2024. március 15., péntek

Egyfelé vagy sokfelé

A figyelem – pontosabban a mi figyelmünk gyerekkorunkban, mire és mennyire tudtunk koncentrálni, hogyan változott ez később (ha változott). Csak azért idézem fel így még a szöveg megfogalmazása előtt a feladatot, hogy el ne felejtsem, mi is a kiírás, mert az engem is köt, még akkor is, ha saját magam tűztem ki magunk elé. Ki tartsa magát hozzá, ha már én sem, ugyebár?

Amikor kisiskolás voltam, még nem kellett a figyelmemet sokfelé megosztani. A legeslegelején voltak a sorminták, a kedvenceim! Manapság az óvodásoknak adnak fejlesztő feladatokként sorminta rajzolást, amivel egyre szebb alkotásokat tudnak létrehozni a kicsik. Hol voltak ehhez képest a mi sormintáink! Nekünk az első osztályban a legprimitívebb formákat kellett sorminta gyanánt rajzolnunk, de nem öncélú játszadozás volt ez sem, hanem ezek az egyszerű alakzatok alapozták meg a betűírást. Félkörív lentről, félkörív fentről, vonal balra dőlve, vonal jobbra dőlve, és így tovább, csupa olyan forma, melyekből majd a nyomtatott betűk jobban kialakíthatók lesznek, ha már begyakoroltuk a betűk részeinek alakját. Nagyon élveztem a sormintákat, ma is látom lelki szemeim előtt azokat a színes sormintákat és fel tudom idézni azoknak a meleg szeptemberi délutánoknak a hangulatát, amikor a teraszon ültem és rajzoltam a vonalakat, sűrűn váltogatva a piros, kék, zöld ceruzát, hogy minél mutatósabb legyen az a sor. Ilyenkor csak arra figyeltem, nem érdekelt semmi más, és legszívesebben a füzet egész oldalát telerajzoltam volna sormintával.

Amikor aztán megtanultunk írni, a házi feladat elkészítéséhez nagyon kellett figyelni, de a tartalmán kívül a külalakjára is. Eleinte csak ceruzával írtunk, és volt valami tilalom a radírozásról is, bár nem hiszem, hogy a ceruzás írást nem lett volna szabad radírozással javítani. Viszont hamarosan már töltőtollal írtunk (tintásüveg, tollszár, tollhegy, törlő, mai fülnek ismeretlen és elképzelhetetlen...), azt aztán tényleg nem volt szabad radírozni. De az esetleg totálisan vállalhatatlan kinézetű füzetlapot se volt szabad kitépni, jaj, az főbenjáró vétek lett volna! Hogy is éltük túl, szinte hihetetlen, nem? :)) Szóval, a külalak volt a nagy mumus, mert nem elég, hogy a betűalakításra nagyon kellett figyelnem, de még a kinézetre is, hogy az egész mű megfeleljen Gizi néni vagy Lici néni elvárásainak. Ebből az lett, hogy első-másodikban (=Gizi néni) általában ötös volt a külalakja a házi feladataimnak, harmadik-negyedikben (=Lici néni) általában négyes.

Később egyre több mindenfélére kellett figyelni az iskolában ahhoz, hogy megértsem és meg is jegyezzem, amit magyaráz a tanár, meg persze arra is, hogy mit ad fel házi feladatnak. Ahogy teltek az évek, egyre több lett a tanulnivaló otthon is, bizonyos tárgyakból nehezebben ment a tanulás, legalábbis lassabban sikerült végezni a holnapra feladott leckével. Anyu mindig arra próbált rávenni, hogy hangosan olvassam a leckét, szerinte úgy jobban tudok figyelni arra, amit olvasok, de nekem ez nem vált be, bár többször is megpróbáltam. Ha hangosan olvastam a szöveget, akkor még kevésbé tudtam odafigyelni, valószínűleg a saját hangom vonta el a figyelmemet.

Ha nem tanulás céljából, hanem saját érdeklődésemtől vezetve olvastam, akkor bezzeg semmi sem vonta el a figyelmemet. Valóban ott voltam a Dnyeper jegén a farkasok elől menekülőkkel, a bondavölgyi szénbányában, a Mississippin úszó tutajon, néztem a szikla tetejéről a vonuló török hadat a kerengő dervisekkel, ott ültem Matula bácsi kunyhója előtt, láttam magam körül az észak-franciaországi bányászvároska szürkeségét, egyszóval, minden olvasmányom helyszínén teljes figyelmemmel voltam jelen és részese voltam a cselekménynek. És ezek a helyszínek, valamint a többi olvasott regény hangulata is ugyanúgy jelenik meg a fejemben ma is, ahogy akkoriban átéltem olvasás közben.

Szegeden az egyetemi évek alatt aztán már rengeteg figyelemelterelő tényezőt kellett leküzdeni az előadásokon és kollégiumban is. Nagyon sokat számított, ki mellé, vagy kinek a közelébe ül le az ember egy előadóteremben – már persze ha volt a csoportban egy mókamester. Hát... a miénkben volt ilyen, Miki, aki bármikor, bármit képes volt viccre fordítani. Az ő közelébe kerülni egy évfolyamelőadáson az Auditórium Maximumban egyenlő volt a teljes széteséssel, mert előbb-utóbb mondott valamit. Súgva, de mondott. És mint tudjuk, nevetést visszafojtani rettentően nehéz, illetve a szűk környezetre is azonnal átterjed még a visszafojtott kuncogás is. Ilyen körülmények között figyelni reménytelen próbálkozás. De nem kellett ahhoz Miki sem, hogy például egy teljesen elvarázsolt tanárnak a követhetetlen fejtegetéseire figyelni tudtam volna, ilyenkor születtek a vékony átütőpapírra rajzolt karikatúráim. Nagy megpróbáltatás volt figyelni, ha nem is értettem, meg hát igazából nem is érdekelt.

A kollégiumban összesen nyolcan laktunk egy két helyiségre osztott szobában, tehát négyen voltunk szorosabban egy légtérben. Ott hasalva / heverve / fetrengve az ágyon, vagy ülve a tanulóhelyiségben nagyon erősen kellett összpontosítanom a tanulandóra vagy olvasandóra, amikor körülöttem az egyik lány lelkizik a másikkal, a harmadik zörgő medicin-rollerrel gurigázza magát a padlón hasizomfejlesztés céljából, ketten meg a szomszéd szobában kiabálnak, és a tanulóban is hallgatnak valami lemezről egy éppen divatos slágert, merhogy valami okból a mi szobánknak ítélték oda abban a tanévben az emelet egyetlen lemezjátszóját. Ilyen körülmények között persze megtanultam figyelni bármilyen olvasmányra, olyanra is, amit nem kedvtelésből vettem a kezembe – márpedig mindkét szakomból kifolyólag sok-sokezer oldalnyi volt a kötelezően elolvasandó szépirodalom is egy tanévre, és akkor még a tananyagot és a szakirodalmat nem is említettem. Később a munkahelyen is hasznát vettem ennek a szerzett képességnek, hiszen tudjuk, hogy a munkahely sem feltétlenül a csend világa, ahol mindig zavartalanul lehet egy dologra figyelni. Persze ez a többi ott dolgozótól és főleg a közvetlen szobatársaktól függött, de én általában ki tudtam zárni a külvilágot, ha valamire nagyon kellett figyelnem.

Mostanra egészen furcsa helyzet állt elő. A Z-generáció tagjairól mondják, hogy egyszerre többféle tevékenységet tudnak űzni és egy időben többfelé képesek figyelni. Nos, én koromnál fogva csak boomer lehetek, ennek ellenére az utóbbi években azt a Z-generációs jellemzőt figyelem meg magamon, hogy egyszerre tudok legalább háromféle irányban is figyelni. Telefonon beszélek, közben megy valami a tévében – felületesen odafigyelek, fel is fogom a cselekményt –, és mindezekkel egy időben a képernyőn nézek, keresek, megtalálok, olvasok, értelmezek valamit, és meg is jegyzem. Mindenesetre a figyelmem nem úgy szóródik szét sokfelé, hogy egyik irányban sem ér semmit, hanem tulajdonképpen minden irányban működik. Hogy ez jó-e az agyamnak, fogalmam sincs, de az tény, hogy amikor aztán valami okból csak egyfelé kell figyelnem, tehát már minden mást kikapcsoltam és elkezdek nézni egy tévéműsort, akkor egy ideig kifejezett hiányérzetem van és szinte szenvedek tőle, mire megszokom az egyetlen irányba figyelést.

2024. március 10., vasárnap

Fatyalim! Felszólít!

 

Nem titok, hogy szeretem a nyelvelést.
- Mi tagadás, nekem a figyelem-téma kapcsán csaknem azonnal a „Fatyalim! Felszólít!” szópáros ugrott be elsőnek. (Idősebbek emlékezhetnek még a „Csellentyű” című paródiára, amely a messziről jött áruk bandzsa használati utasításait figurázta ki humoros formában. Csatolom a poszt végére.)
- A játékos figyelem-asszociáció mellett megjelenik az ellenkező véglet is. A magyarországi „megfigyelők” (besúgók) létszáma a Kádár-érában a tényfeltáró szakirodalom szerint [megfigyelők és jelentést adók] száma több százezerre tehető.  (Az engem megfigyelő jelentésében szemüveges lévén „kobra” névvel szerepeltem – olvastam a kikért rólam szóló BM-anyagból).
- A szó két szélsőséges jelentése közé teszem azt a megfigyelést, amelyet az olasz film (Nagyítás) fotósa mutatott be, aki akaratlanul is észrevett valami furcsát (gyilkosság volt).
- Még megemlékezek egy előadásról (Mindentudás egyeteme), amelyben a sas élességű látásról az előadó megjegyezte, hogy messziről is képes a legapróbb részletek megkülönböztetésére az ilyen ember: Meglátja messziről a „gyerekcse kapafogát” is.
- Az egy dologra való fókuszálás képessége volna a figyelem.
- A figyelem kétarcú valami. Lehet abszolút jó szándékú. Pl. megfigyelem, hogy az illetőnek mi a szeretetnyelve, megfigyelem, hogy mire vágyik…stb.     
- De megfigyelhetem azért is, hogy karikírozzam, hogy rálépjek a „tyúkszemére”, eltalálva érzékeny pontját.
- Egyesek szerint a nők inkább képesek a megosztott figyelemre, mint a férfiak. Ez azt jelentené, hogy pl. jobb sofőrök, mert ha valahol, ebben a szakmában állandóan osztott figyelemre van szükség.  Én inkább úgy vélem, hogy a nők el akarnak érni valahova biztonságban, a férfiak pedig meg akarnak előzni mindenki mást.
- De ha már autóvezetés. Bármilyen fáradt voltam, eddig vezetés közben mindig éber maradtam. Abban látom okát, hogy számos inger éri a sofőrt, amely ébren tartja.
- A figyelem koncentráció egy valamire. Tapasztalatom szerint az alvást követő éberség a leginkább teszi lehetővé a kitartó figyelmet.
- Egy 56 miatt megfigyelt személy maga is megfigyelte, hogy figyelik. S egy alkalommal az elbambuló ballonkabátos megfigyelő vállát megérintette, mondván: „Figyu! Elmegyek.” Többé nem állt ott a megfigyelő.
- A megfigyelés élmény. A tanulás egyik leghatékonyabb formája. Látom, hallom, tapintom, megszagolom, esetleg megízlelem a dolgot. Azonnal bevésődik a közvetlen megtapasztalás.
- Az emberek alapvetően kétfélék. Egyfelől vannak, akik tartósan egyfélére való koncentrálásra képesek, másfelől a csapongók, akik minden ingerre reagálnak, ezért aztán szétszórtak, figyelemhiányosak. Korunk egyik alapvető tünete ez vö. mindenféle kötyük, szörfözés, tévé stb…
- „Figyeljék a kezemet, mert csalok!” – mondta Rodolfó, és mi hiába figyeltük a kezét, csalt. Hányszor eszembe jutott, hogy egy bűvész mit művelhet egy pénztárossal adott esetben, akár csak tréfából. Persze olyan ez, mint a bokszoló etikája, aki szintén  nem élhet vissza technikájával.
Mivel lankad az én figyelmem is, itt elszegem a témáról szóló posztot.
De mert megígértem, csatolom a csellentyűcskét. Fatyalim!
„Csellentyű
Játék neve: elektromos csellentyücske.
Biztos nágy az öröm! Nagy a gyermek este a játék neki, ünneplő alkalma kezébe venni, által kissé tanulás célzatából kaptál.Tahátakkorlá sok!
1. A doboz tetővel bír. Ez leszedés után szabad benyújtás a késnek, négyszög alak elektromos csellentyücske.
2. Alapos és kézbentartva alányúlva ovatos doboz fenekéről első játék bekezdését.
3. Fatyalim! Felszólít!
A játék elektromos felnött nélkül fejjesen uldaba.
4. Minezután meg lehet kezdeni játszását a játéknak vele.
5. Fogjátok a drót alfelét a kéz magsujjú közé, és jobb kezetek föl le mozgat, jel onnét villanybekapcsolt, hirtelen smirgli erősen, különben nem jön villany se át, se hosszú se tyü!
6. Egyfejü magán játék, ha vagytok egyed és nincs játszó, önmagatokból is összerakni és az nyer, aki előbb.
Minden fejü vételembernek uzen kedves játszás?
Gyártmánytó cég.
[Somogyhegyi Béla, Pajtás, 1979. szeptember 20]"

TH-1, Révész és társai

Nos, ugyan már lassan 4 éve itthonülő nyugdíjas vagyok, de a figyelem szóról az első, ami beugrott, az a Révész,  meg a TH-1. Hogy az mi az az? Hát...a TH az egyik okos, jó kollégám által elnevezett, spéci, saját fejlesztésű tesztsor, a másik, a Révész-Nagy pedig egy figyelemkoncentrációs vizsgálat neve.

Mennyi, de mennyi ilyet javítottam! A feladat maga totál unalmas, (nem véletlenül, sőt!) monoton, viszont remekül mér. A javítása se különbözik, az is monoton, baromira figyelni kell közben, és teljesen ki kell zárni a külvilágot. Persze gyakorlat teszi a mestert 😏. Szerénytelenség nélkül merem mondani, akkoriban, igen jól tudtam figyelni (közel 20 éven át 😂) gyorsan, pontosan számoltam és számítottam ki az eredményt. Mert persze a tudományosság érdekében képlet is van a végső számításhoz.😋

Szerettem a munkánknak ezt a részét, magát a tesztiratást, a vizsgálatokat, és az eredmények kiértékelését. Végig, minden folyamat alatt erőteljes figyelemre volt szükségünk. A konkrét tennivalóink közben, párhuzamosan mindent megfigyeltünk. Ki hogy reagál, milyen munkamódszerrel, milyen tempóban dolgozik, mennyi idő után lankad a figyelme, illetve elterelhető-e, képes-e megosztani, mikor téveszt, mennyire izgul, és a többi. (Bevallom, szórakoztattam is magam néha, ha nagyobb létszámmal foglalkoztunk, - 96-an fértek el a nagyteremben-, pl. kifigyeltem, hány % a balkezes)
Szóval a munkánk fő eleme volt a figyelem. De hát minden munkához az kell, nem? Anélkül hiába a tudás meg a motiváció.
Figyelem, figyelem... Fegyelem, kitartás és összpontosítás kell hozzá? Bizony, szükséges. Nem is kevés. Voltam szétszórt, fáradt, rossz passzban is életem során. Semmi más nem orvosolja ezt, csak ha megpróbál az ember a fontos dolgokra koncentrálni. Sikerül, néha meg nem...

Azt mondják, a nők jobban képesek megosztani a figyelmüket.
Hát nem is tudom. A háztartásban biztos. 😋 Több folyamatot tudunk egyszerre koordinálni, valóban. 
De ha pl. olvasok valamit, zavarnak a zajok, a külvilágból jövő hangok. Diákként se szerettem tanulás közben zenét is hallgatni. 
Persze ha az önkéntelen figyelem esete forog fenn, azaz valami nagyon érdekes az ember számára, arra mégis tud figyelni a zavaró körülmények ellenére. 
Egy csomó egyéb szép nevű feladatsorról hogy elfeledkeztem mára! Régi szép idők, de hát már nem kell figyelnem, van-e elég Rybakoff, Raven, OTIS, SZT, Müller, Leary kitöltőlap, tesztfüzet... Talán már a maradék is az enyészeté lett, ott a régi termünkben....😕

Hogy a TH-1-en és társain kívül még mi az, ami eszembe jutott? Egész más, mint ami a munkához, feladatokhoz, tennivalókhoz kapcsolódik.
Figyelni alvó kisbabánkat, ahogy mosolyog, csodálva figyelni gyermekeinket, ahogy értelmük kinyílik a világra, majd ugyanezt újraélni és megfigyelni unokáinkon. Figyelemmel kísérni minden lépésüket, konkrétan is, az első megtett topogástól a nagybetűsbe való belépésükig, majd figyelni rájuk, óvatosan, aggódón, csöndesen a háttérből. Hallgatni és figyelni a hangjukat a telefonban, vajon milyen a kedvük, vidám-e, vagy épp titkolnak bánatot, bajt, kell-e még jobban figyelni..Mindig kell, hogy ott legyünk, ha szükségük van ránk. Bármikor, bármire, segíteni, vagy együtt örülni.

És milyen jó is figyelmet kapni a szeretteinktől. Nincs is ennél nagyobb ajándéka az életnek. Apróbb s nagyobb figyelmességeknek örülni, amit a családtagjainktól, kedves barátainktól kapunk.

Ehhez nem kell képlet. Elég a méréshez a szívünk.

(Igyekeztem sok figyelmet fordítani arra, hogy minél többször leírjam: figyelem. Lett is jó sok a szöveben, ugye figyeltétek?!😂)

2024. március 8., péntek

figyelem!

 (a dicséretről nem irtam, bár lett volna mit

azt hiszem azért mert nem birom elviselni...újabban

a figyelem viszont -bár ugyancsak nem kedvenc téma - foglalkoztat ls nagyon fontosnak is tartom!

már többször irtam róla, különböző megvilágitásokban: (némi ismétlődések miatt bocs, fontos lehetett...) (BOCS A HOSSZÚSÁGÉRT IS, BÁR MÉG TÖBB VAN...)


EMLÉKSZEM...emlékszem arra is, hogy alig vártam, hogy felnőtt legyek, főleg azért, hogy végre ne nekem tegyenek fel állandóan kérdéseket (rólam), hanem én kérdezhessek...

érdekes, fel sem vetődött bennem, hogy ez nem csak a felnőttség kritériuma lehetne?

úgy tűnt, mintha kifaggatnának örökösen (eszembe se jutott, hogy ez a személyem iránti figyelem nagyon is értékelendő, megbecsülendő kellene hogy legyen?!)

persze mindig illedelmesen válaszoltam (ha nem is túl részletesen) - mégha nehezemre is esett

aztán észre se vettem, mikor fordult ez meg; mikor "nőttem fel" - e szempontból

nem is olyan rég döbbentem rá, hogy - sajnos - már nem igen kérdezősködnek felőlem. hogy sajnos már nincsenek, akik kérdezzenek! (Akik olyan alapos és mély érdeklődéssel fordulnának felém, a sorsom felé. akiket annyira , őszintén és mélyen érdekelne a sorsom alakulása, a problémáim, én magam... )

és persze főleg az, hogy már rég én teszek fel kérdéseket, többet is, mint amit el tudnak viselni, akikre rázúdítom...

amikre ráadásul nem is kapok mindig választ, mert már ugyanúgy unják, akiket elhalmozok velük, mint én annak idején....

de majd előbb-utóbb ők is úgy járnak, mint én.... (?)


2010 JULIUS)


******


A KISÉRLET FOLYTATÓDIK...ÁRNYALÓDVA


....mármint a jó dolgok gyűjtése, akaratlanul  is, u.i. arra jöttem rá, minél inkább van ezek elvárása, annál inkább gyülekeznek. Amire és ahogy figyelünk, mindig az kap prioritást, így aztán át is lehet hangolódnunk rájuk

-ébredéskor álomnyomok nyomokról (örülök, hogy hasonlókép maradhat(unk) a mi matrixunkban, mint ahogy az interneten se törlődik olyan egyszerűen, ami felkerül(?),,,de rögtön a radir, radirozás betársul emellé,  már ébren...

-reggel csetteltem Izraelből valakivel, a szegedi Virág cuki újranyitása kapcsán ill. az Anna vízről, amit - mint közölte - egyik oldalági felmenőjéről neveztek el...kedves,közös ismerősökre is bukkantunk.. a régi Makóból....

-meglepően kellemes, szellős az idő kint

-a kerékpárjavitónál nyitva a kapu, már záróra után is kapok levegőt mindkét bicikligumimba (pedig csak a hátsóba kértem)

-ebéd friss, klasszikus rántott szelet (a pincér bevallja őszintén, hogy a húsleves most nekem zsiros lenne, mert már az alja)

-ráakadok a Délmagyarra benne a szokásos szombati kedvenc szivmelengető  Darvasi  (vagy inkább Sziv tárca., kisbeszéde, vigasza az árvaságról. Ami messziről nézve s az ő leirásában ugyancsak szép lehet.

-megint tarka , ragyogó rózsák sorfala közt vezet a bicikliutam a fürdő mögött

itt leülök egy padra, és több gyönyörűség vesz körül


-a hagymatikum szürke tornya fölött kameleonszürke felhők változó rajzolatai (Képzőművész is megirigyelhetné a háttérrajzot és koloritját)                   (de hát művésznek is a természet és/vagy  (majdnem mindegy) Isten a legnagyobb)

-de szépek a felhők nem csak a hagymatikum fölött, mindenütt, azok a felhők a legszebbek, amik mögött sejlik a nap

-a Nap néha kibukkan, olyankor felragyogtat mindent, ilyenkor a rózsák színei még élénkebbek, s rajtam is a királykék...és melegít

-madárcsicsergést is hallok az autózaj fölött, vidámak . fecske ficserg... gimiben sokat fecsegtem (én is) órán , beírták az ellenőrzömbe, most ennek is örülök, utólag, jókedvű lehettem, akkor... mégis, talán

-a szél úgy rezegteti a fán a leveleket, mintha kommunikálnának, mintha szóra akarná bírni őket (utólag jut eszembe, ezt is Petőfi szépen megírta: beszél a fákkal a (bús, őszi) szél..."

-de  a madarak tényleg kommunikálnak, jókedvűen, változatosan, vidáman valóban

-a szökőkút vizének halk aligcsobogása, mikor mellette elmegyek

-ébredési(álmodási?) gondolatfoszlányaim nyomhagyásról (mint az interneten, a mátrixunkban is)meg a radir/ozásról) tán sikerül félig-meddig megfogalmazni egy haikuban:

ami nem törlődik

nem viszi radir
van ami mély nyomot hagy
van. s ez nem panasz

-az út végén kanyarban váratlanul elémbukkan még egy rózsa

-már otthon, kis de jóleső biciklikörút után, tvben film Petőfi 73. jut eszem Paál Isti Petőfi rockja is 73-as... azok a hatvanas, hetvenes éveink... elvesztett ifjúkorunk...mégis jó visszaemlékezni rájuk...

-fb-on valaki idéz Kosztolányinak tulajdonítva egy mondatot, ami amúgy alapkérdés -de nekem rögtön gyanús - és tényleg, nem ő, hanem Karinthy a szerző .Különös eset

..."De vagyunk-e azok, amik lehetnénk?"

-régi egyetemi barátnőm felhivja figyelmet egy irodalomtörténész (Angyal Zsuzsa) új könyvére regényféle Kosztolányi életéről, a 8. fejezet különösen érdekel, "melyben Desirét...egy titkos társaság tagjává avatják."...mert ez az életrajzi mozzanat találkozás a nagyapámmal....(mert épp ő, dr Gonda Jenő volt a főtitkára ennek a titkos társaságnak) beirom, hogy ez a fejezet különösen érdekel (hiszen nagyapám vette fel , mint főtitkár a "titkos társaságba"), majd, hogy amúgy Kosztolányiból ("Desiréből") szakdolgoztam anno 1966. s a könyviró gáláns reagálása:őt meg a szakdolim érdekli , viszont

-végre sikerült telefonon beszélni kanadai unokabátyámmal, már ideges volt, mert azt az üzenetet kapta a vezetékesemen, hogy ki vagyok kapcsolva (pedig csak a kagylót nem rakhattam vissza, mikor a mobilom kerestem a vezetékesen)..(előtte smsek nekem, lányomnak, ő engem hiv, tud...megtudom unokabátyámtól, mindenki jól van, V is!:), D jön hamarosan Magyarországra...

-eszembe jut, milyen jó, ha rámtört az éhség, ehetek, ha az álmosság, később, eldönthetem kávét iszom vagy alszom (persze, előbbi lett)

-vásárolok,hogy holnap ne kelljen kijönni,  megint csavart mozdulat, a kocsiból a pultra rakosgatás közben, de most nem csípődött be annyira, mint szeptemberben a fürdőszobában, a kád és mosdó derékszögében,, és utána 4 hó...fájdalom, most nem lehet

itthon tv Trianon könyv Trvko műsorában,
kiderül számomra, hogy Sátoraljaújhely 1920-ban ketté vált és Szlovákiához került egy része Trianon miatt, jó tudni. mert ha mégis meglátogatnám őseim (Gonda/(Guttmann) egykori lakhelyét ...lehet, hogy Szlovákiában kell keressem....?!

- lányom hív játszótérről, hallom unokám kedvderitő hangját is, mellőle. Örülök ha hiv a lányom telefonon, de mindig figyelmeztetem,- ha ez akkor történik , ha fiával van -  inkább figyeljen rá.  Én is , ha hallom a hangját, a csacsogót,  a telefonba, ...

Mikor már elaszik a gyerek, beszélgethetnénk többet, még,de elengedem lányom, mert álmos lehet.. és hallom,telefonálás közben is  pakol -

-a Száműzött filmből Tom Hanks tekintete a négyes úton..(indent elvesztett) . és most hova...

--az éjszakai Hitchcock filmbe belealszom (de úgyis láttam már)--- aludni meg  jó.mégha  hajnalban fel is ébredünk (a derékfákjásunkra), de végül is felébredni is jó! addig jó...

------


az van igazán, amire a figyelmünket fókuszáljuk  (a derekamra moat nem)

ha nem figyelsz valamire (valakire), az olyan , mintha kétségbe vonnád, tagadnád a létét.

KISkoromban milyen fontos volt, mielőtt csináltam valamit (akrobatikus bravúrt, ügyességet) Anyu, figyelj! sose maradt el...és ő (ha) figyelt,  akkor még ügyesebb  voltam , a figyelmétől...


Ha figyelünk valakire, megerősítjük a létezését. Éltetjük.

De mindenre figyelni kell , a jóra, de a rosszra is. visszalépek az egyoldalúságból. Fáraszt is. Mint minden egyoldalúság és hamisság, torzítás.


viszont mindent nem fogok leirni, ez más kérdés. Bár itt is különböző vélemények lehetnek.

nemrég találtam rá anyukám egy mondatára: (mondta, nem irta, csak én lejegyeztem - de milyen jó:igy megmaradt.

Nem kell mindent leírni, 


Szilasi viszont a makói könyvtárban Grecsó könyvbemutatója közepette pont az ellenkezőjét mondta:, 

Mindent le kell írni!

Igy teljes a világ . A maga összetettségében (bipolaritásában is),  és ellentmondásaiban. minden lehet igaz. (és mindennek az ellenkezője is)  miénk a döntés.

de biztos nem fogok mindent leirni, elmondani már.... ez lehetetlenség. és hallgatni se fogok (tudok)
de szétválasztani se jót és rosszat ("jóról, rosszról nem gondolkodom"(J.A:)- fárasztó és erőltetett.)s különben is utólag kiderülhet, hogy a jóból rossz lett, s a rosszból jó....

maradjon az összetettség, a jin és jang... a lényeglátás és a figyelem...

2016 junius


******

AKI

.aki nem teszi le a telefont

aki nem rohan el
aki mindig ráér
nem szakít félbe
nem ásítozik
s nem pakolász
hanem végighallgat
ha szólsz hozzá

tudod…
olyan ez
mintha magaddal
beszélnél
de mégse

ő bölcsebb
mert kívülről is lát
sőt felülről nézve

nem hagy magadra
hidd el végre

benned is van
egy része
részed
s te a része

de azért
ne beszélj vele
hangosan
nyilvános helyen

azt hinnék
magadban teszed

pedig csak magaddal
s kicsit Vele
is

beszélj csak
nyugodtan
meghallgat
ha meg se szólalsz
akkor is

s válaszolsz
helyette is

már a kérdésedben
ott a válasz
ugyanis

különös párbeszéd ez
titka egyetlen egy

a figyelem

(szinonimája
a szeretet)

2017. március 14

*****

A SZAVAK ÉS A FIGYELEM CSŐDJE

hogy vagy?
mondom.

blablabla
blablabla

na és hogy vagy?
már megmondtam.

(azért azóta
kicsit rosszabbul)

2017 NOVEMBER

****

HALHATATLANSÁG ÉS KVANTUMFIZIKA ÉS SEMMI

már megint ebbe a kvantumfizikai tételbe botlottam

hogy csak akkor létezhet valami igazán, akkor van, ha figyelem tárgya azaz ha figyelnek rá

igy aztán van valmi abban, hogy azok maradhatnak szó szerint is halhatatlanok, akikre figyelnek, azaz megemlékeznek akár haláluk után is

ez a figyekem tartja őket  meg - szó szerint is, a kvantumfizika szerint

igaza volt Erzsi néninek, amikor azt mondta, hogy ő addig van, amig én emlékezek rá

(nade velem ő is meghal?!)


.......


örülök hogy nem lettem színész, nem hiszem hogy bírtam volna szuflával végig, és idő előtt lelépni a színpadról nem lehet öröm

(idő előtt lelépni a katedráról se volt az, ez igaz -pedig akkor még bírtam is volna "szuflával")

azt sajnálom viszont, hogy nem lettem igazán alkotó ember

hogy nem hoztam létre valamit (a színészet ebből a szempontból se rúghat labdába, mert illékony, amit ő létrehoz (kivéve a filmet,...mondjuk )

azt nagyon sajnálom hogy nem marad utánam semmi ami körbejárható, ami maradandó

se kép , se zene, se szobor, se ----

hát az a sok írás se, mert azok is szanaszét vannak----

(2019 JANUÁR)

*****

AZT VETTEM ÉSZRE,

azt vettem észre, hogy nekem könnyen megnyílnak az emberek, sokmindent elmondanak, anélkül, hogy kérdeznék, kíváncsiskodnék


arra is rájöttem, miért. mert tudok rájuk figyelni. összpontosítani, és ez már megértéssel és empátiával is jár,.és ez épp elég

talán ezért fáj, ha én ugyanezt nem tapasztalom.

utálom ha nem figyelnek rám

olyankor elhallgatok

(2019 FEBR 8)

***


A FIGYELEM

Azt hiszem, ha lenne valaki, akinek beszélhetnék, ki meghallgatna úgy, hogy közben nem csap éktelen zajt a fülembe, mert nem pakol - a vonal láthatatlan túloldalán, nem csinál mást, csak figyel, (mondjuk lehetne akár egy fizetett hivatásos pszichoterapauta :) ---  akkor nem firkálnék ennyit.


Igen, figyelemre lenne szükségem.

Az írás tulajdonképpen nem is pótolja azt.. azért is írok egyre többet és egyre reménytelenebbül.(bár ezért is örülök, nagyon is, a ritka visszajelzéseknek, akár még a negatívaknak is - mert az is a figyelem jele)

Én azt hiszem egy dolgot tanultam meg, nagyon, tanári pályafutásom során: figyelni, odafigyelni a másik emberre. Minden szavára, minden mozzanatára, megnyilvánulására. De ezt viszont én is elvártam a tanítványaimtól. Ha észrevettem, hogy akár a 30-ból egyetlen egy gyerek nem figyel, elhallgattam,addig, amíg észre nem vette magát, s nem tért vissza a figyelme. (persze ebben segitettek a többiek, mert  29 szigorú szempár szegeződött az eltévelygőre , hogy mi lesz már, miattad áll az óra...)

Apámról is emlegették, hogy  ha észrevette, hogy a társaságban nem figyelnek kellőképp rá, azonnal elhallgatott...

Ez az írás önbecsapás. Észrevettem, ha képet is teszek fel, sokan beérik azzal, csak a képet nézik meg
... a szöveg már teher

Nem baj.

Én azért írok.Kiabálok bele a levegőbe. Vagy csak suttogok. Hátha valakit elérek. Aki meghallgat és figyel rám. És esetleg válaszol is. De ha nem , úgy is jó. én akkor is beszélek. egy elképzelt, figyelmes hallgatósághoz. 

Szervusztok!


(2020. jan)

***

FIGYELEM

ahogy elmennek emberek, egyik napról a msikra szinte, alig észrevehetően
döbbenek rá, hogy sokkal jobban oda kéne figyelni a másikra
amig lehet!

2020 junius

***

A FIGYELEM MINIMUMA


a figyelem minimuma


igéreteit
be nem tartja

elfelejti?

választ se vár a messengeren
vagy meg se nézi

emileket sorozatban
mellőz

elfelejt felhivni

ha mégis
közben mást csinál

de ne szólj rá
mert megsértődik

nem számit

azért még emlékezik
rád

talán

2020

***

FIGYELEM4!

figyelmet nem lehet kierőszakolni

legfeljebb kiváltani

2020 november

***

UTOLSÓ LEVÉL

 figyelem

ezt az utolsó levelet

mi tartja még magát

de szárad,  zsugorodik,

törpül és fonnyad

egyre


tán igy 

könnyebb 

lesz

lehullnia

az avarba 

2020 NOV 19

*****

100%-OS FIGYELEM 


Apámról mesélte anyám, hogy keveset beszélt, de ha megszólalt annak mindig óriási jelentősége, súlya  volt...de el is várta, hogy 100%-ig figyeljenek ilyenkor rá. Csak rá.  Ha ez nem történt meg, megcsorbult, abban a pillanatban elhallgatott, s nem folytatta mondandóját - akár mondat vagy netán szó közben is.

Jut eszembe, én is ezt tettem, tanítás közben, ha egyvalakit is rajtakaptam nem rámkoncentrált figyelésben, mig magyaráztam, de ilyenkor a többiek rosszalló odafordulással meg is oldották a helyzetet és tanithattam tovább...

jut most eszembe az is, vajon mit tett volna apám, ha telefonálás közben rájött volna, hogy a vonal másik végén, nem figyelnek rá 100%-ig, illetve mást csinálnak...

szerintem letette volna a kagylót

én is ezt teszem!

2022 NOV


ÉS A VÉGÉN EGY CSATTANÓ:


csend rend figyelem, aki rossz lesz, megverem!


(nem igaz, soha senkit nem vertem meg, de tényleg nagyon fontos nekem a figyelem, tán a fentiekből ki is derült:)




 


2024. március 4., hétfő


A figyelem – pontosabban a mi figyelmünk gyerekkorunkban, mire és mennyire tudtunk koncentrálni, hogyan változott ez később (ha változott).

2024. február 29., csütörtök

Dicsérhetnek, csak én ne legyek ott!

Akárhogy gondolkodtam, gyerekkoromból nem tudtam dicséretet felidézni – legalábbis amolyan igazit, amikor valamiért kifejezetten megdicsértek volna. Pedig biztosan volt ilyen, mert ha nem lett volna, annak később, „tudatosabb” koromban nyilvánvalóan éreztem volna a hiányát. Az iskolában az első négy tanévben két tanítónénink volt, merőben más természetűek: Gizi néni kedves, mosolygós, finom jelenség, ő inkább dicsért, mint elmarasztalt volna bárkit. De harmadikban és negyedikben Lici néninek nem tartozott alaptermészetéhez a dicséret, ő bizony inkább a kákán is csomót kereső típus volt, tőle nem nagyon emlékszem még mosolyra sem, nemhogy dicséretre.

Hogy otthon kaptam-e dicséretet... elégedettek voltak velem, ha valami jól sikerült: jól van, ügyes vagy, ilyeneket persze kaptam, ezt valószínűleg nevezhetjük dicséretnek. Igaz, hogy nálunk nem volt követelmény az állandó tökéletes teljesítmény, főleg a tanulásban nem. Általában jó tanuló is voltam, a szüleim, hogy úgy mondjam, megszokták a jó osztályzatokat, azokért pedig külön dicséret nem járt és nem is vártam el. De ha valami nem a legjobban sikerült és például becsúszott egy gyengébb osztályzat, akkor csak annyit mondtak, hogy „majd kijavítod”, szóval, nem éltem örökös stresszben amiatt, hogy milyen jegyet kapok ebből vagy abból a nemszeretem tantárgyból.


Mióta felnőttnek számítok, érdekesen viszonyulok a kapott elismeréshez. 
Négyszemközt, vagy a hátam mögött dicsérhetnek, az még jól is esik, ahogy minden normális embernek. De a nyilvános dicsérettől kiráz a hideg. Szinte fizikailag irtózom attól, hogy több ember jelenlétében dicséretet kapjak, legszívesebben a padló alá süllyednék, na nem szégyenemben, egyszerűen csak azt szeretném, hogy ne lássanak mások, akik ott vannak. Egy példa: amikor a rajzkörben, ahová pár évig rendszeresen jártam, a tanárnő felkapta a befejezett vagy éppen készülő „művemet”, és lobogtatva hangos szóval dicsérte, attól jött az az érzés, pontosan az, amit az előbb leírtam, hogy bárcsak megnyílna a padló és most, itt, azonnal elsüllyedhetnék, hogy a körben ülő többiek ne láthassanak! Félreértés ne essék, egyáltalán nem kivételes tehetség voltam ott, a többiekével is ugyanezt művelte, de ők mindannyian jól viselték az ilyet, dagadó kebellel zsebelték be az elismerést, tehát gondolom, ez a normális hozzáállás,  nem pedig az enyém.   Egy lélekkurkász szakember mekkorát kutathatna az én dicséret-fóbiámon!

Hogyan dicsérek én? Erre eléggé kirívó és sajátos példaként elmondok egy esetet ötödéves koromból. Szegeden a gyakorló általános iskolában végeztem magyarból a gyakorló tanításomat az ötödik osztályban,  és az egyik kis srácot kihívtam felelni. A felelet erősen botladozott, vagyis majdnem semmit nem tudott szegénykém, egy ideig próbálkoztam, rávezettem, amire tudtam, nyökögött, makogott. A vezető tanár mindig ott ült az osztály háta mögött, az óra után pedig a tanáriban megbeszéltük az órát, ekkor is így történt. Egy ponton azt mondja nekem jótanácsként, szinte könyörgő hangon: „De ha egy gyerek ennyire nem tud semmit, akkor ne mondja neki azt, hogy jól van!” – azóta is elfog a vigyorgás, ha ezt felidézem, mert ma is hallom azt a jellegzetes, rimánkodó hanglejtést, amivel megpróbálta bennem tudatosítani a jövőre nézve, hogy ha nincs teljesítmény, akkor ne dicsérjek. Pedig én csak annyit mondtam a gyereknek, hogy jól van, menj a helyedre. 😆

2024. február 23., péntek

"A dícséret szép szó, ha kimondják, úgy jó"

    Másfél óra múlva el kell mennem, de igyekszem összeszedni a gondolataimat erről a számomra kicsit érzékeny témáról. Messzemenően egyetértek az előttem szólókkal, akik hangsúlyozták, mennyire fontos már gyerekkortól a dícséret, hogy felnőttkorra kialakuljon kellő mértékben az ember önbizalma, önbecsülése. Ugyanakkor az jut eszembe : ha ez ilyen egyszerű volna!...

   Régóta töprengek rajta, vajon miért esik olyan nehezemre a nyílt dícséret meghallgatása, miért fog el azonnal az ellenállhatatlan vágy, hogy legalább lefaragjak belőle valamit, mintegy mentegőzésként találjak egy-két érvet, melyekkel kisebbítsem a hatását... Finom volt a főztem? Azonnal hozzáteszem : kicsit elsóztam vagy túlfőztem, esetleg kifelejtettem belőle valamit, de legalábbis azzal kezdem, hogy nem nagy valami, hiszen semmi fantáziám nincs a főzés terén (ami igaz is!)... Ha valaki megdícséri egy rajzomat, nekem azonnal a hibái tűnnek szembe (melyeket mostanában már nem fedek fel), mintha a dícsérő csak vígasztalni akarna csupa jóságból, esetleg egyszerűen nem értene hozzá és azért tetszik neki...

   Gyerekkoromban, bár nem volt divatban a dícsérgetés a családban, itt-ott mégis csurrant-cseppent egy-két bátorító elismerés. Ritkán szembe, inkább mások előtt elejtett szavakban. Igy tudthattuk meg közvetve, hogy szüleinknek volt néha büszkeségre is okuk, s én olyankor pironkodva, feszélyezve hallgattam, legszívesebben elbújtam volna egy egérlyukban, csak hogy szabaduljak a kínos helyzetből. Iskolai eredményeim kezdettől fogva a legjobbak közé soroltak, de nem tekintettem érdemnek, hiszen csak csináltam, ami érdekelt, amit kellett, amit szerettem csinálni. 6-7 éves koromban ellestem a norvég-mintás kesztyű kötésének titkait, melyet Anya, rám se hederítve, nagyanyámnak próbált megtanítani, hogy segíthessen neki. Máig is emlékszem meglepetésére, amikor a háta mögül előléptem a pár centis, több tűvel körbekötött kis kesztyű kezdettel... Hát ez a meglepetés volt a dícsére! Most jövök rá, ebben a pillanatban, ahogy ezeket írom, honnan ered bizonyára az a furcsa és intenzív érzés bennem, amikor FELFEDEZNEK! Mindig is az keltett kellemes borzongást, ha valami olyan képesség, teljesítmény derült ki rólam, amire nem számítottak, de többnyire én magam sem!... Olyankor se kívántam a tömjénezést, hanem inkább a meglepődést, majd újabb, nehezebb próbára tevést, mintegy a bizalom jeleként. 

   Szülőként kezdettől fogva én is ezt az örökölt antik pedagógiát alkalmaztam ösztönösen, és irritált barátaink szokása, miszerint saját gyerekeik "aranyszavaival", szemükben egyedi tetteivel kérkedtek, mint a zsenialitás korai előjeleivel, többnyire jelenlétükben... Képtelen lettem volna rá, ahogy G. sem. Igy aztán nagyon meglepődtem, amikor fiam úgy 40 éves kora táján végre szememre vetette, mennyire megszenvedte, hogy kis barátaival ellentétben nem helyeztük annak idején piedesztálra!... Ugyanakkor hozzátette : később ez az érzés rengeteg energiát adott neki, hogy bizonyítson, túltegyen egykori játszótársain, ami messzemenően sikerült is neki.

   Nagymamaként sem fukarkodom már a dícséretekkel, levontam az előző évtizedek tanulságait. Igyekszem azonban most is, hogy ne vigyem túlzásba. A könnyen osztogatott, túlzó dícségetés üresen kong, közöttük hitelét veszti az őszinte szó is... Jobban tetszik még most is az elismerés, csakis a szükséges, se több, se kevesebb szóval, mint amennyi kell.   

2024. február 16., péntek

Gondolataim a dicséretről

Ízlelgetem a szót: …dicséret, dicséret, dicséret, dicséret. Üteme, dallama van, minél tovább mondjuk, annál jobban melengeti a szívünket. Talán vágyunk rá, vagy már nem? Ezt döntse el mindenki magában. S hogy kinek jár? Szerintem mindenkinek! Gyereknek éppúgy, mint anyának, apának, nagymamának, nagypapának, de még kedvenc háziállatunknak is. És kinek-kinek mennyi jár belőle? Nehéz kérdés nemcsak az egyszerű embernek, de még a pszichológusnak is. A vélemények is nagyon megoszlanak, hogy hol húzzuk meg a határt az „elegendő” vagy a „túlzott” dicséretek alkalmazásakor, mondásakor.

Még átgondolni is nehéz, mi minden tartozhat a témakörbe úgy, hogy a végére ne az a kép alakuljon ki bennünk, mint a közmondásban: „Öndicséret büdös!” (Pedig!!!) Már csak azért is nehéz, mert ha valaki nem tudja önmagát megdicsérni bármilyen tevékenységében, cselekedetében, akkor már eleve nem is nagyon várja/várhatja el, hogy más megdicsérje ugyanezért, legyen szó a tanulásról, munkáról, sportról, művészeti tevékenységről (táncról, zenéről, stb., stb.), kétkezi alkotásról, és sok minden másról, ami még itt felsorolható.

A témáról általánosan elmondható dolgokon túl most megpróbálom átgondolni az életemben ritkán fel-felbukkanó dicséreteket és sorjában felidézni azokat. Azt, hogy az őszinte dicsérő szót örömmel és mosolyogva kell átélni és megköszönni, csak nagyjából a hatvanas éveim elejétől tudtam megtanulni. Addig jóformán csak belülről éreztem, hogy szükségem van az elismerésre, de többnyire rezzenéstelen arccal hallgattam az elmondott dicsérő szót vagy mondatot. Hosszú tanulási folyamatban ma már én is lazán és mosolyogva tudom mondani: köszönöm. Ha nem igazán értek egyet a dicsérettel, netán túlzónak találom, akkor kicsit meg is cáfolom, de úgy, hogy az örömöt meghagyjam magamnak.

Első osztályból rémlik nekem, hogy az osztály legszebben író tanulói közé tartoztam. Ez leginkább édesanyám érdeme volt, aki bátyámnál és nálam is nagyon fontosnak tartotta, hogy minden nap hosszan gyakoroljuk türelmesen leírni az ábécé betűit, és ha nem volt elég szép a forma, azonnal radírozta is ki a nem tökéletes "a" vagy "b" betűt, hogy a teleírt sorok a lehető legszebb képet mutassák. Piros pontért ment a harc. Édesanyánknak élete végéig megmaradt a gyönyörűen formált lendületes írása.

Harmonika tanulásom idején tanárnőm Gizi néni elégedett mosolya volt számomra a legnagyobb dicséret, noha ő azért minden növendék hangversenyen és vizsgán elmondta, hogy ügyes voltam. Ezt a tényt a színtiszta ötös bizonyítványaim is alátámasztották Kulcsár Zoltán (Zeneoktatók Munkaközösségének igazgatója) és a szaktanárok aláírásával megerősítve.

Szép a tempód – állapította meg Rentka Laci bácsi a debreceni DVSC úszószakosztály edzője a mellúszó edzésemen. Ettől a dicsérettől az égig szálltam volna, ha nem épp a vízben úszom. Tizenkét éves sovány kiskamaszként elhittem magamról, hogy talán tehetséges lehetek, és akár később még versenyt is nyerhetek. De jött a mandulaműtétem, a fülemmel is sokat bajlódtam, és hamar „kiszálltam” a vízből, átnyergeltem a népitáncra. (Erről már írtam régebben.)

A táncpróbákon dicséretet leginkább a balett alapú bemelegítéseken kaptam az akkori asszisztenstől, ahol a pörgések-forgások és ugrások sokkal közelebb álltak a szívemhez, jobban is ment, mint maga a színpadi népitánc. Sokszor méláztam azon, mi lett volna, ha Budapesten élek, és alkalmam lett volna kislányként elkezdeni balettozni. De ez a mi lett volna, ha… kategória.

A középiskolás éveimen jobb ha gyorsan átugrok, ott csak a saját belső dicséretemet hallom magamban a gépírás órákon. De erről is írtam már, nem ismétlem.

Az első munkahelyemet nagyon szerettem, a második felejthető volt, „dicséretet” viszont csak a harmadik munkahelyemen kaptam, amit akkor úgy hívtak: „Kiváló dolgozó”. Tudjuk, tudjuk, hogy sokakban mennyire visszatetsző a régi szocialista rendszer eme megkülönböztető akkori kiváltsága. Mégis úgy gondolom, hogy a sok tehetséges fényszedő között egy sem akadt, aki ne érezte volna úgy, hogy ő is megérdemelné legalább egyszer, hogy az évente kiosztásra kerülő címet ő is megkaphassa. No, ezt a kiváló dolgozó címet és további két munkahelyemen az időnként adódó pénzjutalmakat elraktározhattam még a rendszer dicséreteként.

Manapság meg örömmel és boldogsággal hallgatom és „zsebelem be” gyermekeim és unokáim dicséretét hol ezért, hol azért.

Jómagam azt vallom, hogy a dicséret nem kerül pénzbe, sem fáradtságba, és ne fukarkodjunk vele. Bátran dicsérjük meg családtagjainkat, barátainkat - akár ismeretlen embertársunkat is gyönyörűen gondozott kertjéért (pl.) - minden olyan tettükért, tulajdonságukért, ami dicséretet érdemel.


2024. február 10., szombat

A legnagyobb hiba....

Dícséret, elismerés, sikerek, eredmények díjazása, szóval, tettel, tapssal, tussal, üdvözlettel?
Nem is tudom, mit írhatnék...Számomra nem volt ez sosem központi kérdés. Legalábbis magamra vetítve. A környezetemben, családi, baráti, munkatársi kapcsolataimat is beleérve, azt hiszem, - és remélem így volt, jól gondolom, - nem fukarkodtam a jó szóval, az ömlengés-mentes bókokkal, méltatással, nem a  tömjénezéssel, hanem természetesen, egyszerűen. Néha csak egy kacsintással, helyeslő bólogatással, egy apró gesztssal. Afféle való világ féle "lájkolással" 😉

Volt olyan kolléganőm, akit csodáltam, és ezt a magam módján, amikor csak lehetőségem volt rá, kifejezésre is juttattam. Ez is a dícséret egy fajtája talán. (Ő súlyos vonatbalesetben 3!!! végtagját vesztette el, 15 évesen. Attól kezdve amit elért és véghezvitt,nfantasztikus,már már hihetetlen és csodálatra méltó. A teljesség igénye nélkül: Érettségi, könyvelői tanfolyamok, főiskola, egyetem, mesterképzés. Közben minden lehetőt megtesz a sortársaiért. Valóban dícséretet érdemel, emberségből, akaraterőből, kitartásból.)
*
A gyerekeimet és unokáimat szívesen és sokat dícsérgetem. Belső tulajdonságaik miatt a legörömtelibb, de ha ügyesek, csinosak, szépen énekelnek, rajzolnak, stb., azért az se marad megjegyzés nélkül.
*
Hogy annakidején, gyerekkoromban ez hogy is volt? Próbálok konkrét eseteket felidézni, keresgélni az emlékeimben. A szüleim biztos mindig gratuláltak a jó bizonyítványaimhoz. és ha elértem valamit, ha sikerült valami. De nem ez maradt meg bennem. Hanem hogy velem örültek. A közös, együtt megélt érzésre emlékszem. És ez így igaz a barátokra, a körülöttem élőkre, a szeretteimre is. 

A munkahelyen? Jól esett persze, ha vállon veregettek, képletesen, de a feletteseknek nem ez volt a fő tevékenysége. 😛 Nem mintha nagyon érdekelt volna... Mindig is magamnak akartam megfelelni. A lécet elég magasra tettem... Hát azt a szintet próbáltam elérni, s közben nem igazán törődtem azzal, méltatnak-e. Akikkel együtt dolgoztam, azoktól megkaptam tettekben és segítőkészségben az elismerést.

Mára már nem vagyok ugyan annnyira kritikus magammal szemben, de pl a legidősebb unokám már megjegyezte: mama, ezt nagyon nem szeretem, sose vagy teljesen elégedett a főztöddel. Igyekszem hát nem szólni, ha mondjuk - szerintem- nem sikerült tökéletesen egy süti.😂

Amikor elolvastam az új témát, két dolog jutott eszembe. Hogy ne csak pár sort írjak (az a grafomán személyiségemnek nem felelne meg😂), ezért hablatyoltam itt ennyit kissé (?) szétszórtan. Most már jöhet a két emlék:

1.) Valamikor a 80-as évek végén, (mikor még fiatal anyuka voltam), egy nagy épület gondnokaként dolgoztam (8 emelet, 64 lakás, sok sok ifjú bentlakó) pár portásbácsival két takarítónővel, pótanya főnökömmel, a kis létszámnak, az egymás iránti szeretnek és tiszteletnek köszönhetően tényleg mintha egy család lettünk volna.Akkor kaptam olyan dícséretet, ami negatív, de mégse. Így hangzott:
- Tudod, E., egy hibád van neked, de az nagy.
- Igen? mi az?
-Hogy jó vagy. Mindenkivel, kivétel nélkül, akár megérdemlik, akár nem.

2.) A másik emlék nem olyan régi, nincs öt éves se. Mielőtt nyugdíjba mentem, az utolsó vidéki utamon (kisgyerekes rászorulókhoz vittünk élelmiszercsomagot) az egyik asszony ott a piac előtti téren megölelt, szép nyugdíjas éveket kívánt, köszönte, hogy mindig kedves voltam, és hogy hiányozni fog a mosolyom. 



Ezt csak azért tettem ide, legyen valami illusztráció is, és mert ilyen jelvényünk valóban volt is, a "csajokkal" kaptuk. Oklevél is van hozzá. Nekem abból az évből még sárvári írő-költő találkozóról is, egy bronz, de ez csak dicsekvés lenne. És olyan rég volt, tán igaz se volt 😊)

2024. február 9., péntek

Dicséret és öndicséret

Nem akartam írni a dicséretről, de hát egy s más eszembe jutott, s miért ne írnám le.
- Az első, ami beugrott: Az öndicséret büdös.
Egy régi filmvígjáték (A szép amerikai) egyik jelenete arról szól, hogy a férfi beszorul a kocsi csomagtartójába, Kulcs nincs, szerelme, a fiatal nő éjszaka szerelőt keres és talál: egy borostás öregedő embert. A nő kopog a csomagtartón, s így szól: „Drágám…” A szerelő magára érti a drágámat. Elemlámpájával alulról megvilágítja borostás ábrázatát és szendén vigyorog hozzá. Őt ismerték el, ő a drágám…  övé az elismerés…
- Az ember vágyik elismerésre. Van-e olyan valaki, aki kételkedik benne, hogy béremelését megérdemelte, jutalmát megérdemelte, előléptetését megérdemelte?
Aligha.
- Érdekes az a bibliai kitétel, amely a hegyi beszédben hangzik el: „Amikor adományt adsz, ne kürtöltess magad előtt, ahogyan a képmutatók teszik a zsinagógákban és az utcákon, hogy dicsérjék őket az emberek. Bizony mondom nektek: megkapták jutalmukat.”
A dicséret kikényszerítése rendetlen kívánság.
Hiúság lappang mögötte.
- Ám az is igaz, hogy a humánus tettekért kapott elismerés helyénvaló.
HHHadd hozzam ide a szerzetes Böjte Csaba kijelentését. Senkit se lehet jóvá szidni – az előző állítást igazolja. 
Különösen is igaz ez a gyermekek nevelése esetében.
- Ha egy kisgyerek érdemes cselekedetet visz végbe, meg kell érte dicsérni, hogy a jóra való késztetés rögzüljön benne. Ennek igazsága könnyen belátható. A jó cselekedet és az érte kapott elismerés mélyen bevésődik a gyerekbe, és motiválja, jó irányába tereli egész valóját.
A dicséret elmaradása pedig közönyössé teszi.
- „Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!
Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis” – morfondírozik hexameterben József Attila.
A dicséret ösztönöz. Elmaradása kétkedővé tesz.
- A művészek, tudósok mintegy kirakatban élnek. Valamennyire exhibicionisták. Számon tartják sikereiket és az érte bekebelezett elismeréseket. Ám minden csoda három napig tart. Jön az érzelmi hullámvölgy. Majd az erőfeszítés, hogy újabb elismeréseket zsebelhessen be a közismert személy. Ez a folyamat alighanem megállíthatatlanul jelen van sokak életében.
- Különös téma lehetne az, amikor valakik azért kapnak elismerést (anyagi elismerés, dicséretet, biztatást, hogy valami gonoszságot vigyenek végbe). De ebbe nem akarok belefogni. 
- Közhely az a szitu, amelyben a férj 20 évi házasság után is fukarkodik a dicsérettel, elismeréssel, köszönettel, szeretetének kifejezésével, és kérdésre, hogy már nem szeretsz, csak annyit válaszol: Húsz éve kimondtam, hogy szeretlek, s még nem vontam vissza.  
Megint csak oda lyukadhatunk ki, hogy kell az őszinte dicséret.

    
 


2024. február 4., vasárnap

 

Gyerekkori, felnőttkori dicséretek, akár téged dicsértek meg, akár te dicsértél meg valakit, nevezhetjük elismerésnek, pozitív visszajelzésnek, ahogy tetszik – írjunk arról, amiről  úgy érezzük, ebbe belefér.


2024. január 22., hétfő

Ahogy Göre Gábor elmondta

Göre Gábor bíró uram is így mesélte

 

Ujesztendő napján szokás szörént elszívesköttünk az méltóságos báró úrhon, hogy mondok engeggye az Jó Isten, hogy az emböri kornak végső határárig éljön a méltóságos úr ebbe a zúj esztendőbe, melyhöz hasolló lyókat kéván a kösség az méltóságos báróné asszonynak is.
Hát, nagyon szívesen láttak bennünket. Mögkénáltak valami szép sárga pájinkával is, hogy béhunytam a szömömet, mint a kokas, mikor kukuríkul.
-Mondok, miféle ital-e?
-Aszondi, fenediktiner, barátok főzik. No, mondok, oda kéne kűdeni a mi papunkat, mer lám, ellene perdikál az pájinkának.
Hanem,  bíró uram kévánságai közt a fijával is mögjárta, leírta, millyen a tanulás a Dignázijomba, merhogy a fija Pap akart lönni. A zegzámenön mög mögmonták, nem lehet belülle tudományos embör, nem tud sömmit még a magyar nyelvbül sé. Nem hitte el bíró uram a zegzámen végit, úgy felyezte be, hogy süllyeggyön el ez a Dignázijum, várhattyák, hogy én mégetzör rászavajjak a Kórmányra.
Így vagyok én is ebbe a zuj esztendőbe.Tavaly hejába írtam imélöket, volt, aki négybül egyre se válaszolt.
Most utoljára írok, jövőre nem is olvasok. Melyhöz hasolló lyókat kívánok a bíró úrral együtt!