A színek a fény gyermekei

- mondja Goethe, és mi is jól tudjuk ezt a fizikából, amikor a prizma fénytöréséről tanultunk.

Sokáig a színek számomra inkább csak érdekes tudnivalót jelentettek, bár színek között éltem, mert édesapám nagy barátjuk volt. Volt olyan időszak, amikor a fürdőszobánk mindegyik fala más-más színűre volt festve, máskor pedig a szoba falai nem voltak egyhangúak.
Aztán egyre jobban kezdett kibontakozni a színek jelentése is, például a liturgia színgazdagságában vagy megnevezésük sokszínűsége (no, lám, ez is egy "színes" kifejezés :) az olvasmányaimban, a versekben.

A személyes kapcsolatba kerülés a színekkel a kamaszkorral kezdődött, amikor már figyelni kezdtem arra, hogy a sötét hajamhoz és szememhez milyen színű holmi is illik legjobban. Különböző korszakaim voltak, néha szerencsések, máskor nem annyira.

Majd szép lassan, a sok tábor, kirándulás, utazás, de maga az is, hogy itt lakom a hegyen, kinyitotta a szívemet és a szememet a természet színeinek a felfedezésére, és ez az folyton újat adni tudó kaland a mai napig is tart. Talán ez indított el a fotózás szeretetére is, amely voltaképpen a színek megörökítése. Az éles, tiszta színeket kerestem és szerettem, de most már észreveszem és kedvelem a szelíd átmeneteket is. Ez a "színes" hobbi nagyon sok örömet ad, és, hogy jó oldalát is mondjam a Facebooknak, jó érzés, hogy masoknak is megmutathatom.

A rajzolással és a festéssel semmi közünk nem volt egymáshoz. Már induláskor elkönyveltek ügyetlen, rossz rajzolónak, végigpironkodtam az iskolát. Néha megkaptam az ötöst, hogy ne csúfítsa a bizonyítványomat a csúnya rajz osztályzat, amikor meg éppen nem jött össze a jeles bizi, akkor bizony bevésték simán a hármast belőle. Így aztán, amikor a végére értem, az iskolaköpennyel együtt a ceruzákat és az ecsetet is a szögre akasztottam, hogy egy ilyen furcsa képzavarral éljek. Úgy gondoltam, egész életre...
Mígnem, mostani vén fejemmel, sokáig kívülről leselkedve, belecsöppentem egy Kortárs alkotó műhelybe, aminek a mottója: Mindenki tud rajzolni!  Egy remek, idős tanárnő vezeti és szárnyakat ad! Kiderült, hogy a mottó még rám is igaz :)
Barátaim lettek a színek.

Színesen az igazi

Hol vagytok, ti régi játszótársak? De ha senki nem él a lehetőséggel egyik témában sem, akkor magatokra vessetek, engem kell olvasnotok. :)

Nem írhatok a színekről anélkül, hogy ne említeném a rajzolást, amit régesrég rendszeresen műveltem, majd pedig évtizedekre abbahagytam. Pár éve aztán ismét ceruzához-krétához nyúltam és rajzolni kezdtem, de tulajdonképpen még most is csak a próbálkozásnál tartok.

Az iskolai rajzórákon Julika néni, a tanárnőnk a festésemmel nemigen volt elégedett. Már nem tudom, konkrétan mi volt a kifogása, de igaza lehetett, úgyhogy aztán kikerülvén az iskolából, vagyis olyan 50-55 évvel ezelőtt főleg szénrajzokat készítettem. Fehér lapra fekete vonalakat - persze ez így nem igaz, hiszen a fekete is nagyon sokféle lehet, ráadásul a feketéből a fehérbe átmenetet a szürke rengeteg árnyalata képez. A monokróm tehát nem is annyira "mono", hanem nagyon is sokszínű. A régi szénrajzok feketéje ma már egyáltalán nem vonz, a csak feketével  való rajzolást a portrékra korlátozom, arcot kizárólag fekete grafit- vagy pasztellceruzával rajzolok. De minden egyébhez nekem nagyon kellenek a színek és minél élénkebbek, annál jobb. A sárgának, vörösnek, zöldnek és kéknek minden elképzelhető árnyalata vonz, egy győri Rába-parti képet eddig már kétszer is megrajzoltam, főleg a rengeteg falomb számtalanféle zöldje miatt.  Egyetlen egyszer készítettem párás szürke téli látványról képet az óbudai folyópartról a budai Vár felé nézve, de kifejezetten szenvedtem a tompa színek, lilás szürkék és még szürkébbek miatt, a végén aztán egy pillanat alatt el is rontottam a fixálással: a nedvességtől csúnya foltos lett az egész. Ez volt a sorsa, élénk színek nélkül nem tudok mit kezdeni a látvánnyal.

Soha nem szoktam nyilvánosságra hozni a képeimet, de ebben a mi kis családi körünkben most megmutatok egy monokrómot a feketéjével és szürkéivel, meg egy színeset is.  A fekete-fehér egyébként a vasutas nagypapám. A színes pedig nem is kép, hanem csak próbálkozás, de szó szerint az: akkor vettem egy bizonyos fajta zsírkrétát és ki akartam kísérletezni, hogyan lehet vele bánni, milyen felületet képez, milyen hatást kelt, milyen színeket hoz ki magából. Aztán még egy kicsit játszottam a formákkal is, de a színek voltak a fontosak. Hiába, színek nélkül nekem nem megy. 

 

Rövid szín-kép-elemzésem

A világ első hangjátéka az angolok jóvoltából készült (1924-ben?). A rádiójáték stílszerűen egy bányászszerencsétlenségről szól. A föld méhében nemhogy színek nincsenek, de fény sincs.
Jut eszembe: Tessék mondani a fekete a fény hiánya vagy egészen másvalami?
A szín hiánya, maga is szín?
És mi a helyzet az ezüsttel, arany színnel.
Miért nem képes a fotótechnika visszaadni ezeket?
A fényben megjelennek a színek.
Egy vagy több; fehérbe begyűjtve a szivárvány valamennyi színe.
Hogy kinek melyik a kedvenc színe?
Kinek ez, kinek amaz.
Nekem évtizedekig a sárga volt a kedvencem (sárga irigység?) No nem. De lapgitárom színe volt. Mi festettük, szerettem. Aztán egyszer csak kezdett nem izgatni.
Szerettem a plakátok színtobzódását, a grafikusok, festők merészségét, amellyel a színeket kezelték (pl. Szyksznian Wanda lemezborítói), de Egry József visszafogott színvilága éppígy megfogott.
Nagyon szeret(t)em az impresszionistákat, akik igazi színmesterek. (Ugye A. Renoir jegyzi meg, hogy egy időben nem lehetett fekete festéket kapni, így született meg az impresszionizmus.
Magam színekkel, textilfestékekkel dolgoztam egy évig a Goldberger Textilgyárban. Tudnék róluk mesélni, de megtette helyettem Moldova György (A szent tehén).
Egy ízben egy ismerősünk, akinek sokadik emeleti lakásába tündöklő fényt varázsolt a hegyek mögé lebukó nap, legyintett: Eh, giccses.
De nem! A természet nem gyárt giccset.
Szeretem a színeket, és szeretem a fekete-fehér dolgokat is.
Témafüggő, hogy melyik fotó kíván fekete-fehér megjelenést, és melyik színeset.
Ugyanígy témafüggő, hogy szénrajzként mutat valami vagy festményben; hogy fekete-fehér rézkarcként vagy színes litográfiát igényel a téma.
A színárnyalatok száma végtelen, az emberi szem is százezrek megkülönböztetését teszik lehetővé. Már az ép szeműeké. A színtévesztőké néhány ezer árnyalatra szegényedik. Ők nem látják, amit mi látunk, mi nem látjuk, amit ők látnak. Külön érdekes téma.
***
PS. Valaki a múltban megjegyezte, hogy a címről megmondja, melyikünké a poszt. Érdekes stílusparódia lenne, ha valaki megírná mindünk helyett a közös témát.  😊

Vallomás a színekről...

   El kellene már kezdeni valakinek a témát! Én is csak nézegetem a listát, és ilyenkor  néma szemrehányó pillantással kísérem magam: mi ez a nagy bénulás a billentyűk felett?... Igaz, van rá egy-két beszámítható okom, de mégis: az írás orvosság, többet ér, mint sok másik, melyeket csak úgy lenyelhetünk egy korty vízzel.

   A színek!... Kellenének most nagyon, de amikor a napot se látni jó ideje, hogyan tehetnénk őket láthatóvá?... 

    A gyerekkoromat többnyire színesben álmodom. Különösen intenzív módon 8-9 éves koromtól. Virágos képeslapokat másoltam vízfestékkel. Még az érzést is fel tudom idézni hibátlanul, amely elfogott a csodálatos zöldek, sárgák, gyengéd és titokzatos rózsaszínek láttán, melyeket próbáltam kikeverni szerény kis palettámon. Még a nyelvem hegyét is kidugtam a nagy igyekezettől, annyira belemerültem. Aztán ötödiktől, miután Emma néni, a rajztanarnőnk "felfedezett", adott is a rajzszakkörben sok hasznos irányító támpontot, nem beszélve a rámhagyott, kiszáradt tempera-tubusairól, melyeket mámoros gyönyörben úszva oldottam fel otthon, hogy akvarellé váljanak... Különösen a kékek árnyalatai bűvöltek el: a kobalt, az akvamarin, a türkiz, a porosz-kék, az indigó, az ultramarin stb. Arról nem beszélve, hogy egymással keverve a színek számtalan árnyalatát kaphatjuk, teljesen egyéni összeállításban! Nekem akkoriban felfedezés volt, és talán onnan ered, hogy a "tiszta" alapszínektől húzódozom: szeretem a palettát is "bepiszkítani", hogy a végén szinte magam se tudjam, miből keveredtek ki a színek, melyekre szükségem van...

    Talán a berlini éveinkben kezdődött a máig is tartó hosszú periódus, amikor eltávolodtam a színektől. Fekete-fehér, esetleg szépia lett a világom. Az egyetlen szín árnyalatait kerestem, festés helyett a grafikát. G. egy ideig próbált az olaj felé terelni, bele is mentem, de csak azért, hogy a kedvébe járjak. Miután egyedül maradtam, végképp elraktam az olajfestéket. Mostanában vissza-visszatérek a pasztellhez, ahol mégiscsak van egy-két szín, ha nem is tombolnak a képeimen.

   Meg vagyok győződve róla, hogy a színekhez való viszonyunk temperamentum kérdése. Életünk folyamán is sokat változik. Gondoljunk bele pl., hogy mi a kedvenc színünk öltözködés, dekoráció tekintetében. Nekem pl. sokáig a zöld volt, de nem a harsány változata, hanem természetesen vamelyik enyhén "kevert" árnyalata. Mostanában a bizonytalan színű kékek sötétebb tónusai vonzanak. A pirostól pedig mindig idegenkedtem, de a narancssárgától is. S ki tudja miért, évtizedek óta semmi rózsaszín vagy égszínkék holmit nem veszek magamnak...