2021. június 2., szerda

Emlék morzsák

 A szívem csordultig lett, olvasva a nagyszüleitekről szóló emlékeiteket. Törölgetem a szemem sarkából a kicsordulót, behunyom a szemem, és látom nagyanyám egyenes tartású kissé pocakos alakját, a nyári világos szürke, apró mintás fejkendővel bekötött fejét, ahogy kettesben ballagunk  az utca vége felé, Örsinéhez, tejért. Minden este. Nekem a Családi Kör  mindig is Örsiéknél játszódott, én azt látom magam előtt, amikor kezdődik  a vers, hogy ...bent a háziasszony elszűri a tejet, kérő kisfiának enged inni egyet. Látom a kék zománcos sajtárt, érzem a friss tej illatát. A két asszony nagyanyám meg Örsiné Juliska néni mikor elvégezte ő is a dolgát, beleszűrte a tejet a mi zománcos tejeskannánkba, leültek, ahogy mondták letanyáztak és beszélgettek. Én meg hallgattam a szót mindenféléről a kis sámlin ülve, hogy ki-kivel, hogy mondta, mit főzött, hogy csinálta, mit sütött. A rátarti nagyanyám ki is próbálta egyik másik receptet és csak annyit mondott, hogy lám a magánál hülyébbtől is tanulhat az ember.

Mi is anyai nagyanyámékkal éltünk együtt. Nagyapám az első háborúból  csak sokára érte haza, mert Doberdónál légnyomást kapott és a a dobhártyája megsérült, egész életében rest volt a füle - idős korára már hallókészülék is került hozzá, de nagyanyám csak legyintett, hallja az amit akar. Aztán egyszer apámnak nagyapa is bevallotta, amikor a hallásáról kérdezte, hogy van abban fiam huncutság is! De kellett is, mert   nem volt könnyű élete. Amikor az oroszoknál tett kerülővel hazaért - mert ott azért a hadifoglyok megcsinálták a forradalmat - ahogy ő mondta- nősülésre adta a fejét és a szomszéd város rátarti szép lányát nézte ki magának.  Nem tudta,  mert hisz nem volt itthon évekig, hogy ez a rátarti szép lány a módos gazda fiával volt szerelembe esve- de a fiú szülei nem engedték, hogy a szép, ámde szegény lányt elvehesse a gazdagyerek. Nagyanyám volt a legnagyobb a kilenc testvér közül, őt már gyerekként odaadták a nagyanyjához, hogy az ne legyen egyedül - így őt a nagyanyja nevelte nagy szeretettel és nagy gondossággal. Mindenre megtanította amit csak egy századforduló utáni gazdasszonynak tudni kellett. 
Érdekes világ volt akkoriban, mert nemcsak a legnagyobb lányt adták oda a nagyszülőnek, hogy ő nevelje, hanem a később született fiúk közül is Albert (bácsit, nekem csak így jön a számra a neve) is odaadták az anya egyik testvérének, mert nekik nem volt gyerekük- hogy nekik is legyen, legyen ki örököljön utánuk. Futotta a kilenc gyerekből... Én mondjuk elképzelni sem tudom, hogy hogy ezt érzelmileg hogy tudták feldolgozni a szülők, hogy nincs ott velük minden gyerekük.
Tehát nagyanyám reménytelenül szerelmes, nagyapám világot látottként hazatér beleszeret a szép nagyanyámba és nősülne, és megkéri a szüleitől  a nagyanyámat. Nagyanyám nem akar hozzámenni, de már az utána következő lányok is eladó sorban vannak, van is választottjuk és a nagyanyám anyja döntött, menni kell fiam, ha kérnek, ahhoz aki elvesz! Nem tarthatod fel a kisebb lányokat a férjhez menésben. Addig ugyanis a kisebb lányok nem mehettek férjhez, míg a nagyobb lányok nem mentek, csak szépen, sorban lehetett.
Így aztán nagyanyám hozzáment a daliás, jóképű, hullámos barna hajú, vakító kék szemű nagyapámhoz.
De nem szerette. 
Ezt a történetet már csak nagyanyám halála után mesélte el anyukám, gyerekként én csak annyit érzékeltem ebből, hogy nagyanyám volt, hogy hetekig nem szólt nagyapámhoz, ha valami miatt úgy gondolta, hogy megsértődött rá. Nagyanyámat és anyámat  meg a nővéremet is Máriának hívják, januárban tartják a névnapjukat és gyerekkoromban nagy névnapi ünnepségekre emlékszem, összejött sok rokon, körülültük a nagy asztalt és amikor már a kis paraszt boros poharakat is kiürítették párszor, akkor valaki mindig átment a szomszédban lévő Rózsabokor étterembe, és áthozta a cigányokat zenélni. Nagy nótázások voltak, de mindig az vetett  véget a mulatozásnak, hogy nagyanyám zokogva borult az asztalra. Édes istenem, milyen fájó  beteljesületlen szerelemmel élhette le az életét, hogy még nagymama korában is zokogott rajta, amikor a magára erőltetett gátakat elmosta két -három deci bor...
Erről tőle sose hallottam, soha egyetlen szót sem, se utalást se, semmit.

Két gyerekük született, egy fiú és egy lány. Amikor anyám megszületett, vérmérgezést kapott. A bába néni, aki világra segítette, annyit mondott nagyanyámnak, na ezzel se lyányoztok... Aztán, ahogy az már lenni szokott, akinek feladatot adott az Isten, annak akárhogy is, de  élni kell - és anyámat 1925-ben penicillin és minden nélkül mégiscsak kigyógyították a vérmérgezésből.
De nagymama vele se volt igazán szeretetteljes- anyám is mesélte, hogy volt, hogy vele sem beszélt az anyukája, és amikor kérdezte, hogy de anyukám, hát miért nem beszél velem, mi rosszat csináltam, miért büntet ezzel? Foghegyről csak annyit vetett oda, hogy: Tudni kell azt!  
Aztán valami miatt úgy anyám öt éves kora körül fogta nagyanyám a lányát és hazaköltözött Kisújszállásra. Nagyapám ment utána, kérlelte, de nagyanyám hajthatatlan volt, nem és nem megy haza. Nagyapám már tartásdíjat is fizetett, látogatta a kislányt, vitte haza magával, a kislány-anyám meg kérlelte nagyanyámat, hogy költözzenek haza, ő ott akar lenni az apjával a testvérével az apai nagyanyjával- merthogy együtt laktak. Valamit nagyon tudhatott az anyukám, mert az lett a vége, hogy nem váltak el, hanem az anyukájával hazaköltöztek. Azt is csak anyám mesélte már el nekem, a nagymamám halála után, hogy hányszor, de hányszor megkapta, amikor valami nem tetszett az  anyukájának, hogy "Büdös Marci, ez is miattad van!"
De ez a "büdös Marci" azaz az én anyukám élete végéig kitartott az anyja mellett, együtt laktunk és nagy szeretettel vette körül nagyanyámat.
Na de az én nagyanyám meg nagyapám minket, unokákat, nagyon szeretett. Nagyanyám, ahogy tőle tellett, de örömmel volt velem, türelmesen olvasgatta a meséket, néha már annyira unta a ki lakik a házikóban, se laposban se magosban felsorolást, hogy volt hogy kettőt hajtott a mesekönyvben, mire én  azonnal reklamáltam, hogy nem, nem valami kimaradt és bizony vissza kellet lapozni...
Nagyanyám remek szakácsnő volt. Úgy tudott főzni, olyan ízekkel, olyan rezgős kelt tésztákat sütött, hogy még  most is, bár már én is öreg vagyok, de összefut a számban a nyál. 
Egyszer a távoli rokon unokájának volt a lagzija és nagyanyám hivatalos volt oda főzőasszonynak. De ő csak a húsleves főzését vállalta. Ez se volt kis munka, mert üstházban kellett főzni a lakodalmas mennyiséget. Na szóval az úgy volt, hogy  bent a vőfély felszolgálta a levest, a zenész cigányoknak külön szobában terítettek, hogy zeneszó idejére már egyenek ők is,  mikoris a prímás lecsapta a kanalat és elkurjantotta magát, hogy Ki főzte ezt a levest, azonnal  látni akarom! Hát vitték is nagyanyámhoz, aki éppen a főtt hús tálalásával volt elfoglalva,  a prímás kivette a villát nagyanyám kezéből és össze-vissza csókolgatta mind a két kezét, hogy csókolom, én már sok lagziban voltam, sok húslevest ettem, de még életemben ilyen jó tyúkhúslevest soha nem kóstoltam!
Nagyanyám mindig háztartásbeli volt, kivéve a nyugdíjazás előtti tíz évet, mert akkor tíz év kellett, ahhoz, hogy valaki saját nyugdíjat kapjon,  egy tüdőgondozóban vállalt takarítónői munkát amivel szolgáltai lakás is járt.  Anyám ugyanebben a tüdőgondozóban lett képesített asszisztens és végig maradt is az egészségügyben lépegetve feljebb és szakképesítést szerezve mint röntgen asszisztens.
Aztán anyámékkal közösen vettek házat nagymamáék és ebben éltünk mindannyian. Mindig volt otthon valaki, valaki mindig foglalkozott velem, valaki mindig vitt magával, nagyapám mondta, hogy gyere kislyány adjunk enni a tyúkoknak, délutánonként amikor kukoricát morzsolt, akkor ott ültem vele a kis sámlimon és néztem, hogy a kukorica csutkával morzsolja le a szemeket a csövekről, mentem nagyanyámmal főzni a kiskonyhába, gyúrtam a tésztát, lestem, ahogy nyújtja, hogy olyan kerek lett a tészta, mintha körzővel mérte volna ki, hogy mindenütt egyenletes vékony lett, hogy a nagy kenyérvágó késsel hajszálvékony metéltre vágja a levestésztát vagy  adagolhattam a szilvalekvárt a derelyébe, nyomkodhattuk a töltelék körül a tésztát, vághattam a derelyevágóval körbe- mind, mind milyen jó  móka is volt és közben megtanított főzni. Ellestem tőle, hogy kell géppel varrni, addig könyörögtem amíg én is varrhattam, megtanított varrni is. Egyetemista koromban BURDA szabásminták alapján magam készítettem a ruhatáramat, ami így különleges és divatos volt a hetvenes évek konfekciói között.
Együtt pörköltünk kávét a gázsütőben, együtt daráltuk le kis kézi darálón és a kis kávéskannában törökösre főzte és az egyedüli kis Zsolnay csészéjéből itta meg. Aztán egyetemista koromban már csak daráltuk és kotyogóban főztük, de akkor már én is ihattam vele együtt kávét. Vitt magával Kisújszállásra a testvéreihez, a  húgához napokra mentünk a tanyájukra nyaralni ahol feledhetetlen emlékeket szereztem.

Nagyapám harcos szakszervezeti aktivista volt. Mindig küzdött valakiért, mindig intézkedett, sose hagyott semmit annyiban, ha valaki rászorult a segítségére. Az első háború után orosz hadifogságban volt, és kint vörös katonaként vett részt a forradalomban. Hogy a két háború között ez hogy volt, azt nem tudom, mert erről nem került szó sose, de amikor bejöttek az oroszok a második világháborúban, nagyanyám villámgyorsan elpakolt mindent,  anyámat aki szép lány volt  öregasszonynak öltöztette, fekete ruhába, még tán púpot is tömött a kardigánja alá, korommal bekente az arcát, nehogy szemet vessenek rá a ruszkik. Nagyapám a saját holmijából semmit se engedett elpakolni, mert az elvtársak nem olyanok, hogy gondolja azt nagyanyám. Aztán mikor jöttek az oroszok, akkor keresték az órát, és benéztek a szekrényekbe is, az egyikbe csak női rongyok voltak, de a másikban ott volt nagyapám ünneplője, amit ki is akasztott a szoldat és karasó kosztüm felkiáltással el is zabrált azonnal.
Ezt a történetet még unokaként én is hallottam tőlük, nagyanyám szemrehányóan emlegette ezt a karasó kosztümös történetet amikor nagyapám naívan mások jóhiszeműségére apellált.
De az én gyerekkoromban ő meggyőződéses kommunista volt. Vörös katonaként csapatgyűléseken mesélt a szocialista forradalomról.
Amikor  nyugdíjas lett, akkor vett egy kertföldet, a Kisvénkertben - ez egy zártkerti művelésű terület, és kora tavasztól késő őszig ő reggel kiment a kertbe és csak sötétedésre jött haza. Gyanítom, hogy így volt nyugta, ott kint azt csinált, amit akart, olyan tempóban, ahogy ő akarta, megsütötte a nyárson szalonnáját, kis kannában vitt magával ivóvizet, néha vett magának sört is egy üveggel, beszélgetett a szomszédokkal, azt gondolom jó életet teremtett ott  magának, külön nagyanyámtól. Este mikor hazajött megette a félretett ebédjét, megmosakodott beszélgetett kicsit velünk és lefeküdt.
Minta kertet csinált. Vonalzóval húzott sorokba vetette a zöldbabot, borsót, mindent megtermett kint, csak a krumpli nem sikerült sose. Arra sose jött jókor az eső... Termett bezzeg annyi meggy, hogy volt hogy két 25 kilós ládával szedtünk le a fáról és meg se látszott rajta. 
Amikor 65 éves lett, a születésnapján amikor megünnepeltük annyit mondott, hogy: na anyjuk az elkövetkező tíz év a picsánkra ver. Ha nem is tíz , de 12 év megtette.
16 éves voltam, amikor fél évnyi betegség után elvitte a májcirózis. 
Nagyanyám 86 éves koráig élt. Élete végén eluralkodott az elméjén a dementia, már anyámat sem ismerte meg, esténként mondta neki, hogy na kedves, mostmár hazamehet elboldogulunk mostmár maga nélkül is. Anyám nagyon szenvedett ettől,  komoly lelki támaszt kellett adjunk  neki- és attól félt, hogy öregkorára ő is ilyen lesz.  Szerencsére nem lett így, 91 éves korában bekövetkezett haláláig kitűnő szellemi képességek birtokában élt.

Apai nagyszüleim közül nagyapámat nem ismertem, ő még 1945-ben meghalt, apai nagyanyámat ismertem emlékszem rá, jártunk hozzá, de ő beteges volt, és hat éves voltam amikor meghalt. Nem sok közös emlékünk volt sajnos. Emlékét csak apám elmeséléseiből őrzöm.
 


5 megjegyzés:

Borka írta...

Nagyon érdekes és részletes ez az írás. Mennyiféle élet, milyen különböző sorsok, de valamiben megegyeznek. Az unokák nagy szeretettel gondolnak nagyszüleikre, de nem is lehet másképp, hiszen a nagymamák, nagypapák is szeretettel gondoskodtak a kis unokákról.
Ilyen életútról, mint amit leírtál, én csak olvastam. Most is, de ez valahogy emberközelibb.
Az én mamámat is beöltöztették öregasszonynak, sőt, a dunyhák alá is elbújtatták, amikor bejöttek az oroszok.
Jó volt olvasni a történeted, köszönöm!

klaribodo írta...

Bluemoon, nehezen tudok megszólalni. Eleinte nem is tudtam, ki kezdte írni ezt a történetet, Kisújszállásnál kezdtem gyanakodni, most meg egy jelenet a szegedi úszóházról: "Jaj, Klárika, meg se ismerem, így felöltözve!"
Mennyi szines, gazdag, sokfelé ágazó érzelmi és egyéb szál szövi át mindannyiunk életét. Jó, hogy így sűrítve, de a lényegtől el nem távolodva tudod leírni. Mint egy film forgatókönyvéért, díjat adnék. Lehetne újra "Az én huszadik századom".

Kelemen Éva írta...

Nagyon jó volt elmerülni a családtörténet részleteiben. Mintha egy eleven regénybe csöppentem volna bele. Amikor a tésztanyújtásról meséltél, egyből eszembe jutott a saját kerek tésztanyújtásom, ami egy bizonyos átmérő elérése után nekem az istennek sem akart továbbnyúlni. Akkor anyósom átvette, és azonnal, mintegy varázspálca ütésszerűen elkészítette a hatalmas körét. Ahogy írtad, mi is hajszálvékonyra vágott metélttel ettük a húslevest.
(Mai napig nagy vonzalmam van a Burda szabásminták iránt, de koránt sem voltam olyan termékeny, mint Te.)
Élmény volt olvasni a visszaemlékezésedet.

Rozsa T. (alias flora) írta...

Nekem is nagy élvezet volt emlékeid olvasása és ilyenkor megcsodálom azokat, akik ilyen részletesen vissza tudnak emlékezni!
Sok részletben ráismertem a mi családtörténetünkre is (együtt laktunk az apai nagyszülőkke). Kedvet adtál, hogy én is megírjam hamarosan a rám eső részt...

Kósa Márta írta...

Könnyezem...
Nem tudom leírni a mi "történetünket" részleteiben, távol a nagyszülőktől növekedtünk. Aztán a nyári rövid együttlétekbe annyi minden belesűrűsödött, hogy csak néhány dolog ülepedhetett le.
A legfontosabb apai nagyanyám irántam érzett szeretete, meg az enyém is iránta.
Ma Lencivel, a legkisebbel van meg leginkább ez a teljesség érzés, bár ugyanúgy szeretem mindhárom unokámat.
Köszönöm!