Vallomás a színekről...

   El kellene már kezdeni valakinek a témát! Én is csak nézegetem a listát, és ilyenkor  néma szemrehányó pillantással kísérem magam: mi ez a nagy bénulás a billentyűk felett?... Igaz, van rá egy-két beszámítható okom, de mégis: az írás orvosság, többet ér, mint sok másik, melyeket csak úgy lenyelhetünk egy korty vízzel.

   A színek!... Kellenének most nagyon, de amikor a napot se látni jó ideje, hogyan tehetnénk őket láthatóvá?... 

    A gyerekkoromat többnyire színesben álmodom. Különösen intenzív módon 8-9 éves koromtól. Virágos képeslapokat másoltam vízfestékkel. Még az érzést is fel tudom idézni hibátlanul, amely elfogott a csodálatos zöldek, sárgák, gyengéd és titokzatos rózsaszínek láttán, melyeket próbáltam kikeverni szerény kis palettámon. Még a nyelvem hegyét is kidugtam a nagy igyekezettől, annyira belemerültem. Aztán ötödiktől, miután Emma néni, a rajztanarnőnk "felfedezett", adott is a rajzszakkörben sok hasznos irányító támpontot, nem beszélve a rámhagyott, kiszáradt tempera-tubusairól, melyeket mámoros gyönyörben úszva oldottam fel otthon, hogy akvarellé váljanak... Különösen a kékek árnyalatai bűvöltek el: a kobalt, az akvamarin, a türkiz, a porosz-kék, az indigó, az ultramarin stb. Arról nem beszélve, hogy egymással keverve a színek számtalan árnyalatát kaphatjuk, teljesen egyéni összeállításban! Nekem akkoriban felfedezés volt, és talán onnan ered, hogy a "tiszta" alapszínektől húzódozom: szeretem a palettát is "bepiszkítani", hogy a végén szinte magam se tudjam, miből keveredtek ki a színek, melyekre szükségem van...

    Talán a berlini éveinkben kezdődött a máig is tartó hosszú periódus, amikor eltávolodtam a színektől. Fekete-fehér, esetleg szépia lett a világom. Az egyetlen szín árnyalatait kerestem, festés helyett a grafikát. G. egy ideig próbált az olaj felé terelni, bele is mentem, de csak azért, hogy a kedvébe járjak. Miután egyedül maradtam, végképp elraktam az olajfestéket. Mostanában vissza-visszatérek a pasztellhez, ahol mégiscsak van egy-két szín, ha nem is tombolnak a képeimen.

   Meg vagyok győződve róla, hogy a színekhez való viszonyunk temperamentum kérdése. Életünk folyamán is sokat változik. Gondoljunk bele pl., hogy mi a kedvenc színünk öltözködés, dekoráció tekintetében. Nekem pl. sokáig a zöld volt, de nem a harsány változata, hanem természetesen vamelyik enyhén "kevert" árnyalata. Mostanában a bizonytalan színű kékek sötétebb tónusai vonzanak. A pirostól pedig mindig idegenkedtem, de a narancssárgától is. S ki tudja miért, évtizedek óta semmi rózsaszín vagy égszínkék holmit nem veszek magamnak...