Bennem élő nagypapák és nagymamák, némi idézetekkel

Apai nagyszüleim közül nagyapám még apám gyermekkorában meghalt, nagymamámat pedig a nagy távolság (és egy sokáig átléphetetlen országhatár) miatt csak néhány nyári látogatás erejéig ismerhettem meg halála előtt – mondjuk inkább úgy, hogy találkoztam vele összesen pár alkalommal egy-egy nyáron. Akkor már szinte egyáltalán nem látott a világból mást, csak foltokat, és ha rágondolok, mindig az a kép van előttem, amint a fonott karosszékben ül fekete ruhában,  fekete kendővel a fején. De éreztem, hogy örül nekem. Amíg élt, minden évben kétszer-háromszor jött a nevében egy levél a papír közé hajtogatott, akkoriban divatos, hajba való színes selyemszalaggal.

Anyai nagyszüleim viszont mindig szorosan hozzátartoztak az életemhez. Amikor megszülettem, rövid ideig még együtt laktunk nagypapáékkal, másfél éves voltam, amikor mi Rákosligetre költöztünk, ők pedig maradtak a rákoshegyi házban. De onnan is naponta átjártak hozzánk, legalábbis valamelyikük mindig velem volt. Szüleim dolgoztak, óvodába nem jártam, nem maradhattam egyedül. Aztán ötéves koromban ők is átköltöztek egy hozzánk közeli utcába, elsősorban azért, hogy rám vigyázhassanak napközben. Hogy ez mekkora áldozat volt, arra csak sok évvel később jöttem rá, amikor már felfogtam: egy sokkal kényelmesebb házból kerültek a szinte komfort nélküli kis lakásba, mai szemmel nagyon szegényes körülmények közé.

Mindkettőjüktől rengeteg szeretetet kaptam. Nagypapám, aki annak idején a saját gyermekeit a legszigorúbban nevelte és még a becézésüket is csak minimális mértékben engedte meg nagymamámnak, engem Mókuskának, Mókucinak nevezett és ahogy csak tudott, kényeztetett. Ha a délutáni alvást el akartam mismásolni, belopózott hozzám és cukros kenyeret adott (talán az ő gyerekkorában ez bevett szokás volt a gyerekek kényeztetésére). Ha rajta múlt volna, soha nem ettem volna meg az ebédből azt, amihez épp nincs kedvem, és nem tudom, hányadikos koromig kísérgetett volna az iskolába naponta, ha a második tanév kezdetén Anyu a leghatározottabban meg nem tiltotta volna neki. Amikor iskolás lettem, időnként kötőhártya-gyulladást szedtünk össze egymástól az osztályban, ilyenkor az orvos szemcseppeket írt elő, ezt naponta többször is alkalmazni kellett, ami nekem egyenesen kínzással ért föl. Máig előttem van a jelenet, amint szaladok a lakás egyik végéből a másikba, majd vissza, Nagypapa pedig, kezében a cseppentővel, fut utánam és könyörög, hogy álljak meg, mert csak úgy fogok meggyógyulni. :)

Igazából ő tanított meg olvasni, legalábbis a betűkkel ő ismertetett meg. Minden nap láttam, ahogy olvassa az újságot (mi mást, mint a Szabad Népet...), én pedig rákérdeztem sorban egyik nagybetűre, aztán a másikra, és így lassan a szavak is összeálltak – nem tudom, ezt milyen olvasástanítási módszernek neveznék, de tény, hogy csak így, módszer nélkül is hamarosan egyedül olvastam a mesekönyveket.

Nyolcéves voltam, amikor Nagypapa egy délután hirtelen meghalt. Nemrég felvette velem a kapcsolatot valaki abból a városból, ahol nagyapám évekig állomásfőnök volt. A település múltját kutatja és feldolgozza a vasútállomás történetét is, ehhez kért adatokat, képeket. Jó érzés tudni, hogy Nagypapa ottani működését dokumentálják, arcképe megjelenik a helyi újságban, és a lelkes helytörténésztől még egy olyan fényképet is kaptam, melyet nem is ismertem korábban: nagyapám áll az állomásépület előtt valamikor az 1930-as években – sőt, ott látom nagymamámat is az emeleti szolgálati lakás ablakában.

Nagymamámmal azután is szinte együtt éltünk, mivel 5-6 perc járásra lakott tőlünk, és a nap nagy részét nálunk töltötte. Délutános héten délben ő indított el az iskolába, délelőttös héten pedig amikor hazaértem, ő engedett be, ő melegítette meg és adta elém az ebédet, a családból vele találkoztam először reggel óta. Vele beszéltem meg először, mi történt délelőtt, ha a vártnál korábban érkeztem, megkérdezte: „elkéretőztél, Cicukám?” – merthogy ő is becézett, neki Cica,  Cicuka, Ciculi voltam, keresztnevemen csak egészen felnőtt koromban nevezett, akkor is ritkán. Voltak egész életemre megmaradt kifejezései, melyeket még gyermek- és fiatalkorából hozott magával, főleg elferdített német szavak (a dédmama echte sváb asszony volt). Amikor zivatar közeledett, azt mondta, „mindjárt itt a tunderwetter”, ha pedig csak legyintett valamire, aminek nem volt jelentősége: „olezánc!” Ja, és persze tutyinak hívta a házicipőt, ahogy a svábok.

Amikor kicsi voltam, sokat játszottunk, képes volt velem együtt felmászni a meggyfára, máig se tudom, hogy nem csak féltésből tette-e, mindenesetre emlékszem, ahogy ott ültünk fent két ág tövében és nagyon jól szórakoztunk.

Nagyon szerettem azt a zsírt, amit ő sütött ki zsírszalonnából, a trükkje az volt, hogy a sülés valamelyik fázisában tejet is öntött hozzá, ettől lett olyan finom. Tőle egy sarokra volt egy hentesüzlet, a hentes Szabó bácsi volt, akivel Nagymama természetesen jó kapcsolatot ápolt: „Cicukám, megyek, Szabó bácsihoz ma hoznak zsírszalonnát, lesz neked finom zsír holnapra!” – így mondta, neked, mintha legalábbis csak nekem szánná, én meg már fentem is a fogamat a másnapi, legfinomabb zsírral megkent kenyérre. Még egy nyaralásunk idején utánunk küldött levélben is szükségesnek látta megemlíteni a témát, utóiratban: "Jött zsírszalonna Gyula bácsinak, vettem 1 kg-t, lesz zsíros kenyér Cicukám, Nagymi." 😄

A vasútállomáshoz közel lakott, így amikor balatoni nyaralásból jöttünk haza a szüleimmel, mindig hozzá mentünk be először. Általában ilyenkor már este volt, vacsorával várt bennünket – túróscsuszára emlékszem például – sőt egyszer úgy adódott, hogy  nagy viharban szálltunk le a vonatról, ezért aztán nála is aludtunk, mi hárman a régi házastársi ágyban, ő meg a sezlonon. Mert a nagymama menedék volt, szó szerint.

Mint vasutasözvegy, minden év elején megkapta a neki járó szabadjegyet, amivel időnként felkerekedett és elutazott a tolna-megyei rokonokhoz. A vasút mindvégig a szíve csücske maradt. Ha új menetrend jelent meg, ami egy jellegzetes formájú vastag kötet volt, azt is mindig átvette a megfelelő hivatalos helyen, és akár akart utazni, akár nem, hosszasan és szívesen böngészgette, miközben történeteket mesélt régi vonatozásokról a környékbeli településekre, Decsre, Gyönkre (ahol született), Szekszárdra, Bátaszékre, Bonyhádra, ezeket a neveket gyerekkoromban tőle hallottam először.

A Kincses Kalendáriumot minden évben megvette, amikor meg már nem tudott sehova eljárni, mi szereztük be neki rendszeresen. Mindenfélét elolvasott belőle, de emlékszem, főleg a benne található országos és heti vásárokat tartalmazó naptárt bújta, ezzel néha ugrattuk is, úgyse megy oda, ugyan miért nézi? Persze mind tudtuk, hogy ez neki csak a régi időkre való emlékezés eszköze, jó volt felidéznie a szekszárdi, bonyhádi és egyéb vásárok hangulatát fiatalkorából, elmesélni, hol melyik helyen vettek malacot, libát, egyebet. Egy időben főleg miatta előfizettünk a Szabad Föld újságra is, az is kedvelt olvasmánya volt.

Egy elhibázott orvosi kezelés miatt negyvenes éveitől kezdve erősen nagyot hallott, tehát én már nagyothallóként ismertem meg, hogy úgy mondjam, beleszülettem ebbe és hozzászoktam ahhoz a helyzethez, hogy Nagymama rosszul hall, eszerint kell vele beszélni. Bár kora előrehaladtával ez lassanként mindig rosszabb lett, gyerekkoromban és felnőttként sem okozott nekem nehézséget, természetes volt. Hetvenes évei vége felé kezdett komolyabban betegeskedni, de végül 90 évet élt.

Nagymama kivételes anyós volt, nagyon szerette apámat, ezért én régen nem is értettem, miért kabaré- és vicctéma az anyós. Ha bármi gondja támadt, amiről úgy érezte, egyedül nem tudja a megoldást, apámhoz fordult. Felejthetetlen jelenet volt, amikor egyszer beállított eléggé feldúltan, bejött a teraszra, ahol  Anyuval együtt hiába kérdeztük, hogy mi a baj, csak azt hajtogatta, hogy „majd a Nándor, majd a Nándor, hol a Nándor?” – és megállíthatatlanul tört előre a lakásban, ahol aztán Apunak előadta az éppen felmerült problémát. Ekkor már én is felnőtt voltam, mégse mondta el sem a saját lányának, sem a felnőtt unokájának, hogy miért jött, kizárólag a vejét érezte kompetensnek (akit egyébként egész életében magázott). Amennyire emlékszem, apám persze megoldotta, amit kellett, vagy legalábbis használható tanáccsal látta el, de évek múlva is nevetve emlegettük föl ezt az esetet, mint Nagymamának a vejében való teljes bizalmára jellemző legjobb példát. 

Nálunk a nagyszülők neve Nagypapa és Nagymama volt, sose neveztem őket papának és mamának, ez akkoriban még nem volt divat az ismerős gyerekes családoknál sem. Ő néha saját magát Nagymiként írta alá, ha nyaralásaink idején levelet küldött nekünk. Ezekben részletesen beszámolt a napi eseményekről, szedi-e rendesen a gyógyszereit, mit evett, ki jött hozzá, kivel mi történt, milyen az idő. Majd pedig jöttek az intelmek, vigyázzatok magatokra, fürödjetek sokat, stb., és van egy levél 1965-ből, idézek belőle (előrebocsátva, hogy nem voltam már kisgyerek): "Hát Ciculikám vigyázz ám, a vízbe ne menj messze Anyu és Aputól, nehogy baj legyen!" – ekkor voltam 17 éves, 172 centi és már vagy tíz éve megtanultam úszni, hát nem aranyos, sírva-nevetni való mondat? És ugyanezen levél legvégén: "Sokszor csókollak benneteket, Ciculimat külön is, Nagymi".

Ha napközben, amikor egyikünk se volt otthon, Nagymama valamiért hazament tőlünk, mindig hagyott a konyhaasztalon egy cédulát, hogy tudjuk, hol van és visszajön-e még vagy sem. Egyetlenegy ilyen foltos, elsárgult cetli a mai napig megmaradt a régi szakácskönyv lapjai közé bújva, az van ceruzával ráfirkantva: „Hazamentem, majd jövök, Nagymi” - ez a cédula természetesen örök emlék.