2019. október 22., kedd

Papírkép

A fotózással való ismerkedésem egyszerre három irányból indult. A legizgalmasabb az volt, amikor a kezembe - pontosabban bőrszíjon a nyakamba - kaphattam a Reflektát. Ez egy jó márkájú, régifajta, tükörreflexes fényképezőgép volt, szép, világosbarna, kemény bőrtokban. A tükörreflexesség azt jelenti, hogy fölülről kellett belenézni. Gombnyomásra fölugrott egy kamrácska (jaj, ez tetszett benne a legjobban!) és abban  lehetett látni a majdani képet. Édesapám aztán tanítgatott a beállításokra, főleg a távolság felbecsülésére. És még képeket is csinálhattam vele!

A másik irány a képek előhívása és nagyítása volt, de ezt Rhumel olyan élethűen leírta, hogy nem is részletezem. Nagyon szerettem a besötétített fürdőszobában lesni, hogyan jön elő a kép a papíron. Aztán óvatosan, csipesszel kivenni a fémtálkában lévő folyadékból és rázogatni, hogy száradjon. Érdekes, a Facebook, amikor felidézi az embernek az évekkel azelőtt betett képeit, ugyanezt a mozdulatsort mutatja a bevezető klipben..., szeretem látni.

A harmadik irány az rossz emlék. "Fiam, nem tudnál egyszer értelmes képet vágni? Ne grimaszolj!" - hallottam minduntalan, amikor fényképeztek. Utáltam.

De a fényképezést nagyon megszerettem, volt kiktől örököljem. Édesapám szenvedélyes és jó fotós volt, anyu mellette szokott rá erre, és érdekes módon ő nyert díjat egy fotópályázaton, egy soproni, Ikva-parti képpel. Sokáig kint volt a falon a szobában. Amikor aztán anyuval magunkra maradtunk, már kötelességszerűen is fényképezett, hogy megörökítse édesapámnak a kisgyerek-életemet. Fényképeket, módjával, de lehetett küldeni a börtönbe.

Ahogy nőttem, okosodtam, később sorban jöttek a "kötelező" gépek, egy Beirette volt az első saját, aztán maradva az NDK-soknál egy kicsit komolyabb Praktica (jó gép volt), majd hosszú éveken át a már félautomata Mamiya, és mindezek megkoronázásaként az igazi, a mindene állítható Zenit! Leszámítva, hogy másfél kiló volt, nagyon szerettem, ma is megvan még, de  szegénynek nincs már jövőképe.
Az első digitális gépemet, egy kis Sonyt 2001-ben vettem, igen drágán, de már nagyon vágytam egy ilyenre. 2,1 megapixeles volt, ma a telefon tud 13-at. Aztán cserélődtek a Sonyk, ahogy egyre jobbak (és egyre olcsóbbak) lettek, mígnem ebben a kategóriában is eljutottam a vágyotthoz: egy Nikonhoz.  Hűséges szolgálat után, szegény, itt unatkozik a polcon, mert, hát, már csak a telefon...

Eddig a gyakorlati-technikai része, most nézzük a fényképezés lelkét és az én lelkemet. A kettőnek mostanra már sikerült szinkronba kerülnie. Ha be kéne írni valahova, hogy mi a hobbim, biztosan ezt nevezném meg! Az alkotás, az öröm, a feladat, lehetőség a pillanat megőrzésére, és igen, önmagam megmutatásárais, hiszen amit és ahogy fényképezek, az én vagyok.

Közösségben nőttem föl, tehát eleinte ezeknek az alkalmaknak a megörökítése volt a cél, mert jó volt később együtt nézegetni a diákat, odaadni mindenkinek a kért papírképeket. Aztán ez a világ elmúlt, túllépett rajta a technika és ki is öregedtünk belőle. Hosszú szünet következett.
Úgy négy-öt éve, hogy a Facebookra elkezdtem föltenni az aktuális albumaimat, mára már szépszámú követőm van, szeretik a képeimet. Nekem meg öröm megmutatni, hogy merre jártam, mit vettem észre, és legtöbbször magyarázatot, akár történetet is fűzök hozzájuk. Sokkal könnyebb így lejárni a gyalogló penzumot, hogy valami célja, értelme is van a kutyagolásnak.
A biztató, kedves szavaktól megbátorodva előfordult már, hogy beneveztem fotópályázatokra, nem hoztam szégyent a családra :)
Mégis, a legnagyobb elismerésnek azt tartom, hogy amikor idén Pünkösdkor a  fiatalok - nemcsak a mieink - egy gitáros flashmobot tartottak a Mátyás-templomnál, pár nappal előtte megcsörrent a telefonom: - Kriszta néni, fényképezel? - kérdezte-kérte a szervező. És ez így, jóval túl a hatvanon, nagyon megmelengette a szívemet. A képválogatás aztán ki is került az oldalukra, köszönetet mondva ott a fotósnak, ahogy illik. Aki pedig nem ismer, az dehogyis gondolta, hogy ezek egy néni képei! :)
Most már biztos vagyok abban, hogy egy egész életre szóló, örömteli és szép játékba szerettem bele, amikor édesapám először akasztotta a nyakamba a Reflektát.

2019. október 18., péntek

Holtomiglan-holtodiglan

Nem, nem volt ez klasszikus, nem volt ez házasság, de az első volt, az igazi volt és titkos. Titkos, lángoló szerelem. Évekig tartott, aztán abbahagytuk, aztán házasságot kötöttem - mással, ő is mással élt házasságban, aztán fellángolt, megszelídült,  aztán úgy intéztük, hogy dolgoztunk közösen pár ügyön, munka kapcsán gyakran találkozzunk, hetente, kéthetente együtt ebédeltünk valahol, ahol össze tudtunk futni, aztán autóbalesetet szenvedett. Válságos volt az állapota. A titkárnőjével üzent nekem, menjek be hozzá a kórházba. Ott feküdt a kórházi ágyon lebegett az ébrenlét, az álom, a lét a nemlét határán, ott által az általam ismeretlen családja körében, senki nem ismert, én tudtam, hogy ki kicsoda, ők nem hiszem, hogy tudták ki vagyok , egyik kezével az én kezemet fogta, másik kezével a felesége kezét. Mi meg szorítottuk és nem engedtük, hogy átcsusszanjon azonn a határon, hogy elmenjen...

Aztán elvált,  aztán én is elváltam, de a válásomkor megismertem a férjem beadványában a ő keze munkáját... - nem örültem neki, de nem szóltam.
Nem szóltunk.  Ezzel eltelt vagy 18 év... a telefonszáma ott volt  minden új telefonomban, de nem hívtam. Ő se.
Aztán tavaly nyár  végén augusztusban egyszer vele álmodtam, Intenzíven, valósághűen, beszélgettünk aztán elköszönt, hogy megy, várják.
Reggel még eszemben volt, hogy felhívom. de mint minden ilyen terv, csak elodázásra került, aztán nekem is bajom volt, magammal voltam elfoglalva. Elmaradt.
Októberben  egy facebook oldalon láttam megosztva a fia augusztus végi közleményét, hogy édesapja váratlanul meghalt, és csak egy szál virággal emlékezzen mindenki rá a temetésén- ami augusztus végén  ekkor és ekkor lesz.

Mégse ment el búcsú nélkül. De mostmár örökre úgy marad, hogy nem beszéltünk. 

Amíg ifjak vagyunk ez a holtomiglan-holtodiglan olyan messzi, megfoghatatlan ködös távlatokban lebegő valami. Aztán egyszer csak arra ébredünk, hogy  már nincs is olyan messze, már meg is történt- és hogy erre sem voltunk felkészülve. Pedig most már kéne. Legalább felkészülni, mert ha nem, akkor is itt lesz...

A fia - akivel egyébként nem ismerjük egymást- pár hónapja egy közös szakmai facebook csoportban  rámüzent, hogy  adjam már meg az elérhetőségemet, mert beszélnünk kellene.
Megadtam.
Még nem keresett. 
Nem tudom mi lehet az, amiről ismeretlenül beszélni szeretne velem.


2019. október 16., szerda

Az első millióm

Fényképezés, fotózás, masinák és gépek, fénymérő, állvány, exponálás, nagyító, negatívok, előhívás, megannyi olyan szó, amik végigkísérték a gyerekkoromat. Apám lelkesen és nem mellékesen, tehetségesen fotózott. Mint annyi mindenről, amiket  "művelt", erről sem tudom, hogy volt ideje rá? A rengeteg munka, a gumicsizmás-sárdagasztós beteghez járás, a sok-sok ismeretterjesztő előadás, a versírás és kiterjedt, vagy négy nyelven folyó levelezés mellett - hogy csak a hirtelen eszembe jutókat említsem -  hogy tudott a fényképezésbe is belefeledkezni?! 
Bizony jó lenne most elmesélni, milyen fényképezőgépei is voltak, de hát az efféle képességem teljesen hiányzik. (erősen kell gondolkoznom, most milyen márkájú műszaki eszközeink vannak...csak úgy tudom biztosan, ha megnézem :)
Talán egy Practicája volt, de lehet azzal a férjem fotózott. Vagy Zenit? A lényeg, hogy körülöttem mindig a férfiak csináltak képeket. Jó sokáig így volt ez. Én az asszisztencia része voltam. (no meg "modell" is, amit elég nehezen viseltem:) Talán már iskolás korom előtt segíthettem, mikor a bepokrócozott konyhaablak előtt, esténként Apáék nagyították, előhívták a képeket. Valami NDK-s dögnehéz készülékkel, mellette tálcák az előhívónak, fixálónak. Aki emlékszik, milyen kihúzható, dupla lavóros konyhaasztalok voltak annó, annak könnyű megértenie, hogy ezekben történt az öblítés, majd áztak a fix után az előhívott képek. Egy kis szárító is volt persze, egy ideig még használtuk mi is, de aztán a gyerekeinkről készült képekhez vettünk egy picit nagyobbat.
A mi "laborunk" a fürdőszoba volt, P.még a negatívot is maga hívta elő valami kis hengerféle izében, nem tudom hogy zajlott, ehhez én nem kellettem.:). Csak a színes diákat vittük a ...hmm, a nem is tudom, hogy hívták?-  fotóüzletbe.
Remek szórakozás volt, miután elaludtak az Aranyhajúak, nekiállni a képkészítésnek. Aztán éjjel a kádban áztak az "alkotások" és ahogy az időm engedte, szárítgattam őket, hogy mire délután a családfő hazaér, együtt nézhessük meg a végeredményt. Manapság ez annyira messzeségbe vesző, hihetetlen hobbinak tűnik. Mégis, milyen hozadéka van a jelenben is! Mindkét gyerkőcünknek készítettem a 30. születésnapjára fotókönyvet, és ezek nélkül a főként fekete-fehér képek nélkül mit sem érnének.
De nagyon nagyot ugrottam a gyerekkoromból  a gyerekeink gyerekorrára!
Volt közben egy nagy-nagy váltás! Amikor már én is fényképeztem. A címet is emiatt választottam. Mert persze nem lett nekem 17 évesen első millióm, viszont kaptam egy kis piros műanyag zacskóforma perselyt, amire szép nagy betűkkel volt felfestve: Az első millióm.


(Utólag szúrtam be ide a képet, nem akartam elhinni, rákerestem és megtaláltam, pont ilyen volt. :)

Ebbe tettük a családba bekerülő 10 forintosokat. Úgy emlékeztem, abban az évben (72)  lett új a tízes. Most utánanéztem,  már előző évben. Mindenesetre gyűltek a forintok és lett belőlük egy Zorki 10. Szép, emlékezetes és hosszú útra készültem ugyanis, és ehhez feltétlenül szükségem volt egy fényképezőgépre.
Három hetet töltöttem a SZU-ban, egy kedves baráti házaspár pótgyerekeként, barátnőnek, fogadott nővérnek és utazótársnak az ő lányuk mellé. Az útvonal Ungvár-Kiev-Moszkva-Leningrád-Novgorod - Brest, azután Lengyelországon, Csehszlovákián át haza. Ez ugyanis egy autós út volt, ami akkoriban igencsak ritkaságszámba ment. Ladák, Trabik, Wartburgok karavánjával utaztunk, általában napi 5-600 km-t. Az akkor divatos színes diák készültek... nagy tervem, hogy a többi padláson lapuló diával együtt felviszem a gépre, már beszereztem hozzá egy számomra is könnyen kezelhető eszközt, programot. Majd a téli, végre nyugdíjas estéimen jó lesz ezzel foglalkozni.
Az útvonal szigorúan előírt volt ugyan, de kicsit azért meg-megálltunk olyan helyeken is, - bár tilos lett volna :) - ahol csodaszép faházakat, bocskoros muzsikot, trojkát meg még annyi minden különöst, érdekeset, különlegeset fotózhattam. Nagy élmény volt, talán meghatározó is számomra, legalábbis a fotózást illetően. Mert utazni és fotózni, elválaszthatatlanná lett számomra!
Azért a diákon kívül maradt fenn néhány fekete-fehér is a gimis időkből. Jókat derülünk ezeken, és bizony erőteljes emlékidéző ereje van a régi képeknek.
Gyerekeinket az apukájuk fotózta, kiskorukban ez nem volt nehéz. De aztán ugyanúgy húzódoztak, ugyanúgy, ahogy én is kínlódtam gyerekként.
Mikor kezdtem el aztán megint és tértem vissza a fényképezésre? Amikor kaptam egy automata kis gépet. Kettőt is elnyűttem már, sőt, digitális is már a második van. Jobban szeretem, mint a telefont, de hát hiába, az meg jobban kéznél van, a felgyorsult élet ajándéka, hogy pillanatokon belül "odadobhatunk" egymásnak valamit az aktuális élethelyzetünkről. Szerencsére sok-sok képet, kis videót kapok az unokákról is. 
Ha utazunk, ha ünnepelünk, természetes, hogy készülnek képek. De ha épp csak együtt vagyunk, akkor is igyekszem pár kattintással raktározni. Mert szükség van ezekre a naptár-készítéshez is. Minden hónapra jut egy-két-három fotó, külön élvezet az óriási anyagból választani, s karácsonyra el is készülnek a kis asztali naptárak, az elmúlt év emlékeiből. 
A család a legfőbb témám. Mert ők a legfontosabbak. De sokat fényképezem a Balcsit, a szívemnek olyan nagyon kedves nádast a strandon, vagy az ajándék-csokraimat, a pompázó orchideáimat, a kertet, a virágba borult karácsonyi kaktuszt (ami sajnos idén feladta, bizony vagy 45-50 éves is lehetett, s milyen jó, hogy maradt róla emlék.) Régóta tervezem, hogy képpel, recepttel csinálok konyhai naptárt egyszer, ehhez is fényképezgetek már.

Nos, fényképezni jó! És szerintem kell is. Persze a kézbe fogható az igazi fotó, lehet nézegetni, akár együtt, akár egyedül, visszaemlékezve a szeretteinkre. De a telefonban, számítógépben tároltakból is lehet néha kinyomtatni párat.

Amikor 60 évesek lettünk, készítettem, na igen, egy fotókönyvet, egy közöset, a kettőnk gyerekkorától a mostani életünkig, két szálból indulva, majd ezeket szépen összefűzve. Most elővettem, mert van ebben a könyvben egy fejezet, az a címe, hogy "Fotózunk, fotózunk és fotózunk".





Fotózunk bizony a képeken "ezerrel", hegyet, folyót, várost, tengert, mindent. Fotózok én, a férjem, a férjem és a lányom együtt, fotóztuk egymást titkon, és élesben.
Megszámoltam, 9 oldalra  91 kép került, kisebbek, nagyobbak,  és mind-mind fotózós ....


A régi szép karácsonyi kaktusznak is itt a helye:





2019. október 13., vasárnap

Elmélkedés a fényképezésről, a fényképek világáról

Nagyon megérintett ez a téma. Az elmúlt hetekben, bárhol is jártam, más sem járt az eszemben, csak az, hogy mi mindent ne felejtsek el majd megemlíteni e téma kapcsán. A szemem maga volt az optika.
A legfontosabb életszakaszomba értem pár éve, a nyugdíjas korba, aminek velejárója, hogy nem szükséges a hét öt (munka)napján kimozdulnom az otthonomból. Így télen, ha rossz idő van, akkor előfordul, hogy 3-4 napig ki sem mozdulok. Ilyenkor is nagyon fontos viszont, hogy az agyam megkapja azt a – számomra igen fontos mennyiségű – színorgiát, ami nélkül hiányérzetem lenne. Volt idő, hogy napi szinten sok időt fordítottam a Pinterest képeinek nézegetésével, manapság meg sok-sok vlogot nézek, leginkább utazós témában, de sok egyéb témájú vlogot is kedvelek. Közös jellemzőjük, hogy nagyon színesek. A szín nélküli napokat valahogy csak „túlélem”.
Legrégibb fotóim egy éves korom utániak, természetesen fekete-fehérek. Ezek műtermi fotók, melyeket követett nagyon sok amatőr fotó, amelyet kizárólag az édesapám készített rólam és a családunkról. Édesanyám kezében soha nem láttam fényképezőgépet. Noha!!! - az ő munkahelye, ahogy már írtam is régebben, a Hajdú-Bihar megyei Napló (Lapkiadó Vállalat) volt. 1949-ben költöztek szüleim Debrecenbe, és édesanyám nyugdíjazásáig kizárólag a Naplónál dolgozott. Napi kapcsolata volt a fotósokkal, mint ahogy nekem is „totyogós” korom utántól végig, egészen a 90-es évek végéig. (Bérletekbe, igazolványokba ők készítették rólam a szükséges képeket.) A Napló legelső időszakában egy mindössze két szobából álló irodában működött, szemben a híres Aranybikával, a város legközpontibb helyén. Az egyik helyiség galériáján dolgoztak a fotósok, számszerint ketten. Ide egy fém csigalépcsőn lehetett felmenni, és én ahogy megtanultam lépcsőzni, már rendszeresen felmásztam. Nem emlékszem, hogy valaha is bárki tiltotta volna, hogy oda gyerek is felmenjen. Kaptam mindig a kezembe pirosas-lilás, fekete fémgurigára feltekerhető hosszú papírtekercseket, amivel jól elfoglaltam magam. Néha beléphettem a sötétkamrába is, amikor épp nem dolgoztak benne. Napi szinten láttam nagy fotóstáskával jönni-menni a két bácsit. Fontos, szorgos-dolgos emberként maradtak meg az emlékezetemben, és a leglényegesebb dolog, hogy kicsi koromtól úgy rögzült bennem a fotózás, hogy az nehéz, leginkább férfiaknak való munka. Kislányként nem is jutott eszembe, hogy kíváncsiskodjak, hogy néz ki egy fényképezőgép belülről. Soha nem nyúltam hozzá az édesapám fényképezőgépéhez. Nyilván elmondta még kicsi koromban, hogy ha film van a gépben, ha kinyitnám, a film fényt kapna, és előhívhatatlanná válna a befűzött filmtekercs. Ezek után magam számára is egy csoda volt, amikor a húszas éveim elején késztetést éreztem, hogy nekem is legyen egy saját fényképezőgépem. Az első gépem egy Zenit-E szovjet gyártmányú kis gép volt - ami nagyjából egy havi fizetésemet vitte el –, amikor a Hajdú néptánc együttessel Portugáliába készültünk. Akkor döntöttem úgy, hogy ott jó lenne saját fényképeket készítenem. Nos életemben talán csak azon az egy nyáron fényképeztem tele két tekercs filmet. Az első betelt tekercs után a filmcserét a csoportunk vezetőjére bíztam, aki ebben gyakorlott volt. Az előhívott képek ma is ugyanabban a dobozban vannak, amiben az OFOTÉRT kiadta őket az előhívás után. Jelenleg egy, a lányomtól örökölt csinos kis Casio fényképezőgépem van, amit – szinte – soha nem használok. Még nem volt idő rá, hogy megtanítsanak arra, hogyan kell beolvasni a képeket a laptopba. Nyilván én sem szorgalmaztam a betanulást.
Okostelefonom nincs, még ellenállok neki, de ha egyszer majd megszólal belül egy hang, hogy kell nekem is okostelefon, ha másért nem, a fényképezés miatt, akkor lehet hogy még beállok én is a „csak úgy” kattintgatók táborába. Barátnőim jól fotóznak, és készül rólam annyi kép, amennyi épp elég ahhoz, hogy maradjon utánam „nyom” a szűk családom számára. Különböző közös kirándulásaink alkalmával megkapom a képanyagot, és a legfontosabbakat e-mailben elküldöm a családnak. Azt, hogy ők beteszik-e a képtárukba, már rájuk bízom.
A fényképek albumban történő tárolásáig nehéz és időigényes út vezet. Ez számomra mindig egy előttem tolt feladat volt és lesz. Albumjaim bőséggel vannak, ezeket készen kapom a gyermekeimtől, és legfőképp az unokáimról készült képeket tartalmazzák.
Érdekes a fotókhoz, fotózáshoz való viszonyom. Bármennyire is imádom nézegetni a fényképeket, belülről soha nincs bennem vágy, hogy fotókiállításokat megnézzek. Véletlenszerűen ha mégis eljutok egy-egy kiállításra, mindig elámulok egy-egy kép kapcsán, hogy mennyire más és más egyes emberek látásmódja. Egészen varázslatos Jung Zseni vagy Szipál Márton nőket megjelenítő fotója számomra, mint ahogy szintén varázslatos volt Máté Bence Debrecen főterén kiállított százon felüli természetfotója. Ámulatba ejtő színekkel mutatta be Afrika állatvilágát. A hivatásos fotósokról, munkásságukról nem igazán tudnék érdemben szólni.
Végezetül a fotókhoz való „intim” viszonyom változásáról szeretnék pár gondolatot még elmesélni.
Sok fotó között élem manapság a napjaim. Szeretem, ha szinte kézközelből néznek rám a már nem élő családtagjaim, szeretteim. Nappalim falán folyamatosan bővül és frissül a fotófalam unokáimmal, mindaddig, amíg ellenállásba nem „lendülnek”.
Nyomon követhető, mennyire nem vettem jó néven serdülőkoromban, ha fényképezőgép elé állítottak. Olyan morcos képek születtek rólam, hogy mai napig érzem az ellenállásomat, hogy hagyjanak békén, nem akarom engedni, hogy fotózzanak. A nyolcadikos ballagásomat mai napig fel tudom idézni, mennyit forgattam a nyakam, nehogy apukám elkaphassa az arcomat teliből. Utólag már késő a bánat. A masszív ellenállásom megtörése talán negyvenes éveim elejére esik. Manapság meg már szívesen veszem, ha valaki hajlandó rólam képet készíteni, néha én kérek egy-egy beállítást magamról, ha olyan helyen járok, amit fotón is szeretnék később újra látni, átélni az akkori érzéseket.
Életem során számtalanszor találkoztam szelektív szigetek mentén szétszóródott fényképekkel. Tudom, sok dolog szorítja össze a szívünket, de számomra az egyik legszomorúbb látvány, amikor fotók, néhányszor fotóalbumok kerülnek porba-sárba. Az utódaink felelőssége lenne, hogy lakásfelszámolások után ne szembesülhessünk az elmúlás eme méltatlan megnyilvánulásával.
A fotók sorsa megérne egy újabb mesét.

A képen a következők lehetnek: 46 ember


2019. október 8., kedd

Fényképezés sötétkamrával



Az ELTE tanárképző gyakorlati feladatai között  "fizikai kísérletek" alcímen megtaláltam, hogyan próbált keresztapám annak idején a fényképezés alapjaira megtanítani egy saját készítésű papírdoboz kamerával.
A művelet nem túl bonyolult, de akkor engem egyáltalán nem érdekelt a camera obscura, semmi csodálatosat nem találtam abban, hogy megjelenik valami papíron vagy a falon, amit én magam sokkal jobban látok, sőt, ha lehunyom a szemem, magam elé tudom idézni, mit láttam, akár hetek, hónapok múlva is. Keresztapám tanár volt. Francia-német szakos, anyanyelvének a németet írta be az életrajzába. Hadifogságból visszajutott, de B-listára tették a háború után, évekig nem taníthatott. Én meg nem hagytam magam tanítani.
A német időkből jó minőségű fényképezőgépei voltak, ezekkel sikerült elhelyezkednie  az orvostudományi egyetem anatómiai intézetében 1945 után. Itt fényképezte a tudós professzorok sejtmetszeteit, a halottak beteg szerveit, a betegségek nyomait az orvosok útmutatása alapján, a gyilkosságok bizonyítékait a testszövetek sérüléseinek szakszerű fényképezésével.
Amatőr fényképésznek tartotta magát, és amint lehetett, visszament tanítani a Radnótiba a hatvanas évek végéig, haláláig. Arról lemondott, hogy engem fényképezni tanítson.

Sokan voltak körülöttem fényképészek, nekik hagytam a dicsőséget. Az Édesanyám például nagyon szeretett fényképezni, kapott is egy profi gépet keresztanyjától, a mostanában kiállításokon is bemutatott egykori fényképésztől: Beck Mancitól. Az itt következő dedikált fotó az ő munkája, nem adtuk be a kiállítás képei közé. Manci néni a keresztlányát, a mi anyukánkat fényképezte le kicsi lánytestvére társaságában. Érdekes ez a stílus, azért mutatom meg. Elmosódott háttérrel emeli ki a fotó az arcokat, a szemek világítanak, értelem és szelídség tükröződik rajtuk. Manci néni mint profi emberismerő már a gyerekekben is meglátta jellemző tulajdonságaikat.

Anyukám fényképezőgépe, az ajándék Voigtlender ma is megvan. Nincs használatban, de őrizzük mint emléket és mint ipari értéket. Volt egy könyve is németül -Manci néni Bécsben tanult, onnan hozhatta a maga korában művészi értékeket felmutató igényességet - a könyv címe megvan a neten, sajnos, nem kapható. "Kamera und kunst" a címe. Sokszor átlapoztam tíz-tizenkét éves koromban. Legalább negyven fekete-fehér fotó volt benne fényes műnyomó papíron, lábjegyzetekkel, a fényképészek nevével, gépeik és a fotók adataival, titkos tudomány volt az én gyerekkori értetlenségemben.

Természetesen a fő fényképész az Édesapám volt. Ő, mint tanár mindennek utánajárt, irtózott az amatőrségtől, nem kísérelt művészi ábrázolásokat, viszont  a pontosság volt a vesszőparipája. Dokumentumokat készített a család és az iskola, az akkoriban még fiú felsőkereskedelmi középiskola eseményeiről. A képein mindig emberek vagy megmutatni szánt tárgyak voltak. (Szerelte az iskolája villanyos csengőjét, falióráját, ajtót vágatott a folyosó végére, hogy a hátsó lépcsőhöz ne kelljen körbemenni az egész épületben, ilyen kis fegyvertényeket dokumentált.) Kedves ismeretségbe került Gink Károllyal, a pesti felsőkereskedelmi iskola fotókörének megalapítójával. Többször járt Szegeden a később nevet szerzett fotós. Rólam is csinált egy sorozat képet nálunk a teraszon, ez itt az egyik:

Nem olyan régen megemlítettem, hogy a házunkban is dolgozott egy fényképész, több mint harminc évig bérelte az egyik utcai üzlethelyiséget. A hátsó traktusban sötétkamrát kerített el, sokszor álldogáltam mellette a piros fényben, amíg előhívta a fotóit, el is magyarázta, melyik edényben milyen vegyszer van és mire szolgál. Sajnos, ez sem hatott meg, nem akartam laboráns lenni az Ofotértnél. Az tetszett, hogy a fényképész mennyire elhivatottan tudott beszélni a napi munkájáról.
Akkoriban, az ötvenes-hatvanas években sok iskolában, sőt vállalatoknál, különféle cégeknél tartottak fenn fotósarkot, rendeztek be sötétkamrát. A vállalati keretből vásárolták a filmeket, másolópapírokat, szárítóeszközöket, meg ami kellett a nagyításhoz, sokszorosításhoz. Vannak régről fényképeink, a férjem munkái, ezeket a fényképezéstől (Szmena) a kész papírképig mind ő csinálta. Van sorozat Mongóliáról, Korfuról, Bolognáról, Erdélyről-Romániáról, Bulgáriáról, A Magas-Tátráról, az élet sok megőrzésre méltó mozzanatát hívják elő az emlékezetem sötét kamrájából.

Az első fényképezőgépemet 64 éves koromban kaptam. HP márkájú automata gép volt. Esztergomban tettünk egy sétát külön a fényképezés kedvéért, és láss csudát, én is fölfedeztem  fényképre kívánkozó részleteket. A szökőkutat úgy, hogy mögötte kivillanjon a város címere, a Kis-Dunapart platánjai között az alkonyati árnyakat, az árvízi emléktáblát egy templom falán, egy lépcsőházat, amiben úgy csavarodott a lépcső, ahogy sehol másutt, meg  a Szent Tamás-hegyen a Babits utcában érdekes polgári ház bejáratát, fölötte Szűz Mária szoborral, szóval egyedi dolgokat kerestem és találtam az első fényképezőgépemmel.
Kedves férjem csinált a képeimből egy slide show-t, alátett egy jó könnyűzenét, így tette közzé a családi weboldalon a kezdő fotós ismeretterjesztő munkáját.
Ez tizenöt éve történt. Most a második Olympust nyűvöm, meg vagyok vele elégedve. Okos telefonom nincs, még sms-t se tudok küldeni az egyszerű Alkatellel, lassú és tétova ujjaim a finommozgásokkal bajban vannak.
A hosszú távú emlékezet legsötétebb kamrája még működik, elég is belőle ennyi.


2019. október 6., vasárnap

Fényképezés régen és ma

Korábban, amikor az arcképeinkről írtunk, már kifejtettem, hogy családunkban a  fényképezkedések a következő megoszlásban zajlottak:  gyerekkori amatőrképeimet Apu készítette egy őskori kis Kodak boxgéppel, mely később sok-sok évig volt az egyetlen fényképezőgépünk. Aztán egész kisgyerekkoromban, három-négyévesen egy vagy két alkalommal bevittek a mára csak nosztalgikus emlékké vált körúti Mosoly Albuma nevű műterembe,  ott mindenféle játékszerek, babakocsi, játéktelefon, golyós számológép, állványos fekete tábla előtt kellett "pózolnom", míg a fotós szakember bevilágította a helyszínt. Ezeken az eseteken kívül pedig volt még "a Vajna", a rákosligeti fényképész. Ha igazolványkép kellett, mentünk a Vajnához. Úgyszintén akkor is, ha csak úgy, bármilyen célból képet akartunk magunkról, nálunk ez általában olyankor következett be, amikor a bácskai nagymamának szerettünk volna küldeni képet rólam, az egy szem unokájáról.

Az iskolai fényképezésekről, azt hiszem, a mi korosztályunk nagyjából azonos emlékeket tud felidézni: az udvaron valamelyik viszonylag tűrhető állapotú fal elé két vagy három tornapadot tettek, azokra állt fel az osztály. Nyolcadikban ez annyit változott, hogy mivel nem egyetlen osztályfőnök, hanem több szaktanár is tartozott az osztályhoz, a tornapadok elé egy sor széket is tettek a tanárok számára. Az évente megejtett osztályfényképezéseken kívül egyetlen esetre emlékszem, amikor másodikos korunkban egyenként leültettek bennünket egy füzet mögé, kezünkben ceruzával, és úgy készült külön fotó mindegyikünkről.

A gimnázium negyedik osztályában nagy esemény volt a tablókép készítése, amit természetesen sok vita előzött meg: hol fogjuk elkészíttetni, de főleg, hogy mibe öltözzünk a fotózáshoz? Természetesen azt terveztük, hogy ugyanaz lesz majd a ballagási öltözékünk is. A fiúknak fekete öltöny, fehér ing és csokornyakkendő lett a döntés, a lányoknak már nem volt ennyire egyszerű a megoldás. Amikor én negyedikes voltam, akkor jöttek divatba a fehér, madeiracsíkokkal díszített blúzok: a blúz elejére egymás alá végig madeira-szalagokat varrtak. Mivel a fotózás az első félévben, novemberben zajlott,  annyira korán még szinte senkinek nem volt készen a majd májusban esedékes ballagási ruhája. Például közülünk még csak egyetlen lánynak volt megvarrva a fent említett fehér blúza, a nyakvonalon középen kis fonott fekete zsinórból kötött masnival. Miután a mi külső kerületünkből bebumliztunk a körúti Fényszöv műterembe, ott a két öltözőben lázas átöltözés kezdődött, a fiúk az egyetlen fehér inget és fekete zakót, no meg a csokornyakkendőt operálták magukra, egyikük a másik után. Mi, lányok pedig az egyetlen blúzt adtuk kézről kézre és kaptuk fel magunkra, miközben persze a frizurát is óvni kellett. Nagy buli volt, mondhatom. :)

Saját fényképezőgépem valamikor a nyolcvanas évek elején lett, úgynevezett pocket gép, de nagy csalódást okozott, hamarosan meg is váltam tőle. Aztán vettem egy keletnémet Beirette-t, jobb képeket készített, mint az időnként kölcsönkért félautomata Mamiya. Ma is megvan, nincs szívem kidobni. A gépekben a filmcsere külön élmény volt és vannak emlékezetes eseteim is, például amikor Szentpéterváron a Vérző Megváltó temploma mellett fogyott ki a film, és a novemberi hidegben kellett fagyos ujjakkal kioperálnom az elhasználtat, majd betenni az előrelátóan magammal hozott másik tekercset. És talán mondanom se kell, hogy az akkori fotós lehetőségeit erősen korlátozta a filmkockák száma. Aztán elmentünk előhívatni, ha papírkép lett, nagy izgalommal figyeltük az elkészült kép minőségét, ha pedig diakockák lettek, azok keretezése kedvenc foglaltosságom volt. 

Ma már nem használok fényképezőgépet, bármi megörökítésére tökéletesen megfelel nekem a telefonom kamerája. Egyébként sem kattintgatok ész nélkül - pedig megtehetném, legfeljebb kitörlöm a rosszul sikerülteket - de ami engem illet, inkább figyelek, szemlélődöm, élményt gyűjtök, eltárolom idebent. Uram bocsá', néha egyáltalán nem is fényképezek. Majdnem mindenben egyetértek Bicskei Zoltán grafikus-filmrendezővel, aki ezt vallja:

"Nem szeretem ezt a mai agyondokumentált világot, mert semmire se emlékeznek, semmi se a lélekben ülepedik le, nem ott hívódik elő... ahogy tárgyiasítod a világot, úgy szegényesíted a lelkedet. A fénykép, a vázlat az mind valahol egy szegényesítés, a megfigyelés, az pontosan elég... ha élmény igazán egy-egy részlet, ha megkap. Azt úgyse felejted el sose, ami élménnyé válik."

2019. szeptember 13., péntek

Fényképezésről, képekről, technikáról - és emlékekről...

    Éppen rászántam a következő órát, hogy elindítsam a bejegyzések sorát, melyeknek szerzői, köztük magam is, mintha az ajtóban tiporogva várnánk mindig, hogy valaki elsőnek megnyissa a rést. S akkor megláttam, hogy Mick megelőzött : valahol biztos voltam benne, hogy szenvedélyes fotósunk fut be elsőnek!
    Voltaképpen "csalok" egy kicsit: bevezetőnek idemásolom 2013. márciusi bejegyzésemet, mely korai fotós élményeimet foglalja össze.  

  Ez a fénykép már a múlt, akkor is, ha két szereplője még él... (ma már csak egy... úgy-ahogy.) 
Az ötvenes évek elején készült. Lehettem vagy hétéves? Öcsém húsz hónappal fiatalabb, mégis majdnem nagyobb nálam. Iduska néném állt még be a képbe, éppen látogatóban a Dunántúl másik végéről, a Vas és Veszprém megye határán megbújó kis faluból, mely anya kiapadhatatlan nosztalgiája nyomán mesebeli vakációink színhelyévé lett. Anya lehetett huszonöt-huszonhat éves, Iduska néném hárommal több.
   Nem volt még akkor fényképezőgépünk  -  az elsőt évekkel később Moszkvában vettem, kicsit megilletődve e kincs birtoklásától  -  ezért időnként elmentünk Etelka néni műhelyébe, ahol mindenütt rejtélyes filmtekercsek kígyóztak, s nem kevésbé titokzatos félhomály uralkodott a kulisszák mögött... Az előtérben néhány "kellék" a művészi beállításokhoz: kisasztal, régi karosszék, virágcsokor, még egy idegen paprikajancsit is magamhoz kellett ölelnem!... Két reflektor világított élesen a szemünkbe, amitől általában mindenki hunyorgott egy kicsit a képeken. Miután Etelka néni megelégedett a beállítással, mozdulatlanná dermedve kellett kivárnunk, míg előbújik a fekete kendő alól, miközben hiába lestük a megígért kismadarat... Ehelyett a még élesebb vaku csapódott a szemünkbe!
   Amikor nagyobb lettem, már én mehettem el a képekért, melyeket mindig izgatottan vártam. Etelka néni többnyire lázasan keresgélt a nagy halom klisé között: sohasem értettem meg, hogy tudta kiismerni magát a nagy káoszban... Többnyire képtelen volt a határidőt betartani, s így várakozás közben megcsodálhattam a képeken végzett utolsó símításokat: azt a bizonyos retusálást, melyet hajszálvékony kis ecsettel hajtott végre, titokzatos kis üvegcsékbe mártva, sőt, időnként meg is nyalintva a végét... Most is előttem van a sötét műhely, mélyen a képek fölé hajló fej, melyet csak a kis asztali lámpa világít meg...

   Amikor 1976-ban Berlinbe kerültünk Gilbert-rel, a három nyugat-berlini megszállási zóna angol és különösen amerikai boltjaiban nagy volt a választék a jobbnál jobb technikai felszerelésekben, ráadásul az áfa visszatérítése mellett... Nekünk, a francia hadsereg szárnyai alatt, volt megfelelő igazolványunk ehhez a kedvezményhez (az algériai 2 év után valóságos "terülj asztalkam" elé ültettek bennünket!). Itt szerelte fel magát G. fényképezőgéppel, különböző lencsékkel, hozzávaló vállon hordható  -  kemény  -  táskával, amibe minden belefért ugyan, de rettentő nehéz volt cipelni utazásaink alatt. Én inkább egy super8-as filmfelvevő felé fordultam, miután 1977-ben fiunk is megszületett. Miközben G. fényképezett, én filmeztem. Mi lesz ezzel a sok "romlandó" de számunkra nagyon fontos dokumentummal?...
   Aztán jött a digitális minden... Először még volt ilyen fényképezőgépem, de lassan a telefon mindent kiszorított. Mai világunkban, igaz, több hely lett az anyagtalan képek, emlékek tárolására, mint papír-korukban, felszabadul az albumok helye a polcon. Kicsit az az érzésem azonban, hogy lejárt a kézről kézre adott képek felett összedugott fejjel merengő, nevető, közös élményekben együtt elmerülő idők kora...  

Kutyasétáltatás helyett

Új közös blogtéma: fényképezőgépeink. A fotózásról hogy lehetne egy posztban valamit mondani. Azt hiszem, csak slágvortokban (Schlagwort) röppentek fel egy-egy témát. 
Fényképezőgépeim? 16 éves koromig nekem semmilyen, a rokonnak FED-2-je volt. Az elsőt, egy Altissa boxgépet, használtan vettem. Majd megörököltem én is egy FED-2-t. Sokáig azzal fényképeztem. Színeset is. A Fuji-képek sárga, az ORWO képek vörös, a Kodak-képek kék tónusúak lettek.
A FED után kaptam egy Chinont, utóbb karácsonyra egy Fujifilm FinePix 200EXR kamerát (1 kg üveg a kézi-zoom miatt). Azzal készülnek a digitális fotók, videók, Samsung okos telefonommal (18 dkg) párhuzamosan. A tablet-ünkkel még sose készítettem képet, pedig képes rá az is.
Amikor még csak másnak volt digitális fényképezőgépe, és eldicsekedett vele, hogy 9000 képet készített, kritikusan megjegyeztem, hogy ugyan mit kezd ennyi képpel? Most én kb. 30 000 képnél tartok, és nem kérdezem meg magamtól, hogy mit kezdjek velük.
A fotózás olyannyira általános és szapora tevékenység lett, hogy felmerül a kérdés: Mit és miért fényképezünk? Saját válaszom: Mert vannak arra alkalmas témák, mert szép a természet és nincsenek személyiségi jogai (ezzel válaszoltam arra a fel nem tett kérdésre is, hogy miért kerülöm a portréfotózást), mert a kommunikáció egy lehetséges eszköze, mert a szívgyógyász napi sétát írt elő, arra buzdítva, hogy vegyek egy kiskutyát, az majd levisz sétálni. Nem vettem. Nekem vettek kamerát, hogy vigyem magammal, ha más úgyis sétálok. 
A mai technika nagyon sokat segít. A nyers képeket ráncba szedi (utómunkálatok). Ami még érdekesebb, a régi papírképekről készült szkennelt anyagokat is lehet vele javítani.    
Szerintem a mai fotósok stílusát az adja, hogy milyen módon nyúlnak bele a felvett nyersanyagba.  Én rendszerint a képkivágással és a síkok beállításával (függ, vízsz.) kezdem, majd élesítem, ha kell, ráerősítek a kontrasztra, csökkentem a fényerőt, ha kell és derítem azzal, hogy az árnyékos részeket megvilágosítom. Így általában inkább kemény kontúrúak, rajzosak a felvételeim, ha más szempont nem vezet.
A fotózáshoz iskola is tartozik. Kerülöm az iskolát. Nekem ne mondja meg senki, hogy az akadémikussághoz miféle állandók tartoznak. Nem szeretem e téren a kritikát. Ha nem tetszik a képem, ne nézze. Azt gondolom, hogy minden képemmel valamit közölni szeretnék. Ennek a mondandónak kell átmenni a felvételen.
A digitális képek efemerebbek a papírképeknél. Egy pillanat alatt semmivé lehetnek, a technika gyors erkölcsi kopása miatt, a digitális tárolás megbízhatatlansága folytán. Időnként érdemes külső tárhelyre menteni őket.
***
Korábbi fényképezőgépeimet egy gyűjtő barátomnak adtam. Lehet, hogy már sokat érnek (igazán nem érdekel).
***
Egy sárgaréz foglalatú kb. 100 éve készült összetett lencsét bevittem annak idején a József A. utcában működő fotóboltba, ahol bizományba átvették. Akkor 5000 ft-ot kaptam érte. (Ma a bolt sincs meg.)
***
Egy tekercs filmet ellőttem Pajtás géppel is. Nem lehetett igazán éles képeket készíteni azzal a bakelitszagú masinával. Redőnyös Voigtländerem, Leicám sose volt, Duflexem se. Ma az okos telefonok sokkal többet tudnak náluk.
***
Egyik sógornőm ma is kisfilmes gépet használ. Igazi kuriózum. (Ugye egy lendülettel 36 kép. Majd kidolgozás műteremben, érte kell menni, újabb idő. Viszont kézbe fogható a felvétel.)
***
Hacsek szerint a fotó keresztnév. Miért? – kérdezi Sajó. – Mert ki van írva, hogy Kovács Fotó. (Mars ki!)
Na jó, itt abbahagyom.

 

2019. szeptember 9., hétfő



Nem fényképeket várunk, hanem visszaemlékezést arra, hogy kinek mit jelentett, illetve jelentett-e valamit maga a fényképezés, milyen fényképezőgépeinkre emlékszünk, milyen családi fényképezkedésekre tudunk visszagondolni - egyszóval mindenről lehet mesélni a témával kapcsolatban, ahogy ez lenni szokott. 

2019. augusztus 5., hétfő

Szüleinktől örököltük...


Milyen könnyű is lenne elintézni természetünk, egyéniségünk jó és rossz tulajdonságait a fenti megállapítással: szüleinktől örököltük. Sajnos a helyzet egyáltalán nem ilyen egyszerű. Bizonyára nagyon sokan vagyunk, akik úgy érzik, hogy szinte alig-alig találnak közös, öröklött tulajdonságot a szüleikkel. Lassan már hajlamos volnék elhinni, hogy a „leszületendő" gyermek választja ki a szüleit. Ha ez így lenne, akkor én nagyon elégedett lennék a választott szülőpárommal.
Harmincéves voltam, amikor az édesapám, és ötvenegyedik, amikor az édesanyám meghalt. Talán nem haragudna meg rám az apukám, ha leírom, hogy sokkal jobban kötődtem az édesanyámhoz, már csak az együtt eltöltött időnk okán is.
Amikor önvizsgálatot tartok, az teljesen egyértelmű, hogy csakis az édesanyámhoz próbálom hasonlít(gat)ni magam. Pedig egész gyermekkoromban azt hallottam, hogy a természetem tisztára az apukámé, a kinézetem meg az anyukámé. Legjobban persze azt szeretném, ha minden embert kizárólag önmagához mérten vizsgálnánk. Ahogy a gyermekből fiatal felnőtt lesz, és a fiatal felnőtt kifejleszti önmagában az érett embert, és nem hasonlítgatnák őt egyik szülőjéhez sem. Lehet, azért érzem így, mert hiányolom magamból a bennük dicséretet érdemlő aktivitást, tudatosságot, tervezőképességet, és még sorolhatnám a sok jót, amit felfedezhettem bennük. Mintha minden jó dolgukat én csakazértsem abban a formában szeretném követni, vagy ha akarnám se tudnám olyan jól csinálni.
Édesanyám rendkívül jó alkalmazkodóképességgel rendelkező asszony volt, így hosszú évek távolából sem csodálkozom azon, hogy kettejük kapcsolata igazán kiegyensúlyozottnak, már-már harmonikusnak volt mondható. Nagy egyetértésben szervezték-tervezték az életüket. Nálam ez is ellentétes, én szeretem rábízni magam az élet véletlenszerűségére. Hogy érthetőbb legyek, jöjjenek a példák.
Három éves koromtól 16 éves koromig egy udvaros házban éltünk, ahol a 8 család közül, akik szoba-konyhás lakásban éltek, csak nekünk volt két nagy szobánk, fürdőszobánk, hozzá előszobánk, konyhánk és spájzunk, benne falépcső az egész lakáson végigfutó padlásra feljáráshoz. Ott voltak beverve a nagy szögek, amelyeken disznóvágás után lógtak a hosszúra hagyott páros, finoman fűszerezett hosszú Kelemen-kolbászok. Apukám az életén végighúzódó textiles szakmája előtt hentes tanuló volt, így minden évben disznót vágott nálunk egy híresen jó hentes, majd a halála után megmaradt ebből a kolbásztöltés, ami még disznóvágás nélkül is legalább 10 évig folytatódott. Ebből felnőtt életemben csak annyi maradt meg nálam, hogy a férjemmel - talán 10 évig - vettünk egy fél disznót, és feldarabolva/kicsomagolva fagyasztóba tettük. A kolbásztöltést már nem vállaltuk be.
Édesapám férfimunkája nagyjából ki is merült a henteskedésben, és a hétvégi főzés apróbb besegítő munkáiban. Felépített viszont egy kétszintes nyaralót nagyon sok egyéni munkával, ahol a szakmunkát szakemberekre bízta, de a segédmunkát szinte egyedül ő végezte úgy, hogy közben a ruhagyári kereskedelmi osztályvezetői munkájával rengeteget utazott az országban.
Édesanyám mindeközben szinte egyedül végezte a napi élet rutinját két gyermekkel. Ő tanult velünk, takarított „fütyörészve” angyali türelemmel, hordta haza két szatyorral a család napi élelmét, és sütött-főzött-befőzött ugyancsak nagy kedvvel.
Volt egy „Tőke bácsink”, aki menetrendszerűen három évente megjelent a festőlétrájával, vödreivel, hengereivel és egy segédmunkásával. Amikor beköszönt hozzánk cigarettával a szájában, már tudtam, hogy kezdődik a nagy összepakolás, fonott nagy kosárba kerülnek a nippek, és ki kell bírni pár napig az összehúzott bútorok okozta kényelmetlenséget. Aztán összes utálatom ellenére be kellett segítenem – koromnak megfelelően – a visszarendezkedésben. Mai napig utálom a festés gondolatát is. Ráadásul a mai lakásokban az 50-60-as évekhez viszonyítva már nem annyi a pakolnivaló sem, a könyvek „százairól” már ne is beszéljünk.
Ahogy a festés 3 évenként, úgy a nagytakarítás minden hétvégén rendszeres volt az életünkben. A déli ebéd után anyukám bekapcsolta a lemezjátszót, felpasztázta a két 5x5-ös szoba padlóját, majd a padlókefélő géppel a magyarnóta gyűjteménye kedvenc darabjait feltéve a számokat füttyszóval „kísérve”, nagy vidáman fényesre kefélte a padlót. A konyhai kőmosásban már a bátyámmal együtt én is részt vettem. Nyári szünetekben elvárás volt, hogy mosatlant nem hagyhattunk magunk után, és bármilyen, szomszédokból, iskolai barátokból verbuválódott gyermeksereg járt is napközben a lakásunkban, lábnyomok nem maradhattak a padlón. Négytől fél ötig dolgoztunk is serényen, mosogattunk, port töröltünk, padlót fényesítettünk, nehogy letiltsák a barátokat-barátnőket óvatlan lábnyomok miatt.
Felnőtt életem nagy kedvence volt Polcz Alaine Rend és rendetlenség című könyve. Próbáltam magamra húzni a könyvben olvasott sémákból valamelyiket. Ha ilyen tiszta és rendszerető volt az anyám, hogy történhet meg velem, hogy a gyermekeim által tökéletesre elpakolt (felnőtt)spájzomban egy hét alatt fel tudtam borítani a rendet? Ma már nem is hadakozom magammal, megállapítom, hogy másnak a rendrakáshoz, nekem meg a rendetlenséghez van nagy tehetségem. A tisztaságot viszont igyekszem mindenütt megtartani. A felsoroláshoz tartozik: nem szeretek sütni-főzni, befőzni kifejezetten utálok. De! Hasonlóan mint édesanyám az unokáinak anno, én is heti rendszerességgel két napi étkezésébe besegítek a fiaméknak, hogy a három gyermekükre több idejük maradjon. Én is zenét vagy egyéb hanganyagot hallgatok főzés közben háttérként. Ugyanolyan aprólékosan szeletelek hagymát, zöldséget-gyümölcsöt, mint ahogy anyukámnál tapasztaltam. Hozzá hasonlóan soha nem lehet látni engem egy-két-három szatyor nélkül, és anyukám új, és már kevésbé új műanyag szatyrok iránti mániáját is örököltem. Még őrzök az ő gyűjteményéből is jó pár darabot, de az összes ÖKO-igyekezetem és -szemléletem ellenére sem tudok könnyedén kidobni még használható nejlonzacskót és tárolásra még alkalmas műanyag szatyrot. Szerette a frissen mosott és kivasalt ágyneműt a portól szatyorba téve megvédeni. A mozdulat bennem is ott van, én is zacskózok.
De elég csak a kezeimre néznem, hogy egyből anyukám jusson eszembe. Nemcsak az írásom, a mozdulataim, lassan az idő előrehaladtával még a kezem-lábam körmei is megszólalásig hasonlítanak az övéire.
Egy szó mint száz, esetemben is elmondható, hogy nem esett messze alma a fájától. Legalábbis pár dologban. Kis beszámolóm végére hagytam az unokáimat. Három fiú és két lány unokámból a legkisebb kislány unokám az, akiről minden rokonom egyértelműen azt állítja, hogy én is ugyanígy néztem ki két évesen. Nagyobbik kislány unokám bár kinézetre egyáltalán nem hasonlít rám, már most imádja a fiókjaimat nézegetni, a benne található „kincseket” hazavinni, őrizgetni szalagokat, fonalakat, mindenféle apró különleges csecsebecséket gyűjtögetni. Én meg csak mosolygok magamban, amikor az anyukája a minimalista szemléletével ezt elég nehezen viseli. Hja, a gének...




2019. július 22., hétfő

fele-fele?

még az ötvenes évek eleje táján volt (akkoriban kapták a Nobel-díjukat a felfedezők) hogy nagy- bátyám írta levelében hogy mennyire elevenen van apu DNA.ja bennem (az ő nyelvterületén a dezoxiribonukleinsav, értelemszerűen -acid volr) itt még fogalmunk se volt arról, mi ez

bezzeg ma, a DNS az öröklés, a genom közhelyszámba megy

nagybátyám még odáig is merészkedett, hogy bár jól tudtam, hogy a kromoszómák feleződnek a szülóknél, így a gyerek 50 -50% -t örököl egyik vagy másik szülőjétől, ő kötötte az ebet a karóhoz, hogy bennem még több is a Gonda mint 50%

küldtünk egy hegedűs képet, amire azt írta, hogy ez gondamivoltomat igazolja, anyu félig viccesen félig felháborodva mondta, hát ki másét/

aztán ahogy öregszem egyre gyakrabban és egyre több vonást fedeztem fel anyumból bennem...

nem értem, később manifesztálódhatnak a gének igazán, meg differenciálódnak, a program s lebontása  sokkal bonyolultabb mint hinnénk

pár éve jöttem le a lépcsőn, s öreg ügyvéd barátunk, szemeit meresztgette, s azt mondta, azt hitte anyu jön le..(akkor már nem élt....)

---

lányom tiszta apja, ez volt első gondolatom, mikor megmutatták "tiszta sanyi", bár ő mondta, hogy rám is hasonlít a szája körül,, én nem hittem el,,, de most már én is látom a hasonlóságunkat, a gesztusaiban pl, a hangunkat meg telefonban összetévesztik....

....


unokám viszont tiszta dédapja, megszólalásig hasonlít az apámra, van olyan fényképük, amin össze lehetne téveszteni őket

de ez nem zárja ki hogy a kéztartása pl teljesen olyan legyen mint az apjáé,

az elgondolkodó arca viszont a dédapja...egy az egyben---  (mintha a sors elégtétele is lenne ez)


----

a téma, hogy úgy mondjam, maszek is foglakoztatott, ezt vetettem fel januárban egyéni blogomba vitára bocsájtanám:

"azon gondolkodom, hogy ahogy öregszünk egyre inkább jönnek ki rajtunk a genetikai örökségeink, őseinktől, úgyhogy egyre többükre kezdünk hasonlítani, ahogy differenciálódunk,,, érdekes dolog ez. Még kidolgozatlan ez a feltételezésem, de egyre inkább így látom, kezdetben csak apámra hasonlitottam, most anyámra is, nagynénémre, nagyanyámra, mikor kire jobban,...

nem tudom mi lehet az oka, tán az hogy a tervrajzunk ( a genom) a manifesztálódással (megvalósulással) élesebben kirajzolódik?

hiányosak az ismereteim, de ez afféle ráérzés, mit a tapasztalat igazol"

január 19.

még egy ídekapcsolható régebbi irás(bocs az ismétlődésekért)_

"felfedeztem a sapnyolviaszkot

keresem apámat, kutatom mindenfele

holott leginkább talán csak magamba kellene nézni (legalább 50 %-ig) a geneológia szerint,,,

ami nem anyai örökség , az tőle van... legalább

(bár a nagybátyám mindig azt mondogatta, hogy több is mint 50% bennem a gonda...tán a vágya mondatta vele))

hát nem tudom!

úgy veszem észre, hogy anyámra is egyre jobban hasonlítok ahogy öregszem..s az a születéskori "tiszta apja" kezd elhomályosodn(?) mert a génekhez hozzájön a környezeti hatás, a nevelés stb is...sajnos egyre távolabb kerülhettem az apámtól alkatilag is immár(?)

75 éve nincs  és 75 éve élek nélküle, borzalom!"

2019. július 16., kedd

Anyúúú! Kifutott a tej!



Velem sokszor megtörténik, hogy odateszek valamit a gázra, aztán otthagyom, de meg is feledkezem róla. Csak az éktelen bűz figyelmeztet, hogy elfogyott a víz a kemény tojás alól, sőt, már ég, pattog. Különösen borzasztó, ha valamilyen főzelékféle ég oda, mert abban az alapzöldség, a zsiradék, a fűszerek, a rántás liszttartalma leírhatatlan szagot képes előállítani. Legalább tíz lábasom bánta már ezt a feledékenységet, szétszórtságot, vagy minek is nevezzem. A kivakarhatatlan edények a pajtában várják, hogy alátétként végezzék valamelyik virágcserép alatt.
Lehet, hogy anyámtól örököltem ezt a  viselkedésmintát, mert ő rendszeresen kifuttatta a tejet, hiába állt mellette koncentrált figyelemmel. Amikor "Már bőrzik!" felkiáltással otthagyta, hogy csak egy percre menjen odébb mást csinálni, abban a pillanatban meg is feledkezett róla. Pedig, csak a fehér cérnát akarta volna kiemelni a varródobozból, de meglátta a kéket,  erről eszébe jutott egy másik varrnivaló, persze kiszaladt a teraszon száradó kék, szakadt ruháért, és ez a pár pillanat elég volt ahhoz, hogy felüvöltsön, aki éppen belépett a konyhába: " Anyúúú! Kifutott a tej!"
Szegény anyuskám szipogva és dühöngve súrolta tisztára a gázsparheltot, megfogadva, hogy soha többé nem hagyja ott a forralni valót. Sajnos, számtalanszor megismétlődött a jelenet, nem tudott vigyázni.
Én se figyelek eléggé. Tavaly a nehezen megszerzett kajszit futtattam ki a födő alól olyan bőséggel és hosszú ideig, hogy még a gáztűzhely alól is meleg vizes ronggyal szedtük föl a lekvárt. A szilvalekvár leégetése szintén a bravúrjaim közé tartozik. Nem vicc, hogy anyja és lánya minden igyekezetük ellenére ugyanazt a hibát követik el. Megtaláltam egy pszichotankönyv meghatározása szerint:  a figyelem melyik szakasza rögzült hibásan mindkettőnkben.
A figyelem megosztottsága: azt jelzi, hogy egyszerre hány dologra tudunk párhuzamosan figyelni. Egyidejűleg csak akkor követhetünk figyelmünkkel két párhuzamos tevékenységet, ha az egyik tevékenység már automatikus. Ebben a folyamatban működik egy koncentrált figyelem (amire figyelünk) és egy figyelmi kontroll (amit ellenőrzünk). A figyelmi kontrollal kísért tevékenység jól begyakorolt kell, hogy legyen, egyébként nem figyelem megosztása, hanem állandó figyelemváltás van.
A grafológusok szerint a kézírás sajátosságai is alkalmasak a személyiség elemzésére. Minthogy  írásunk az anyuéval egész életünkben hasonló volt, az alábbi kézírásos üzenetet most lemásoltam, hogy kisérletképpen összevethető legyen, milyen tulajdonságaimat örököltem anyukámtól. Az életkorunk és a betegségeink az írásminták keletkezésekor elég közel állnak egymáshoz, állítólag ez is befolyásolja a kézírás minőségét, bár a karaktervonások megmaradnak.
Ha valakinek kedve van bogarászni a két betűvetés hasonlóságaira figyelve, tegye meg. Messzemenő következtetésekre talán nem elég, de szórakozásnak jó lesz.
*