2016. augusztus 23., kedd

Tege vagy maga?

Amikor az ember kicsi, ugrál benne ez a megszólításbeli kétarcúság. Egyikünk papás-mamás játék közben tette ezt az általunk azóta emlegetett kijelentést: „Te maga, beteg a gyereke.” Bennem vagy négyéves koromban olyasfajta kép élt, hogy a tegezés az valamiféle leszólás egyben. Anyánk gumicsizmájával játszottunk. Dobáltuk, s közben azt kiabáltuk, most letegezlek! És a csizmákat vagdostuk egymáshoz.
Prohászkánál olvashatjuk 1920-as naplóbejegyzései között (dec. 11.), hogy „Festetich Pál gróf (magyar arisztokrata) föllépett vidéken s igy (sic!) szólította a közönséget: Tiktek kentek!’ Zichy Aladár gróf pedig igy: ’Tisztelt parasztok!’ Ezek a magyar néptől igazán annyira vannak, mint Makkó Jeruzsálemtől.”
Szomszédom Debrecenben nőtt, a cívisvárosban. Neveltetése okán nem fogadja, ha a ház gyerekei úgy köszönnek neki, hogy ’szia’.  Amikor véleményemet kérte az esetről, köpni-nyelni nem tudtam. Magam minden fenntartás nélkül örülök neki, ha valaki egyáltalán köszön.
Meg kell becsülni a jó csíráját. Olyan ez, mint a fiatal, aki át akarja adni ülőhelyét. Mindenképpen elfogadom. Nem azért, mert nem vagyok képes tovább állni, hanem azért, mert méltányolom az ifjabb generáció szándékát, gesztusát. S nem hagyom, hogy frusztrálja őt elzárkózásom.
Az előző példák mind arra utalnak, hogy a kisebb-nagyobb társadalomban évezredek óta létezik a tegező viszony (Et tu, mi fili, Brute?), s mellette a fölé-alárendeltséget kifejező magázódás. Annak is különféle árnyalatai. Kabos László egyik kabaréjelenetében dicsekszik azzal (szoc. idők!), hogy a nőknek mindig azt mondja, hogy nagyságos asszonyom. Ugyanis, ha korábban (1945 előtt) az volt, akkor örül neki, hogy valaki elismeri méltóságát. Ha pedig nem volt 45 előtt nagyságos asszony, akkor még jobban örül neki.
Az biztos, hogy nagyfokú érzékenység kell ahhoz, hogy kitaláljuk, ki milyen megszólításnak örülne. Amikor egyik felnőttől először hallottam, hogy kegyed, nagyon meglepődtem. Azt hittem, már rég kihalt ez a fajta megszólítás. De nem. Vö. Kiskegyed.
A neten terjed a tegezés. Már-már tőlem se idegen. Ám nem biztos, hogy akit a hálón tegezek, akkor is tegezném, ha szemtől-szemben találkoznék az illetővel.
Még az érdekesség kedvéért megjegyzem, hogy az Üdvöz légy, Mária kezdetű ima a franciáknál tegező és magázó formában is ismert. Nálunk csak tegező formában él, miként a Mi Atyánk is.
Végül pedig úgy gondolom, hogy mind tegező, mind magázó formában lehet az ember udvarias, készséges és előzékeny, ugyanígy lópokróc is. Tehát a tiszteletadás és a tegezés/magázás nem egészen korrelálnak.         

2016. augusztus 22., hétfő

Pertu vagy magázás?

Látom, az új téma - vagy inkább témavariáns - nemigen lendítette föl itt a forgalmat, hát akkor kezdem én. 

A tegezés-magázás kérdéséről napjainkban bőven van alkalom elgondolkodni, mert hamarosan ott tartunk, hogy korra és nemre való tekintet nélkül mindenki tegeződni fog. De nem volt ez mindig így. Régen szigorú szabályai voltak annak, hogy ki mikor, milyen alkalomból, milyen hosszú ismeretség után ajánlhatja fel, engedheti meg a pertut a másiknak. Már a kifejezés is: felajánlja, megengedi, már ez is azt sugallta, hogy a váltás valami engedményt jelent az addigi távolságtartásban, bizonyos mértékig való közeledést, a kapcsolatnak közvetlenebbé válását ígéri, ettől kezdve a viszony bizalmasabb lehet, a kommunikáció némileg egyszerűbbé válhat. 

Tizenéves koromban nagyon nehezen szoktam meg, hogy felnőtt férfiak magázni kezdtek. A gimnáziumban szerencsére csak némelyik férfitanár magázott bennünket, a többiek tegeztek. Aztán amikor leérettségiztünk, a volt tanáraink pár év múlva magázni kezdtek, mintha nem mertek volna már tegezni egy huszonéves felnőtt nőt. Sose tudtam ezt megszokni, sőt amikor három évvel ezelőtt az öregdiák találkozón a kilencvenhez közeledő osztályfőnököm magázva beszélt velem, azt is kifejezetten furcsának találtam, pedig hát meg lehet őt érteni, így érezte helyesnek.  

Az egyetemen volt két tanárnő, akik a negyedéves szigorlatok végeztével az eredményhirdetés után ünnepélyesen letegeződtek velünk, lányokkal (hogy a csoportbeli két fiúval hogy is történt, arra már nem emlékszem), de ez mindannyiunknak nagyon furcsa volt. Pedig alig volt köztünk korkülönbség és mégis valahogy nem tudtuk megszokni.

Amikor tanítani kezdtem, ugyanabban a tanévben került ugyanabba az iskolába a gimnáziumi politechnika-tanárnőnk. Természetesnek érezte, hogy azonnal összetegeződött velem mint kollégával. De volt egy másik, idősebb kolléganő is, akit én, mint kerületi pedagógusgyerek kicsi korom óta ismertem és világéletemben Klári néniként tiszteltem. Ő például nem ajánlotta fel a tegeződést és nekem nagyon jó volt ez így, sokkal jobban éreztem magam ebben a helyzetben, a legtermészetesebb módon csókolomoztam és klárinéniztem mindvégig. A nála is idősebb János bácsi nevű kollégám viszont egyszercsak "rámerőltette" a tegeződést, amit persze nem tagadhattam meg, bántó lett volna - na például vele kapcsolatban szinte élveztem, hogy jánosbácsiztam ugyan, miközben bátran tegezhettem. :)

No és ott voltak a saját gyerekeim, akiket a hetvenes években tanítottam. Akik ugyebár egy idő után felnőttek, közben pedig sokáig nem is találkoztam közülük senkivel. Aztán pár évvel ezelőtt az egyik osztályom meghívott a harmincéves találkozójukra és szembetaláltam magam azzal a csapat negyvenes évei közepén járó lánnyal és fiúval. Tegeződjünk, mondtam nekik, mert az a tizenvalahány év igazán nem számít. A fiúk persze nem tartják be ezt, de a lányok nyugodtan tegeznek és áginéniznek személyesen, emailben, facebook-on, mindenütt.  :)

Amikor könyvtárba kerültem dolgozni és bemutattak a közvetlen kollégáknak, volt ott az osztályon egy idősebb nő,  Edit, aki első pillantásra láthatóan anyám korabeli lehetett, az első percben nem tudtam, mit csináljak, aztán a kézfogásnál mégis megkockáztattam a tegezést és milyen jól tettem! Évek múlva szóbakerült ez köztünk, én nevetve meséltem az akkori zavarodottságomat, ő meg viccesen rámförmedt: Na, csak próbáltál volna magázni, agyon is csaptalak volna! :)

Hát kérem, a kőkorszakban ilyen bonyolult dolog volt ez. Bezzeg most, korombeli vadidegen asszonyok simán elsőre letegeznek csak azért, mert láttuk már egymást. És ahogy hallom, munkahelyen is sokkal inkább dívik az általános, kortól és nemtől szinte már teljesen független tegeződés. A hétköznapi életről nem is szólva, boltban, pultnál, pénztárnál egy igen széles korosztály válogatás nélkül tegezi egymást. De abba az igen széles korosztályba - sajnos vagy szerencsére? - én már nem tartozom bele. Most már én ajánlom fel a tegeződést a fiatalabbaknak, hátha ettől az én éveim is legalább egy kicsit feledésbe merülnek. :)

2016. augusztus 16., kedd



Tudom, összefügg a köszönéssel. De éppen az előző témánk adta az ötletet, mert miközben a saját bejegyzésemet írtam, minduntalan olyan mesélnivalóim jöttek elő, amelyek nem csak a köszönésről, hanem szorosan hozzá kapcsolódva a tegezés-magázásról is szóltak volna és végül ezek mind "bennem rekedtek".  Hátha más is járt így vele és most tudna írni kifejezetten a tegeződés-magázódás témájáról is. (Aliz a legutóbbi saját bejegyzésében ezt már szépen ki is fejtette, de remélem, lesz még ide is mesélnivalója.)

2016. augusztus 11., csütörtök

Köszönések változása

Akkor kezdődtek a gondok, amikor a szemközti szomszéd Jenei bácsi elkezdett magázni és csókolomozni. Addig jó kislányként mindig tudtam, kinek hogyan kell köszönni, különös tekintettel arra a főszabályra, hogy akivel a szüleim üdvözlik egymást, annak én is köteles vagyok köszönni. Volt ugyan az utcában egy idősebb asszony, aki az én csókolomomra mindig ilyen furcsán válaszolt: pá, édes! - de ettől eltekintve minden ment a maga útján. Ám amikor már  Jenei bácsin kívül a  másik szomszéd, egy 30 körüli férfi is csókolommal üdvözölt, attól kezdve egyre többen lettek azok az ismerősök, akiket ha csak tehettem, elkerültem, vagy legalább a köszönést igyekeztem megúszni. Évekig tartott, mire megszoktam, hogy már nem tekintenek gyereknek.

Jó lenne tudni "kultúrtörténetileg", de nem tudok visszaemlékezni rá, mikor jött be a tegezős köszönések közé a szia. Kisebb gyerek korunkban talán még nem volt divat, nem nagyon ismerhettük, akkoriban még szervuszt és szevaszt köszöntünk, de nagyobb iskolásként már biztos, hogy használtuk a sziát.

Amikor tanítani kezdtem, több régi ismerős tanárnővel is tegeződésre váltottunk, amivel persze a köszönés is változott. Ez egy bizonyos korosztállyal bezárólag nem volt probléma nekem, de amikor például az apámmal egykorú Erzsike néni - akit kisgyerek korom óta jól ismertem - felajánlotta a tegeződést, azt nagyon nehezen szoktam meg, még abban a formában is, hogy szervusz, Erzsike néni. Amikor pedig évek múlva otthagytam a pedagógus pályát, megkönnyebbülve váltottam vissza vele a magázásra és ez ellen ő sem tiltakozott, végül is már nem voltunk kollégák. 

Mostanában a szülők általában nem szoktatják rá a gyerekeket, hogy ha ismerős felnőttel találkoznak, annak a gyerek is köszönjön. A lépcsőházban találkozunk anyukával, köszönünk egymásnak, az ötéves kislány meg rámnéz és hallgat. Persze vannak kivételek, de az se az igazi, amikor az óvodás kisfiú lazán jónapotot vet oda kívánok nélkül. A felnőttek mai köszönése is külön tanulmányt érdemelne, ott van például a helló és a pénztárosok/eladók idétlen szép napot-ja, na meg a válogatás nélküli tegeződős sziázás vadidegenek közt -  de mivel itt mi a régi időkre emlékezünk vissza, ezeket most hagyjuk.

2016. július 31., vasárnap

Találtam

A köszönés jólneveltség kérdése
Bár egymás üdvözlése az emberiséggel egyidős, a köszönés formáját és értelmét már egy egyszerű mimika, testtartás vagy magatartás is megváltoztatja, tiszteletünket már egy kis gesztussal is kifejezhetjük.
Mindenki megérdemli, hogy köszöntsék. XIV Lajos például az utolsó szolgálóját is ugyanolyan rajongással köszöntötte, mint a legcsillogóbb La Vallière kisasszonyt.
Ki köszön előre?
A férfi köszönti előre a nőt, még ha idősebb is nála
A fiatalabb köszönti előre az idősebbet
A társaságba újonnan érkezett köszönti előre az ott lévőket
A beosztott a magasabb rangút
A köszönést kötelező módon fogadjuk, ennek elutasítása súlyos sértés annak, akitől kaptuk.
Hogy köszön egy úr?
Mindig a nő előtt köszön
Abbahagyja a cigarettázást
Kiveszi kezét zsebéből
Kalapot emel: legalább a találkozás előtt két méterrel, enyhe meghajlással kísérve és a másik személy szemébe nézve. Ha a köszöntött fél bal oldalunkon van, jobb kézzel illik kalapot emelni, és fordítva.
Jobb a fejen hagyni a kalapot és csak verbálisan köszönni, mint a gesztust leredukálva csak a kalap szélét megérinteni anélkül, hogy levennénk.
Ha nincs a férfin kalap, akkor fejét kissé mélyebben hajtja meg.
Hogy köszön egy hölgy?
Azonos neműek találkozásánál a fiatalabb köszön először
Enyhe mosollyal és rövid fejhajtással kísérve
Az angolszász országokban a nő köszön előre, ezzel engedélyezve a férfinak a köszönést
Európa többi részén a férfi köszön, a nő fogadja
Két, azonos nemű és korú személy egyszerre köszön
A köszönés visszautasítása
A köszönés visszautasításával (nem fogadásával) sértettségünket fejezzük ki az iránt, akitől kaptuk. Ezen a helyzeten kívül nincs az a köszönés, amit a jó modor alapszabályainak szándékos és durva megsértése nélkül elutasíthatunk.

2016. július 24., vasárnap

szia(sztok)

ha történelmi távlat(om)ba teszem ezt a kérdést: köszönés...be kell valljam, voltak vele problémáim. talán mára már nincsenek? de tapasztalom olykor velem szemben...valósziű ifjúsági probléma ez, ha az, de azt hiszem van egy szélesebb , társadalmi tisztázatlansága , kiforratlansága is... összefüggésben a tegeződés-magázódás zavarával, gubancaival is. milyen jó az angoloknak...ott csak tegeződés van, bajlódnak is ezzel a magyar forditók - )de hát a demokrácia vagy annak hiánya mindig is tükröződött tükröződik a nyelvhasználatban is Ja meg az udvariasság léte vagy nem megléte is belejátszik a kérdésbe....meg a nevelésé , van vagy nincs egyáltalán...(köszönj szépen kisfiam...)

legrégebbről arra emlékszem, hogy barátságos társas lény anyukámmal megyünk az utcán, és gyakran leáll beszélgetni ismerősökkel... akiket én nem ismertem korábban. és rám szól, mikor elhaladunk, hogy miért nem köszöntél? hát mert nem ismerem ezt a nénit...de akinek én köszönök , annak köszöni kell neked is. emlékszem ezen elmorfondírozgattam, és anyámnak magamban nem is adtam igazat, de azért igyekeztem, én is köszönni, annak a felnőttnek akinek ő, Csókolom... (pedig eszem ágába se volt tényleg megcsókolni , azt aki nekem nagyon ellenszenvesnek tűnt...)

aztán arra emlékszem, hogy egyszer csak az iskolában , az úttörőben, de hát mindenki az volt, bejött az ELŐRE! köszönés. Polgári izlésű, elegáns tanítónéninknek is így köszöntem strandra-menet jövet a folyóparti erdőben összetalálkozva, és sose megy ki a fülemből az a különleges, hangsúlya, ahogy -ugyancsak elegánciával: és csöppet se szalutálósan válaszolt , mosolyogva az orra alatt: ELŐRE...

aztán a Jó reggelt kivánok stb is zavart, a napszaknak megfelelő köszönés, olyan merev volt és lelketlen pedig valójában a jelentése - oké.de nem tudtuk igazán kedvesen mondani az iskolai keretek közt

ahogy a tegezés elterjedt, egyszerűsödött a köszönés, emlékszem, arra, amikor még megbotránkoztatónak számított egy SZIA, NAGYI! anyukám is említette, hogy jobb lenne, ha nem tegezném őt se, mert akkor nem lennék olyan szemtelen. hanem tisztelettudóbb vele szemben is. (Ő persze magázta a szüleit, sőt még apukámmal - a férjével is magázódtak)

az nagyon jó volt még egyetemi évek alatt is, hogy fiatalsága örvén mindenki mindenkit tegezett, az egyeteme kívüli világban is...

a bajok akkor kezdődtek, (folytatódtak?) mikor elkezdtem tanítani. U,i oda mentem vissza tanárként ahol diák voltam, s a régi tanáraim lettek a kollegáim. Zavarban voltam...akkor is amikor fel-felajánlották persze a pertut, fura volt letegezni , leszervuszozni egykori tanáraimat. volt hogy el is odáztam a tanáribalépést emiatt...szivesebben voltam a diákjaim körében , igaz hogy röhejes volt az is, ahogy ők magáztak, meg Julikanéniztek,

szeret(t)em a demokratikus, egyöntetű, egyszerű sziát. most is. abban is lehet tisztelet, az a fontos, hogy a köszönés köszöntés legyen, öröm, hogy megláttuk a másikat (ezért mindegy is , ki köszön előbb), s olykor egy kedves mosoly, biccentés is pótolhatja...nem kell a protokoll. Sziv kell....

------


4 éve irtam 2012. julius 24-én
ÚJRA ITTHON
-Jónapot, tanárnő!
-Csókolom, tanárnő!
-Csókolom, Julika!
-Szia, Julika!
-Szia, Julikám!
-Szia, Juli!
-De rég láttalak!....
(kapdosom a fejem...
Itthon vagyok újra)


2016. július 22., péntek

A köszönés útvesztői

   Bevallom, bennem akkor tudatosult igazán a Magyarországon a 70-es években használatos köszönések széles skálája és még bonyolultabb kódrendszere, amikor Gilbert probált bennük eligazodni s magától értetődően engem kért meg, hogy elkalauzoljam e dzsungelben.
   A tanáriban a jóreggelt, jónapot stb. volt a támpont. A fiatalabbak között a "szia", "sziasztok" még csak érthető volt, bár etimológiája talányos. Még a "viszontlátásra" akadályát is vette, bár kicsit nyelvtörőnek találta. 
   Amikor a családot kezdte látogatni, a helyzet rendkívüli módon bonyolódott. Engedelmesen köszönt a "jónapot"-tal, de megmagyaraztam, hogy családi kötelékeken belül ez hidegen, hivatalosan hat, mintha a postás vagy a végrehajtó érkezne... A "csókolom" használatának számtalan árnyalatát nehéz volt megemésztenie. Pl. nagynénémhez szólva kiválóan megfelelt, de lányát, unokatestvéremet már öregítette... Nem beszélve a férfiakról, akikhez nem volt tanácsos ily módon fordulni... Anyának se köszönt így soha, s ebben tükrözodött bonyolult viszonyuk is, mely megértésből és ütközésből ötvöződött. Azt is megmagyaráztam, hogy  abban az esetben, ha a családi kapcsolat lazább, nyugodtan jöhet a "jónapot" is... Sőt, vannak személyek, akiknek én "csókolom"-ot köszönök ugyan, de neki főleg nem muszáj! Mindez még jobban megerősítette a gyanújában, hogy a magyar nyelv sokmindenben a "feeling"-re hagyatkozik, ahelyett, hogy világos, vonalzóval meghúzható szabályoknak engedelmeskedne. Ezzel én is mélyen egyetértettem.
    A francia nyelvben mindez sokkal egyszerűbb, demokratikusabb. Fiatalabbak között a "salut!" járja. A "bonjour", "bonsoir" mindenkinek megfelel, mellékzönge nélkül, de udvariasabb hozzátenni a Monsieur, Madame megszólítást, esetleg az illető keresztnevét bizalmasabb viszony esetén, távolabbi esetben a családnevét: "Bonjour, Monsieur Legrand", "Bonjour, ma chère Anne". Unokáimnak kijár reggelente a "Bonjour, ma chérie", este pedig a "Bonne nuit, ma beauté" és a becézés egyéni és végtelen verziói.

2016. július 18., hétfő

...stét!


Hyppolit, a lakáj egészen másképpen köszöntötte az embereket, mint filmben szereplő lokálbeli dizőz. Utóbbi bizalmaskodón énekelte azt, hogy aszongya:
„Pá, kis aranyom,

Pá, nem zavarom,
Pá, csak elhagyom, pá!”
Ez a Pá, Magának! – búcsúzási forma valóban létezett, de inkább intimebb-közvetlenebb kapcsolatokban.
Ahány ház, annyi szokás.
Én a Kezét csókolom-on nőttem fel. Az iskola vett rá a Jó reggelt! napot! estét! éjszakát!-ra.
Eredetileg, azaz teljes formájában persze úgy hangzott, hogy Adjon Isten jó napot! stb. Aztán lerövidült. Mint a feketekávéból a fekete, vagy a dupla. Mondták néhányan szólóban Pl.: Aggyisten, (Biri!)  Mások ...’sten, megint mások ..’stét, ’pot, de ezekhez illett a kalap karimáját mutatóujjal megbökni.
Nekem sokáig sapkám volt, annak nem volt karimája, azt nem lehetett érinteni. Viszont előállt a tegeződők körében teljesen elfogadott szia, szevasz, vagy a hangyányival igényesebb szervusz, ami megint csak rövidülés: az alázatos szolgája rövidülése. (servus=szolga)
Mi ezekkel éltünk. Az üdvözlöm nekem suta. Az Isten hozott, családi körben elmegy, ugyanígy az Isten veled formula. Hasonlóképpen a Mikor látlak? kérdés is megfelelő lehet.
Az olasz csauból passzírozott cső, csőváz, csá, nem az én korosztályom sajátja.
A korábban felettünk lakó tulajdonostársa fiának egy alkalommal felkiabáltak a haverjai: „Nem jöttél le, pedig 
taliba állapodtunk meg. Ha apád nem enged, az rendben van, de akkor mondd el, aztán csá!”
Ugye a katolikus köszöntés a jezsuiták által bevezetett Dicsértessék a Jézus Krisztus! A reformátusoké: Áldás békesség! A lutheránusoké: Erős várunk az Isten. Jókedvű fiatal ökumenikusok pedig összevonták a hármat, és ezt a szójátékot alkották: Erőltessék a békesség!
A viszontlátásra, viszonthallásra kimért, korrekt búcsúzás, ráadásul olykor felcserélve alkalmazzák őket.
Rövidítve pongyola a Viszlát, viszhall.
Én meg itt bezárom rövid posztomat, oszt jó napot!

2016. július 16., szombat

Jó reggelt, jó napot, jó estét!

     Majd jövök. Addig is egy részlet Antoin de Saint Exupéry Kishercegéből.
»Amikor a bolygó közelébe ért, tisztelettel köszöntötte a lámpagyújtogatót: 

     - Jó napot kívánok! Miért oltottad el a lámpádat? 
     - Mert ez a parancs - felelte a lámpagyújtogató. - Jó napot! 
     - Mi a parancs? 
     - Hogy oltsam el a lámpámat. Jó estét! 
     Azzal meggyújtotta a lámpát. 
     - De hát akkor miért gyújtottad meg újra? 
     - Mert ez a parancs - felelte a lámpagyújtogató. 
     - Nem értem - jegyezte meg a kis herceg. 
     - Nincs is mit érteni rajta - mondta a lámpagyújtogató. - A parancs: parancs. Jó napot! 
     És eloltotta a lámpát. 
    ...     "Ezt - gondolta a kis herceg, ahogy továbbment -, ezt a többiek mind megvetnék: a király is, a hiú is, az iszákos is, az üzletember is. Pedig szerintem ő az egyetlen, aki nem nevetséges. Talán mert mással törődik, nem saját magával." 
     És sajnálkozva sóhajtott egyet. 
     "Ő az egyetlen - folytatta gondolatait -, akivel meg tudnék barátkozni. Csakhogy igazán túl kicsi a bolygója. Nem férnek el rajta ketten..."« 

2016. július 14., csütörtök

Tiszteletem!


 
A legkisebb Ugrifüles köszönni tanította a barátját: " ... nagy levegőt vett, és egy szuszra sorolni kezdte:
 – Barátsággal köszöntelek, szívélyesen üdvözöllek, szervusztok, szia, csaó, jó reggelt, jó napot, jó estét, kezét csókolom, viszontlátásra, adj’ isten, tiszteletem, agyő, pá, mély hódolatom, alázatos szolgája, ég áldjon, béke veled, itt a kezem, nem disznóláb, csapj bele!
Majd megint levegőt vett, mert teljesen kifulladt.
– Mi az, amit itt egy szuszra elsoroltam? Ha egy csomó kifejezést ma már nem is használunk, mert idejét múlta, mindenki számára világos, hogy köszönésről, üdvözlésről van szó! Ezek közül bármelyiket választhatod!
Tüskéshátú elgondolkozott.
– Azt választom, hogy mély hódolatom!"
Szóval, így valahogy. Csukás István meséjéből való az idézet. Azoknak szól, akik köszönnek. Vajon, akik fogadják, minden esetben tudják-e, hogyan viszonozzák a szívből jövő üdvözlést? Például egy rokon fiatalember nem akart visszategezni, a szia helyett a "Tiszteletem!" formulát választotta. Hát erre mit mondjak? "Légy üdvözölve", mert a tegezésről nem mondhatok le, ha már elkezdtem, vagy a napszaknak megfelelőt kívánjam? Képzeljük el:
-Tiszteletem!
- Jó estét kívánok!
 Annyira hivatalos. Sehogy sem fejezi ki a tiszteletteljes rokoni viszonyt a fiatalember részéről, és a köszönés szíves, barátságos elfogadását sem az idősebb nőrokon részéről. (Egy darabig körülményesen cseteltünk a fészen, aztán abbahagytuk.) Persze, azt a köszönést sem tudnám fogadni, amit Tüskéshátú választott ki a felsorolásból. Mit lehet mondani arra, hogy "mély hódolatom"?

Az is borzasztó, ha az ember udvarias köszönését nem megfelelően fogadják. A faluban tapasztaltam, hogy amikor a hajnali nyolc órás buszhoz sietve jóreggelt köszöntem a szomszédasszonynak, ő jónapottal fogadta, ráadásul foghegyről. Megtanultam mindjárt elsőre, hogy a nap itt akkor kezdődik, amikor felkel. Tényleg, a bolt hatkor nyit, de már az első vásárlók is jónapottal lépnek be az ajtón.

A csácsumiról és újabb keletű társairól nem fogok most borongani, inkább ide írom egy friss megfigyelésemet. Az iskolában jónapotra szoktatják a gyerekeket, otthon viszont a csókolom tartja magát a régi időkből. Anyuka kisfiát kézen fogva jön velem szemben a sportcsarnok előtt. Köszön, hogy "Jónapot kívánok!" a kisfiú utána mondja: "Jónapot!" Talán rossz kedve van, azért maradt el a "kívánok". Gyógyír, ha  a boltos csókolommal köszön el. Mégis barátságosabb így a hangulat.  



2016. július 10., vasárnap

Jutalmak nélkül is felnőttem

Gondolkoztam, miről is tudnék írni ebben a témában. Jutalomkönyvekről nem, mert iskolás koromban tanév végén én is kaptam ilyeneket, de egyre sem emlékszem: milyen könyvek voltak, kik írták, miről szóltak, fogalmam sincs. Vélhetőleg nem jelentettek különleges élményt. 

A munkahelyi úgynevezett jutalmak szerintem szót sem érdemelnek. Legalábbis én akárhol dolgoztam, mindenütt azt tapasztaltam, hogy a munkahelyi jutalmak mögött mindig valamilyen külön érdek, hamis szempont, elfogultság rejtőzött, ezért aztán ezek a jutalmak szinte soha nem a valós és igaz értékeket honorálták.

Akkor hát miről írjak? Talán az otthoni jutalmazásról, ami nálunk nem volt szokás. Nem kaptam pénzt, játékot, semmit, ha jó jegyet hoztam - inkább úgy mondom, hogy ha például kijavítottam egy rosszabb jegyet. Nem kaptam jutalmat, ha segítettem takarítani, ha hetenként letörölgettem a port a bútorokról, vagy ha nagytakarítás alkalmával lemostam az összes ajtót és Szidollal kifényesítettem a rézkilincseket. Nem kaptam semmit akkor sem, ha elmentem a közértbe és megvettem, amivel otthon megbíztak. A szüleim nevelési eszközei közt egyszerűen nem szerepelt a jutalmazás. A dicséret és elismerés persze igen, de a jutalmazás nem. A tanulás kötelesség volt és mint ilyen, természetes, tehát nem érdemeltem érte semmi külön "fizetséget". Az életkoromnak megfelelő besegítés a házimunkába úgyszintén természetes volt, azért sem járt semmi.

Egyetlenegy jutalomból kapott ajándékra emlékszem. Talán hatéves lehettem, amikor egy hátsó őrlőfogam  - még tejfog, szerencsére - csúnyán begyulladt, a fél arcom feldagadt és nagyon fájt. Anyuék elcipeltek a Szentkirályi utcába az ügyeletre, ahol aztán a doktor éterrel elbódítva kihúzta a fogamat. Hogy ezt hagytam és végigszenvedtem, az már anyuék szerint is tényleg jutalmat érdemelt, úgyhogy hazafelé egy játékboltban vettek nekem egy kis mackót, fájdalomdíjként.  :)

Nos... részemről nagyjából ennyit tudok mondani a jutalmazásról.


2016. június 23., csütörtök

jutalomkönyvek tündöklése és bukása

Haj, azok a jutalomkönyvek! minden év végén dukáltak. mert kínosan ügyeltem a "kitűnőség"emre. Haj. Jaj. Általában ezt írták bele az első oldalra G. J.. .----oszt tanulónak: kitűnő magatartása és példás magaviselete jutalmául... ( egyébként .a magatartásom nem volt mindig példás , de év végére mindig megadták.) Egyszer nem voltam kitűnő, mert rajzból csak jó, de abban az évben is kaptam, azt hiszem testnevelési sikerek, meg kultúrmunkáért. ja igen szavalóversenyek megnyeréséért is külön könyv dukált , év közben is. Meg irodalmi pályázat díjaként egy csomó könyv... kevés kedvemre valót kaptam, de külön becsben és helyen kezeltem a jutalomkönyveim, mint a dedikáltakat, végül is dedikálás volt bennük a dicsszöveg...

Tanárként azaz osztályfőnökként én igyekeztem jó könyveket vásárolni a tanítványaimnak (egyszer kaptam tőlük én is is. A Forsyte Sagat, amivel nagy örömöt okoztak)

A jutalomkönyveim külön polcokon sorakoztak, tornyosultak egy fekete szekrény fakjaiban. Hogy elköltöztünk és a hatalmas, többemeletes ruhaszekrényt ott kellett hagynunk... a jutalomkönyveim egykori helyein ma pulóverek, ágyneműk, fehérneműk sorakoznak. hm. Egész polcrendszert csináltattam a könyveimnek, szinte minden falat az borítja. de már csurognak le róla a könyvek, nincs is hova rakjam, noha duplasorokban állnak a polcokon... Fogalmam sincs hova lettek a jutalom könyveim. arra még emlékszem, hogy külön dobozban elhoztam őket. A szép reményeket, meg a János vitézt, meg Tolsztoj meséit, Ehrenburg Olvadását... de a címekre sem igen emlékszem már (Bár pl most beugrott Nyilin Kegyetlensége ,, soha ki se nyitottam). nem tudom, hol lehetnek...talán valami hátsó sorban, zugban, pironkodnak, porosodnak?

Mindegy. az öröm illan, és mulandó.

Ha minden igaz szeptemberben átveszem az aranydiplomám. Minek tekintsem? Nem külön érdem.

De hálás leszek majd érte. Hogy megértem, Ha megérem.

2016. június 21., kedd

A jutalomról



Aztán jó legyél! - mindig így engedtem útjára nehéz táskával a hátán szegény kislányomat. Egyszer  visszalépett a küszöbről, és megkérdezte: - Hogyan kell jónak lenni?- Zavartan válaszoltam, hogy jelentkezzél sokat, legyél szófogadó, írj szépen, ne legyen szamárfüles a füzeted, és hirtelen lenyeltem a többit.  A tiltások hosszú sora következett volna. (Ne fecsegj, ne feleselj stb.) Annyira jó kislány volt, okos és érzékeny, nem volt jogos az iskolába indító figyelmeztetés. Csak puffant a közhely, a gondos anya intő szava.  A lányom temperált viselkedése természetes volt,  nem járt érte jutalom. Talán egy kicsit rendetlen volt a szobája. Pakold el a játékaidat, rakodd el azt az iskolai holmidat, ami holnap nem kell, a szoktatással automatikussá vált a rendszeresség és az önellenőrzés.
Jó szülőim engem sem dicsértek meg soha azért, ami természetes. Pedig jó hatással lett volna az önbizalmamra.  Most már bánom, hogy ennyire erősen követtem a hazai példát. A szelíd, okos lányocskámnak  kevés volt az önbizalma éppen a dicséret hiánya miatt, mert nem erősítette meg semmi, hogy jó voltál, kislányom. 

Most még messzebb nézve visszafelé az időben, a saját iskoláskoromból szedek elő néhány példát a jutalmazásra. 1946-ban, a háború után mindenki nagyon szegény volt. Jegyre adták a tejet, a kenyeret, a cukrot, a zsírt meg a húst. Tanítónéninknek még a háború előttről lehettek tartalékai málnacukorból. A piros apróságokat osztogatta  a beszéd- és értelemgyakorlat órákon azoknak, akik jelentkeztek, mert tudtak valamit, és ügyesen, bátran válaszoltak is a kérdéseire. Ez lett volna az iskolai munkára ösztönzés. Év végén a bizonyítvány legalsó rubrikájába beírta a tanítónéni, milyen tantárgyból nyújtott kiemelkedően jó teljesítményt a tanuló, amiért dicséretet érdemel.
 A motiválás időről időre változott. A közösség nevű mítosz ébrentartására, talán hetedikesek voltunk már, a padsorokat versenyeztették. Hetenként összesítették a padsorban ülő gyerekek eredményeit, és a legjobb padsor arany hetest kapott, kifüggesztették az első padra. Az értékelés  olyan elemekből tevődött össze, mint a leckenéző pozitív jelentése, a tisztaságfelelős jelentése, a tanulmányi figyelő jelentése, hány jó jegyet szereztek összesen a sorbeliek.  Aprólékos és formális volt az egész, de legalább megtanulták a gyerekek, hogyan kell kicsinyesnek lenni. Két évig volt legjobb jegy a hetes, aztán visszatért az ötös.
A versenyszellemet továbbra is erősítette a szocialista pedagógia: éltanulókat neveztek ki a kitűnő tanulmányi eredmény, a kiváló szorgalom és a példás közösségi magatartás kritériumai alapján.

Kis magyar pedagógiatörténeti visszaemlékezésem kiterjed még a jutalomkönyvre. Ilyet csak egyszer kaptam, azt se azért, amit beleírt a tanár úr, egyszerű cinkosság volt, egyszer már meséltem róla.

A munkahelyen, amikor már kollektív szerződésben vívta ki a szakszervezet a munkáltató kénye-kedve elleni lépéseket, a teljesítményt prémiummal jutalmazták. November 7. és április 4.  ünnepi mézes madzagja volt a pénzjutalom, amely a béralap megtakarításaiból képződött, és annyira kevés volt, hogy nem jutott volna mindenkienek, ezért lett kitalálva a premizálás. Az üzemi háromszög javasolta jutalmazásra a kiemelt dolgozókat. Te jó ég! Ahogy ezt írom, olyan, mintha meg se történt volna.

Jutalmazás és/vagy ajándékozás?

Nem akartam elhinni ... valahogyan a jutalmazás és az ajándékozás jelentése összecsúszott a fejemben. Pedig ajándék valakinek ingyen, v. szeretetből, figyelmességből adott dolog. Ehhez képest a jutalom teljesítmény, szolgálat elismerésére adott pénz vagy tárgy.
Azon gondolkoztam, hogy hogyan fordulhatott elő ez velem. S arra a konklúzióra jutottam, hogy a háttérben az lehet, csak ritkán vagy még akkor se éreztem, hogy a jutalmam mögött valamiféle szédületes teljesítmény áll. Inkább azt, hogy velem is előfordult, hogy jó időben voltam jó helyen. Még iskola előtt történt, hogy segítettem egy idős nőnek hazacipelni a cekkerét (szatyor). Ő pedig kérés nélkül egy zacskó naspolyával jutalmazott meg. Elsős iskolásként év végén megkaptam Hegedűs Géza egyáltalán nem kisiskolások nyelvére komponált regényét, az Erdőn túli veszedelem címűt. Kezdetben olvasgattam belőle egy-egy szakaszt, gondosan megjelölve, hogy meddig sikerült elérnem az olvasásban. Aztán abbamaradt. Máig se olvastam el ezt a könyvet. Később is kaphattam jutalomkönyvet, de nem sokra becsültem, kivált, ha nem is érdekelt a témája. Tanultam, mert tanultam, és hoztam a formámat, mint mások is. Egyesek gyengébb osztályzatokat kaptak, mások jobbakat. Sose éreztem kiválóbbnak magamat másoknál. Visszaemlékezve Regnum Marianum föld alatti életünkre, egyszer kaptam egy Békés-Dalos Újszövetséget. Ugyanúgy voltam vele, mint a korábbiakban. Volt mögöttem teljesítmény, amennyiben hoztam a formámat. (A BM nem díjazta.) Hol karnevál királya lettem, hol helyi ki mit tud győztese, mégis magát a kihívást kedveltem, nem a sikert. (Most kudarcaimról nem kell vallanom, ugye.) Fogalmam sincs, hogy miféle jutalmakat kaptam említett sikereimért.
Felnőttként meg kellett várnom, míg középvezető lettem. Akkortól kétszer vállalati kiváló (nem váltam ki semmiből) lettem, és egyszer szövetkezeti kiváló. Alighanem Hofi Gézának volt igaza (Van egy fél kiló kiváló kitüntetésem ... ultin nyertem). Onnan tehát a keveredés, mint említettem, hogy a bennem szunnyadó törekvéseket díjazták különösebb különteljesítmények nélkül. Kérdezte is a velem jóban lévő KISZ-titkár: – Miklós, te nem akarsz hemzsegni ... KISZ, párt? Nem – válaszoltam, s ez a téma többé nem került elő.
Mindent összevéve úgy vélem, engem a kötelességtudat vezérelt és nem a sikeréhség. Általában el is kerültek a nagyobb fajsúlyú jutalmak. Ahhoz megfelelő alanyok kellenek, akiknek erős affinitásuk van a kitüntetésekhez. Meg is szokták kapni rendre. Egyiket a másik után, kifulladásig. Nem vágyom rá.
A személyes dolgokat abbahagyom, s kissé távolabbról próbálom megnézni a jutalmazást.
Mondják: egy ló két esetben fog húzni. Vagy azért, mert ostorral verik, vagy mert cukrot kap. Előbbi volna a büntetéstől való félelem, utóbbi pedig a jutalmazás. A jutalom, a prémium előre tudott, vagy nem tudott, legfeljebb sejtett vagy legalább vágyott értékelése, elismerése egy elvárt/remélt/óhajtott teljesítménynek.
Gyökössy Endre egyik anekdotája kb. így szól: Nagy a felhajtás, a násznép indul a templomba. Mindenki puccban, a menyasszony fehérben, a vőlegény öltönyben. A lelkész felteszi a szokásos kérdést: Szereted-e az itt megjelent Jankát? András határozottan rávágja: NEM. A lelkész sajnálkozik, de elutasítja a frigy szentesítését. A családok és a násznép mérgesen el, majd egy fertályóra elteltével deputáció megy a lelkészhez: Gyűjjék már kend esketni, már szereti a fiú a Jankát. Nem árulják el neki, hogy a lány apja még néhány hold földet az ifjú pár nevére íratott.
Ennyi bajom van a jutalmazással. Ne azért szeresse Andris a Jankát, mert még földet kapott, hanem magáért Jankáért.
A jutalom mégis van, nagyon is van, s talán egyre inkább van. Egy Kanadában élő sportoló részt vett 1936-ban a berlini olimpián, s csapata aranyérmet szerzett. Már nem emlékszem pontosan, hogy semmit, vagy csak egy jelképes zsebpénzt kaptak a győztesek. Ma mintha megnőtt volna a sportviadalok győzteseinek anyagi elismerése.
Már így is túl sokat fecsegtem.

2016. június 18., szombat

Egy emlék, egy könyv, egy tanítás

Az időrendet követve az emlékkel kezdem, ez pedig édesanyám iskolai jutalomkönyve. Pásztor Árpád: Princesz című regényét kapta ajándékba. Amikor, 10-12 éves koromban lehetett, rábukkantam a könyvespolcon és elolvastam, kedves könyvemmé vált. A történet címszereplője egy gyönyörűséges baba, amelyet az üzletben dolgozó kislánynak, Katicának kellett elszállítania a megadott címre, a születésnapját ünneplő Bözsikéhez. Igen ám, de Katica útközben kibontja a dobozt, hogy kicsit játszhasson a babával, azonban leejti, eltörik, ő mégis visszacsomagolja, és átadja, mintha mi sem történt volna. Innentől sok bonyodalmon, szomorú, kedves és szép fordulatokon keresztül jutunk el végül a két kislány barátságáig és Katica sorsának jóra fordulásáig.
Különösen kedves a könyv számomra azért is, mert anyutól maradt.
 
 

Érdekes, hogy bár a szerző  1919-ben írta a könyvet, és az minden momentumában az akkori életet tükrözi, mégis a Móra kétszer is újra kiadta, ebből az egyik kiadás még 1986-ra esik.

Én, különösen az általánosban, nem voltam olyan kiváló, nem nagyon kaptam jutalomkönyvet. Egyetlen könyvre emlékszem,de arra nagyon: Révay József Aranygyűrű című regénye rongyosra olvasott kedvencem lett. Az ókori Rómában játszódik a történet, és nagyon magával ragadott. Amikor kaptam, talán hetedikben lehetett, már a Pöttyös-könyvek sorozatban futott a sokadik kiadás.

A máig bennem élő és megfogadott tanítás pedig a gimnázium első évének tanévzárójához kötődik. Abban az iskolában már magamra találtam, úgyhogy rögtön az első osztály végén jutalmazott lettem. Amikor az udvaron tartott tanévzárón kiszólítottak, és mentem átvenni a jutalmat, (valószínűleg az összes kezemmel nyúltam érte :) igazgató úr ott, az asztalnál így kezdte: "Először a jobb kezeddel kezet fogsz - megállt, várta, hogy megtegyem - , aztán a bal kezeddel átveszed a könyvet."
Azóta, bármikor vettem át bizonyítványt, oklevelet, kitüntetést, jutalmat, sose jöttem zavarba, mindig eszembe jutott ez a jelenet, és aszerint jártam el. Ettől úgy néztem ki, mint aki roppant magabiztos az ilyen dolgokban, nyugodjék békében, Igazgató úr!

2016. június 16., csütörtök


Mindenféle jutalmazás: otthon a családban, az iskolai órákon, a tanév végén, a munkahelyen, bármiről lehet mesélni, ami csak eszetekbe jut. 

2016. június 12., vasárnap

Virágaim

(képes emlékezés)

Rózsa - sokan a virágok méltóságos asszonyának tartják, én nem vagyok annyira rózsa-rajongó, de vannak kedves emlékeim. Amikor nagynénémet 80. születésnapjára elvittük abba az osztrák kisvárosba, ahol született, az utunkon mindenütt rózsák kísértek. Szép volt, és nagyon megmaradt bennem.



Itthon, a házunk sarkánál egy rózsafa nőtt egészen magasra, mígnem az egyik lakó megunhatta, hogy benéznek a rózsák az ablakán, és kivágta/kivágatta az egészet. Azóta is hiányzik.



Egyszer, valakitől, egy sárga rózsa csokrot kaptam a születésnapomra, sokáig megvolt szárazvirágként.







Tulipán - a kedvencem! Leginkább a sárga tulipán, ezt igyekszem mindenkinek a tudomására is hozni, de, sajnos, semmilyen ünnepem nem esik tulipánnyílás idejére, úgyhogy sose leptek meg vele. Kénytelen voltam néha fényképezni magamnak. Az első kép közel másfél évtizeddel ezelőtt készült a Kertészeti Egyetemen, ahol valami kiállítás és vásár volt, és kolleganő-barátnő elcipelt magával. A másik kép pedig egy idén tavaszi csavargás emléke.





Muskátli - az, kérem, a háziállat. Évek óta nődögél az ablakládában, ugyanazokat a töveket teleltetem és meghálálják, most is szépen nekilódultak. A muskátli iránti vonzalmam bajorországi ösztöndíjas hónapjaimból származik, gyönyörűségesek voltak az ablakok! Hát, próbálkozom :)
Sajnos, sárga muskátli nincs.

Napraforgó - ugyanolyan kedves, mosolygós és vidám, mint azok a pillanatok, amelyeknek részese volt, akár egy kertben, akár sokadmagával a földeken. A napraforgó elmúlt nyarak öröme, utazások, kirándulások vidítója számomra.









Orgona - hihetetlen, de nincs közünk egymáshoz. A kertünkben sose volt orgonabokor, így az életemből is kimaradt.

Vadvirágok - talán a napraforgó kategóriájába lehet sorolni, a fiatalság, a kalandok íze, ha lehet ezt a képzavart használni a virágra. A kép pár éve készült egy kóborlás alkalmával. (Lehet, hogy a fiatalság egy tartós állapot?)






Csokrok - ez önmagában egy bejegyzés lehetne, hiszen annyi mindent mond el egy virágcsokor, külön története van mindegyiknek. És különösen, ha tanít az ember, nem ússza meg virágcsokrok nélkül :) A régi csokrok elmúltak, de a közelmúltbelieket már - legalább képen - meg lehet őrizni. Virágok ezek is, szívemnek kedves virágok.

Bezárul a képeskönyv, a többi virág - az első hóvirágok, a nárcisz, a gyöngyvirág, a kardvirág (no, abból kijut minden évben), az őszirózsa - szépen megbújik a lapokon, az olvasókra bízva, hogy kiválasszák a nekik kedveseket.


2016. május 30., hétfő

Ki a virágot szereti...

Az engem jól ismerők közt van, aki néha kijelenti: tudom, te nem szereted a virágokat. Ez  óriási tévedés, én csak a lakásban nem szeretek virágot tartani, sem halni készülő vágott, sem cserepes virágot. A kertben, a természetben tudok gyönyörködni a virágokban, de inkább maradjanak ott és múljanak el majd egyszer, lassan, úgy, ahogy az élet rendje kívánja, nem pedig mint pár napig tartó lakásdekorációs elemek. Ezen okokból nemigen szeretek virágot kapni, így aztán az a kép alakult ki rólam, hogy úgy általában nem szeretem a virágokat. Pedig dehogynem, csak a maguk helyén.

Gyerekkoromban sokféle virág volt nálunk a ház körül. A terasz betonkorlátjának teteje üreges "virágládák" sorának volt kiképezve, mindegyik szakaszból rövid vascső vezette ki a vizet. Ezekben a virágtartókban általában muskátlik virítottak, egyes években különféle színű petúniák. A ház körüli betonjárda mellé végig melegtűrő, igénytelen, mindent kibíró cíniát ültettek - máshol ezt legényrózsának, legényvirágnak, vasvirágnak is nevezik -  és emlékszem az őszirózsa késő nyáron virágba boruló foltjára is a kapu mellett. A nagyszoba ablaka alatt külön virágoskert volt, szimmetrikusan kialakított ágyásokkal, melyekbe minden évben másféle virágok kerültek: büdöskének nevezett bársonyvirág, szegfű, petúnia, estike meg tátika. Az ágyásokat pedig leggyakrabban a portulácska (más néven porcsinrózsa) szegélyezte.  De a virágoskertben a fő attrakció nem is virág volt, hanem egy fa, egy ezüstfenyő, amit egyik nagynénémtől kaptunk ajándékba az én születésem alkalmából, aztán velem együtt nőtt fel ugyanazon a helyen, a virágoskert közepén. Mindaddig, míg a hatvanas évek elején egy karácsony este egy tolvaj le nem vágta olyan térdmagasságban az egészet, de apu megmentette, mégpedig úgy, hogy az egyik vízszintes, hosszú ágat felfelé hajlítva hozzádrótozta a törzs csonkjához.  És attól kezdve a fa kötelességtudón növesztette azon a felfelé meredő ágán körbe-körbe a szabályos új ágakat, úgyhogy pár év múlva már nem is lehetett észrevenni a "csalást", tökéletes formájú,  a ház magasságán is túlnövő gyönyörű ezüstfenyő lett belőle.

A kis fenyő ott középen ekkor még ép volt

A betonteknőkben talán nagyra nőtt petúnia az a kócos tömeg

Ajándék-virágokra is emlékszem, adott és kapott virágokra. Például minden nyáron a szüleim házassági évfordulójára kardvirágot szereztem, hagyománytiszteletből, mert annak idején az esküvőjükön azzal volt díszítve a rákoshegyi templom oltára. Olyankor voltam bajban,  ha mondjuk, túl meleg volt a június és július 19-dikéig már elvirágzott a gladiólusz, de azért valahogy mindig megoldottam, ha másképp nem, akkor a két utcával feljebb lakó Stadler nénitől még tudtam szerezni.

Iskolás koromban Anyák napjára gyöngyvirágot, nefelejcset vagy tulipánt adtam, vagy esetleg mindegyikből 1-2 szálat, ez volt akkoriban a szokás mifelénk. Vajon van ma még a virágboltokban nefelejcs? No és az orgona! A május eleji gimnáziumi ballagások elmaradhatatlan virága, kazalszámra cipeltük be a ballagás reggelén, mert azzal díszítettük a tantermek tábláit és a padok szélét. Az utóbbi években rendre megállapítom április végén, hogy az orgona mostanság május első hétvégéjére már rég elvirágzik és rendszeresen, minden évben így van ez. Igaz, ma már talán nem is lenne igény rá, hogy ballagáskor ezzel a közönséges virággal díszítsék a termeket.

Kapott ajándék-virágra egyetlen egyre emlékszem, egy szál frézia volt. Kicsi, de milyen nagyon sokat jelentett...  :)


2016. május 18., szerda

A hiányzó virágokról




A szegedi ház kapubejárója mentén mindig özönével nyílt ez a tarka, napkedvelő virág.

 Aki ültette, már nincs velünk. Ötvenegy évig gondozta az udvarunkat, a téglával kirakott járdákon túl sokféle virágot ültetett. Hagymásai kora tavasszal az életről szóltak, nyáron a falra piros rózsát futtatott, sok egynyárival kísérletezett,  kedvelte a ritkaságokat.
Esténként a dohányvirág, a petúnia, a bokros estike, a szagos bükköny illatát az emeleti teraszunkon is érezni lehetett.

Most, hogy Juci néni máshol van, a virágai megfogyatkoztak. Apró fejű évelő krizantémok maradtak utána a régi lakása ablakával szemben. Gondozza a húgom, amennyire ideje engedi. Halottak napján  nagy csokorra fogva viszi ki a temetőbe a halvány lila virágokat Juci néniék sírjára.

2016. május 14., szombat

Családi (női) atavizmus... a virágok

   
   Családom nőtagjai szerették a virágokat... 
   Előttem van nagyanyáim kis virágos kertje. A hely szűkre szabott volt, mert nagy részét a veteményesnek kellett fenntartani. Különösen apai nagyanyám (aki velünk élt) töltötte meg a zsebkendőnyi elkerített udvarrészt gondosan ápolt virágaival. Voltak benne rózsafák (mint nálam!), csodásan illatozó orgona, kisebb évelők. Mindig virágzott valami. 
   Rózsafáit különös gonddal metszette, oltotta, nemesítette. Csodájára jártak a környéken, nagyon büszke volt rájuk. Csak halványan villan be egy-egy emlék, mert 9 éves lehettem, amikor elköltöztünk nagyobb házba, másik kerületbe. Mélyen és tisztán megmaradt azonban, milyen szomorúan vett búcsút rózsafáitól: nem hozhatta el őket az új házba... A csikorgó 56-57-es télben költöztünk. Bár az új házban is lett kertje, nagyobb is, mint az eredeti, nagyanyám évekig viselte magában a gyászt első kis kertje után... Soha nem lettek rózsafái többé.
   




Anya szintén beültette a ház elejét az utcán, az első udvar felét a gyepen túl, virágokkal. Apa viszont csak a szőlőért élt-halt... A szőlő lassanként kiszorította a "haszontalan" virágokat, csak egy sor maradt belőlük. Apa egész nyáron, ősz elején büszkén hordta az aztalra a kövér mézédes fürtöket. 






A kerek kőasztal körüli lugasban lehetett hűsölni, újságot olvasni ebéd után, miközben 


méhek kerülgették fejünk felett 


az édes fürtöket a lusta nyári melegben... 

   






Aki virágoskertet akar, annak az év nagy részében jelen kell lennie, mert mindig van rajtuk gondozni való, ha más nem, az elnyílott virágok lemetszése, a gaz kiirtása, locsolás. Télen pihen a kert is, a kertész is... Tavasszal pedig együtt éljük át a nagy megújulást.

2016. május 8., vasárnap

Virágvilág

A virág tökéletes.
Mindegyik.
A gazon nyíló vadvirág és a nemesített egyaránt.
A virág vagy nagyon szép, színes, vagy illatos.
Vagy mindkettő egyszerre.
A virág egyértelműen a szerelem jelképe: a megújulásé, a kibontakozásé, a gyümölcshozás reménységével teljes.
A virágnak nincsenek személyiségi jogai. Ezért aztán gond nélkül fényképezhető. Hogy ez mennyire így van, alig telik el nap, hogy ne tennék fel virágfotót a facebookra. Akik régóta találkoznak ezekkel a fotókkal, tapasztalhatják, hogy szinte kivétel nélkül vadon élő virágokat osztok meg a nagyérdeművel. Ezzel a teremtés sokoldalúságát, az ingyenes szeretet lenyomatát, a tökéletesség önfeledt mámorát akarom valahogyan megjeleníteni. Mert
tökéletesek a rajzolatok,
tökéletesek az ívek,
tökéletesek a bonyolultabb konvex és konkáv térformák,
tökéletes az illatanyag,
tökéletesek a virágok színei. És az a mámoros zümmögés is valahogyan
tökéletes, amellyel a nektárra vadászó apró szárnyasok körülzsongják a virágokat.
Van-e szebb kép, mint a gyereké, aki belefúrja orrát a virág kelyhébe?
Van-e szebb, mint a pitypang buborékját fújó emberke?
A virágcsokor mindig szép ajándék.
Nincs hangverseny, hogy a karmester ne kapna csokrot,
nincs születésnap, házassági évforduló, ünnep, hogy a virág ne kerülne elő.
Még politikusok is kapnak virágot.
A templomok oltárai pedig folyamatosan frissített virágpompában leledzenek.
A nők szépségének ecsetelésére is a leggyakrabban virágszimbólumokhoz fordulnak a költők. Elég, ha Balassira gondolok, aki „gyönyerő szép violámnak” titulálja Júliáját. De nőt jelképez a legszebb rózsaszál is, amely Londonban egy ablakban virít az operett librettója szerint.
Éljen minden szép virág. (Hány női név egyben virágnév is. Pl. Ibolya, Rózsa, Kamilla, Imola, Gyöngy, Hortenzia, Hóvirág, Margarita, Veronika, Boróka és érdekességként egy férfinév is: Jácint.)
A virág a népi díszítőművészet egyik legáltalánosabban használt motívumkincse, bőven átitatva a nemiséggel. Így pl. a népdalszövegek sok utalása is ilyen. (Pl. Tavaszi szél vizet áraszt, virágom, virágom...
Mindent összevéve: a virág valamiképpen az élni akarást, az élet szépségét, az élet felfelé ívelését jelképezi. Talán a legéletszerűbb jelkép minden szimbólum között.    

2016. május 7., szombat

jázminbokor

   
jázminbokor
hiába bújna
illata elárulja
gyerekkoromból


iskolai virágok

azon a névnapon
az egész iskola
felsorakozott
felvirágozva
a lépcsőket
megtöltve
hogy az igazgatónőt
felköszöntse

sorban
egyenként
minden tanuló
egy csokorral
járult elé

én nem

elfelejtettem
vagy nem akartam
vagy nem volt kedvem
(okom volt rá)
nálunk nem volt szokás
a névnapolás
de feszengtem
a sok virágos
köszöntő közt
hogy csak én nem
s hogy már megint
különbözök

.

évekkel később
a tanitványaim
nem érthették meg
mért nem örülök
önfeledten
a virágaiknak
mit pedig
szivből hozhattak
(merem remélni)
s nem egyenként
hanem egyikük vagy
ketten óra előtt
az asztal mellé állva
az egész osztály nevében
pár szál virágot
nyújtottak át
fogadjam szeretettel
mondták…


addigra már
tudtuk, tudtam
az a sok virág
minden kézben
más néven került
lepréselve
a történelemkönyvbe
személyi kultusz
cimszó alatt

de még mindig
facsarja
az orromat



2016. május 6., péntek


Kedvenc virágaink, emlékek, történetek, melyek valamilyen virághoz kötődnek, kapott virágok, adott virágok - vagyis bármi, ami a virágokra gondolva eszünkbe jut.

2016. április 17., vasárnap

Szavakban az ember

Való igaz, elég nehéz észrevenni a saját gyakran használt szavainkat, nekem is úgy kellett törnöm a fejemet, hogy legalább néhányat fel tudjak sorolni.  

Gyakran használom például a gyakorlatilag szót, meg újabban azt, hogy konkrétan, de legalább ennyire sűrűn mondom, hogy eldöntöm és azt is, hogy megoldom. Nem kell pszichológusnak lennem, hogy rájöjjek, az utóbbi kettőre a saját élethelyzetem egyenes következményeként szoktam rá: már sok év óta mindenben magamnak kell döntenem és minden felmerülő problémát magamnak kell megoldanom. 

Esetenként használok szlenget, sőt netes szlenget is, például szűk körben mondok olyat is, hogy valszeg vagy nemtom. Persze közben vigyorgok, mert ez olyankor amolyan stíluselem-féle nálam. Igaz, néha egész komolyan félek attól, hogy egyszer véletlenül majd nem szűk körben is kiejtem ezeket, amivel nagy meghökkenést keltenék az efféle szókészletben teljesen járatlan úri közönség körében. :)

Hogy milyen szavakat nem szeretek és nem is élek velük, azt már sokkal könnyebben meg tudom mondani. Soha nem használom például azt, hogy bájos, sem azt, hogy elbűvölő, azt meg, hogy pompás tán még életemben nem ejtettem ki, legfeljebb elrettentő példaként. Nem nevezem soha, még viccből vagy stíluselemként sem  vacsinak a vacsorát, uzsinak az uzsonnát, gyümisalinak a gyümölcssalátát és a hideg futkos a hátamon, amikor az immár széles körben elharapózott zuhanyzó / zuhanyzás torzszüleményeket hallom. De ugyanígy rosszul vagyok attól, amikor a megér helyett  a megél igét használják, ez pedig az utóbbi 20-25 évben mint valami járvány, úgy terjedt el: már senki nem mondja, hogy "magas kort ért meg", vagy hogy "azt még meg is kell érni", hanem valami teljesen érthetetlen okból kizárólag csak azt halljuk-olvassuk, hogy "magas kort élt meg" illetve "azt még meg is kell élni". Hogy mitől cserélődött fel ott az az R betű L-re, azt elképzelni sem tudom.

A szavaink árulkodnak rólunk, de ez ellen semmit sem tehetünk, használjuk őket ahogy jónak látjuk, kimondjuk, leírjuk, egyes szavakkal sűrűn élünk, aztán leszokunk róluk és újak jönnek a helyükbe.

2016. április 10., vasárnap

"tulajdonképpen"....

Valószínű a szóhasználatunknak is élesebb megfigyelői lehetnek mások, mint ahogy egyéb modorosságainknak.. (ha vannak)

Az biztos, hogy gyakorló tanárként a kis tanítványaim (általános iskolában gyakoroltam a magyar szakom ) döbbentettek rá, hogy a leggyakrabban használt szavam mi, s hogy egyáltalán van ilyenem. Feltűnt, hogy számolnak a pad alatt az ujjaikkal miközbem én tanitom őket . Kideritettem, hogy azt, hogy hányszor is mondom, hogy TULAJDONKÉPPEN (örökké magyarázhattam:) később felcseréltem a választékosabb voltaképpen-re, (csöbörről vödörre, mert szót könnyebb cserélni mint karaktert:) de aztán azt hiszem elmaradt ez  is, jöhetett más, csak már nem számolta senki(?)

Arra emlékszem pl, hogy egyik egyetemi barátnőm előszeretettel használta az evidens szót, (kicsit sznob volt és lekezelő) valószínű számára minden magátólértetődő és nyilvánvaló volt, ő nem is tulajdonképezett....,,,


Végül is hálás lennék ha valaki figyelmeztetne, mi a szavamjárása, mit használok únos-untalan. mert az figyelmet jelentene. ó kis kölykök, a gyakorló iskolában, gyertek elő..

.(Egyébként nagyon hangos kis társaság volt, de szakvezetőm szerint, én a halk szavúságommal lekötöttem őket, annyira figyeltek rám... de lehet hogy csak a "tulajdonképpen" jeimre-...jut most eszembe utólag...:(

tulajdonképpen.....

2016. április 9., szombat

Vallomás a szavakról...

   Ezen a közös blogon, mely írogató embereket hívatott összegyűjteni, a "szavaink" témája mindenkihez szól! Hiszen ezek a szerszámaink! Ehhez képest nehezen indul a beszélgetés. Talán azért is, mert itt a tavasz, kifelé csalogat.
    A szavakhoz mindig vonzódtam. Anya szerint jóval hamarabb tanultam meg beszélni, mint járni. A gyerekkoromat mesék  -  kitaláltak és megtörténtek  -  ringatták, később meg a könyvek hívogattak sosem látott világokba. Az iskolában szerettem a fogalmazást, jobban mint a fizikát, matematikát  -  és a testnevelést!
   Jöttek aztán az idegen nyelvek, melyek nemcsak kenyeret adtak, hanem életem további menetét is eldöntötték. Most meg már nem is tudom, hogyan feleljek Áginak: mindennap használatos szavaim franciák... Sőt, az évek során egyre inkább az az érzésem támadt, hogy a beszélt nyelv gondolkodásunkat, mentális strukturánkat is befolyásolja. Mintha nem egészen ugyanaz a személy beszélne belőlem, attól függően, hogy magyarul vagy franciául történik-e a dolog. Ezért várok egy-két napot pl. két blogbejegyzés között francia és magyar nyelvű blogomon, még ha a téma azonos is, hogy belehelyezkedhessek egyik vagy másik nyelv mentális struktúrájába, és ne legyen belőle, legalábbis számomra, kissé ügyetlen fordítás, mely nem adja vissza elég pontosan, amit kifejezni akartam.
    Mindkét nyelvre vonatkozik (sajnos, a harmadik, az orosz nyelv, melyet hajdanán a franciánál sokkal jobban beszéltem, szinte teljesen passzívvá válik), hogy szeretem minél gördülékenyebb stílusban kifejezni magam  -  legalábbis törekszem rá. Sajnos, a magyar nyelv elég ritka használata ezt kicsit megnehezíti, míg a francia egyre otthonosabbá lett. A mondatokban igyekszem elkerülni a szóismétléseket, a durva szavakat (még akkor is, ha nagy a divatja mostanában!), a sznobizmusból használt idegen szavakat mindkét nyelvben, ha van rá pontos és ízes eredeti. Magyarul meg kerülnöm kell a gallicizmusok alattomos csapdáit...
   Sokak szerint  -  de magam is észrevettem  -  meglehetősen beszédes vagyok és voltam is mindig (vagy mondjuk ki kereken, ahogy Klári: "szószátyár"), s az, hogy egyedül élek, nem segít rajtam... Attól tartok, hogy a néha egyetlen szó nélkül eltöltött napok is "kinyitják a csapot" alkalomadtán. Igyekszem ügyelni rá, de nem mindig sikerül. Beszédben, írásban egyaránt. Ezért most le is teszem a lantot...