2018. július 16., hétfő

Királyi Pál utca 13/B




Ennek a háznak az udvarán látható Pest középkori falának egy részlete, valamint ebben a házban laktunk a 80-as években, az ablakomból éppen erre a városfalra láttam. Akkoriban még nem létezett a Bemutatóhely, nem is volt kibontva a régi fal a  ház bejárata mellett, mindössze kicsi részlete bukkant elő az ecetfák, a  bókoló hosszúszárú gyomok és más belvárosi vadnövények közül.
A Wikipédián részletesen olvasható a városfal és felfedezésének, megóvásának története.
 Magam inkább az utcához, a házhoz kötődő emlékekről számolok be. Amikor elkezdtük a lakáscsere megszervezését Lágymányosról bárhová, csak nagyobb legyen, mint a kétszobás, új építésű lakás, még a második gyerekünket váruk, őt akartuk tágasabb helyen fogadni. A kicsi úgy döntött, hogy nem érdemes erre a világra megszületnie, mi viszont már megszerveztük a költözést a cserepartnerrel, tehát jöttünk a Belvárosba a régi cselédszobás-hallos polgári lakásba.
Az első emeleti udvari szoba lett az enyém, életemben először kaptam saját íróasztalt, a kézikönyveknek többszintes állópolc jutott az íróasztal mellé, a kislányomnak saját szobája lett tanulóasztallal és gyerek-rekamiéval, nálam volt a zongorája, fatőkés, de jól szólt. A hallba ebédlőbútort vettünk (pont az idén adtuk el, jól szolgált évtizedekig, költözött velünk, ahová mentünk). Az utcait rendeztük be nappalinak, könyszekrények, fotelek, dohányzóasztal, férjem íróasztala, meg még két heverő egészítette ki a berendezést.
Szerettem itt lakni. Közel volt a Nemzeti Múzeum, a Kálvin tér az áruházakkal, a Tolbuchin körúti Nagycsarnok, pár megállóra esett a Zeneakadémia, minden évben vettünk zongorabérletet. A házzal szemben volt a gyerekkönyvtár, vele szemben a Szabó Ervin fiókja, a tér másik oldalán kicsit beljebb a Szabó Ervin könyvtár központi épülete, benne a Budapest gyűjteménnyel, eszméletlen sokat dolgoztam ott helyben, főleg olvastam, hogy új kiadásra találjak régi könyveket vagy érdekes ismeretterjesztő témákra bukkanjak és dolgoztassam fel újra. Mi volt még a közelben? Például a Központi Antikvárium, a vezetője óriási adatbázist gyűjtött össze jeles emberekről, viselt dolgaikról, kultúrtörténeti bázisára lehetett alapozni, ebben az időben még nem volt divat a digitalizálás. A Múzeum utcában, tőlünk egy sarokra működött a Kossuth-klub, a mindenkori mesterek fellépőhelye.
http://www.blvf.hu/keptar/category/16-kiralyi
https://hu.wikipedia.org/wiki/Pest_v%C3%A1rosfalai_%C3%A9s_v%C3%A1ros%C3%A1rk
A pesti városfal nemcsak a mi utcánkban, a környező helyeken is megmaradt. Az 1700-as években bontották le a rondellákat, legtovább a Kálvin téri Kecskeméti kapuhoz közeli épületmaradvány állt fönn, akkor tűntették el, amikor a Korona Szálló épült a Kecskeméti utca tér felőli oldalára. A középkori városfal több irányba nyílt, őrzi nevében például a Váci utca. A Bástya és a Magyar utca, meg a Múzeum körút egyes házainak udvarán ugyancsak láthatóak még a középkori építkezés emlékei. A fenti két link részletesen szól a témáról, érdemes odakattintani.
A ház régi lakói kulturált, kedves idősek voltak. Néhány fiatalabb házaspár költözött a fölsőbb emeletekre, mi nem barátkoztunk össze senkivel. Nem is lett volna rá időnk. A munkakörünk, hiába dolgoztunk kötetlen munkaidőben, arra volt jó, hogy még többet foglalkozzunk szerzőkkel, kéziratokkal, könyvkiadói aprómunkával, egyebekkel. Szerettem a nagy "kötetlenségben" a munkaebédeket. Szerkesztőtársaimmal körbeültük a hallban a nagy ebédlőasztalt, átvettük, ki hol tart a kötelező penzumokkal, milyen új könyvek jelentek meg más kiadóknál, meg még nem is tudom, így visszatekintve, mi volt az a nagyszerű többlet, ami kivételes tartalmat adott az életünknek ebben a belvárosi lakásban.

2018. július 14., szombat

A világ közepe avagy hogyan ne legyek szentimentális? 1. rész

Merthogy minden okom meglenne rá, hiszen azon kevesek közé tartozom, akik ugyanabban az utcában, házban, lakásban élnek ma is, ahova születtek, pedig egy emberöltőnyi idő telt el már azóta. Ilyen múlttal, persze, hogy a világ közepe az a hely, ahol lakom, még ha folytonosan változik is. De szerencse, hogy a kerület története sokkal messzibbre nyúlik vissza, mint amennyit én belátok belőle, így, ebben a léptékben talán távolságtartóbban tudom bemutatni.

A XII. kerület - mai nevén a Hegyvidék - ősi lakott település, találtak itt megmunkált kovakövet is (a vértesszőlősi lelettel egyidős), aztán Kr. e. 700 körül szkíták, majd kelták telepedtek meg, végül pedig a rómaiak koronázták meg a helybeli ókori történelmet.
Onnantól pedig - meglepetésre - ezeréves csönd. Erdős-völgyes rengeteg volt, alkalmatos vadászterület.
Mátyás király mellszobra a kerületben
A Duna partján alakulgató Buda városa még nem ért el idáig. Mátyás király volt az, akinek az idejében kezdett ismertté és fontossá válni ez a vadon. A király egyfelől vadasparkot alapított a budai erdőkben (ma is van), másfelől pedig Buda városának vízellátását is a Hegyvidék segítségével oldották meg. A mai Svábhegy oldalában lévő forrás (mostani neve Városkút, a kult. örökség napokon látogatható a hegy belsejében lévő része is) vizét vezették el fa- és agyagcsöveken a Várba, a Szentháromság térre.
De ez az éppen kezdődő felvirágzás a török hódítással megszakadt, a vízvezeték eltömődött, a megművelt területeket visszavette magának az erdő. Márpedig, mint tudjuk, a Budai Váron jó sok ideig lengett a félholdas zászló.

A Vár 1686-ban történt visszavívása után kezdett újra benépesülni a vidék, sok sváb telepes is érkezett. (Ettől van Svábhegyünk, sváb búcsúnk és német nemzetiségi iskolánk, kettő is). A hegyeken szőlőültetvények voltak; a korabeli térképek tanúsága szerint a Gellérthegytől egészen Óbudáig ezek uralták a budai hegyeket. Egy hegy őrzi nevében is ennek a kornak az emlékét, az Orbán-hegy (itt, itt, tőlünk egy megállónyira), ugyanis Szent Orbánt a szőlők és a szőlősgazdák védőszentjeként tisztelik. A jó hírű budai borok kóstolására egyre több vendéglő is várta a környéken a megfáradt utazókat, a megszomjazó kereskedőket. Ennek az idilli világnak a 19. század végén pusztító filoxéra járvány vetett véget. (A kerületben ma egy kicsinyke darabon próbálkoznak - hagyományteremtő és - őrző szándékkal - a szőlő újratelepítésével: a Jókai-kertben.)
Azonban a vendéglők megmaradtak, sőt, újak is nyitottak, mert egyre többen látogattak ki ide, a zöldbe a fővárosból. Emlékezzünk csak vissza a Kabos Gyula-filmek vagy később az Állami Áruház kirándulós jeleneteire, a kockás abroszos asztalokra.., bár ezek már későbbi kort idéznek, de a hangulat az simán átöröklődött :)

És megmaradtak a terület egyes részeinek német elnevezései is. A nyelvújító lendület és a reformkor buzgalmában ezért indítványozta Döbrentei Gábor költő - a helytartóság előzetes, írásbeli beleegyezését is bírva - hogy magyarosítsák meg ezeket a neveket. Így történt meg 1847. június 19-én, kint a szabadban az emlékezetes dűlőkeresztelő. Döbrentei háromféleképpen alakította ki az egyes területek neveit: saját költői fantáziája alapján, ilyenek például a Virányos, Zugliget, Csillebérc elnevezések, ezek mind ma is használatos városrész-nevek (a Csillebércnek semmi köze a csillékhez, hiszen sosem folyt bányászat ezen a vidéken, hanem a tündér név régi alakja, és a hely természeti szépségére utal). Az elnevezések legnagyobb része azonban a német név tükörfordítása, például Farkasrét, Németvölgy, Mártonhegy, és még számos, ma is élő környékbeli név. A harmadik részt pedig az ősi magyar nevek visszahozatala jelentette, ezekből a Hegyvidéknek nem jutott, de ilyen név pl. Kelenföld. Persze, voltak meggyökerezni nem tudott javaslatai is, de alapvetően a dűlőkeresztelőn kapott nevek jelölik ma is a Hegyvidék részeit.



Lassacskán a művészek és az írók is felfedezték a hegyet, egymás után építtettek-vásároltak itt villákat, és költöztek ki eleinte csak nyárra, de többen véglegesen is. Barabás Miklós villája 1840-ben épült fel, Jókai 1853-ban a Kárpáthy Zoltán és az Egy magyar nábob jövedelméből vásárolta meg a 2 holdas telket, amit teraszos kertté alakított és villát, présházat építtetett. Sok neves és ismeretlen lakóval népesült be aztán a hegy, ezek a villák ma mindenféle formában, a pusztulófélben levőtől a régies, de lakhatón át a felújítottig megtalálhatók, de, természetesen, nem egy a család kihaltával már nincs is meg.

A képen a Jókai-kert látható a majoros házzal, itt csak az maradt meg eredeti épületként.


A jobb megközelítést jelentősen segítette az 1874-ben megindult fogaskerekű. A Cathry Szaléz Ferenc tervei alapján épült vasút a második ilyen közlekedési eszköz volt Európában, és ha nem is műszaki különlegesség, de jelentős ipari teljesítmény. Én, mint villamosrajongó lokálpatrióta, csak ajánlani tudom mindenkinek, hogy a nem is olyan ritkán megrendezett nyílt napok egyikén látogasson el a városmajori végállomásra, ahol lelkes és értő kalauzolás mellett ismerheti meg a fogas működésének mechanizmusát és kocsijait. Ha pedig szívesen olvasna erről egy szubjektív beszámolót, itt teheti.

És akkor a fogas el is döcögött velünk az első rész végére, ha majd lesz időm, átlépünk az egész más arcot mutató XX. századba.
Végezetül pedig az amatőr helytörténészből csak kibújik az érzelmes hegylakó, és Sík Sándor egy versrészletével zárom a hosszúra nyúlt mesét a hegyről...


Sík Sándor: A fészekről (részlet)

Te vagy a Hegy.
És a hegyet nem lehet túlrepülni.
Te vagy a Völgy.

És a völgyből nem lehet kirepülni.
Te vagy a Lég.
És a leget nem lehet átrepülni.
Te vagy a Föld.
És a földről nem lehet fölrepülni.
És Te vagy a Határ.
Csak tebenned lehet repülni.
Itt nem lehet és nem szabad,
Csak szépen, csendesen megülni
És énekelni és örülni.
Mert Te vagy minden: a szirt és a fészek
S a szerelmes anyamadár.



Második lakásunk - Zuglóban

Meglep a csend, ami a lakás-témát körbelengi. Annál is inkább, mivel mindenki lakik: ki házban, ki lakásban, kúriában, kastélyban, szállón vagy sátorban. Arra gondolok, hogy a nyári uborkaszezon lehet a hallgatás oka. Magam most megpróbálom oldani a szünetet, idehozva második otthonunkat Zuglóból. Íme:
1956-ban a dunaharaszti földrengést követő időszakban, de még januárban egy igen szűkös társbérletet odahagyva átköltöztünk Zuglóba a Fűrész utcába. A 47 m2-es lakás hét embernek inkább lakáska volt. Sebaj, sok jó ember kis helyen is elfér. A 30-as években épült emeletes ház takarékos megoldásokkal bírt. Stang-falak választották el a szobákat, a huzat vagy a dühös emberek miatt kimozogtak az ajtótokok a helyükből. Ha rendesen összerakták volna a házat, nem fordul elő, hogy a tetőn a cseréplécek húsz év alatt elkorhadnak, a cserepek meglazulnak, a galambok bepiszkítják a padlást, mi meg beázunk, penészes lesz a konyha és a fürdő mennyezete.
De nyissunk be!
Az előszobának titulált belépő csaknem négyzet alakú, négy ajtóval a négy égtáj felé, és ezzel kész is. Egy kicsi falifogas fért el az egyik falán. A belépés után balra nyílt a fürdőszoba. Egy lépés, a vécéig, két lépés a mosdótálig, három lépés a mosógépig (amikor már lett HIM keverőtárcsás mosógépünk). Négy lépés a kád, a fürdőszobahenger, mely sokszor elromlott, csöpögött, ólomvezetéke megrepedt, a vécé sokszor folyatott. Elég hitvány szerelvényeket raktak a házba.
Hagyjuk is ott a fürdőt.
A bejárattal szemben nyílt a konyha. Belépve jobbra a falon elfért a kredenc, tőle balra haladva a gázrezsó, a sparhelt, és máris az egy négyzetméteres kamra ajtajába botlunk. Tőle balra az északra nyíló konyhaablak, megint balra fordulva egy falikút, mely mellett elfért két konyhaszék egy közéjük zárt konyhaasztallal.
A bejárattól jobbra nyílt a nagyobb szoba s abból egy kisebb zsákszoba. No nem egészen zsák, mert ajtaja volt egy kicsi erkélyre. Nagyjából déli tájolásúak voltak a szobák. A nagyobban laktunk mi, gyerekek, a kisebben szüleink. Mindkét szobát egy falba épített cserépkályha fűtötte volna, ha működött volna. Sokat kínlódtunk vele, mígnem az átrakás mellett döntött anyánk. Attól kezdve csakugyan meleget csinált a két szobában a kályha. De addig… Előfordult az első télen, hogy csukott ablaknál sem volt több 8-10 foknál a szobai hőmérséklet. Azért nem járom körbe a szobákat, mert elég sűrűn változott a bútorok elrendezése a létszámmozgások miatt. Utóbb két húgunk született, majd pedig apánk halt meg. Mindenesetre két nagyobb ágyunk és egy rácsos kiságyunk volt és egy heverő. Nemsokára kiegészült egy vasággyal a készlet, meg később egy kinyitható hatalmas rekamiéval. Elég nehézzé tette a zsúfoltság elkerülését egy kereszthúros bécsi zongora, mely a nagyobb szoba negyedét uralta.
Parkettás szobáink voltak. A kor divatja szerint évente egyszer felsikálta anyánk, majd később közös erővel tettük ezt. Utána ún. padlóbeeresztővel kezelte, ez egy beszívódó viaszféle volt némi színezékkel. Erre jött a Tangó-paszta, melyet felkenés után a talpunkra illesztett padlókefével kellett kifényesíteni. Tangóztunk is eleget. Létezett szappanformájú padlóviasz is. Ez olcsóbb volt a benzinoldású pasztánál. De ezt használva hiányérzetünk támadt. Hiányzott a tiszta hatást hitelesítő benzines „aroma”.
A falakat akkoriban festették, általában pasztell sárgára, és szintén a kor divatja szerint festőhengerrel mintát vittek rá. Néhány fajtából lehetett választani.
Ha visszagondolok, igazán semmi sem működött rendesen. Pl. a redőnyök. Rendszeresen kiszakadt a felhúzásukhoz használt heveder (gurtni). Nem csodálom utólag. A széles falemezek felhúzásához elég energia kellett. A gurtnik hamar elkoptak a sok huzigálástól. Nemegyszer pedig a redőny szerkezete szakadt szét az összetartó lamellák rozsdásodásának a következtében.
Mindegy.
A lepukkant lakást belaktuk, a rozoga tűzhelyet újra cserélte a KIK vagy a FIK?, a konyhát addig festettük, míg el nem tűntek a penészfoltok, a falát olajfestékkel embermagasságig lekentük, s megpróbáltunk szépen boldogulni az immár önálló bérlakásban. A szobaablakok előtt három bálványfa enyhítette a nap sugarait, és fogta fel az utca porát. Igen.
Sokáig poros volt a Fűrész utca, de nem fűrészporos, hanem a homokos-földes. Az utca odaköltözésünkkor nem volt kövezve, flaszterozva. Utóbb fáradt olajjal fogták meg a szállongó port, sokkal később aszfaltot kapott az úttest és a járda is. A bálványfák nemcsak kellemes árnyékolók voltak, hanem virágzáskor kifejezetten büdösek, fojtogatóan büdösek is. A bűz évente megismétlődött. Nem lehetett tenni ellene semmit. 
   

2018. június 30., szombat

Nosztalgiavillamosozás a Fehérvári úton - Mick bejegyzése

Tíz éves koromig laktam Kelenföldnek azon a csücskén, mely a Keserű értől beljebb fekszik. Legtávolabb a M. Zs. körtérig szoktunk utazni gyerekkoromban. A körtéren most McDonald’s van ama presszó helyén, ahol Horváth L. unokabátyánk zongorázott 1956-ig. A szemközti KERAVILL helyén (ide gyalogoltunk a kitérőtől hárman egy lapos elemért [5 ft 30 fill.], majd vissza, ez összesen 14 villamosmegállónyi.) más üzlet van. A Váli utca sarkán ÁTEX kelmebolt állt, most bank. A Váli úti iskola 45 előtti feliratai még megvannak. Ide jártam szolfézsra és hegedűre. Mellette a rendelő. Jobbsarkának alagsorában dolgozott Kornél unokatesónk. Meg-meglátogattuk a röggönyön. A piac sehol, utódja a Skála sincs sehol, viszont kész a 4-es metró. Túl a Bocskai úton még megvannak gyerekkorom házai, legalábbis jó néhányuk. Viszont szinte egyetlen gyár sincs meg. A Sárbogárdi útnál volt a Kismotor és Gépgyár a töltés mellett, a Standard (később Beloiannisz) a Bártfai út sarkán, a másik oldalon a GAMMA a Hengermalom útnál. A Kalotaszeg útnál még üzemel egy borbélyműhely. Ott volt ötven éve is. A környék egyebekben nagyon megváltozott. A Major utca elejét nem találtam, a péket se, tovább utazva szemben a Kábelgyár sincs eredeti funkciójában. Az iparvágányt még nem szedték fel, de sorompó már nincs. Valahová a környékre hordták ki a GAMMA szemetét, ahol többször találtunk optikai lencséket kidobva. Micsoda kincs volt ez nekünk, gyerekeknek!

Az Andor utcát elhagyva még megakadt a szemem azon a fonatkerítésen, mely egy rézsű alján osztja meg a telkeket. A rézsűt szánkázásra használtuk már akkoriban, a végállomás a kerítés volt. Lementünk ülve, egymásnak háttal ülve, hasalva, és úgy is, hogy egyikünk hasalt, a másik pedig ült rajta. Ez utóbbit ördöglovasnak hívtuk. A túloldalon a szemünk előtt nőtt fel a munkásszálló a Rákosi-időkben. Ma is ott áll, gondolom maszek szálloda lett. A Csurgói út nemcsak a Fehérvári utat keresztezte, hanem az Albert utcát is, melyben laktunk. A kitérő vakvágánya adott helyet a Mozgókönyvtárnak, mely egy régi típusú villamosban funkcionált. Megosztva helyét a 35-ös stukával, melynek itt volt a végállomása. A kitérőben lévő tejcsarnokban sokszor vásároltam. Orromban van most is az a semmi mással össze nem keverhető savanyú szag. Ma is üzemel, ma is megvan a fémkorlát, mely lesegíti a vásárlót a szuterénbe, ahol most vegyesbolt működik. A Csurgói út sarkán állt meg a jeges, onnan cipeltük boldogan vödörben az egy-két forintos hidegségeket. Majd levágta a fémfogantyú a kezünket, mire hazaértünk. Az Albertfalva-kitérő csakugyan választóhatár volt. A mellette folyó Keserű értől (a patyó, mi sohasem hívtuk máshogy, és nem tudtuk, hogy van igazi neve) kifelé terült el Albertfalva. S ha a saját kisközértünket (Csurgói út, Kiácz-bolt) meg akartuk különböztetni azoktól, ahova még jártunk vásárolni, azt mondtuk: megyünk a faluba. Mondtuk, de nekem nem településfajtát jelentett, csak a patakon túli közértet, kis piacot, stb.

A patak a hegyek felől érkezett, és nagy örömünkre belefolyt a Kábelstrand leeresztett vize, amiben jókat lehetett fürödni, mert nagytömegű víz zúdult olyankor a patakba. Télen ropogott a jege talpunk alatt, nyáron a békanyálas, lagymatag folyású pataknak megint csak különös szaga volt. Le lehetett menni a partján a Dunához. Az ötvenes évek elején orosz katonák járőröztek naponta többször is a távírópóznák miatt. Ma a lakótelep miatt csak a Fehérvári úttól a Duna felé él a patak, a felsőbb szakasza föld alá került betongyűrűkbe. A hegyek alján volt egy tó. Mi Pulai tónak hívtuk. Olyasvalami volt, mint egy tengerszem. Vize általában tükörsima. Máig ennek a tónak a képe jelenik meg lelki szemeim előtt, ha azt énekelik misén, hogy Jézusomnak szívén megnyugodni jó, elmerülni benne, csendes tiszta tó…
Visszatérve a Fehérvári útra a pataktól délre, kifelé volt egy kőkereszt feszülettel, majd egy kis bolt. Ide akkor mentünk, ha a kérés így szólt: Menj el a Rózsikához. Rózsika után következett a Háztartási bolt olajos hajópadlóval, petróleumszaggal. Szemben egy másik közért. Itt ragasztották ki a Rákosi időkben a primitív szöveget: „Levágott felvágottjegyet nem fogadunk el”. A jegyeket tömbökben osztották el, és volt, aki eladta kedvezménye egy részét. Kivágta a vevőnek a tömbből a megvásárolt felvágottjegyet.

A Rózsika oldalán volt még a Szigeti mozi Maximkával, Örs a hegyekbennel, A Rejtelmes szigettel, a Támadás öthuszonötkorral és még sok érdekfeszejtő szovjet alkotással. Még kijjebb, már-már az Albertfalva utca sarkán fungált a Jóbarát vendéglő (kocsma). Itt vettünk a grószinak (nagyanyánk beceneve) egy korsó sört. Ami három korsó lett, mert másfél literes korsót vittünk, és nem tudtuk eldönteni, hogy melyik korsóra gondolt, amikor sörért küldött. Itt a sebesvonatnak hívott HÉV is megállt, szemben a kitérővel, ahol nem. Ez a járat attól volt sebes, hogy helyenként nem állt meg. De mivel magassági kormány nem volt (sőt kormánya egyáltalán nem volt – lévén sínpár által vezérelt masina), egyetlen lassú járművet sem tudott megelőzni, így hát elég viccesnek tűnt az elnevezése.

Az Albertfalva utcában volt (van) az általános iskola, (ma Don Bosco), ide jártunk iskolába. Itt tanított Román Pál, Kucsera Lajosné, Szirbik József és még sokan mások Fellner László igazgatása mellett. Szemben a Szent Mihály-templom, itt voltam elsőáldozó, itt hitoktatott Theész Imre, s vezette a plébániát Doroszlay úr, akit vakkantónak becéztünk sajátos hanghordozása miatt.

Kijjebb, a Vegyész utca felé laktak bátyámék. A villamosról nem láttam a balkonjuk alatt elültetett fügefát. Ha még megvan, óriási lehet. Már ezelőtt tíz évvel teremni kezdett. A túl oldalra nézve észrevettem az OTI-házakat. Az OTI annak idején lakásberuházásba kezdett, és a bérleti díjak hasznával növelte tőkéjét. Ez pedig az ellátás színvonalát növelte. 45 előtt működött a magánbiztosító rendszer, és jól működött. A szocik tették tönkre az államosítással, és azzal, hogy a bevételeket elvéve valamennyit visszacsepegtettek az állami költségvetésből az eü. ellátására. Soha, senki nem tudta ezután kiszámolni, hogy mennyi az elég, és mennyi nem. Máig szívjuk. Az OTI-házak kertvárosi, egyforma tornácos, boltíves, földszintes házak. Egész telepet felhúztak a Duna irányában belőlük. Ma is bérlők laknak bennük.

Időm megengedte, hát tovább utaztam. A Budafok Forgalmi telepen megvan még a remíz. Ott jobbra kanyarodott egy kitérő sínpár, melytől szintén jobbra földszintes iskola állt (lebontották a 7-es busz vonalvezetése miatt). Oda jártam harmadik általános koromban (Czinder János tanító nevelgetett minket). Liberális pofa volt ő, aki a gyerektől kérdezte meg, hogy intőt kér-e, vagy pofont (Nagy pofonokat adott). A kis suli mellett meghúzódó temető sincs már meg. Buszvégállomást alakítottak ki a helyén. Budafokot illetően három élményem akad. Oda járt unokaöcsém gimnáziumba, oda sógorom annak idején a borászati szakközépbe (buliztunk együtt), és egyszer egy csehóban születésnapot ünnepeltünk. Talán menyasszonyomét, mert tudom, elhúzattam neki a Pacsirtát a cigánnyal. Akkor még egy ilyen kisebb helyen is volt cigányzenész, nem is egy, hanem egy banda. Ma nagyobbakban sincs. Utam végén tartottam. A verőfényben vissza a villamoshoz, és immár visszafelé, fordított sorrendben még egyszer meglegeltettem szemeimet a rég látott tájon.

2018. június 19., kedd




Írjunk most arról a városról, községről, ahol lakunk, vagy ahol gyerekkorunkban, illetve bármikor régebben laktunk, tehát a lakóhelyünkről, múltbéliről vagy a mairól, bármelyikről. Lehet komoly ismertetőt is írni, az sem baj, ha hosszú lesz (megnyugtatásul: a sajátomat is elég hosszúra tervezem).

Figyelem!
Pótlólag megjegyzem, hogy aki nem csak egy lakóhelyéről mesélne, írhat ám több bejegyzést is és ha kell, akár nyár végéig is kitarthat ez a téma. Nyári szünetet ugyan nem tartunk, de van időnk, mindenki nyugodtan átgondolhatja és összerakhatja a mondanivalóját.

2018. június 15., péntek

Fölülök a vonatra

Gimnazista koromban bejárós voltam, négy éven át napi 2x45 perc vonatozás, oda-vissza (és mi még szombaton is mentünk). De nem hagyott rossz emléket bennem, mivel mindig csapatostul utaztunk, és zsenge koromnak köszönhetően még csak fárasztónak se éreztem. Viszont ezáltal létformámmá vált a vonatozás, és a későbbiekben se jelentett különös élményt, ha vonatra kellett szállni, egyszerűen az élet része volt.

Persze, voltak sajátos hangulatú utak, legelsőbben is a balatoniak, amikről többen is írtatok. Megpillantani a végre kibukkanó Balatont, olvasgatni a különféle, többnyire leánynevű lakok feliratait, látni az integető embereket, vagy - már a nyaralás alatt - kisétálni az esti vonathoz, mind-mind elmaradhatatlan részei voltak a balatoni utaknak, napoknak. Visszafelé pedig meglátni a százhalombattai finomító égő fáklyáját, és végül befutni a Déli előtti alagútba. Akkor már itthon voltunk.

Szerettem a kisvasutakat is: Királyrét, Nagybörzsöny, Felsőtárkány, Szalajka-völgy... táborok, kirándulások emlékei

Adódtak nagyon hosszú utak is: Moszkva-Leningrád az Ezüst Nyíllal és egy átbeszélgetett éjszakával az étkezőkocsiban. Akkor hallottam először a kárpátaljai magyarokról a partnerkísérőnktől, aki maga is onnan való volt. Washington-Atlanta, 17 óra, egyedül a nagy Amerikában. Olyan egyszemélyes hálófülkém volt, hogy még a mosdó is bent volt! Kicsit azért féltem, de túl fáradt voltam ahhoz, hogy igazán aggódjak, inkább elaludtam. Máskor meg volt olyan, hogy Brassóig, júliusban, tömött vonaton, ülve, mert már kusett jegy sem volt. Tizenhárom óra..., de gyönyörű volt a napkelte a Kárpátokban.

Van azonban a vonatozásnak egy olyan része is, amiről eddig nem esett szó: ez pedig a kikísérés és kimenni valaki elé. Ha ezek a pályaudvaron történnek, egészen mást jelentenek, mint például a repülőtér nyüzsgésében. Talán maguk a fogalmak is inkább - és korábbról - a vonatokhoz köthetők.
Mindez azért jutott eszembe, mert volt nekem egy régi blogom, amiben egy ilyen élményemet írtam le. Ezt teszem most be ide, úgy, ahogy volt, akkor, 2007. július 23-án. Hiszen a főszereplő itt is a vonat :)

"Ha nekem igazi fiam lett volna, és nem ilyen fogadott, az biztos, hogy ez a bozontos fejem már rég hófehér lenne, mint a jegesmacié. Merthogy ma utazott haza délután a háromnegyed hatossal, de reggel még össze kellett pakolni a hétvégére ittmaradt holmit, még rendesen elköszönni a többiektől, és mellesleg gyorsan még lement a Balatonra. A kórusból mentek néhányan egyikükhöz, hívták, valaki még azt is vállalta, hogy délután visszahozza Pestre, hát hogyne ment volna élvezni a nyarat, négyre visszaér, jó lesz az.

Úgy egyeztünk, hogy negyed hatkor találkozunk a vonatnál, odaadom az úti elemózsiát, meg az ajándékaimat, leveleimet, amit az otthoniaknak szánok, mert hát én se tudtam hamarabb összekészíteni, hmmm. Nagyon elhatároztam, hogy nem aggodalmaskodom, úgyis fölösleges, egészen biztos, hogy késve fognak fölérni, csak idegesíteném magamat vele.
Így csak 16,40-kor csörögtem rá - a pályaudvar felé menet - hogy tudjam, érdemes-e egyáltalán kimennem. Ó, már legalább Pesten volt! Igen, mindjárt indul, ki fog érni. Nem, nem is kell taxi, majd ha elakad a busz, akkor átszáll róla. Csak még....

17,18 - legyek kedves, mondjam meg, melyik vágányról indul a vonat, hogy egyenest oda tudjon jönni. És hol van az ötös vágány?

Állok a vonatnál, még 20 perc - ó, ideér, nem gond - már csak 14... egy szatyorba összerakok mindent, hogy futtában a kezébe tudjam nyomni..., 12... nem, nem fogok semmit se szólni, nem mondom, hogy miért kellett még lemenni a Balatonra... 10... de mit fogok adni vacsorára, tizenegyig ott fog ülni, hiszen a kulcsokat leadta már, és csak éjfél előtt megy a következő vonat, na, ott fut valaki!... de nem, mégsem,... 9 ... lelki szemeim előtt a kép, ahogy fut és éppen kigördül a vonat, jaj, csak föl ne akarjon ugrani az utolsó lépcsőre, még elvéti az ugrást... 8 ... vajon ért a kalauz magyarul, ha mondom, hogy várjon még? ...7 ....hogy honnan került elő egyszerre? itt nyargal már szembe, jó időre futja körbe a Keletit, hátizsákkal, táskával... na, szállj föl gyorsan!, ..... adom a kezébe a szatyrot..... dehát ez a 428-as kocsi, a jegyem meg a 425-re szól........szállj föl!!!!!.... már fönn áll az ajtóban, állhat nyugodtan, nem jön már senki... kicsit liheg még a futástól, nem kellett volna lemenni a Balatonra, de olyan jó volt! ... én nem mondok semmit, mondom nyomatékkal... nevet, az arcát megkapta a Nap, a szemében a víz, a szél, a ma és a tegnap öröme, lenyújtja még a kezét: köszönök mindent ....jó vonatra szálltam? kérdi szemtelenül ..... sípol a kalauz és már csak integetek.

Búcsú? Fájdalom? Ugyan! Megkönnyebbülés.

Ahogy ülök a buszon hazafelé, hirtelen az a gondolat ugrik be, hogy mit fog majd szólni édesapám, ha elmesélem, hogy a gyerek már megint alig érte el a vonatot. Egyik se, másik se, mégis ösztönös, magától értetődő a gondolat. A helyemen vagyok és így kerek az egész."


2018. június 11., hétfő

Vonatozós múlt

Nagy szégyen lenne rám nézve, ha éppen én nem írnék erről a témáról. Anyai ágon több felmenőm is vasutas volt, nem csoda hát, hogy a vonatok iránt genetikusan vonzódtam kezdettől fogva.

Utaztunk is vonaton gyakran, mert a közelünkben a nyolcvanas évekig működött a Rákoskeresztúr vasútállomás, buszjárat  pedig nálunk a metró elkészültéig nem lévén, a vonat volt a legegyszerűbb közlekedés be a városba. "Bemegyünk Pestre" - mondta mindenki, mert az a tizenvalahány kilométer, ami a kerület és a város belseje közt van, elválasztotta a kerületet Budapesttől, hiába tartoztunk hozzá. Az emberek vonattal jártak dolgozni, középiskolába, egyetemre, néha szórakozni, színházba, moziba. A Keleti pályaudvarra viszonylag gyorsan beértünk, onnan még épp elég volt tovább bumlizni a városban.

Nagymamám az állomáshoz közel lakott és mint vasutasözvegy, némileg bennfentesnek érezte magát, jó viszonyt ápolt az állomásfőnökkel, a forgalmistával (akit következetesen és szabályosan forgalmi szolgálattevőként emlegetett) és a személyzet minden tagjával. Ha nagyritkán valami nagyon fontos telefonálásra volt szükség, protekciósként oda szaladt át azt lebonyolítani. Gyerekkoromban sokszor nézelődtem befelé a forgalmi iroda ablakán, nagyon tetszett a falon lévő nagy tábla, amelyen kis lámpácskák mutatták a pályán éppen zajló forgalmat. Az a lámpácska, ami a közeledő vonatot jelezte, eleinte távolabb, aztán egyre közelebb világított, ahogy a vonat haladt a mi állomásunk felé. 

Nagyobb utazásunk legfeljebb évente egyszer volt, legtöbbször a Balatonra. Ilyenkor a Keletiből még át kellett vergődnünk a városon a Déli pályaudvarig, aztán jött a nagy utazás. A Déliben az Utasellátó pavilonjából kérhettem egy édességet - előrecsomagolt szendvicseket, egyebeket persze vittünk magunkkal - ez az Utasellátó desszert volt a nyaralás előtti luxus. Máig emlékszem azoknak a színes sztaniolba burkolt, papírcsíkkal átfogott nagy kockáknak, meg a csokiroládnak az ízére: ha jól meggondolom, bárhogyan nevezték őket, mindegyiknek nagyjából ugyanolyan egyen-íze volt, de én nagyon szerettem. Ma újra árulnak ilyeneket Utast ellátó névvel, de ízük természetesen nem is hasonlít a régire. 

Aztán indulás után hamarosan jött az első élmény, az alagút. Amikor a vonat odaért, ajánlatos volt felhúzni az ablakokat,  ellenkező esetben a gőzmozdony füstje becsapódott a kocsiba. Az alagút az akkori érzésem szerint hosszú volt, ez persze abból is adódott, hogy olyankor  a vonat még nem gyorsult fel, hanem szinte lépésben poroszkált és így elég sokáig haladtunk a teljes sötétségben. Ha ezt elhagytuk, Aligáig már tulajdonképpen nem történt semmi, a vonat csattogott a sínen, számoltam a pálya melletti villanyoszlopokat, vagy kártyáztunk, rejtvényt fejtettünk, és mire minden szórakozásból kifogytunk, odaértünk az első parti nyaralókhoz, melyeknek fái közt megpillanthattuk a Balatont. 

Húszéves voltam, amikor Szegedre kerültem, onnantól kezdve már sokkal gyakrabban vonatoztam. Általában három-négyhetenként hazautaztam pénteken este vagy szombaton reggel, ahogy az órarend éppen megengedte. Ezek az utak mindig rohanással kezdődtek, futás az állomásra, futtában jegyvásárlás, felkapaszkodás a kocsiba, és ugyan anyám már régen lelkemre kötötte, hogy sose szálljak olyan fülkébe vagy szakaszba, ahol csak férfiak vannak, ilyesmire nemigen kellett figyelnem, mert a szegedi gyors legtöbbször már az induláskor tele volt utasokkal. A sok út között persze akadtak izgalmasak is, volt, hogy valaki rámakaszkodott és máig se tudom, jóval később hova tűnt, volt, hogy valami miatt elakadtunk és rengeteg késéssel érkeztünk a Nyugatiba és olyan is megesett, hogy egy vizsga után beszálláskor halálfáradtan azonnal elaludtam és Kiskunfélegyházánál a kalauz rázott fel. Mindenesetre a szegedi utazások egy életre elvették a kedvemet a vonatozástól - akkor még nem tudtam, hogy sok-sok év múlva pár évig naponta vonatra fogok ülni és mondhatom, azok az utak a szegedi gyorson átélteknél is százszor több élményt szolgáltattak. 

Voltak persze még  másfajta vonatozásaim, például Bécsen át Rómáig és onnan lefelé az olasz csizma teljes hosszában - na, ott volt csak rengeteg alagút, Nápolytól Reggio Calabriáig más se volt, mint tenger és alagút, - vagy egy éjszakai utazás Moszkvából Leningrádba hálókocsiban, hajnalban pedig a folyosó ablakából néztem az elsuhanó falvak faházait. Régen volt ez is.

Ma már nem szeretek vonatozni, ezt épp nemrég állapítottam meg, amikor egykori lakóhelyemre suhant velem a korszerű, klímás ufóvonat, ami szombaton kora délután tömve volt, és Rákoson annyit álltunk, hogy tudtam, a menetrend szerint már vagy tíz perce Ligeten kéne lennünk. Vasutas ősök ide vagy oda, de azt hiszem, eleget vonatoztam életemben, már nem vágyom rá. Hiszen már az alagútban is kivilágítva suhan a kinyithatatlan ablakú modern piros vonat, és az utasellátós kocka se a régi. :)

2018. április 26., csütörtök

Vonatokról...

   1973-ig többnyire csak vonaton, esetleg nagynéha busszal utaztam, autó nem volt a családban.
   Azóta pedig a vonat lett nagyon ritka az életemben.
  Vonatos kalandjaim a születésem előtt kezdődtek. Még a világon se voltam, amikor szüleim, pár hónapos házasok, a Veszprém megyei kis faluból az Alföld déli csücskébe, Mindszentre költöztek, hogy felkarolják apai nagyszüleimet, 1947. tavaszán. Én már ott születtem, október közepén.
    Anyát szüntelen honvágya visszahúzta falujába, ezért nyaranta elvonatoztunk vele a Dunántúlra, ami még békésebb időkben is valóságos expedíció volt, hát még 1948-ban, a háborús sebek borította Budepesten keresztül! A Nyugatiból át kellett villamosozni a Délibe, kisgyerekkel (később kettővel), bőrönddel, jól átkötözött utazókosárral, melyre apa előrelátóan még egy kis fehér zománcos bilit is rákötött a majd 24 órás útra... 
   Estefelé indultunk Mindszentről, többszöri átszállással (Szentesen és Félegyházán), éjjel értünk fel Pestre. Onnan másnap reggel indult a Déliből a vonat Bobáig, ahova d.u. 4 óra felé érkeztünk. Ennyi idő kellett eleinte a nem egészen 400 km-es úthoz... Később gyorsultak a dolgok a beiktatott gyorsvonattal: elég volt reggel korán indulnunk, 10-kor már (!) a Nyugatiban voltunk (160 km!)... A megmaradt szakasz nem gyorsult meg: vonatunk minden útszéli kórónál megállt, pedig annyira vártuk az érkezést! Amikor már a Somló is feltűnt, majd Devecser, nem tudtunk a helyünkön megülni.
   Az utasok többnyire a kosarakból, táskákbol kipakolt házi rántott csirkét, fokhagymás kolbászt, szalonnát ették jóízűen, és az akkori fapados vagonokban étvágygerjesztő illatok lengedeztek. Még a rokonoknak is maradt a madárlátta eledelből kóstolóba!
   1962-től kezdődött mindennapos bejáró vonatozásom Hódmezővásárhelyre, ahol a híres Bethlen Gimnázium tanulója lettem 4 évre. A vonat 7h05-kor indult s én általában fél 7-ig húztam a felkelést. Ezek után már csak a futás maradt hátra az állomásig: az út gyalogos tempóban kb. 10-15 percet vett igénybe, amit én kb. 5 perc alatt futottam le. Bevallom, elég jó formában voltam a 4 év alatt, egy gramm felesleg se volt rajtam!
   Emlékeimben feltűnik az első idők antik fapados vagonja, kis kályhával a közepén, melybe a kalauz időnként pár lapát szenet dobott... Vadul füstölő, hangosan pöfögő mozdony húzta, ablakán kikönyökölt a kormos képű mozdonyvezető és fogadta az állomásfőnök jelzését, aki kis zöld korongot felemelve intett neki, hogy indulhat. Szinte irigyeltem, micsoda hatalom birtokosa: egyetlen intésére nagy szusszanással elindul a hatalmas gépezet!...
   Bejárásom utolsó éveiben már eltűnt a füstös mozdony, gondolom, Diesel lett helyette. A fapados vagonokat a fülkés puha ülések váltották fel. Ilyenben utaztam annak idején Moszkvába is, majd a következő évben onnan tovább Leningrádba. A határon megálltunk egy időre, de tilos volt leszállni. Kinéztem az ablakon és legnagyobb meglepetésemre felemelték a kocsinkat, s míg a futóművet a szélesebb nyomtávú oroszra cserélték át, a levegőben lógtunk! A hálókocsik nagyon kényelmesek voltak, széles fekhellyel. Minden kocsiban volt egy kísérő, akitől teát lehetett kapni a kocsi végén működő szamovárból és ő osztotta ki estefelé a takarókat, lepedőket is.
   Volt még egyfajta furcsa vonatos élményem berlini éveink alatt. Téli szünetről Franciaországból néha vonattal mentünk vissza Nyugat-Berlinbe. A francia megszállási zónában laktunk, s oda futott be reggel 7h felé a vonatunk, ahol is a peronon katonazenekar fogadott bennünket! Valami antik retro luxus szerelvény volt, már csak a francia hadsereg tisztjei és családjuk használták. Strasbourg-ból indult, de előre nem jelezték, sehol sem volt kiírva (katonai titok!). Amikor felszálltunk, be kellett húzni a függönyöket, az ablakok, ajtók nem voltak nyithatók, a vonat sehol sem állt meg a végállomásig, hiszen nemcsak Németország nyugati felét, hanem az NDK egy részét is átszeltük. Valódi fantom-vonat volt! A kocsik különben nagyon kényelmesek voltak, luxus faburkotattal, minden kabinhoz WC és mosdófülke is tartozott, sőt, a megszámlálhatatlanul sok lenyitható ajtó egyikét feltárva egy csodás porcelán éjjeli edényre bukkantam!
   Hát ennyi nagyjából a vonatos élményeim sora, itt többnyire a TGV-vel közlekedem, ha nagyritkán rákerül a sor...
   

2018. április 10., kedd

utazásaim

korán kezdtem az utazásokat

az elejére (jószerével szerencsére?) nem is emlékszem,

az elsők alig pár hónaposan estek meg velem,ezeket csak elmesélésekből tudom, apámat a makói járásbíróságról elhelyezték pl Vásárosnaményba, tán Marcaliba is, ahova anyámmal követtük , egy albérleti, földes(!) szobába!Mesélte anyukám, hogy milyen nehéz volt, mert senki nem engedett be a lakásába, hogy tisztába tehessen, (nekem mikor ezt mesélgette, mindig ama nevezetes régi zsidó pár jutott eszembe Mária és József... őket se fogadta be senki...lényegében a különbség csak annyi , hogy én már éppenhogy megszülettem ekkor )

aztán nem sokkal később apámat a bori munkaszolgálatba hívták be , tehát egy oda vivő vonatra szállt fel, és visszafelé az erőltetett menetből már csak a halálba vitték...  minket meg ugyancsak külföldre,


előbb csak a gettóból Szegedre (kifizettetve velünk az utazási költségeket) Szegedről pedig marhavagonban! tovább szerencsénkre minket épp nem Auschwitzba, csak AUSZTRIÁBA (Strasshoffba), onnan Zlabingsba illetve Theresienstadtba, mesélt anyám arról is, milyen elmondhatatlanul szörnyú volt ez a marhavagonbeli utazás, de nem akarok erről beszélni, egy év múlva a visszautunk nem is tudom hogy történt , de biztos szabadonegész máshogy, ha ugyancsak viszontagságosan is. Mindenesetre nem nagyon fogtam fel eleinte, hogy a nagynéném, (akit, mint a Családból mindenkit, szintén deportáltak), hogyhogy külföldi kirándulásként emlegette mindig a deportálásunkat (amiből pedig a testvére a nagyanyám betegen jött haza és ő ápolta , míg élt)...de hát van, amit csak ilyen ironikusan vagy lakonikusan lehet elviselni... később , jóval később mikor 20 évesen először utaztam külföldre (nevezetesen Lengyelországba, egyetemi énekkarral, eszembe se jutott , hogy nem ez az első külföldi utam, érdekes hogy később mennyire előjött..., ahogy felülértelmeződött minden)

-----

de addig is sokat vonatoztam én belföldön, szinte rendszeresen is gimistaként, egyetemistaként (busz még nemigen volt,s azon többnyire hányingerem?sőt)...

Szegedre beutazni ritka ünnep volt, kiskoromban, anyámmal, nagynénémmel (ők félig-meddig onnan is származnak, így persze közvetve  én is) imádtam utazni kiskoromban, emlékszem a lázas izgalomra,s hogy a vonatablaküvegre tapasztottam az arcom, hogy minél többet láthassak az elsuhanó tájból, élmény volt ez, mint egy film, vagy színdarab..egyébként emlékszem egy ilyen kiskori Szegedre utazásunk alkalmával volt az első színházi élményem is: a Szegedi Nemzeti Szinházban a Dohányon vett kapitány c. operettet néztük meg....

utaztam azért Szegednél messzebbre is, kiskoromban, nyaralni,  a Svábhegyre...pl (valami szervezet bácsija vitt fel, aztán anyuval utaztam már vissza, de utaztam unokabáttyal is, rám is szólt, hogy ne hajoljak ki az ablakon, mert a szemembe mehet a szikra is pl...nyaraimat meg vásárhelyi nagynénémnél töltöttem gyakran, de érdekes módon az utazások emlékei elhomályosodtak mára,csak az nem hogy messze volt a másik, újvárosi áállomás, ahonnan indult a vonat...  az ottlété nem!

kis gimista voltam, 15 éves, első után,  az unokaöcsém pesztrálgattam... alig akart hazaengedni, mikor már készülődtem, belepakolta magát a bőröndömbe, hogy vigyem magammal: :



gimista koromban, másodikban, harmadikban, tanévben vonatoztam be rendszeresen Szegedre, a konziba, ott is folytatván zenei tanulmányokat a hegedű tanszéken. a gimiből elengedtek utolsó órákról, hogy elérjem a vonatot, (azóta is hiányos a biologiai tudásom), de arra már nem volt időm, hogy haza is menjek, lepakolni, így anyukám mindig kijött a  hegedűmmel az állomásra, és kicseréltem az iskolatáskámat , a hangszerre, a vonaton befogott füllel készültem a szolfézs órákra, a biciniumot szolmizálgattam (néha furcsa arccal néztek rám az útitársak, valószínű nekik nem volt  befogva a fülük :) és a dieselmotorzaj nem nyomhatta el a dudorászásom eléggé

aztán kollegista lettem Szegeden,  mint egyetemista, és hetente haza utaztam hétvégeken, majd vissza... hosszú sorokban zarándokoltak akkoriban még hétvégeken az egyetemisták az állomásra,,, nem volt buszjárat, pláne sűrűn, így kevesen vállalták a napi bejárást, de hétvégeken annál nagyobb volt a tömeg/ünk...
anyu mindig kikísért...

akkor is, amikor Lengyelországba utaztunk a következő héten, fel is szállt a vonatra, elmerülten beszélgettünk,  és fentrekedt indulás után, olyan hosszan és nehezen búcsúzkodtunk, s így csak a következő  állomáson Kiszomboron tudott leszállni, s visszautazni Makóra...

Lengyelországi utunk érdekes volt , sokat zötyögtünk vonatokon...(Krakow,


"lám csak azért voltak nekünk élményeink...."

Varsó, Poznan. Stettin, Gdanszk voltak az egyetemi énakkari turnénk állomáshelyei, de  az maradt meg legélesebben, hogy visszafelé volt egy szabad félnapunk Prágában, úgyhogy leszálltunk a Masari pályudvaron, és bár rettenetesen dörzsölte a sarkam a kemény mohazöld félcipőm, egész a Hradzsinig battyogtam, át a Károly hídon a Moldván..ez nagyon megmaradt bennem,,, meg Kepler órája... (van is egy fotóm valahol róla)...

következő években is külföldre utaztam (20 évesen elhatároztam, hogy így lesz, ezentúl,lehetőleg minden évben , akkor jöttem rá először az utazás ízére)... 21évesen Nyugat-Európába utaztam 6 hétre, nagybátyámékhoz... a Nyugatin szálltam fel s nagyon hosszú út állt előttem, de nem kellett átszállni, s Zürichben szálltam le, persze rossz oldalon, nem ott ahol vártak, aztán együtt vonatozgattunk Svájcban, Lausanne, Genf, Thun stb... majd vizumcirkuszok után, Franciaországba, Ventigmilián át, ahol lepecsételték az egyetlen tartózkodási vízumomat átutazóként, s így Olaszországból csak a Milánói pályaudvar maradt meg bennem (elég koszosan Svájc kínos tisztasága után), el kellett ejtenünk az olasz utat, Nizzában "rekedtünk" hetekig (mondjuk nem volt rossz az se:) vissza már egyedül utaztam, Bécsig, ahol egy félig magyar származású helyes lány a családjához vitt, és ott tölthettem egy estét, meg éjszakát velük , ill. náluk, s még hálásak is voltak az elfeledett és felújított magyar szavakért (pl csillár). én ma is hálás nekik... nem kellett szállodában mennem...ki is kisértek persze... az állomásra, a Westbahnhofra, s  a Wiener walzeren ripsz-ropsz Pestre is "keringőztem"..

aztán következő években Bécsben , később is többször töltöttem heteket, (nagybátyámék odaköltöztek), csak 66-ban nem engedtek ki (az egyetem fura (párttikár)eltárs)ura, készüljek a diplomámra ill már a pályámra...jelszóval, én meg "bosszúból" hát kiutaztam, persze csoportosan a Szovjetúnióba, Moszkva, Leningrád, de főleg az Oka partjára épitőtáborba....hosszú volt az út, hálókocsis, gyevuskás, és teás... eltelt-- vegyes érzésekkel,mint a kinttartózkodásom is...de tanulságos volt Nyugatot és Keletet együtt, illetve egymás után, látni, tapasztalni -  rájöttem, nincs mitől félni, amig ezek egymástól (s feleslegesen) tartanak

tanárként sokszor vittem csoportokat (még egyedül is sőt). épphogy befejeztem az egyetemet, emlékszem...két csoportot is a Balatonra...két egymás melletti balatoni táborhelyre (egész úton számoltam őket, megvannak-e) (egyszer nagybátyámék épp Pesten lévén ki is jöttek a Nyugatiba, hogy találkozzunk, s utólag mondták, mennyire elcsodálkoztak, hogy Rám van bízva ennyi diák, és milyen jól kezeltem a helyzetet)

osztályom,s főleg diákszínpadosaim, is gyakran vittem vonattal különböző fesztiválokra szerepelni... egyedül! tanárként, sőt jót kuncogtak rajta(m), mikor a kalauz egyszer pl tőlem kérdezte meg, mikor már a csoportos jegyeket akartam átadni, hogy" Nincs veletek tanár?" (Anyu meg -utólag tudtam meg- szinte rájuk bízott, hogy vigyázzanak rám:) Hát vigyáztunk egymásra... Szép idők voltak...

Egyedül még egy darabig pályakezdőként vissza-visszajártam Szegedre is főleg kulturszomjból meg, barátságok miatt, sőt Pestre is fel-felutaztam főleg színházba,...

aztán lányom lett Szegeden kollégista... de  ő már busszal járt be,,, (viszont emlékszem jól, remélem ő is, hogy 4 éves korától minden nyáron felkerekedtünk hosszú vonatútra, Balatonlelléig, mert ott töltöttunk pár hetet, annak a nagynénimnek hívására, akinél korábban én még Vhelyen töltöttem nyaraimat)... egész nap utaztunk, Pesten megszakítva az utunkat, néha viszontagságos volt, de megoldottuk ...és szép emlékeink maradtak...


..... jóval később...aztán lányom Pestre költözött (férjhez menve), az egyetem befejezése után, de a megkezdett PHD-t itt folytatta Szegeden, úgyhogy 3 évig még hetente egyszer leutazott IC-n, én meg mentem ki az IC elé az állomásra, pár órát együtt tudtunk lenni


aztán visszafelé is kikísértem az állomásra, integetni ...:




 Hát nem a legideálisabb feltételek ezek fotózásra; a vonatablaküveg meglehetősen maszatos, a kerete pedig hasonlóképp, elszíneződött, talán berozsdásodott a sok esőtől? most nem esik, de kint elég hideg is van, jobb nem lehúzni azt az ablakot, ne hűtse ki a vasúti fülkét..., addig se , amig nem indul a vonat, meg így biztonságosabb is. Amúgy is, van mobiltelefonunk, kint is, bent is, un. "családbarát", tudunk -méghozzá ingyen - beszélgetni azon is, sőt még azután is, hogy már elindul az a fránya vonat, a beszélgetést abba se kell hagyni, lehet folytatni, akármeddig, akármikor, azaz nem egészen, mert  ki kell használni a vonatutat is munkára. Előkerül a laptop a táskából, rá a kisasztalra, s egyből "dolgozószoba" lesz a fülke...
Micsoda világ! semmi se olyan, mint volt, valaha..., az utazás se, a "kikísérés" se. Nem is vagyunk sokan a vonat előtt. Talán felesleges is ez a régi szokás sokak szerint....? hiszen nem érezzük úgy a távollétet sem.
Csak az a vonat is lehetne egy kicsit "modernebb"!
Meg mi is, ott legbelül, ahol nem változunk, de nem ám, és épp olyan fontosnak érezzük a régimódi "kikísérést", mint amikor még nem volt se mobiltelefon, se mms, se sms, se digitális fotó, se laptop, se email, se msn... csak a személyesség a kapcsolattartásban is..., a valóságos - nem virtuális - jelenlét, csak...  

(2009. március)

.......

Jópár éve,..igyekszem gyakrabban menni Pestre, hiszen már az unokám is ott... de egyre fáradtabb vagyok elindulni... (Unokám szerint túlöreg)

sajnáljuk, hogy nincs vonat végig Makóig mert az IC nagyon kényelmes, de át kell szállni Szegeden , s Makóig nagyon döcög a busz, kényelmetlenebb mint a vonat, de alig-van járat Makó és Szeged közt, szinte nincs is megfelelő, ezeket elsorvasztják...

a buszok meg zsúfolásig...

szeretem a vonatot.. vonaton utazni jó

az a kb 2 óra szinte kellemes kiszakitott idő, pihenés Szegedtől Pestig (olvasok, rejtvényt fejtek, nézem a tájat.. szedem össze gondolataimat, magam!vagy mint pl ezt , egy verset firkantom, épp az utazásról konkrétan, de szimbolikusan talán több is benne foglaltatik:
talán más is több is, az életem...)


http://mindentkimondani.blog.hu/2015/01/17/menetiranynak_hattal_utazom


http://mindentkimondani.blog.hu/2015/06/22/vonatbol_mozg_sok


********************************************************

http://mindentkimondani.blog.hu/2016/02/23/nem_is_olyan_nagy_dolog

utazom végre
ülök és mégis mozdulok
éljen a vasút

s a szembejövő világ
ne csukd le a szemed hát

.....


meg persze elhúzni a függönyt, ha süt is mögötte a nap a szemedbe  (volt idő, amikor attól se tartottál, ...(a föld éled, belenézek a napba, se nem bánom azt se , ha fénye megvakit - irtad egykor)

"Nem is olyan nagy dolog ez az utazás!" - mondod most a mobilodba... Pest felé... több mint féléves kihagyás után... s utólag jut eszedbe a Babits-i mondat(modell:) (sic:

"nem is olyan nagy dolog a... halál"...

De hát akkor mi is lenne "nagy dolog",, ha még "az" sem!

Meg hát az élet is egy nagy utazás...


 


 aminek végül is a végállomása  a  halál. Csak nem ismerjük a menetrendet, s nem tudjuk mikor... meg lehet, hogy késik is a vonatunk, , amit ezesetben nem is bánnánk... Sőt, az is lehet, hogy tovább is utazunk...a "vég"állomáson túl, csak más irányba, más dimenzióba, másképp... másként.

Lehet, hogy semmi sem  "olyan nagy dolog" , mint aminek hisszük, ha félünk tőle.

El kell indulni, s bátran haladni. Vagy legalább hagyni, hogy vigyen az a vonat...


2016. február 17-én, Pest felé a vonaton

(és már vissza is zötyögtem... igaz kicsit elfáradva - de "utazom" tovább)




2018. április 8., vasárnap

Vonatozni jó!

Ezt éreztem már egész kiskoromtól kezdve. Első emlékeim 3-4 éves koromra tehetők, de minden bizonnyal már ezt megelőzően is ültem vonaton. Nagyszüleim Hajdúszoboszlón éltek, akiket heti-kétheti rendszerességgel látogattunk télen-nyáron, akár esett, akár fújt. Édesapám erősen kötődött a szüleihez, így bennünk, unokákban is hamar kialakult a kötődés a nagyszülők felé. A vasárnap egyet jelentett az utazással, vonatozással. Nekem még volt szerencsém ismerni a régi debreceni Nagyállomás épületét. Azt hiszem nagyon sokan szerettük ezt a szép épületet, és ma is szívesebben látnánk az új helyett. (Nemsokára újabb átépítés várható.)

Gyermekkorom vasútállomását 1959-ben bontották le.

Az új állomásépületet Kelemen László tervezte (édesapámat is így hívták), 1958-1960 között épült meg, jelenleg is ebben a formában látható.
A vonatozás az „én” időmben egyet jelentett a 424-es gőzmozdonnyal. Ez húzta a pár utána csatolt vagont. Az izgalom soha nem múlt el belőlem, alig vártam hogy Nyíregyháza felől a felüljáró hídja alól előbukkanjon a fekete füstöt okádó mozdony, és beálljon a peronra a vonat. Gyors felszállás után már ültünk is az ablakhoz, hogy sokadjára is végignézhessük a már megszokott tájat, hallhassuk az  állomások hangszóróiból : Ondód, Ebes, Vérvölgy, majd innen már csak pár percnyi út után „Hajdúszoboszló állomás következik”.  A fél órás úton soha nem ettünk, nem ittunk. Akkoriban rövid útra nem volt szokás a gyerekeknek mindenféle rágcsálnivalót odakészíteni. A szüleim szatyrai a nagyszülőknek szánt élelmiszerféleségekkel voltak tele. (Manapság ez mintha fordítva lenne.) A rendszeres félórás vonatutakhoz képest első igazi hosszú vasútélményem hét évesen ért el, amikor SZOT-beutalóval Balatonmária-fürdőre mentem két hétre nyaralni. A mai szülőkről el sem tudom képzelni, hogy ilyen korán el mernék engedni gyermeküket két hétre. Nálunk két gyermeket ültettek fel egyszerre a vonatra. A bátyám utazott Balatonlellére (fiúkat ott táboroztattak) én meg utaztam tovább Balatonmária-fürdőre, ahol kizárólag kislányok nyaraltak a 60-as évek elején.
A vonatra még feltették a szülők a nagy bőröndjeinket, de a felszállás után már senki nem pakolászhatott a holmija között. Minden gyermek megkapta a kísérő tanártól a maga kis úticsomagját. Papírzacskóba tették a 10-15 dekányi, külön is becsomagolt  téliszalámit, pár szelet kenyeret és egy zöldpaprikát. Talán még egy májkonzerv is volt a zacskóban. Ezt kellett mindenkinek beosztania egész napra. Ez a kis csomag elegendő is volt egy alsós gyermeknek. Az állomás peronja tele volt a gyerekeiknek integető szülőkkel. Nincs róla emlékem, hogy valakit sírni hallottam volna, és ne akart volna örömmel utazni. Ezek a vonatok közvetlenül budapesti átszállás nélkül vittek le bennünket a Balatonig. Talán nagyobb városokban még csatlakoztak kisebb csoportok a már fenn lévőkhöz.
Képtalálat a következőre: „424-es gőzmozdony”A MÁV nyaranta ugyanígy inditja az idényjellegű járatait, amivel megúszható a budapesti átszállás a Nyugatiból a Délibe. Nyugdíjasként igyekeztem ezeket a járatokat igénybevenni. Felülve gyakran jutottak eszembe a gyermekkori hosszú vonatozásaim. A legnagyobb változást a Balatonhoz érve tapasztalja az ember. Gyermekként voltam Balatonszabadiban is SZOT-üdülőben. Mégis sokkal kedvesebb ennyi év távlatából is a Balaton másik végén eltöltött nyaralásom, hiszen sokkal több ideig láthattam a vonat ablakából a kisebb-nagyobb nyaralókat, az egymáshoz közel eső települések között a kis fenyveseket, a fák és épületek között és mögött kibukkanó Balatont.
A változás nemcsak a vonatok modernizációja között, de a Balaton part épületeinek újjáépítése között is óriási. Az ember szeme szinte azonnal kiszúrja a régi épületeket, a több-kevesebb sikerrel átépített szállodákat, kisebb panziókat.
Egy biztos! Ha becsukom a szemem, és a Balatonra gondolok, mindig a régi vonat, a régi utazás, és a régi emlékek jönnek elő bennem. Talán csak nem öregszem?



A Honky-Tonk train blues

Boldogult gyerekkoromban üdítőleg hatott rám Pernye András jazz-történeti előadássorozata, amelyen belül megismerkedtem a foglalkozására nézve taxisofőrként dolgozó Meade Lux Lewis zongoradarabjával. A négerek ritmushangszerként kezelték a zongorát, így került a jazz világába. Később Gershwin is azt vallotta, hogy a Rhapsody in blue ritmusait, megírását a vasúti utazásai ihlették. Álljon ez egyszer itt egy más műfajhoz tartozó darab.
https://www.youtube.com/watch?v=vVf47ERGAlk

Beköszön(t)ő

Beköszön(t)ő

Különleges napra ébredtem. Kétszeresen is.

Egyrészt elérkezett "választásunk" napja, másrészt megírom életem első blogbejegyzését.

"Kis túlzással" úgy érzem magam, mint Arany János érezhette magát majd' 159 éve, amikor az MTA tagjai közé választották. Ezzel persze nem az íróhoz hasonlítom magam, hanem a helyzethez.
Ami Aranynak nagyban az MTA, nekem kicsiben a "Hogy is volt? blog közössége. Nagy öröm számomra, hogy egyáltalán felvetődött bennetek annak a gondolata, hogy lépjek be Hozzátok "írótársnak".

Aliz, Ági, Klári, Rhumel és Rózsa! Ti valamelyest már ismertek, írtunk egymásnak pár sort - itt-ott. A többi tag kedvéért is szeretnék röviden pár sort írni magamról.

Azt nem tudom, hogy az "íráshoz" van-e hajlamom, tehetségem, de hogy vonzalmam van, az egészen biztos. A "betűvel", betűkkel való szoros kapcsolatom 1976. október 4-én kezdődött, amikor a nagyhírű debreceni Alföldi Nyomda fényszedője lettem. 1992-ig dolgoztam a Nyomdában, és még másfél évet egy magán kiadónál. Nincs róla kimutatásom, hogy hány könyvben van benne a szedői munkám kicsiny paránya, mégis, ha meglátom az Alföldi Nyomdából  - a 70-80-90-es években - kikerült könyvek  borítóit, könyveit, nem kis büszkeség tölt el, hogy ebben az én munkám is benne van. Ilyen múlttal aztán nem is csoda, ha az ember élete végéig könyvpárti, betűpárti marad.

Júliusban betöltöm a 64. évem. Ötszörös nagymama vagyok, annak minden gyönyörűségével. Egyedül élek. Tíz évig volt egy nagyszerű társam, aki - mint közületek többen is - magyar-történelem szakos tanár, népművelő (andragógus, könyvek szerkesztője és írója/én meg a gépelője) volt/voltam.

Egy nehéz, betegségben/kezelésben eltöltött 2017-es év után most bizakodóan tervezek még jó tíz-húsz évet magamnak - immár Veletek is.

Örömmel, és szereteteteket érezve lépek be közétek!