne, és megkéri a szüleitől  a nagyanyámat. Nagyanyám nem akar hozzámenni, de már az utána következő lányok is eladó sorban vannak, van is választottjuk és a nagyanyám anyja döntött, menni kell fiam, ha kérnek, ahhoz aki elvesz! Nem tarthatod fel a kisebb lányokat a férjhez menésben. Addig ugyanis a kisebb lányok nem mehettek férjhez, míg a nagyobb lányok nem mentek, csak szépen, sorban lehetett.

Így aztán nagyanyám hozzáment a daliás, jóképű, hullámos barna hajú, vakító kék szemű nagyapámhoz.

De nem szerette. 

Ezt a történetet már csak nagyanyám halála után mesélte el anyukám, gyerekként én csak annyit érzékeltem ebből, hogy nagyanyám volt, hogy hetekig nem szólt nagyapámhoz, ha valami miatt úgy gondolta, hogy megsértődött rá. Nagyanyámat és anyámat  meg a nővéremet is Máriának hívják, januárban tartják a névnapjukat és gyerekkoromban nagy névnapi ünnepségekre emlékszem, összejött sok rokon, körülültük a nagy asztalt és amikor már a kis paraszt boros poharakat is kiürítették párszor, akkor valaki mindig átment a szomszédban lévő Rózsabokor étterembe, és áthozta a cigányokat zenélni. Nagy nótázások voltak, de mindig az vetett  véget a mulatozásnak, hogy nagyanyám zokogva borult az asztalra. Édes istenem, milyen fájó  beteljesületlen szerelemmel élhette le az életét, hogy még nagymama korában is zokogott rajta, amikor a magára erőltetett gátakat elmosta két -három deci bor...

Erről tőle sose hallottam, soha egyetlen szót sem, se utalást se, semmit.

Két gyerekük született, egy fiú és egy lány. Amikor anyám megszületett, vérmérgezést kapott. A bába néni, aki világra segítette, annyit mondott nagyanyámnak, na ezzel se lyányoztok... Aztán, ahogy az már lenni szokott, akinek feladatot adott az Isten, annak akárhogy is, de  élni kell - és anyámat 1925-ben penicillin és minden nélkül mégiscsak kigyógyították a vérmérgezésből.

De nagymama vele se volt igazán szeretetteljes- anyám is mesélte, hogy volt, hogy vele sem beszélt az anyukája, és amikor kérdezte, hogy de anyukám, hát miért nem beszél velem, mi rosszat csináltam, miért büntet ezzel? Foghegyről csak annyit vetett oda, hogy: Tudni kell azt!  

Aztán valami miatt úgy anyám öt éves kora körül fogta nagyanyám a lányát és hazaköltözött Kisújszállásra. Nagyapám ment utána, kérlelte, de nagyanyám hajthatatlan volt, nem és nem megy haza. Nagyapám már tartásdíjat is fizetett, látogatta a kislányt, vitte haza magával, a kislány-anyám meg kérlelte nagyanyámat, hogy költözzenek haza, ő ott akar lenni az apjával a testvérével az apai nagyanyjával- merthogy együtt laktak. Valamit nagyon tudhatott az anyukám, mert az lett a vége, hogy nem váltak el, hanem az anyukájával hazaköltöztek. Azt is csak anyám mesélte már el nekem, a nagymamám halála után, hogy hányszor, de hányszor megkapta, amikor valami nem tetszett az  anyukájának, hogy "Büdös Marci, ez is miattad van!"

De ez a "büdös Marci" azaz az én anyukám élete végéig kitartott az anyja mellett, együtt laktunk és nagy szeretettel vette körül nagyanyámat.

Na de az én nagyanyám meg nagyapám minket, unokákat, nagyon szeretett. Nagyanyám, ahogy tőle tellett, de örömmel volt velem, türelmesen olvasgatta a meséket, néha már annyira unta a ki lakik a házikóban, se laposban se magosban felsorolást, hogy volt hogy kettőt hajtott a mesekönyvben, mire én  azonnal reklamáltam, hogy nem, nem valami kimaradt és bizony vissza kellet lapozni...

Nagyanyám remek szakácsnő volt. Úgy tudott főzni, olyan ízekkel, olyan rezgős kelt tésztákat sütött, hogy még  most is, bár már én is öreg vagyok, de összefut a számban a nyál. 

Egyszer a távoli rokon unokájának volt a lagzija és nagyanyám hivatalos volt oda főzőasszonynak. De ő csak a húsleves főzését vállalta. Ez se volt kis munka, mert üstházban kellett főzni a lakodalmas mennyiséget. Na szóval az úgy volt, hogy  bent a vőfély felszolgálta a levest, a zenész cigányoknak külön szobában terítettek, hogy zeneszó idejére már egyenek ők is,  mikoris a prímás lecsapta a kanalat és elkurjantotta magát, hogy Ki főzte ezt a levest, azonnal  látni akarom! Hát vitték is nagyanyámhoz, aki éppen a főtt hús tálalásával volt elfoglalva,  a prímás kivette a villát nagyanyám kezéből és össze-vissza csókolgatta mind a két kezét, hogy csókolom, én már sok lagziban voltam, sok húslevest ettem, de még életemben ilyen jó tyúkhúslevest soha nem kóstoltam!

Nagyanyám mindig háztartásbeli volt, kivéve a nyugdíjazás előtti tíz évet, mert akkor tíz év kellett, ahhoz, hogy valaki saját nyugdíjat kapjon,  egy tüdőgondozóban vállalt takarítónői munkát amivel szolgáltai lakás is járt.  Anyám ugyanebben a tüdőgondozóban lett képesített asszisztens és végig maradt is az egészségügyben lépegetve feljebb és szakképesítést szerezve mint röntgen asszisztens.

Aztán anyámékkal közösen vettek házat nagymamáék és ebben éltünk mindannyian. Mindig volt otthon valaki, valaki mindig foglalkozott velem, valaki mindig vitt magával, nagyapám mondta, hogy gyere kislyány adjunk enni a tyúkoknak, délutánonként amikor kukoricát morzsolt, akkor ott ültem vele a kis sámlimon és néztem, hogy a kukorica csutkával morzsolja le a szemeket a csövekről, mentem nagyanyámmal főzni a kiskonyhába, gyúrtam a tésztát, lestem, ahogy nyújtja, hogy olyan kerek lett a tészta, mintha körzővel mérte volna ki, hogy mindenütt egyenletes vékony lett, hogy a nagy kenyérvágó késsel hajszálvékony metéltre vágja a levestésztát vagy  adagolhattam a szilvalekvárt a derelyébe, nyomkodhattuk a töltelék körül a tésztát, vághattam a derelyevágóval körbe- mind, mind milyen jó  móka is volt és közben megtanított főzni. Ellestem tőle, hogy kell géppel varrni, addig könyörögtem amíg én is varrhattam, megtanított varrni is. Egyetemista koromban BURDA szabásminták alapján magam készítettem a ruhatáramat, ami így különleges és divatos volt a hetvenes évek konfekciói között.

Együtt pörköltünk kávét a gázsütőben, együtt daráltuk le kis kézi darálón és a kis kávéskannában törökösre főzte és az egyedüli kis Zsolnay csészéjéből itta meg. Aztán egyetemista koromban már csak daráltuk és kotyogóban főztük, de akkor már én is ihattam vele együtt kávét. Vitt magával Kisújszállásra a testvéreihez, a  húgához napokra mentünk a tanyájukra nyaralni ahol feledhetetlen emlékeket szereztem.

Nagyapám harcos szakszervezeti aktivista volt. Mindig küzdött valakiért, mindig intézkedett, sose hagyott semmit annyiban, ha valaki rászorult a segítségére. Az első háború után orosz hadifogságban volt, és kint vörös katonaként vett részt a forradalomban. Hogy a két háború között ez hogy volt, azt nem tudom, mert erről nem került szó sose, de amikor bejöttek az oroszok a második világháborúban, nagyanyám villámgyorsan elpakolt mindent,  anyámat aki szép lány volt  öregasszonynak öltöztette, fekete ruhába, még tán púpot is tömött a kardigánja alá, korommal bekente az arcát, nehogy szemet vessenek rá a ruszkik. Nagyapám a saját holmijából semmit se engedett elpakolni, mert az elvtársak nem olyanok, hogy gondolja azt nagyanyám. Aztán mikor jöttek az oroszok, akkor keresték az órát, és benéztek a szekrényekbe is, az egyikbe csak női rongyok voltak, de a másikban ott volt nagyapám ünneplője, amit ki is akasztott a szoldat és karasó kosztüm felkiáltással el is zabrált azonnal.

Ezt a történetet még unokaként én is hallottam tőlük, nagyanyám szemrehányóan emlegette ezt a karasó kosztümös történetet amikor nagyapám naívan mások jóhiszeműségére apellált.

De az én gyerekkoromban ő meggyőződéses kommunista volt. Vörös katonaként csapatgyűléseken mesélt a szocialista forradalomról.

Amikor  nyugdíjas lett, akkor vett egy kertföldet, a Kisvénkertben - ez egy zártkerti művelésű terület, és kora tavasztól késő őszig ő reggel kiment a kertbe és csak sötétedésre jött haza. Gyanítom, hogy így volt nyugta, ott kint azt csinált, amit akart, olyan tempóban, ahogy ő akarta, megsütötte a nyárson szalonnáját, kis kannában vitt magával ivóvizet, néha vett magának sört is egy üveggel, beszélgetett a szomszédokkal, azt gondolom jó életet teremtett ott  magának, külön nagyanyámtól. Este mikor hazajött megette a félretett ebédjét, megmosakodott beszélgetett kicsit velünk és lefeküdt.

Minta kertet csinált. Vonalzóval húzott sorokba vetette a zöldbabot, borsót, mindent megtermett kint, csak a krumpli nem sikerült sose. Arra sose jött jókor az eső... Termett bezzeg annyi meggy, hogy volt hogy két 25 kilós ládával szedtünk le a fáról és meg se látszott rajta. 

Amikor 65 éves lett, a születésnapján amikor megünnepeltük annyit mondott, hogy: na anyjuk az elkövetkező tíz év a picsánkra ver. Ha nem is tíz , de 12 év megtette.

16 éves voltam, amikor fél évnyi betegség után elvitte a májcirózis. 

Nagyanyám 86 éves koráig élt. Élete végén eluralkodott az elméjén a dementia, már anyámat sem ismerte meg, esténként mondta neki, hogy na kedves, mostmár hazamehet elboldogulunk mostmár maga nélkül is. Anyám nagyon szenvedett ettől,  komoly lelki támaszt kellett adjunk  neki- és attól félt, hogy öregkorára ő is ilyen lesz.  Szerencsére nem lett így, 91 éves korában bekövetkezett haláláig kitűnő szellemi képességek birtokában élt.

Apai nagyszüleim közül nagyapámat nem ismertem, ő még 1945-ben meghalt, apai nagyanyámat ismertem emlékszem rá, jártunk hozzá, de ő beteges volt, és hat éves voltam amikor meghalt. Nem sok közös emlékünk volt sajnos. Emlékét csak apám elmeséléseiből őrzöm.

 

Bennem élő nagypapák és nagymamák, némi idézetekkel

Apai nagyszüleim közül nagyapám még apám gyermekkorában meghalt, nagymamámat pedig a nagy távolság (és egy sokáig átléphetetlen országhatár) miatt csak néhány nyári látogatás erejéig ismerhettem meg halála előtt – mondjuk inkább úgy, hogy találkoztam vele összesen pár alkalommal egy-egy nyáron. Akkor már szinte egyáltalán nem látott a világból mást, csak foltokat, és ha rágondolok, mindig az a kép van előttem, amint a fonott karosszékben ül fekete ruhában,  fekete kendővel a fején. De éreztem, hogy örül nekem. Amíg élt, minden évben kétszer-háromszor jött a nevében egy levél a papír közé hajtogatott, akkoriban divatos, hajba való színes selyemszalaggal.

Anyai nagyszüleim viszont mindig szorosan hozzátartoztak az életemhez. Amikor megszülettem, rövid ideig még együtt laktunk nagypapáékkal, másfél éves voltam, amikor mi Rákosligetre költöztünk, ők pedig maradtak a rákoshegyi házban. De onnan is naponta átjártak hozzánk, legalábbis valamelyikük mindig velem volt. Szüleim dolgoztak, óvodába nem jártam, nem maradhattam egyedül. Aztán ötéves koromban ők is átköltöztek egy hozzánk közeli utcába, elsősorban azért, hogy rám vigyázhassanak napközben. Hogy ez mekkora áldozat volt, arra csak sok évvel később jöttem rá, amikor már felfogtam: egy sokkal kényelmesebb házból kerültek a szinte komfort nélküli kis lakásba, mai szemmel nagyon szegényes körülmények közé.

Mindkettőjüktől rengeteg szeretetet kaptam. Nagypapám, aki annak idején a saját gyermekeit a legszigorúbban nevelte és még a becézésüket is csak minimális mértékben engedte meg nagymamámnak, engem Mókuskának, Mókucinak nevezett és ahogy csak tudott, kényeztetett. Ha a délutáni alvást el akartam mismásolni, belopózott hozzám és cukros kenyeret adott (talán az ő gyerekkorában ez bevett szokás volt a gyerekek kényeztetésére). Ha rajta múlt volna, soha nem ettem volna meg az ebédből azt, amihez épp nincs kedvem, és nem tudom, hányadikos koromig kísérgetett volna az iskolába naponta, ha a második tanév kezdetén Anyu a leghatározottabban meg nem tiltotta volna neki. Amikor iskolás lettem, időnként kötőhártya-gyulladást szedtünk össze egymástól az osztályban, ilyenkor az orvos szemcseppeket írt elő, ezt naponta többször is alkalmazni kellett, ami nekem egyenesen kínzással ért föl. Máig előttem van a jelenet, amint szaladok a lakás egyik végéből a másikba, majd vissza, Nagypapa pedig, kezében a cseppentővel, fut utánam és könyörög, hogy álljak meg, mert csak úgy fogok meggyógyulni. :)

Igazából ő tanított meg olvasni, legalábbis a betűkkel ő ismertetett meg. Minden nap láttam, ahogy olvassa az újságot (mi mást, mint a Szabad Népet...), én pedig rákérdeztem sorban egyik nagybetűre, aztán a másikra, és így lassan a szavak is összeálltak – nem tudom, ezt milyen olvasástanítási módszernek neveznék, de tény, hogy csak így, módszer nélkül is hamarosan egyedül olvastam a mesekönyveket.

Nyolcéves voltam, amikor Nagypapa egy délután hirtelen meghalt. Nemrég felvette velem a kapcsolatot valaki abból a városból, ahol nagyapám évekig állomásfőnök volt. A település múltját kutatja és feldolgozza a vasútállomás történetét is, ehhez kért adatokat, képeket. Jó érzés tudni, hogy Nagypapa ottani működését dokumentálják, arcképe megjelenik a helyi újságban, és a lelkes helytörténésztől még egy olyan fényképet is kaptam, melyet nem is ismertem korábban: nagyapám áll az állomásépület előtt valamikor az 1930-as években – sőt, ott látom nagymamámat is az emeleti szolgálati lakás ablakában.

Nagymamámmal azután is szinte együtt éltünk, mivel 5-6 perc járásra lakott tőlünk, és a nap nagy részét nálunk töltötte. Délutános héten délben ő indított el az iskolába, délelőttös héten pedig amikor hazaértem, ő engedett be, ő melegítette meg és adta elém az ebédet, a családból vele találkoztam először reggel óta. Vele beszéltem meg először, mi történt délelőtt, ha a vártnál korábban érkeztem, megkérdezte: „elkéretőztél, Cicukám?” – merthogy ő is becézett, neki Cica,  Cicuka, Ciculi voltam, keresztnevemen csak egészen felnőtt koromban nevezett, akkor is ritkán. Voltak egész életemre megmaradt kifejezései, melyeket még gyermek- és fiatalkorából hozott magával, főleg elferdített német szavak (a dédmama echte sváb asszony volt). Amikor zivatar közeledett, azt mondta, „mindjárt itt a tunderwetter”, ha pedig csak legyintett valamire, aminek nem volt jelentősége: „olezánc!” Ja, és persze tutyinak hívta a házicipőt, ahogy a svábok.

Amikor kicsi voltam, sokat játszottunk, képes volt velem együtt felmászni a meggyfára, máig se tudom, hogy nem csak féltésből tette-e, mindenesetre emlékszem, ahogy ott ültünk fent két ág tövében és nagyon jól szórakoztunk.

Nagyon szerettem azt a zsírt, amit ő sütött ki zsírszalonnából, a trükkje az volt, hogy a sülés valamelyik fázisában tejet is öntött hozzá, ettől lett olyan finom. Tőle egy sarokra volt egy hentesüzlet, a hentes Szabó bácsi volt, akivel Nagymama természetesen jó kapcsolatot ápolt: „Cicukám, megyek, Szabó bácsihoz ma hoznak zsírszalonnát, lesz neked finom zsír holnapra!” – így mondta, neked, mintha legalábbis csak nekem szánná, én meg már fentem is a fogamat a másnapi, legfinomabb zsírral megkent kenyérre. Még egy nyaralásunk idején utánunk küldött levélben is szükségesnek látta megemlíteni a témát, utóiratban: "Jött zsírszalonna Gyula bácsinak, vettem 1 kg-t, lesz zsíros kenyér Cicukám, Nagymi." 😄

A vasútállomáshoz közel lakott, így amikor balatoni nyaralásból jöttünk haza a szüleimmel, mindig hozzá mentünk be először. Általában ilyenkor már este volt, vacsorával várt bennünket – túróscsuszára emlékszem például – sőt egyszer úgy adódott, hogy  nagy viharban szálltunk le a vonatról, ezért aztán nála is aludtunk, mi hárman a régi házastársi ágyban, ő meg a sezlonon. Mert a nagymama menedék volt, szó szerint.

Mint vasutasözvegy, minden év elején megkapta a neki járó szabadjegyet, amivel időnként felkerekedett és elutazott a tolna-megyei rokonokhoz. A vasút mindvégig a szíve csücske maradt. Ha új menetrend jelent meg, ami egy jellegzetes formájú vastag kötet volt, azt is mindig átvette a megfelelő hivatalos helyen, és akár akart utazni, akár nem, hosszasan és szívesen böngészgette, miközben történeteket mesélt régi vonatozásokról a környékbeli településekre, Decsre, Gyönkre (ahol született), Szekszárdra, Bátaszékre, Bonyhádra, ezeket a neveket gyerekkoromban tőle hallottam először.

A Kincses Kalendáriumot minden évben megvette, amikor meg már nem tudott sehova eljárni, mi szereztük be neki rendszeresen. Mindenfélét elolvasott belőle, de emlékszem, főleg a benne található országos és heti vásárokat tartalmazó naptárt bújta, ezzel néha ugrattuk is, úgyse megy oda, ugyan miért nézi? Persze mind tudtuk, hogy ez neki csak a régi időkre való emlékezés eszköze, jó volt felidéznie a szekszárdi, bonyhádi és egyéb vásárok hangulatát fiatalkorából, elmesélni, hol melyik helyen vettek malacot, libát, egyebet. Egy időben főleg miatta előfizettünk a Szabad Föld újságra is, az is kedvelt olvasmánya volt.

Egy elhibázott orvosi kezelés miatt negyvenes éveitől kezdve erősen nagyot hallott, tehát én már nagyothallóként ismertem meg, hogy úgy mondjam, beleszülettem ebbe és hozzászoktam ahhoz a helyzethez, hogy Nagymama rosszul hall, eszerint kell vele beszélni. Bár kora előrehaladtával ez lassanként mindig rosszabb lett, gyerekkoromban és felnőttként sem okozott nekem nehézséget, természetes volt. Hetvenes évei vége felé kezdett komolyabban betegeskedni, de végül 90 évet élt.

Nagymama kivételes anyós volt, nagyon szerette apámat, ezért én régen nem is értettem, miért kabaré- és vicctéma az anyós. Ha bármi gondja támadt, amiről úgy érezte, egyedül nem tudja a megoldást, apámhoz fordult. Felejthetetlen jelenet volt, amikor egyszer beállított eléggé feldúltan, bejött a teraszra, ahol  Anyuval együtt hiába kérdeztük, hogy mi a baj, csak azt hajtogatta, hogy „majd a Nándor, majd a Nándor, hol a Nándor?” – és megállíthatatlanul tört előre a lakásban, ahol aztán Apunak előadta az éppen felmerült problémát. Ekkor már én is felnőtt voltam, mégse mondta el sem a saját lányának, sem a felnőtt unokájának, hogy miért jött, kizárólag a vejét érezte kompetensnek (akit egyébként egész életében magázott). Amennyire emlékszem, apám persze megoldotta, amit kellett, vagy legalábbis használható tanáccsal látta el, de évek múlva is nevetve emlegettük föl ezt az esetet, mint Nagymamának a vejében való teljes bizalmára jellemző legjobb példát. 

Nálunk a nagyszülők neve Nagypapa és Nagymama volt, sose neveztem őket papának és mamának, ez akkoriban még nem volt divat az ismerős gyerekes családoknál sem. Ő néha saját magát Nagymiként írta alá, ha nyaralásaink idején levelet küldött nekünk. Ezekben részletesen beszámolt a napi eseményekről, szedi-e rendesen a gyógyszereit, mit evett, ki jött hozzá, kivel mi történt, milyen az idő. Majd pedig jöttek az intelmek, vigyázzatok magatokra, fürödjetek sokat, stb., és van egy levél 1965-ből, idézek belőle (előrebocsátva, hogy nem voltam már kisgyerek): "Hát Ciculikám vigyázz ám, a vízbe ne menj messze Anyu és Aputól, nehogy baj legyen!" – ekkor voltam 17 éves, 172 centi és már vagy tíz éve megtanultam úszni, hát nem aranyos, sírva-nevetni való mondat? És ugyanezen levél legvégén: "Sokszor csókollak benneteket, Ciculimat külön is, Nagymi".

Ha napközben, amikor egyikünk se volt otthon, Nagymama valamiért hazament tőlünk, mindig hagyott a konyhaasztalon egy cédulát, hogy tudjuk, hol van és visszajön-e még vagy sem. Egyetlenegy ilyen foltos, elsárgult cetli a mai napig megmaradt a régi szakácskönyv lapjai közé bújva, az van ceruzával ráfirkantva: „Hazamentem, majd jövök, Nagymi” - ez a cédula természetesen örök emlék.

Nagyanyó, Nagyapó

Van egy réges-régi magnófelvétel, 5 éves vagyok, Anyu 25. A magnózás újdonság volt, a szalagos Grundigot Apa szerezte egy falubelink NSZK-s rokonától, évtizedekig volt használatban.
A felvételen van zenei aláfestés is, és én köszöntöm a hozzánk érkező anyai nagyszüleimet. Talán születésnap volt az alkalom.
Egy kicsit mélyhangú, baranyai tájszólással beszélő gyerek szavait hallani emígyen:

"Isten hozott nagyapó, nagyanyó, örülök, hogy megjöttetek."

A gyerekeim sokat viccelődtek ezen, mert már nem azokkal a nyílt e hangokkal beszélek, egyáltalán, semmi azonosság nincs a felnőtt hangom, beszédem és az akkori között. Azt hogy mEgjöttEtek, már nem is tudom úgy kimondani. 
1961-et írtunk. A következő év karácsonyán, 24-én hajnalban nagyapó örökre elment...59 éves volt csak. Kedves mosolya, a róla maradt pár fénykép és csak kevéske saját emlékem van róla, a mindenki által olyan nagyon szeretett Jóska bácsiról.
Egy baranyai kis faluból származott, viszonylag jómódú parasztcsalád fiaként jogot végzett. (A gazdasági krach után medikus öccsét már ő taníttatta, sajnos őt nem ismertem, Sopronban volt sebész.) A pécsi jogi egyetem elvégzése után jegyző volt Kiskőrösön, Dunaszekcsőn, majd a Zengő alján, Hetényben. Orvosi rendelőt építtetett, a sors úgy hozta, sok sok évvel később ebben a házban nőttem fel, a kör bezárult.
Az ő élete is kész regény, ha csak pár dolgot említek, pl. hogy egymaga, magánemberként beperelte a bányászok érdekében a híres Dunai Gőzhajózási Társaságot. Nyert. Képzelem, nagymamám rettegését, mert a perköltség összege a csillagokig rúgott - volna, ha veszít. A Rákosi időben aztán a bányászok pár perces, nagyapámért tartott sztrájkkal viszonozták. Ugyanis a jegyző egyenlő volt az ellenséggel, pár évig csak fizikai munkát kapott.Tüdeje már akkor megbetegedett, a nehéz betongerendák cipelése és a hiányos étkezés miatt. A szerb partizánok a felszabadulás után hívták Szenttamásra vissza, lehet jobb lett volna neki. mert ott tiszteletet és bizalmat kapott, jegyzőként tisztességgel és becsülettel óvta a várost azokban a szörnyűséges időkben (a visszacsatoláskor a háborús időkben oda helyezték, valószínűleg büntetésből a DGT per miatt).De maradt Baranyában. Végül már ő is dolgozhatott, (az 50-es évek elején főleg tanítónő nagymamám fizetéséből éltek), a Tanács talán igazgatási osztályát vezette. Anyukám annyira imádta, mindene volt az apukája...Amikor elvesztette, még csak 26 éves volt. (Ezt a  fájdalmát én is átéltem, 29 évesen, mikor az én apukám meghalt.)

Anyu imádott édesapjával

 

Nagyapóval

Apai nagypapámat egyáltalán nem ismertem, ez mindig fájó és csillapíthatatlan hiánya az életemnek. Az ő sorsa talán még regényesebb. mint a másik nagyapóé. Nagybátyám sok szép történetet megírt róla. Szomorúan veszem tudomásul, hogy nekem ő úgy él a képzeletemben, mint egy okos tekintetű, szomorú, borongós arcú, magányos, csendes férfi. Pedig fiatal korában nagy mulatós hírében állt, szép énekhangú, írói vénával megáldott, mindenki által szeretett Jankó műkedvelőként nótákat, verseket, színdarabokat írt. Nagymamámmal való házassága a mindent elsöprő, minden akadályt leküzdő szerelem ellenére válással végződött. Ahogy a családi mesékből kibogoztam, ez főleg rajta múlt, mégis, vagy pont ezért sose tudta nagymamámat elfelejteni. Ezt a szomorúságot aztán egy szörnyű tragédia is fokozta- nagybátyámat idézem: "...1944 őszén SAS behívót kapott. A frontra indulás előtti napon Pécsről, eltávozási engedéllyel rejtvénypályázaton nyert motorkerékpárjával hazament elbúcsúzni szüleitől. Útközben megcsúszott a jeges úton, szilánkosra törte a lábát, amit a pécsi Hadikórházban Mezsibovszkíj lengyel katonaorvos azonnal amputált. Bizonyos hogy békeidőben konzervatív kezeléssel a láb megmenthető lett volna."

Fantasztikus ember lehetett, sajnos hamar elment. épp csak megérte Apám doktorrá avatását.

Apai nagyapám

A nagymamáim szerencsére szép kort értek meg, pedig bizony mindkettőjük sorsa nehéz volt és viszontagságos. Az egyikük, az anyai nagymamám már alig kétévesen félárva lett. Nagyváradhoz közel élő családjától évekre elszakadt az I.világháború után, mikor Kecskeméten tanult, sokat éhezett, nélkülözött azokban az években - is. A másik, az apai nagymamám a II. világháború vészkorszakát kellett hogy túlélje...És még mennyi, de mennyi bajt, szomorúságot, nehéz időket értek meg! A történelem nem könnyítette meg egyikük sorsát sem.
Mégis, mindig tele voltak energiával, fékezhetetlen munkabírással. Nagyon-nagyon különböző természetük, személyiségük volt, de mind a kettőjüktől örököltem, vagy átvettem, ellestem, tanultam rengeteget. Ha gyerekfejjel ezt persze fel se fogtam. Csak jóval később tudatosult bennem, mennyit köszönhetek nekik.
Az, hogy remekül főztek, fantasztikus konyhát vittek, az mind a két nagymamámra igaz. Meg is írtam ezt egyszer, ide is ollózok pár sort:

1."Felejthetetlenek az egyszerű ételei szintúgy, (halászlé, egybesült hús, töltött káposzta, cvekedli, gyúrt tészta a paprikás csirkéhez, cukorborsó főzelék, -igazi pirított cukros-besameles!!), mint a különlegességei. A velővel, gombával töltött palacsinta, a rengetegféle, hihetetlenül finom és könnyű sütemény, kranczlik, túrós, meggyes piték, a sajtosok, stanglik, narancs meg dobostorták (12-14 leheletvékony lapból, szájban olvadó krémmel, glazúrral), kávé és csokilikőrök, pehelykönnyű grízes-meggyes rétesek – befejezhetetlen a sor, annyi íz, illat, emlék bukkan elő."

2."..A piruló reggeli kifli illata, főtt hús és rezgő cupák, meggyszószok szép színe, a kávé- cigaretta- mamicillatú szoba rejtett bonbonjai, ripsz-ropsz sülő krumplis pogácsa…Itt is végeláthatatlan az íz-emlékek sora.

A gyerekkorom úgy alakult, hogy főleg az anyai nagymamámnál töltöttem sok időt, nála laktam, míg a szüleim Algériában voltak (és az én útlevelem bevonták, ezt itt már megírtam valamelyik évnél). Nincs mit szépíteni, szigorú nagyi volt. Nagyon hálás vagyok neki ezért, pedig gyerekfejjel lázadtam és feleseltem is vele, sajnos. De persze azért ne gondoljátok, hogy sanyarú sorsom volt ! 😄 Sőt. Mindent megtett értem, és mindig én voltam neki a legfontosabb. 
Ha felidézem magamban, sok kép villan fel róla. Ahogy a málnásban ülünk, kissámlin, rádiót hallgatva, beszélgetve. Ahogy a hatalmas üstben kint az udvaron főzi a szilvalekvárt. Vagy ahogy a hétfői tarokkpartira készíti a sajtos puffancsot, a sós stanglit. Téli estéken bekuckóztunk a meleg szobába (a konyha egy jégverem volt, ha nem sült, főtt éppen semmi a tűzhelyen), tálcára téve a citromos teát, a sült hús zsírjával megkent kenyeret, (ez feledhetetlen, sosem sikerült utánoznom, hiába tettem hozzá mindent, amit ő) vagy szalámit, sajtot, vajat, ami épp volt vacsorára. És falatoztunk, beszélgettünk. Újra és újra kértem, hogy mesélje el, hogy is volt, amikor... Ő persze átlátott a szitán, tudta, hogy már ezerszer elmeséltettem vele, de addig kuncsorogtam, amíg újra belefogott, hogy is volt, amikor...Az ő kislánykori történeteit és anyukámét kértem mindig. Huncut volt ő is, anya is. Szívesen hallgattam újra és újra.

Nagyanyi, a fehér hajú Dédi

Unokákkal

Apai nagymamámnál is voltam egy-egy időre, kicsit nyaranta, vagy hétvégére, szerettem azt a nagy házat, a nyüzsgést, a fürdőszoba illatait, a titokzatos röntgent, a kutyákat, azt a mozgalmas, és a szüleiméhez eléggé hasonlító életet, ami mindig új, mindig izgalmas és változatos volt. Legalábbis gyerekszemmel így láttam. 

De hozzá igazán közel már anyaként kerültem, nagyon közel a lelkéhez. Áldom érte a sorsot, hogy ez megadatott nekünk, hogy mikor a dédunokák elaludtak, késő éjjelekig beszélgethettünk. "Na még egyet gyújtsunk rá"- mondta, és lett ebből több is, és milyen jó is, hogy fenn maradtunk. Sok volt a bepótolni valónk.
A Dédi, mert dédinek hívtuk akkor már mind, hihetetlenül vidám volt, sosem volt nehéz rávenni egy kis bolondozásra. De azokon az éjjelei beszélgetéseken, sírtunk is mi együtt sokszor. A múltat, a régi fájdalmakat, eltitkolt, szomorú történeteket ismertem meg, s lett ezekkel az addig hiányzó mozaikdarabkákkal teljes a kép, került helyre bennem minden homályos részlet. Talán neki is számított, és jót tett, hogy megosztotta velem a régi sebeket, a régi félelmeket. 
Még Dédi-korában is akkora energia szorult belé, még 80 éves kora felett is, hogy csak ámultam. Szeretném hinni, és bízva bízom, hogy ezt sikerült szintén örökölnöm tőle.
Majd elválik. Egyelőre ezen az úton haladok.😉

Mamic, apai nagymamám

Dédi

Egyik dédnagymamámról is szeretnék itt megemlékezni. Telente ott volt néha nálunk, ült a fotelban és stoppolta a zoknikat, olyan alapossággal és pontossággal, mintha egy gép csinálta volna. Mindig valami munkát, feladatot kért, nem akart tétlenkedni. Hiszen életében sosem tette. Egy fiatalkori fényképet teszek ide róla. Anyukám néha kis Tercsinek hívott...talán hasonlítok is rá, tényleg.
Azt a csokikrémes, habos kiflifelfújtját de szeretnék az én unokáim is!

Jó volt visszarévedni a múltba, a gyermekkoromba, az ezernyi apróbb-nagyobb emléket felidézni, miközben a fotók rengetegéből válogattam.

Nagyszülők - osztva kettővel

 Ha minden ideálisan alakul, akkor minden gyermeknek négy nagyszülője van. Nekem csak kettő volt. Anyai nagyszüleimet egyáltalán nem ismertem. Édesanyám 1943-ban 16 évesen maradt félárva, de azt is mondhatnám, hogy teljes árvaságra jutott, hiszen két évesen elváltak a szülei. Az apjának a temetésére sem ment el, annyira haragudott rá. Egészen kicsi gyermekkorából egy emlékképe maradt, hogy az édesapja egy piros pöttyös labdával szerette volna magához "édesgetni", természetesen sikertelenül. A találkozásaik egyre ritkultak, majd a kapcsolatuk végleg megszakadt.

Anyai nagymamámról egyetlen kép sem maradt, ami örök hiányként él bennem. A nagyapa újra nősült. A második házasságból is született egy leánygyermek, édesanyám féltestvére. A féltestvérek nem tartották a kapcsolatot, de édesanyám mindig remekül elbeszélgetett felnőtt korában a "sógorával", ha az utcán véletlenül összefutottak. Számomra ismeretlen nagyapámnak aztán unokái is születtek. Tíz évesen a debreceni DVSC úszó szakosztályában véletlenszerűen megismerkedhettem a velem egykorú lány unokatestvéremmel, akivel majdnem barátnői kapcsolatba kerültem, és másfél évig heti rendszerességgel együtt edzettünk. Aztán még felnőttkorunkban is találkoztunk, de ő is én is távolságtartással kezeltük egymást, mintha a másik nem ismerné fel a régi helyzetet. Mai napig győzködöm magam, hogy addig kellene elevenné tennem a "fél"-unokatestvéri helyzetünket, amíg élünk, mert utána már késő lesz. Dolgozik bennem a kíváncsiság, hogy legalább egy fényképen láthassam valahai nagyapámat. Még akkor is, ha kilencven évvel ezelőtt tettlegesen bántalmazta a nagymamámat. A genetikánkat négy nagyszülőnktől hozzuk, nem ártana ha jobban ismerhetnénk saját jó, és kevésbé jó természetünk forrását. Mióta nagymama lettem, egyre többet gondolok az ismeretlen anyai nagyszüleimre, és utólag is nagyon sajnálom, hogy nem faggattam sokkal többet édesanyámat a szüleiről maradt emlékeiről.

Apai nagyszüleimet heti rendszerességgel látogattuk, erről már írtam egy régebbi bejegyzésemben. Hajdúszoboszlón éltek ők is, mint az anyai nagyszüleim. Debrecenből fél óra (vonattal) a távolság, így igazán szoros kapcsolatot ápolhattunk az idősödő nagyszülőkkel. Én már gyermekkoromban is öregnek láttam őket. 1892-ben és 1894-ben születtek, az akkori hatvanévesek jóval idősebbnek hatottak mint manapság egy hatvanas nagyszülőpár. A hat gyermekből három helyben lakott, kettő Debrecenben, egy Veszprémben. Mégis sokszor jött össze úgy a nagycsalád, hogy a fehérre meszelt földes padlójú, púpos kemencés szobában több turnusban ebédeltünk a nagy asztalnál, a gyerekeknek a verandán külön kisasztalnál megterítve, legalább tizenöten, időnként húszan. A gőzölgő húsleves mindig gyönyörű sárgán, vékony cérnametélt tésztával került a tányérba. Nagymamám titkolni sem tudta elfogódottságát, boldogsága mindig akkor volt a legteljesebb, ha legkisebb fia, Lali, a szuperszonikus repülő százados is hazalátogathatott Veszprémből a családjával. Természetesen egyenruhában, mindig széles mosollyal a száján. Később egy repülőbaleset miatt már csak helikoptert vezethetett, de az erről szóló élményeit is mindig tátott szájjal hallgattuk mi unokák, testvérei gyermekei. A nagyszülői ház és kert ma is úgy él az emlékeimben, hogy oda mindig a legnagyobb örömmel mentem, megunni soha nem tudtam egy percre sem az ott töltött időket. A nyári szünidőket a bátyám nagymamáéknál, én a legidősebb nagybátyámnál töltöttem, időnként nagynéném kézenfogva elsétált velem megnézni a bátyámat és nagymamáékat. Azok a meleg nyári vasárnapok olyan időtlen nyugalomban teltek, ahol soha nem volt kapkodás, idegeskedés, csak ráérős nyugalom, és az odaszánt idő, amikor kiülve a tornácra órákig hallgathattuk bátyámmal a felnőttek beszélgetését, vagy elvonulhattunk egy kis közös játékra az egész heti egymás nélkül töltött időket bepótolni. 

Utólag, sok-sok év távlatából, majd' negyven évvel nagyszüleim halála után egyre inkább azt érzem, hogy a gyermekkori közös élményeink alapvetően határozták meg a családról alkotott értékrendemet, és én is alig várom, hogy láthassam az unokáimat, mint ahogy a nagyszüleim is nagy-nagy örömmel vártak mindig bennünket. Szerencsére még sokat emlegethetjük unokatestvéreimmel is a nagyszülőkről őrzött emlékeinket.

Köszönöm Áginak a témát, amihez kötődve az unokanővéremtől kaptam a két csatolt képet, melyből a nagyszülői ház előtt készült képet talán soha nem láthattam volna. Egy olyan vidám percét örökítette meg a kép a nagyszüleimnek, amely emlékeimben is él róluk. (Sajnos én nem "szerepelek" a képen, de ettől még ugyanolyan kedves számomra, mintha én is velük lettem volna.) A képen látható két kislány őrzi még ma is a többi elhunyt rokon emlékét - velem együtt.

(Édesapám a műtermi fotón az álló sorban jobb szélen látható.)

Nagyi

 Nagyszüleim közül csak az anyai nagymamámat ismertem, a többiek nem tudták megvárni, hogy meglássák a kisunokájukat. Nagyi azonban megadta mindazt, amit a szívünkben és a későbbi mesékben, történetekben a nagymamaságról elképzelünk. Jó volt megbújni puha, meleg ölelésében.

Aztán, amikor az élet úgy hozta, hogy anyu héthónapos koromtól egészen az első osztály elkezdéséig magára maradt velem, akkor Nagyi odaköltözött hozzánk. Így én olyan szerencsés voltam, hogy nekem nonstop nagymama jutott, nemcsak hétvégékre, szünetre. Az együttlétünk egyik kedves emléke az esti elalvások voltak. Az én, a végénél is rácsos kiságyam az ő támlás ágyának a fejénél állt. Én a rácson át a fejem fölött átnyújtottam a kezemet, ő pedig a támlán átnyúlva megfogta, így aludtunk el. Ezt neveztük karajozásnak, és csakis így végződhetett a nap. Hogy kényelmetlen volt-e, arra nem emlékszem, pedig biztosan az volt, de ez egyikünknek se számított.

A Nagyi-féle ételekről egyre emlékszem különösen: a csörögefánkjára. Az valami csuda volt! Frissen, ropogósan, baracklekvárral...  Én hajtogathattam meg a fánkokat.

És Nagyitól hallottam először arról a faluról, hogy Fadd. Ők onnan származtak, az ő szülei - az én dédszüleim - jöttek föl két kislányukkal szerencsét próbálni Pestre. Sikerült is megtelepedniük, jó műszaki vénájú dédapám villamosvezető lett Óbudán. Hogy, hogy nem, háború, költözések után is teljesen jó állapotban megmaradt egy tablókép a Beszkárt Óbudai forgalmi telepének személyzetéről 1926-ból, onnan ismerem a dédapámat. (Majd egyszer rászánom magamat, és elviszem a képet a Helytörténeti Gyűjteménybe.)

 Nagyi jobb kezének mutató és középső ujját egy baleset során levágta a gép az Óbudai Harisnyagyárban, ahol fiatal lányként dolgozni kezdett. De nagyon ügyes volt avval a kezével is, még hímezni is tudott és szeretett is.

Amikor édesapám hazajött, Nagyi is visszaköltözött az otthonába, és onnantól én is hétvégi, vakációs unoka lettem, de továbbra is nagyon szerettük egymást.

Már az első gimnáziumi évem utáni nyár volt, egy júniusi, meleg nap, amikor éppen az előírt úszás penzumomat teljesítettem. A Lukács nagymedencéjében róttam a hosszakat, és hogy ne legyen olyan unalmas, általában szavaltam vagy énekeltem magamban. Akkor - nem tudom az okát, miért, addig sose - a Te Deum-ot énekeltem végig. Ez egy nagyon szép, de nagyon hosszú egyházi hálaadó ének. Bennem van ma is a kép, ahogy, amikor elkezdtem, fölnéztem a nagyórára, fél 11 volt.
Délután jött a távirat a kórházból..., majd megtudtuk azt is, hogy nagymama délelőtt csöndben elaludt.
Téged, Isten, dicsérünk...
Nagyi felől sose voltam nyugtalan.

A becsület úgy kívánja, hogy ennél a témánál szóljak még valakiről. A státuszát nem lehet meghatározni, az, hogy a néni, aki vigyázott rám, nem mond el mindent. Nyunyunak hívtam, ez már közelebb hozza őt is, a kapcsolatunkat is. Hároméves koromban, mint osztályellenséget, nem vettek föl az óvodába. Anyu és nagyi viszont dolgoztak, napközben mégiscsak kellett, hogy valaki gondoskodjon rólam. Először a házbeli, otthon lévő asszonyok tették ezt, de ez nem lehetett hosszútávú megoldás. Végül az egyikük gyermektelen barátnője vállalt el. Egymásra találtunk... Helye kell legyen ebben a történetben, mint ahogy természetes volt az  ő anyák napi köszöntése is :)

 

 

Nagyi fiatalasszonyként.

                                                         és, ahogy már én ismertem

F. Szűcs János főkocsivezető, a dédapa

Mennyi jó arc!

                                                                                Nyunyuval

drága nagyszüleim

  Ó, de boldog is vagyok, hogy irhatok róluk, csak azt nem tudom, hogy tömöritsek, annyi a mondanivalóm róluk...

Bár nagyapáimat nem is ismertem, de róluk is sokat tudok ...

nem véletlenül: Anyai nagyapám : Löwinger Miksa 

Itt a Löwinger familia, nagyapám jobbról a második a felső sorban (szülei, testvérei és azok családja közt , itt még első feleségével (aki fiatalon elhúnyt) és kislányukkal..)

jeles ember volt, foglalkozását tekintve fanagykereskedő, egyébként hitközségi elnök, a makói zsinagóga egyik alapitója, sőt a makói felsőkereskedelmi iskola alapítója is... kereskedelmi kamarai elnökként... virilista (városi képviselő) az iskolaszék elnöke...és drága apja hat gyermekének, ahogy anyukám gyakori szeretetteli elbeszéléseiből tudom...

másik nagyapám Dr Gonda Jenő, a szegények ügyvédje (is), szabadköműves titkár (a Március-ban, többek közt ő vette fel Kosztolányit soraikba), élénk közéleti tevékenységet folytatott

 (a demokráciáért harcolt, a Belvárosi Szabadelvű Demokrata  Kör igazgatósági tagjaként is, demokratikus szabad és titkos,  általános választójogért,   részt vett a Radikális Polgári Párt szervezésében is  - már korábban -  (később ügyésze) - (ezt a sajtófotót is az ADT-n találtam róla)

anyai nagyanyám kb 4 éves koromig ismerhettem, de már betegen jött vissza a deportálásból, igy többnyire csak az ágyában... fél karjára dőlve, egy kis fekete háromlábú asztalnál, s olykor cigarettázva...

gyönyörű nő volt... 5 gyereket szült...

(Esküvői képük)

(h.I. mind hazaért a deportálásból, csak vejei nem!)

Csacsa gyeröknek hivott (A Julcsából kiindulva)

Emlékszem, mikor meghalt, még megpusziltam a homlokát...arra is emlékszem, az előszoba üvegajtóján leselkedve, amikor elvitték... örökre...

Maradt az éjjelszekrény fiókjában egy notesze, nem volt semmi bele irva, csak ez

ÉLNI BETEGEN IS,NYOMORULTAN IS JÓ! (Kosztolányi)

apai nagyanyám Barber Franciska (Dr Gonda Jenőné)

fiatal koráról (zongoraművész volt meg énekművész, később tanár) rengeteg cikket találtam az elmúlt évben az ADT-n (hála számtalan koncertjének)

ez a cimlapkép is innen van:

a háború után közvetlenül Pesten vártuk (hiába) apámat a munkaszolgálatból.).ebből az időből vannak kezdeti emlékeim (két és fél éves koromtól)... emlékszem ahogy zongorázott, tükörtojást sütött, fésülte koszorúba bokáig érő haját, elvitt a Dohány utcai zsinagógába, az emeleti karzatra, mutatta apukám gyerekkori rajzait egy nagy kerek asztalnál, egy  albumból, a széken térdelve néztem...

aztán apukám öccse kivitette magához külföldre..Igy Hollandiában élt, és leveleztünk meg képeslapokat, csomagokat küldött, és a távolság ellenére éreztem jelenlétét meg szeretetét...

sajnos megvakult és nyomtatott nagy betűkkel irtam leveleimet neki: DRÁGA NAGYMAMÁM! (késöbb valaki megirta, egy barát, hogy feleslegesen, mert semmit nem lát, csak felolvassák neki a leveleimet, ő is sokszor úgy irt, hogy a sorokat egymásra :(

18 éves voltam, amikor meghalt (egy autóbaleset következtében, 85 éves korában) (nem volt nála fehér bot és fellökték a járdán)

a nagybátyám megvárta mig leérettségiztem, s akkor küldte el gyászkeretes levelét...

igy maradtam teljesen nagyszülők nélkül nagykorúságomra...

Nagyszüleim

Nagyszüleim közül igazából csak az anyai nagymamámat ismerhettem. Az anyai nagyapám még a 2. Világháborúban halt meg, mikor anyu is még egy 11 éves kislány volt. Róla tőle hallhattam, ő mesélte, hogy milyen jó ember volt. Volt egy tanyájuk Kétsopronyban, Békéscsabán egy házuk, ott dolgozott szorgalmasan, és imádkozott a családjáért és  a mindennapi kenyérért.  Vallásos volt, a bibiliája most nálam van. Anyu  az édesapja korai halálát még idős korában is fájlalta. Anyu könyvespolcán az ő szüleinek a képe látható: a nagyapám és a nagymamám fiatatalkori képe.

Nagymamámnál laktam kiskoromban 2 évig. Ő főzött rám, ő látott el több 100 km-re a szüleimtől. Így alakult az életünk. Együtt mentünk a piacra, mindig kaptam valamit. Nem csak ennivalót, hanem valamilyen apró játékot is, vagy ha mást nem, egy piros, kakasos nyalókát.  Dinnye is volt nyáron lehűtve a gémeskútban vagy a kamrában szintén a piacról.

Volt az udvaron a sárgabarackfa alatt egy homokozóm, ott építettem várat, sütöttem homokból süteményt.  Hintám is volt. Törődött velem Mami(ka), mert így hívtam. A nyárikonyhában főzött, sütötte nekem a palacsintát, főzött kukoricát, bablevest, mindig azt, amit kértem. 

Nála tanultam meg írni, olvasni, mert első osztályban ott jártam Békéscsabán.

Az apai nagyszüleim, még édesapám gyerekkorában elváltak. Nagyapám újra megnősült, nem tartották vele a kapcsolatot, így én nem ismerhettem. Felnőtt koromban kerestem meg a  sírját Gödöllőn. Személyesen soha nem találkoztam vele.

Apai nagyanyámat évente egyszer láttuk, mikor a másik nagymamámhoz mentünk, hozzá is ellátogattunk Mezőtúrra. Ez kevés volt egy igazi nagymama-unoka kapcsolat kialakításához.

Mamikának vagyok hálás a velem való törődésért. Mikor már a szüleimmel laktam, a nyári szünetekben elmentem hozzá, az volt a nyaralásom. Az első önálló utazásom vonattal 14 évesen Sopron és Békéscsaba között hozzá vezetett. Elengedtek egy budapesti Keleti pályaudvaros átszállással, és én nagyon büszke voltam, hogy egyedül meg tudtam tenni az utat.

Egy hosszú élet

Nagymamáról, nagypapáról írtam már a Csalamádéban, de talán még tudok róluk újat "mondani". 

Nagymama picike asszony volt. Ahogy én emlékszem rá, ősz volt a haja, kedves az arca és jóságos a nézése. Hosszú, vékony copfját a tarkóján összetekerte és megtűzve, kontyban hordta. Nagypapa biztatására egy szép nap megvált ettől a hajviselettől, levágatta a haját és rövid, göndör haja lett ezután. Hogy mikor őszült meg teljesen, azt én nem tudom, de mesélték a családban, hogy mikor még Püspökladányban éltek, egy nap kint voltak a határban, a földeken dolgoztak és valaki szaladva hozta a hírt, hogy ég a házuk. Nagymama akkor még szőkés barna volt, de mire beértek a házukhoz, elöl, a homlokánál egy tincs hófehér lett. Azt hitte, hogy az édesanyja bent van a házban. Hála az égnek, nem így történt, de az ősz tincs megmaradt és az évek múlásával már nem lehetett látni, hiszen hófehér lett minden tincse.

Nehéz élete volt, mégsem hallottam panaszkodni. Sok gyermekét, még mielőtt megszülethettek volna, elvesztette. Aztán végre megmaradt egy kisfiú, akit a mai napig mindenki emleget, az Imruska. Imruska 3 évesen hagyta el a földi világot és elment a többi, meg nem született testvére után. Csodálom, hogy nagymama ebbe nem rokkant bele lelkileg. 

Aztán végre megszületett az idősebb nagybátyám, utána egész gyorsan jött az én drága mamám, majd jóval később a kisebbik nagybátyám. Közben nagymama elvált két gyermekének apjától, az én vér szerinti nagypapámtól, akit soha nem ismertem, csak fényképről. Hogy mi volt a válásuk oka, csak nagyjából tudom, de a teljes igazságot nem ismerem. 5 év különélés után válhattak el, akkor ez volt a törvény. Ezután ment hozzá ahhoz a nagypapámhoz, akit én ismertem és nagyon szerettem, mint ahogy ő is engem. 

Együtt nevelték fel a három gyereket és - ahogy a mamám mesélte - soha nem érezték, hogy különbséget tenne nagypapa a három gyerek között. Mikor én megszülettem, pár hónappal előtte halt meg a másik nagypapám. 

A gyerekek elég mozgalmas, kalandos életet éltek, volt miért izgulniuk a nagyszüleimnek. Mindhárman elváltak, újra házasodtak, igen, a mamám is, de ez egy más történet. 

Nagymamáék megéltek sok temetést, esküvőt, unokák, dédunokák születését. Nagymama megérhette volna az ükunokája születését is, hiszen már úton volt, de a legidősebb unokám, sajnos 3 hónapot késett.

Nagymama eltemette a 80 évet megélt nagypapát és eltemette az idősebb nagybátyámat, aki mindössze 56 éves volt. Azt, hogy a lánya is viszonylag fiatalon megy el, már nem tudta meg. Egy január elsejei napon, 96 éves korában, sok bánat és öröm, egy nagyon gazdag élet után,  örökre lehunyta a szemét. Lánya, az én mamám, akkor már nagyon beteg volt és júniusban, 65 évesen követte az édesanyját. 

Ez és a Csalamádéban leírtak talán képet adnak róluk, akiket én csak csodálni és nagyon szeretni tudok. Hogy hogyan nevelkedtem 8 éves koromig, főleg náluk, arról már írtam a saját blogomban, ismételni nincs értelme.

Madártej

Ma van anyák napja. Erre az alkalomra apai nagymamám mindig madártejet csinált, persze elképesztően finomat, mint azt a nagyik szokták. A "madarakra" néhány szem mazsolát szórt. (Otthon mazsola sose jutott a madártejre, spórolni kellett, ez így volt rendjén.) Lakner nagyapám kis késéssel érkezett az ünnepi ebédre, a misén orgonázott, a latin miseszövegekre ünnepélyes dallamokkal válaszolt latinul, nem túl erős, magas énekhangját kisérve. A késés nem zavarta, úgyis a madártejet szerette legjobban, akár csak mi, gyerekek.

*

Anyai nagymamámat nem ismertem. Meghalt, mielőtt megszülettem volna, de sok minden maradt utána, amit a mai napig használok. Például az Sz.I. monogramos damaszt törülközői   a kórházban is velem voltak. Kis helyet foglaltak el, gyorsan töröltek szárazra.
 Szekerke nagymamám tanítónő volt. A  belvárosi elemi iskolából, az ő egyik első osztályából négyen lettek később egyetemi tanárok.  Egy matematikus közülük, Soós Juci Kossuth-díjat kapott. Nagymamám unokahúga, (az a nagynéném, akiről régebben írtam egy blog bejegyzésben), kémikus lett, rákkutatással foglalkozott. Szívből és szeretettel bántak egykori  tanító nénijükkel, aki egyébként társaságbeli hölgy volt, vele felnőtt-életükben is kapcsolatban maradtak.

Ez a nagymamám praktikus, jó háziasszony lehetett. Maradt tőle egy kézzel írott szakácskönyv, benne könnyű pépes ételek receptjei.  Nagyapám gyomorbeteg volt, az ő számára gyűjtött könnyű fogásokat akár az ünnepi asztalokra. Vannak emlékezetes  süteményei, pl. a mennyei "Suhajda", a Bieberné féle mandulakrémes torta, meg persze a Madártej az ő vaníliás illatfelhőjében.
Nagymamáim emlékére több évtizede minden anyák napján madártejet csinálok, sok madárral és sok vaníliával. A lemenőim is kedvelik, szó se róla.