A következő címkéjű bejegyzések mutatása: a múlt. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: a múlt. Összes bejegyzés megjelenítése

2021. július 17., szombat

Személyes múlt

 Én Ágitól kaptam kedvet családfa kutatásra. A kezdeti időkben -nekem kezdeti időkben- amikor elkezdtem olvasgatni a blogját, éppen utazgatott és egyházi könyveket bújt, hogy őseit megtalálja. Akkor azt gondoltam, de jó, ezt én is meg fogom csinálni, majd ha ráérek ezügyben kimozdulni. Aztán egyszer csak szembejött velem a lehetőség: egy rokon Myheritage-os saját családfáját mutatta meg egy családi találkozás alkalmával, hát én is elkezdtem a magamét. Nem kellett utazgatni se érte, csak itt a gépen nézegetni a hozzáférhető állami anyakönyveket, amiket ugyebár 1895. szeptember 1-től kezdtek vezetni, meg  régi egyházi könyveket. Egyre izgalmasabb lett a keresés, hogy vajon kinek ki lehetett az anyja, apja, belőni, hogy vajon mely években születhetett és -láss csodát megtalálni őket... Gyakran a keresztszülők vezettek nyomra, mert általában  több gyereknek is ugyanazt a barátot, vagy rokont választották keresztszülőnek Így jutottunk el egészen az ezerhétszázazas évek derekáig. Már tehát ismerem az őseimnek legalább a nevét... A történetek csak a nagyszüleim idejétől kezdődően kapcsolódnak a nevekhez - és ekkortól már van néhány fénykép is.

 Ezeket a fényképeket anyám őrizte, kértem, hogy írja rá a fényképek a hátuljára, hogy ki  van a képen, mert rajta kívül már nem ismeri fel senki a képen láthatóak nagy részét. Anyám hat éve halt meg, de a fényképeket még nem volt lelkierőm átnézni, rendszerezni - mert csak betettem azokat úgy, ahogy voltak egy nagy dobozba...

A mi éltünk fényképeit az elvált férjem őrizgette.  Én már tanultam anyámék példájából, hogy nem jó, ha a fényképeket előhívás után csak úgy a kis tasakjában hagyjuk, mindenféle jelzés nélkül, mert egyszercsak belefúlunk a tömegbe és kilátástalan lesz rendet rakni és arra sem emlékszünk mikor készültek. Tehát én elkezdtem albumokba rakosgatni a képeinket. A férjem halála után mondtam a gyerekeknek, hogy nekem semmi más nem kell, csak a fényképek, azokat majd én őrzöm tovább. Így májusban elhoztuk a lakásból a fényképeket. Ezeket is csak letettem, a nagy táskákkal, dobozokkal a kanapéra, hogy majd szépen elrakom. Belenéztem egyik másik albumba és felidéződött a múlt, az érzések, az illatok, a  mondatok. Hol fájón, hol boldogan... Látom a fénykép-arcokon az örömet, a fájdalmat, az álságosságot. És azt is tudom, hogy mi után mi következett, ami a fényképeken nincs meg.  De ez is elmúlt. Múlt idő - két t-vel. Ahogy belénk vésődött.

Barátnőmmel beszélgetve, gyakran azon kapjuk magunkat, hogy elhunyt szeretteinkről beszélünk, hogy mit hogy lehetett volna másként csinálni az életünkben, hogy ha nem válunk el, akkor mennyire lett volna boldog vagy boldogtalan az életünk, mert mégiscsak milyen jó lenne, ha az ember a gyerekei apjával élhetne öregkorában. Mondtam neki, hogy ne dédelgessen illúziókat, ha nem kerül sor válásra, most éppen mindketten özvegyasszonyok lennénk. Még nagyobb fájdalommal,  még nagyobb hiányérzettel a másik után és semmivel se lenne jobb. Ezen kicsit megütközött, hogy tényleg.

Nem jó a múltban élni. Nem hagy elegendő teret, időt a jelennek- de képtelenek vagyunk elszakadni tőle. Az emlékeimet senki nem veheti el tőlem.

Aztán látom a másik barátnőm anyukáját, aki 93 éves és csak a jelen pillanatban él. Gyakran azt sem tudja kicsoda ő, ki van körülötte, már a terápiás babájával sem játszik. De a mama egy főnix, ahogy a barátnőm mondja- viszi tovább a tudattalan beidegződés, javítja, gyógyítja azokat a bajokat, amiket önállóan meg tud javítani- ehhez talán az is nagy segítség, hogy a mamája nem szed semmiféle gyógyszert a szervezet tehát saját maga működik, külső beavatkozás nélkül és a tudata sem zavar bele a dologba, hogy én már öreg vagyok, beteg vagyok, nem gyógyulok meg... és él egyik pillanatról a másikra öntudattalanul, a tegnapi testi baj mára nyomtalanul elmúlik és csak néha villan fel elméjében egy-egy szikra és láss csodát, magát gyakran iskolás korú gyerekként azonosítja.  De emlékei, azok nincsenek. Tegnapról biztosan nem, régebbről is csak néha, és sűrűn az sem valós emlék.

Mert bizony az emlékeinket mégiscsak elvehetik tőlünk. Hát ragaszkodjunk hozzájuk, ameddig csak lehet, mert az Alzheimer még ezt is elveheti tőlünk.

2021. július 3., szombat

A múlt és én

Amikor tavalyelőtt abbahagytam itt az írást – mint utóbb kiderült, csak átmenetileg – , annak fő oka az volt, hogy már nem akartam a múlttal annyit foglalkozni. Ahogy annak idején írtam: „...már nem akarok a múltról írni, legalábbis olyan részletességgel és olyan mélyen belemerülve nem, amennyire itt egy-egy tematikus bejegyzéshez szükséges volt”. Talán úgy tudom legvilágosabban kifejezni: azt éreztem, nem tesz jót, sőt árt is nekem a folytonos múltba merülés, a régi idők újbóli átélése. De bármennyire is akartam, rá kellett jönnöm, hogy nem tudom kikerülni, nem tudom távoltartani magam a múltidézéstől, bloggal vagy anélkül, de sehogy se lehet. Legfeljebb este nem kezdek már bele múltról szóló bejegyzés fogalmazásába, mint régen, mert akkor sokáig nem tudok elaludni sem. És az olyan múltidézés is megterhelő, amikor éppen csupa szép emlékről van szó, az is túlságosan felkavar – tehát úgy védekezem, ahogy tudok: a múltról csak napközben írok. 😀

Viszont magáról „a” múltról, nevezzük történelmi múltnak, amibe egy adott ponttól kezdve a saját életem is belefoglaltatik, szóval arról a nagy, általános múltról nekem eléggé sajátságos elképzelésem van. Mindig is „láttam” a múltat, a fejemben vizuálisan jelent meg nekem a történelem, annak szakaszai és rövidebb-hosszabb korszakai, a tudomány által utólag elnevezett korok, századok, évtizedek, meg az egyes évek is. Minden ott sorakozik egy egészen távolról kezdődő és egyre közelebb látszó „csőben”, a cső pedig bizonyos helyeken, általában a valami okból kulcsfontosságú pontokon elhajlik vagy megtörik és más irányban megy tovább.

Tehát vegyük kezdetnek a honfoglalás környékét, a 800-as, 900-as éveket, onnan indul a magyar történelem, jönnek a századok sorban, államalapítás, középkor, tatárjárás, török uralom és minden, ami az alatt a 7-8 évszázad alatt történt. Aztán jön a XIX. század, amiről már sokkal több elképzelésem van, a reformkor, nyelvújítás, az Akadémia, 1848, és ott elfordul a események sora, látszik a kiegyezés, majd 1873 az új nevű fővárossal, és elérkezik 1900, indul a XX. század. Már élnek a nagyszüleim, majd pedig megszületnek a szüleim is, egy háború, meg még egy háború, szüleim életútja összetalálkozik, és egyszer csak megszületek én. Onnan kezdve már egyenként is megjelennek az évek, bennük a számomra fontos, emlékezetes eseményekkel. A kettessel kezdődő új évszázad évei ugyanígy sorakoznak, de ahogy közelítenek, egyre homályosabban látom őket, nem is foglalkozom velük. Ja, hát persze, tizennyolcadik század, meg reformkor, az bezzeg éles, de ez a vonal a végén... a vége felé, az már nagyon nem tetszik.

Hát, valahogy így vagyok én a múlttal. 

2021. június 29., kedd

Nosztalgia divat vagy életszükséglet?...

    Mielőtt lejárna az ideje, igyekszem leírni pár gondolatot Ági legújabb témájával kapcsolatban. 
   
   A téma amúgy szinte azonnal inspirálónak tűnt : hogyne tűnt volna, hiszen annyiszor kapom a többé-kevésbé kritikus megjegyzést, miszerint egyre inkább a múlt felé fordul a figyelmem. S még csak le sem tagadhatom! Tudom, hogy a megjegyzések szerzője attól fél, hogy egyszer csak elszakadok a jelentől, de méginkább a jövőtől és befészkelődök az emlékeimbe! A még aktív korosztály szemszögéből ez már egyenesen a végleges eltűnés előszobája...

   Valljuk be, nincs is olyan messze az igazságtól. Talán az utóbbi másfél év is hozzájárult, hogy jelenünk beszűkült, akár a Pilinszky által említett börtönfolyosó. Nem beszélve arról, hogy kevesen tudják feledni, kitörölni tudatuk hátteréből az ördögi sebességgel száguldó időt, az egyre csökkenő fizikai és szellemi frisseséget, a fiatalkori gondtalanságunkból fakadó számlákat, amit életünk mostanában kezd apránként benyújtani, mint valami perverz uzsorás, aki eddig úgy tett, mintha nem is léteznének...

   Még ezelőtt 10-12 évvel is úgy éreztem, hogy a múltban kalandozással csupán holmi nosztalgia-divatnak hódolok. Mostanában néha szükségként élem meg. A jelen különféle problémái, az egyedüllét néhanapján felülkerekedő súlya, a mindennapi stressz elől menekülés terel az emlékek felé, hiszen közöttük legalább lehet válogatni, felülni az emlékek időgépére és érintetlenül átélni az ifjúság illanékony, részegítő ízét. Hiszen a valóságban sohasem fog már   visszatérni.
 
   Van, aki azzal próbál vígasztal(ód)ni, hogy a szaporodó évekkel bizonyos érett bölcsességre teszünk szert, mely kárpótlásul szolgál az elveszett hamvas bőrért, feszes izmokért, a fáradtságot nem ismerő energiáért. Ne nyavalyogj, intem magam, nem jobb-e a jelen sima víztükre a fiatalság elmúlt viharainál, az állandó kétségeknél : megtaláljuk-e az igazit (mert töretlenül hittük, hogy létezik), s ha igen, hű marad-e hozzánk, vagy esetleg enged a szirének csábításának? Mennyit érünk munkánkban, csáberőnkben, anyai szerepünkben, vajon messze vagyunk-e a tökéletesség ábrándjától?... Megfelelünk-e az állandó kihívásoknak?

   Neuropszichiáterek szerint emlékeink nem várnak ránk az általunk egyszer s mindenkorra elraktározott fiókokban, melyeket elég csak kihúzni, s máris árad felénk a múlt. Mindannyiszor újra kell őket teremtenünk az emóciók segítségével. Ebből fakad, hogy egyik szellemidézéstől a másikig néha bizonyos átváltozásokon mennek keresztül, esetleg két személy együtt átélt emlékei is különbözhetnek.

   Egyszer én is múlt leszek csupán. Mit nem adnék, ha kihallgathatnám, hogyan idéznek meg, akik ismertek?...



   
   
   
 

2021. június 20., vasárnap

Múlt idők és elmúlt idők

 

Negyedikes vagy ötödikes lehettem amikor jó szüleim beírattak a Pedagógus Szakszervezet nyelvtanfolyamai között válogatva, elsőként francia órákra. Könnyen tanultam a helyesírást és kiejtést, elbűvölő sajátosságnak tetszett, de ami erősen különbözött a magyar nyelvszemlélettől, azzal meggyűlt a bajom. Például a múlt időkkel. Az egyszerű múlton túl, visszafelé tekintve  nem tudtam olyan kicsi részekre bontani a lezajlott eseménysorokat, hogy kiteljen belőle  az előidejűség meg az utóidő, ezekhez megfelelő segédigét kellett választani, ez se jött be oly könnyen, mint azt elvárták tőlem.

 Két zseniális nyelvtanár működött akkor a  szakszervezet szervezésében, a Fischer házaspár, csak nekik sikerült úgy-ahogy a fejembe tölteni a francia múlt idők kigondolásához, megértéséhez szükséges értelmi gyakorlatokat. Készülődött ötvenhat, a házaspár idejekorán lelépett az országból. Akkoriban sokan féltek, hogy megint bűnbak lesz a beosztásuk a megbolydult társadalomban. Magamra maradtam a nyelvtani múlt idővel, amelynek megtanulásához egy másik múlt idő emelt akadályokat.
Később, amikor olasz órára jártam, könnyebb volt a passato remoto meg a trapassato, vagy a németben az elbeszélő múlt, bár ezt se könnyű eltalálni, mikor van rendjén a régmúlt idők szabatos nyelvi felidézése. Mondok rá példát. Itt a faluban nagy kultusza van a bajor-frank eredetű sváb nyelv megőrzésének. Rendes beszélgető kör  jön össze hetenként egyszer, előre meghatározott témákról svábul  szólalnak meg. Ez annyira különbözik a mostani német nyelvtől, hogy aki nem gyerekkorától gyakorolja a helyi dialektust, stílushibát ejt, ha a régi ételekre, hímzésekre vagy hasonló háztartási dolgokra utalva elbeszélő múlttal próbálja kifejezni a régiséget.

A régiség pedig jelen van minden megnyilvánulásunkban, nemcsak a svábokéban. Ahogy írom ezt a pár sort, fölöttem a polcon értelmező szótár üldögél, legalább ötven éve jelent meg. A képernyő  alatt írásos hímzésre esik a pillantásom, hát ennek is ötven éve legalább, hogy erdélyi nagynénémtől kaptam, a motívum egykor a menyasszonyok ingének vállát díszítette. A nálam lévő mintahímzés idejét még meghatározhatnám, de a néprajzosok hová teszik és milyen múlt idővel írják le a hímzés korát, arra kíváncsi lennék.

Az erdélyi nyelv máig őrzi a történelmi múltra utalást olyképpen, hogy családi élményekről beszélve idézik a régieket, amint "öregapám mondta volt". A szólások és mondatfűzésük, észjárásuk eltér a miénktől. Nagyon kell figyelni, mire gondolnak a megnyilvánulásaikkal. Távoli másod-harmad unokatestvéreim gyerekeivel nem könnyű beszélgetni. A hegyek nevét, barlangok, helységek Trianon előtti megnevezését persze használják, hozzáteszik, hogy "az egykori", nehogy irredentizmus vádjával illessék őket. (Van itt a közeli blogokban is például  Attila, csak figyelni kell, a famunkák egyéni módja mellett milyen egyéni a kifejező eszköztára, nemcsak a múlt idő használatáról szólva.)

A személyes múltam olyan, mint másoké. Együtt élek az őseim emlékével, szellemi és tárgyi hagyatékával. A közvetlen, mondjuk felnőttkori múlt felhánytorgatása is érdekes kísérlet lehetne, a gyermekkori még inkább. Mi is más-más mozzanatokat őriztünk meg a testvéremmel, szinte, mintha nem is együtt éltük volna át a szülői házban az első harminc évet a nyolcvanból, ahová jövőre a tesóm is belép. ( Bluemoon megfigyeléséhez ezúton csatlakozom.)


Az elmúlt idők lenyomatai leginkább a könyveimben találhatóak. Mind-mind múlt. Hiszen már megjelentek, megírta őket valaki, bennük van a földtörténeti múlt, ha lexikont szedek elő, ott a filozófia szerte ágazó tudományosságával. Most éppen Vajda Mihály egzisztencializmust érintő tanulmánya van az asztalon, elsőéves egyetemista koromban találkoztam vele, tiltották, leszólták akkoriban, de megértem, hogy szóba lehet hozni mint a posztmodern előzményét az esztétikai gondolkodásban.


Talán zavaros, nehezen követhető a múltam, ami én vagyok., mint egy ujjlenyomat.

 

2021. június 19., szombat

múlt-jelen-jövő

 AZT MONDJÁK, TÚL SOKAT FOGLALKOZOM A MÚLTTAL...

és ez nem jó...

de hiszen a jelen máris múlttá válik..

fiatalkoromban a jövő foglalkoztatott, valóban, mig nyitott volt.. (mennyit álmodoztam!)

most már inkább emlékezem...

a jövőt nem velem kapcsolatban, inkább csak utódaimmal (lányom, unokám) )érzékelem, nagy szerencse , hála és áldás , hogy ők vannak... azt hiszem, teljesen elveszett lennék nélkülük...ők a kapaszkodóm, a perspektiva... (mégha ritkán is vagyunk "együtt")

de én látom a folytonosságot is...

a múltba gyökerezésünket....

------

(Ha már tényleg sokat foglakozom a múlttal, tallóztam néhény múlt-veresemet:

RÉGI RUHÁK

pakolok, selejtezek
kell a hely

lányom babaruhái
kis réklik
(hogy is fért bele)
a fehér pólya
himzett huzattal
rugdalózók
kis kalapok
himzett ruhácskák


kék iskolaköpeny
fehér blúz
rakott szoknya

kidobjam?!

két részes fürdőruháim
mind anyám varrta
(s közben hogy szekiroztam!)
ruhák, hihetetlen
60 centis derékkal
a fekete bársony
ujjatlan
abban látott meg
azon a régi szilveszteren
Ő a fészek klubban...


kidobjam?

.............

kidobom
csak előtte jól megnézem
elteszem emlékbe
ott még végtelen
a tárhelyem
szerencsére

különben is
ez mind csak rongy
kidobom
ez volt a múlt

kinőttük
kihíztuk

csak itt maradt
külső burok
már nem divatos
......

mennyivel nehezebb
lesz majd  testruhánkat
itt hagyni
ha már elkopott

*****
MÚLT ÉS JÖVŐ A JELENBEN


Bennem a szándék sok százados szándék (Ady: Hunn, új legenda)


                                                                                                           *

                                                        Én úgy vagyok, hogy már százezer éve   
                                                        nézem, amit meglátok hirtelen
                                                        Egy pillanat, s kész az idő egésze
                                                        mit százezer ős szemlél velem   (József Attila: A Dunánál)
                                                                                                         
                                                                                                         

     "Ne foglalkozz annyit a múlttal,
      inkább a jelennel meg a jövővel"-
      mondja a lányom

      de énbennem a múlt
      egyjelenné válik

      s hogy a jövő mit hoz?

      én hozom hátamon...

      egyre nagyobb zsákkal
      s DNS labirintusokkal
      ott legbelül bennem
      s egyre tudatosabban
      Janus-arccal kétfelé
      nézve egyszerre összve
      megszólitott  ősapáink
      csacsogó fiad-unokámal

      ...a múltat s jöveendőt

                                             
(2018. május 7)


***


MÚLT ÉS JÖVŐ 


Végül is ha rám dől a házunk
az is lehetett volna a nóta vége...

ma láttam kiszáradt a fa 
az ablakunk alatt
amire pedig oly szépen 
felkúszott még tavaly is
a borostyán

ha pusztulás
legyen végleges?

---

De holnap jön az unokám
az élet ő, a jövő és kíváncsi

mit mutathatnék meg neki?

a régi falakat?
vagy az újonnan húzottakat?
a leszerelt ajtót?
a lebontott feljáratot?
a parkolóvá tett
puszta kertet
amiben nincs virág
és Dusimama sem?


mit mutassak meg neki?
tán a kiszáradt fa tövében
a sarjadzó új friss
kis borostyánhajtásokat..

igen, azt




***


A MÚLT

hagyd már a múltat
könnyű azt mondani
de én a múltam vagyok
ha még valaki... valami


2019. okt. 26.


 ****


JELENMÚLT


A jelenbe mindig
beszivárog a múlt
ezért ne is próbáld
elfeledni

Az is te vagy!

Abból vagy!!


(2020 febr 22)


****


az ÖSSZEKÖTŐ


 én összekötő kapocs vagyok

 múlt és jövő között


 kutatom őseim vonalát

 s nézem, látom  az unokám


(2020 augusztus 25)


***


VÁLTOZÓ MÚLTAK


 nincs semmi állandó

csak a változás

maga


tudom


s mégis

múltakba

kapaszkodom


2021 JUNIUS  26.

****


még valami tanulságos példamese, 2007-ből,(14 éve irtam, most találtam)  ideirom, nem baj ha nem olvassátok, de lehgyen itt:


 - Hányban is születtél?  - kérdi tegnap tőlem valaki.

 - 43-ban... Rég. - mondom

Nem tetszik neki a hozzáfűzés. Csóválja a fejét. Már korábban -  jóval fiatalabbak közt  lévén - kik unokáim lehetnének (beleértve még lányomat is!  , a kérdező meg akár a fiam -... elég sokat hangoztattam megkülönböztetésként "koromat"....Persze már az se tetszett neki!  A kor - a legnagyobb illúzió - mint mondta.

 - Rég születtem.Illetve, attól függ, honnan nézzük.... -helyesbítek.

 - Csakis a jövő felől szabad! - mondja. S ezzel figyelmeztet egyben:

Túl sokat gondolok a múltra, meg arra, ami mögöttem van. Pedig csakis előre kéne figyelni!!! 

Különben meglopom az éveimet! Különben a múltam megeszi a jövőm... - jövök rá.


2021. június 18., péntek

Változatlan változó

 Múlt az, ami nem változtatható meg. 

Múlt az, amit a halál lezárt. Ahogy idősödünk, egyre több ilyen lezárt múlt alkotja életünket. Barátnőmmel beszélgetve, már  jelöljük az időt, mikorra jutunk el halottaink emlegetéséig. Ez az idő egyre rövidül, egyre több ember, aki valamikori életünk része volt, mára már csak emlék.

Sokasodnak emlékeink, egyszer csak azt vesszük észre, hogy mi magunk is emlékké szelídülünk... 

De most még azt gondoljuk, hogy a múlt érdekes, hogy majd emlékeznek a történeteinkre a gyerekeink az ismerőseink, hogy egyáltalán érdekli majd őket a múlt.

A múltunk, amiben még életben tartjuk szeretteinket már csak a mi múltunk.  A mi múltunk, amire csak mi emlékszünk, amire csak mi emlékszünk úgy. A velünk együtt ugyanazt átélő személy - máshogy emlékszik a múltra. Egészen mást mesél ugyanarról az eseményről, sőt még a múlt érzelmi töltése is más lehet, mint a mi múltunkban. A nővéremmel mintha nem is ugyanazt az életet éltünk volna, mintha nem is ugyanakkor, ugyanazok történtek volna meg velünk, nem is ugyanazokkal az emberekkel.  Neki más a múltja.

Ugyanezt látom  a  néhai férjem és testvére viszonyában is. Emlegetik neki a gyerekeim, hogy Tonton, az hogy volt, amikor Körösztanyátok férje egyszercsak egy szál selyem alsónadrágban üldögélt a vasárnapi ebédnél - és várják az apjuktól unásig hallott történetet csak még egyszer, mert az apjuk már nem mesélheti - és Tonton csak néz, hogy ti miről beszéltek? És nem tud semmit, hogy G.Laci hogy vetkőzött le a kánikulai vasárnap forró húslevesébe beleizzadva, és arról se tud semmit, hogy a Bercsényi utcai emeletről hogy taszajtotta a mélybe a leeresztett redőnyön kívül, az ablakpárkányon üldögélő ötliteres üvegben érlelődő kovászos uborkát, a nyári rekkenőben, hogy egy gyors mozdulattal kitolva a redőnyt, végre  egy kis levegőt engedjen be a forró lakásba... És ezek a történetek nem részei az ő életének, az ő múltjának. Pedig gyerekként együtt, egyszerre voltak szinte  mindenütt.

A gyerekeim se ugyanúgy emlékeznek a múltunkra. Az életnek más-más szakaszában voltak, amikor az a bizonyos esemény történt velünk, és ők ketten  máshogy emlékeznek a közös múltjukra, sőt még én is máshogy emlékszem a közös múltunkra.

A múlt az, ami már nem változtatható meg.  A  múlt az, ahogy én észleltem az én és mások életét. 

A múlt az, ahogy mások, máshogy észlelték a saját és a többiek életét, még akkor is máshogy ha ez az élet közös életünk, közös  múltunk.

Hát meséljük a történeteinket, hallgassuk meg a többiek történeteit, hogy mi magunk is megtudjuk, milyen is volt az életünk, milyen is volt a közös és mégis különböző múltunk, hogy változzon a múltunk!