2017. január 13., péntek

Visszapillantás 2016-ra

   Ideje lenne már megírnom ezt a 2016-os visszapillantást, hiszen majdnem január közepén járunk!... Amúgy tetszik is a téma, de tudom, hogy minimum 1 órat vesz majd el az időmből. Na és? Nincs-e belőle korlátlan mennyiségben? Majdnem.
   Kezdjük az áttekintést: az új év nagy náthával, de jó hangulatban kezdődött a gyerekekkel, a tengerparton. Elsején kisétáltuk magunkból az evés-ivást, a virrasztást, de a kb. 4 km-es gyaloglás a metsző szélben, ha serkentő volt is a vérkeringésre, de azóta is fáj a jobb térdem (amely november végén újabb zúzódást szenvedett a pincelejáróban...).
    Végiglapoztam a blogom: majdnem olyan, mint egy napló (csak nincs benne minden). Kiemelkedő eseményeit a néhány múzeumlátogatás képezi. Mindjárt március elején itt a belga határ túloldalán, Mons-ban, Claire D. fotókiállítása egybeesett az első tavaszi símogató napsugarakkal. Mégis ezt a mellékelt képet választottam magamnak, mert úgy éreztem, hasonlít a mostani életemre: én legalábbis ilyennek érzem... Alacsony horizont, óriási, fenyegető égbolt s a bal sarokban egy magányos fa álldogál... Ha optimista akarok lenni, akkor a lassan felszakadozó felhőkre koncentrálok...
   Március elején a nőnapi felolvasásom sikere pár napra felröppentett egy rózsaszín felhőcskére: jól esett érezni, hogy teljesen idegen közönség számára sikerült közvetítenem a szavak (mégpedig eredetileg számomra idegen nyelv szavai) segítségével egészen mélyen rögződött érzéseket, s melyek bennük is rezonanciát keltettek!...
   Aztán lassan eljött a tavasz és a tárlatra készülés szokásos megfeszített munkaüteme.  Rövid kirándulás Senlis-ba, Séraphine képeit élőben is megcsodálni, majd júliusban a tengerpart egy-két hétre a gyerekekkel... Július 14-e, az őrült kamionos terrortámadás az ünnepi tüzijáték kellős közepén Nice-ben... S még aznap éjjel Esterházy Péter halála. 
   Július végén elindultunk Magyarországra, öten az autóban. Két éjszakára megálltunk Bécsben, hogy megnézhessem kedvenc festőimet a Leopold-Museum és a Belvedère falain. Akkor még nem tudtam, hogy ez az év a tárlatlátogatások éve lesz, amit különösen  imádok... Pihenés, családi összejövetelek, badacsonyi kirándulás, majd röpke találkozás hajdani kedves diákjaimmal negyvenegynéhány év után...Minden esemény, benyomás, színek, ízek és érzelmek táplálékként szolgálnak az eljövendő hónapokra, melyek igen sok fizikai és lelki energiát igényelnek.
    A következő négy hónapból két eseményre emlékezem szívesen: a Lens-i Louvre-ban nyílt, a mezopotámiai kulturát bemutató kiállításra és Pierre Alechinsky nagy tárlatára Le Cateau-ban. Ezekről blogomon kimerítően beszámoltam, nagyon sokat jelentettek nekem.
   Természetesen ide tartoznak az unokáimmal töltött kis szünetek, barátaim társasága, a magányos elmélyülések. Lassabban, de mélyebben szántom az életemet...

2017. január 8., vasárnap

2017. január 2., hétfő

Pillanatok mozaikkockái

Nekem mindig a december 30. az összegzés, a hálaadás napja, mert a Szilveszter az közös és mozgalmas, még akkor is, ha estére már csak itthon vagyok. Azt a három nappal ezelőtti bejegyzést teszem át ide a saját blogomból:

Ebben az évben talán több volt a rossz és a bizonytalanság, mint a jó, mégis a hála él bennem, olyan ösztönösen, hogy meg se kell fogalmazni.
A jó és a rossz pillanatok, események mozaikkockái - még ilyen alig-távolból nézve is - sorban a helyükre kerülnek, és Isten szeretetének színes képévé állnak össze. Képpé. amiben minden jelenetnek helye van: a vízparti nyaralás felszabadultságának, a munka felelősségének, a mentősök megnyugtató és biztonságot adó jelenlétének, amikor értem jöttek, a frissen megjelent újság kézbevétele örömének, és a kép alsó sarkában elfér a totálisan beázott fürdőszoba is, mert onnan lejjebb már úgyse folyik a víz :)

Itt vagyok - talán ez a legtöbb, amit erről az évről elmondhatok. És itt vannak azok is mind, akik kedvesek nekem. Idén senkitől nem kellett búcsút vennem, sem visszahozhatatlanul, sem pedig esendőségünk okán viták, félreértések, harag következményeként.

Az évértékelésünk, azt hiszem, nem is annyira attól függ, hogy milyen volt az évünk, hanem, hogy mi magunk milyen szemmel tekintünk rá. Idén ennek a látásnak az ajándékát köszönöm meg.

2017. január 1., vasárnap

Évértékelő -másként-

Ernest Hemingway: Soha ne légy szomorú

Soha ne légy szomorú, ha a valóság túl rideg,
s ne keseredj el, ha nem találod helyed.
A valós élet olyan, mint a csörgedező patak,
előfordul néha, hogy nehezebben halad.
Ha nem találod céljaid, ne gyötörd magad,
idővel majd alakul, mi e percben csak gondolat.
Kérdezhetnéd, miért élünk, de senki nincs, ki választ ad,
minden napunk küzdelem, mely mindhalálig megmarad.
Ha csalódott vagy, s úgy érzed, hogy minden hullám összecsap,
gondolj bele, mennyi ember vállalná sorsodat.
Mindig csak a jóra figyelj, s hibáidat elfeledd,
ha önmagadat elfogadod, könnyebb lesz az életed.
Ha nem látod a fényt, a Napot, nyisd ki jobban a szemed,
gondjaid közt tartogat még csodákat az életed.
Mindig csak a mának élj, s az örök szabályt ne feledd:
A holnap mindig tiszta, mivel nem szennyezi semmi tett.

Ha így tennénk, talán könnyebb lenne átlépni az esztendőket. Ehhez kívánok minden itt írónak, olvasónak sok erőt, kitartást.

2016. december 31., szombat

2016 kedvetlen évértékelője


ezt az évet szeretném nem "érték"elni...
nincs kedvem hozzá... inkább már elkezdeni az újat
(mintha lehetne teljesen, és nem hurcolnánk magunkkal a régieket is...(?)


de túl sok (és közös) értékvesztés volt ebben az évben ...

ami engem illet, túl kevés"értéket" csináltam ebben az évben , ha egyáltalán, sőt még másokét se tudtam kellőképp megismerni (tanúskodik róla egy csomó előre naplóbeirás érvénytelenné válása...)

az évem csúcsa az aranydiplomám átvétele volt (magam is meglepődtem, hogy ennyire azzá lett), szeptember végén .de hát, leszámítva a kérdőiv kitöltését, meg szakmai életrajz írását,  ez se a 2016-os év eredménye, hanem legalábbis az ezt megelőző 50-é. Talán csak az időé, ami velünk de ténykedésünk nélkül is épp úgy múlik. Adjak hálát neki, hogy nem dobott még le magáról és hurcol... (néha vonszol) magával... nem mindenki van közülünk már ilyen szerencsés helyzetben ... 55. érettségi, és 59. általános iskolai találkozóinkon is tapasztalhatón.

feltűnt, hogy ha évértékelést nem is szivesen, de tulajdonképpen egy ideje mintha életértékeléseket (s)irnék vagy legalábbis summázatokat, számvetéseket az életemből. Unokám érdeklődő inspirálására gyűlt össze egy versciklusnyi az emlékcserepeimből, amikben - ahogy unokám kérte - a kisgyerekkoromról írok... méghozzá megjelenítve azt az időt (gyermek vagyok, gyermek lettem újra...) ennek örülök, hogy  létrejött, össze is akarom rendbe szerkeszteni (neki) :)

sajnos fizikailag egyre kevésbé vagyok mozgékony, keveset utazom, nehezen szánom rá magam, s még nehezebben lépek a tettek mezejére. (no, unokám 4. szülinapja mégis csak kivétel volt!)

lányom irodalmi szereplésein is csak egyszer-kétszer voltam jelen (a Műút bemutatón meg   Margo fesztiválon...) (no, mégis többször: kihagytam a Nemzetközi Könyvfesztivált) de a technika annyira fejlődik, hogy elmaradt utazásokat kompenzálandó, helyszini közvetitéseket tud nézetni velem, számitógépen, kényelmes s itthoni fotelből (ja, nem is az, kárpitoshoz kéne vinni, de az is mindig elmarad...)

kevesebb filmet, szinházi előadást, kiállitást láttam mint régebben...de azért még igen...különösen ha itt vannak helyben, s a szomszéd hagymaházban :)  (filmek pl. Hajnali láz,  Ifjúság, Spotlight, Mamma mia, Florence  - Queen,  Joplin, Firenze) vagy szinház: Csillagok közt, Lulu, Őszi szonáta), nameg egy jópár különböző koncert...a zene, örökérték. s egyre inkább....

a természetet  (is) egyre inkább élvezem, de leginkább az őszt...az rezeg együtt velem, a Marost gyakran meglátogattam ilyentájt...hosszú őszön.









de most tél van.....







2016. december 28., szerda

Gondolatok az idő múlásáról

Az idő embermértékkel nézve végtelen egyenes vektor, amely a ködös múltba vész, és a homályos jövőbe tart. Benne egy év – különösen is idősödve – sitty-sutty elszalad. Ha maradok az irányt felmutató vektor hasonlatnál, egy éve olyan, mint egy pontok közé zárt szakasz. Mindig egyenlő hosszúságú, de a szubjektív idő nem az. Mint megjegyeztem, gyorsulónak élem meg. Kicsit hasonlít is a többször megfigyelt űrállomásnak az égen való áthaladásához. Fényes, gyorsan haladó valami, mire felfedezem, a zeniten jár és seperc alatt eltűnik.
Az idei év furcsa dolgokat hozott. Kórházak jelölték ki a kereteit. Januárban ért stroke, decemberben kalapált a szívem. Közben apróbb szakaszok váltották egymást. Húsvét, nyaralás, jubileumi ünnepség 70. szül napon. Látogatások rokonoknál, rokonlátogatások nálunk. Mintha tegnap lett volna a atavalyi közös nyaralásunk, mintha tagnap lett volna stroke-om, mintha tegnap kaptam volna cardioverziós kezelést.
Vannak egyéb ritmusaink is. Ugyanazokat tudom róluk mondani. Már megint gyógyszert kell íratni, már megint eltelt egy hónap, és találkozunk XY-ékkal, már megint eltelt két hét, hogy összeüljünk NN-ékkel. A havi közös költséget nem tegnap fizettük? Úgy elszaladt a hónap.
Holnap csütörtök. Helyi piacnap. Hányszor jutott eszembe, mintha mindennap idejárnánk.
Nézem a facebookot. Csaknem felkiáltok, amikor jelentkeznek sorra ismerőseim: születésnapjuk lesz holnap. Azt írom: Isten éltessen!, de az motoszkál bennem: Mondd, Neked mindennap születésnapod van?
Hogy van ez?
Nem cifrázom tovább.
A fogyasztói világ kacatokkal kísért folyamatosan, miközben egyre nyilvánvalóbbá lesz előttem, hogy a kapcsolatoknak van értékük, a kapcsolatok ugyanis a szolgálatok helye. A mások felé fordulás, az empátia, az együttérzés, a szellemi-testi gondoskodás ér valamit, a többi szemfényvesztés és eltékozolt idő.
Mindenkinek köszönöm, hogy volt, mert ettől lehettem magam is. Annyira voltam, amennyire voltatok körülöttem-körülöttünk.
Bajomban hányan kívánták figyelmeztetőleg: Aztán vigyázz magadra, nagyon vigyázz magadra! Megígérem, vigyázok magamra, nagyon vigyázok magamra, bár tudnám, hogy adott esetben hogyan kell. Vigyázok magamra, noha jól tudom, hogy a vigyázás igen sokszor kevés. Mégis...
Nincs értelme az éves statisztikának se, mert mit mond az, hogy készült 350 poszt, 12 cikk, 2000 fotó, a fotókhoz rövid szöveges értelmezés? Önmagában semmit. Ha itt-ott hatott azokra, akik látták, olvasták, (ritkán egy-egy megosztott videót) hallották, akkor célt ért. Rám is hatottak mások anyagai. Az építőket megpróbáltam megjegyezni, a rombolókat pedig felejteni.
Sajnálom a számítógép előtt töltött időt. Majd ha jobbat tudok, váltani fogok.
Ölellek Benneteket.   

Évértékelő, 2016




Az elmúlt évben négy haláleset történt a családban.
A férjem és én betegség, baleset, kivizsgálások, kezelés, műtét miatt egész évi átlagra vetítve hetenként háromszor voltunk orvosnál.
Családi összejövetelek száma: havonta egyszer. De nem ilyen kiegyensúlyozottan, nyáron hosszabb kimaradás volt, télen többször láttuk egymást.
Mesteremberek, szerelők a ház karbantartása miatt időszakosan háromszor-négyszer, de több napig fordultak elő nálunk.
A falu gyakori rendezvényein ez évben egyszer sem vettünk részt.
A dorogi könyvtárban egyszer, a helyi könyvtárban háromszor voltam kölcsönözni. Egyébként a lányom mint könyvtáros, havonta hoz ki öt-hat újdonságot, és viszi vissza, amit már elolvastam. Egy szent veszett el benne.
A pékségbe hetenként járok, a patikába havonta. Fodrászhoz hat hetenként, kozmetikushoz kéthavonta. Most fog szülni a fiatalasszony, kit találok helyette, az kérdés, de nem nagyon lényeges.
A család is bővült, Katinak született egy kisfiú unokája: Máté Bendegúz. Négy kiló ötvenöt deka, 60 centi. A nővére mindjárt három éves lesz, a logikai feladatokat rajzban és kirakósban pillanatok alatt oldja meg. Matyi alszik és eszik. Egyelőre!
 Megpróbálom idehozni Stali új unokájának fotóját:

2016. december 26., hétfő

2016. december 23., péntek

2016. december 19., hétfő

Mikulásról - karácsony előtt

Mivel nem vagyunk amerikaiak, akik a Santa Claustól várják a karácsonyi ajándékot is, nagyjából ez az utolsó pillanat, amikor még Mikulás-emlékeket lehet idézni.

Kiskoromból csak emlékfoszlányok vannak, két ajándék: az egyik egy fából készült, festett, kedves, öreg Mikulás, hátán valódi puttonnyal, ami szintén fából volt, és elfértek benne a szaloncukrok és a mogyoró is. Éveken át megvolt, újra és újra ott állt az ablakban. Annyira sajnálom, hogy akkoriban még nem tudtuk csak úgy előkapni a telefont, hogy lefényképezzük, és egyáltalán nem is gondoltunk arra, hogy jó volna nemcsak belül megőrizni.
A másik szintén egy ajándék-Mikulás, csokiból volt, de a borítása valami furcsa műanyag - én porcelánnak tartottam - amit le lehetett hámozni róla, és az egész nekem nagyon tetszett.

Emlékszem, egyszer pont Mikuláskor voltam beteg, feküdtem a nagyágyon az egy szobában, és nem elég, hogy beteg voltam, de még a Mikulás sem jött, pedig olyan nagyon vártam! Aztán valami ürüggyel, jól bebugyolálva, átvittek a szomszédba, és mire visszahoztak, már ott sorakoztak az ajándékok az ablakban. Úgy örültem neki! :)

A meghatározó emlékem azonban nem igazán jellemző a Mikulás-estére: találkozásom "a" zenével. Negyedikes-ötödikes lehettem és Mikulás-ünnepségre gyűltünk össze a plébánia nagytermében. Álltunk körben a fal mellett, aztán megszólalt valami szép zene, közben bejött az idős plébános (nem ő volt a Mikulás :) és mosolyogva megszólalt: Ó, Vivaldi!
Értetlenül, ámulva és lenyűgözve álltam. Lenyűgözve a zene szépségétől - akkor hallottam először a Négy évszakból a Télt -, ámulva, hogyan ismerhet föl valaki egy zenét éppen csak belépve, és értetlenül, hogyan lehet azt is tudni ennyiből, hogy ki írta. Az izgatott zsongás előtte, a zene hangjai, a felismerés, hogy ez is tudható része az életünknek mind egyszerre járt át, és az élmény tisztán él bennem ma is.

Aztán felnőtt lettem - és évtizedek óta mikulásozom a gyerekekkel. Szeretem :)

Viszont itthon már sok-sok év óta lecseréltem az ablakot hőszigetelősre. Nincs ablakköze :(

2016. december 11., vasárnap

a Mikulás árnyékában...

...a kislány úgy állt a szegedi, zsúfolt Centrum áruházban az ajtóval szemben a Mikulásnak öltöztetett próbababa mellett, mint akit odaállítottak, hogy meg ne moccanjon, ott várja meg a felnőttet akivel együtt jött ide, a Mikulás mellett, aki majd vigyázni fog rá
úgy állt ott moccanatlanul, mint egy amerikai film épp megszeppent gyerekhőse, aki arra számit hogy a Mikulás megvédi mindentől és mindenkitől
igen, hősiesen állt ott meg nem mozdult - jobb is, igy legalább megtalálják egyből
milyen szófogadó
velem se állt szóba, miután lefényképeztem s megmutattam neki a fényképét a Mikulással - de el se mosolyintotta magát, szeme se rebbent
még azért búcsúzóul odaszóltam neki, hogy legyen továbbra is ilyen szófogadó, jó kislány, a Mikulás meg majd vigyáz rá, amig nem jön érte az anyukája
hát ebben a pillanatban meg is jelent az anyuka örömmel és bosszúsággal, mert már mindenhol kereste a kislányt, arra nem is gondolt, hogy épp itt lesz - pedig a Mikulás tényleg vigyázott rá. (ő meg a Mikulásra(?) (meg egy kicsit én is rá(juk)(?), hiszen akkor távolodtam igazán el, nyugodtan, amikor megérkezett az anyja...)

valakire mindig vigyázunk, valaki mindig vigyáz ránk... (!?!)

aliz2. :: 2009. dec. 11. 

2016. december 10., szombat

Ki volt a Mikulás?

Azzal már nem mondok újat, hogy a mi időnkben az iskolában a Télapó, otthon pedig a Mikulás hozta az ajándékot. Iskolai Télapó-ünnepségekre egyáltalán nem emlékszem, pedig biztosan volt valami. 
Otthon ilyenkor már csak a kisebbik szobát fűtöttük, annak az ablakába, a két ablakszárny közé kellett kitennem a kisuvikszolt cipőmet, ami általában az éppen aktuális magas szárú fűzős cipő volt, de előfordult, hogy a fehér hócipőmet raktam ki. Az ajándék mindig piros celofánzacskóban érkezett, apró csokiféleségek, cukorka, alma és pár szem dió, esetleg amerikai mogyoró volt benne, a zacskó mellől pedig kikandikált a cipőből az aranyfestékkel bekent virgács. Más Mikulás-ajándék nem volt divatban nálunk és igen, mindig kaptam virgácsot is, mert azért egy év alatt biztosan akadt pár dolog, amivel arra is rászolgáltam. :-)

Egyetlen esetre emlékszem, amikor, ha csak egy pillanatra is, de látni véltem a Mikulást. Már sötét volt, de a kis szoba redőnye még nem volt egészen leeresztve és akkor egy árnyék suhant el közvetlenül az ablak előtt. Abban a pillanatban meg voltam róla győződve, hogy az a Mikulás. Már nem tudom, azzal az elsuhanással odakerült-e a csomag is - valószínűleg nem - de az biztos, hogy pár perc múlva már az a gyanúm támadt, hogy nem is a Mikulás, hanem inkább nagypapám lehetett az. És ebben talán nem is tévedtem.

2016. december 6., kedd

régi  mikulások emlékei (lányommal) és egy mai poén (unokámtól)


2009. dec. 6.

"... neked is legyen mikulásod"
gyakran eszembejut, ma különösképp, amikor 1988-ban Mikulásnapján, akkor kisóvódás lányom a sok mikuláscsomagjából egyet nekem nyújtott e keresetlen szavak kiséretében:" "Ezt a csomagot neked adom. mert a Mikulás neked semmit se hozott. Inkább neked adom. Neked is legyen Mikulásod."
most én se tudtam neki csomagot adni, mert körülményes lett volna határon túlra küldeni, de igyekeztem, ébredés után emailben boldog Mikulásnapot kivánni (aztán, pár perc múlva, ő viszont -, hogy "nekem is legyen mikulásom"...) majd pár nap múlva pótolhatjuk személyesen is, de a mai nap nekem a nosztalgia jegyében telt, telik...

nem csak az  idő, a tér is  ott van a mostani és a régi mikulások közt

felnőnek a gyerekek, s kinövik az eredeti  helyüket, helyeiket is
emlékszem, amikor még a bölcsődéből mentünk a munkahelyemre, a "gimibe", ahol minden évben eljött a Mikulás a gimnázium dolgozóinak gyerekeihez, a Mikulás mindig egy felsős diák volt, persze, a pénzt meg mi adtuk be a csomagokra, együtt pár papírra leirt információval, amit a Mikulás szives figyelmébe ajánlottunk, a közvetlenebb kommunikáció érdekében... , lányom egyből leleplezte a "Mikulást" persze, könnyű volt, úgy köszönt nekem, mint egy diák a tanárjának) : "beöltözött Mikulásba"-állapitotta meg bölcsődés lányom, tényként. (később, épp egy éve, meg is irta ezt illetve ennek élménykörét egy  tárcájában. )
----------------------------------------------------


tegnap az utcán egyszerre rengeteg kis Mikulást láttam... azaz közelebbről megnézve kis óvodásokat, sorban, kézen fogva , óvónéni kiséretében -  de Mikulások lehettek valamennyien, mert mindegyikük fején piros Mikulássapka volt, fehér szegéllyel..
..................................................................

minden tele van Mikulással, ebédre menet egy takaros ház oromzatán láttam, odaapplikálva egy Mikulásbábut, ami mintha mászna le a tetőről
de aztán láttam, a nagykapun 3 további kis Mikulásbábút is
nem fényképeztem le, féltem, hogy személyiségjogokat sértenék vele(?)
de az étteremben, ebéd után, a kasszánál, fizetés előtt észrevettem az étlap fölött egy újabb Mikulást
(talán nekünk is volt otthon ilyesmi, ami gombnyomásra még énekelt is? már nem emlékszem..., de lányom biztos igen..., ha igen, bár... micsoda giccsek ezek!) 




Aztán az étteremből átmentem a közeli cukiba
(lányommal egy időben törzsvendégeknek számíthattunk, hétvégeken, ünnepnapokon itt (is) ünnepeltünk, kicsi kora óta 
legutóbb, nyáron, mikor hosszú idő után újra elmentünk, de már lányom férjével is; kaptak is invitálást a tulajdonosnőtől...,
de most (még) csak egyedül jöttem, bár ahhoz az asztalhoz ültem, amihez szoktunk,
az asztalokon régebben mindig volt valami virág a vázában, most Mikulásnaphoz  illően disz, a kedvenc franciakrémesem mögött

az ablak előtt meg Mikulásvirág is pompázott:




Hazafelé az elég jó időben karikáztam egyet, kerülővel, a Főtér kirakatai felé, s ott is láthattam Mikulásokat, a Csipkeházak alatti kirakatokban.
 A zsúfolt, játékokkal teli kirakatban a Mikulás épp fel vagy lemászni készült a játékok közé, vagy közül... (nem csodálnám, ha maga is csömört kapott volna tőlük!)
De sokat is ácsorogtunk a játékbolt kirakata előtt, lányommal, kiskorában:
 Boltsorok közt, az úton
talán ezt a gyerekkori versét is ezek az élmények (is) ihlethették
de az egy másik játékbolt lehetett, egy nagyobb, még a privatizálás előtti
most a nagy boltok helyén sok kicsi van, váltakozó profillal, az egyik nagy bolt egyik kirakata, már hónapok óta üres, árulják a hozzá tartozó üzletrészt, de most ennek a kirakatába is egy Mikulást ültettek (egy viziló és a boltot áruló tábla mellé) a kirakatban meg gyönyörűen tükröződik szinte az egész Főtér: a Korona,  a Hősök szobrával, a Bérpalota, sőt még egy távolsági busz is...:
 ...........
Tegnap a Prima Primissima átadón sok meghatott pillanatnak lehettünk tanúi, a dijazottak, a hozzátartozók szeme különösen gyanúsan csillogott, amikor nekik is megköszönték a köszönnivalókat, de Schaffer Erzsébet, hozzátartozói (könnyes szemű lányai)után, mindnyájunkhoz szólt, és azt mondta zárómondatként , hogy
Isten áldjon... mindannyiunkat
hát ez engem is nagyon meghatott
és bár ezt nem lehet fokozni, de azért kicsit plagizálva (dijazás nélkül): én (is) most elsősorban lányomhoz "szólok", köszönni a köszönnivalókat, (azt a régi felajánlott mikuláscsomagot is!)- kivánva Boldog Mikulásnapot és főleg a nem-mikulásnapokra is  sok -sok boldogságot ...
és egyébként mindannyiunknak is:

 aliz2. :: 2009. dec. 6. 12:11 :: még nincsenek kommentek
Kategóriák: ünnep :: Címkék: emlekezesepizodfotokkapcsolatoklanyommultunnepvers






2010. dec. 6.

ki a Mikulás, és kié

ezt a Mikulást küldtem el lányomnak emilben, Mikulásra:
foto


ismerős lehetett neki, mert ő csinálta, annak idején, iskolai rajzszakkörön, némi társi közreműködéssel, ahogy az alábbi képen láthatók is:


meg egy pár anekdotát is felidéztem, a régi mikulásokból, - ugyan a legkedvesebbet már a tavalyi bejegyzésben, amikor kaptam tőle sok mikuláscsomagjából egyet én is, hogy -mint mondta, 4 évesen-, nekem is legyen mikulásom... (ez 1988-ban történt, amikoris "hű, de Mikulás volt")


1989-ben, december 5-én meg korán lefeküdt hű, ennek már 21 éve?!) nyugtalanul aludt biztos mert várta a Mikulást...(vagy Télapónak mondtuk inkább akkoriban(?) Én közben elkészítettem az ajándékzacskót, és kiraktam a kifestőt. Felébredt,észrevette! Csodálkozva mondta:"Csoda történt!"
-Aludj el újra! - mondtam "Lehet, hogy még visszajön a Télapó. Mit szeretnél még?"
-Egy szép mesekönyvet!
-Az is lehet, hogy nem jön vissza...!
-De te itt vagy! - mondta felcsillanó szemmel.

(oda is raktam később az ajándékokhoz még a Grimm meséket , azt hiszem...)

Reggel meg, másnap, 6-án, megtalálta a mesekönyvet is. Örült neki persze.
-Látod, tudja a Télapó, hogy mit szeretsz!- mondtam.
-Persze, 
mert a tiéd"! - mondta.

1990.december 5.


A tévében felhívták a figyelmet a csizma kitevésére.
-Vajon mit vett neked a Mikulás? -kérdeztem.
.Miért? Már vettél Mikulás-ajándékot? Tudom, hogy 
te vagy a MikulásAz én Mikulásom!


aliz2. :: 2010. dec. 6. 3:07 :: 3 komment
Kategóriák: 
ünnepfotó :: Címkék: emlekezesfotoiskolalanyomrajz




2016. dec. 3-án, megkérdeztem a 4 éves unokámat, telefonon, mit hozzon neked az én Mikulásom---nem értette, mondom, hát a makói mikulás, mindenkinek van mikulása...

függőbe maradt, holnap megbeszéljük...

aztán eszembe jutott, az anyukája mondta mindig, hogy a te Mikulásodtól kaptam...az ajándékot... illetve én lettem az ő Mikulása...ő tudta

lehet, hogy az unokám szerencsésebb, remélem nem rontottam el semmit a leleplezéssel---

(az igazi poénnal még adós maradtam, de meglesz...) 


----
2016. december 4-én este,  lányom és fiacskája(4éves) párbeszéde:
    - Kisfiam, ugye holnap kitisztítjuk a csizmád a Mikulásnak?
    - Miért? Piszkos lesz az ajándék?!





2016. november 30., szerda

„Juj, ezt már megmondom...”

A) Egyszer elhatároztam, hogy összeszedem azokat a nótákat, amelyeket a családban szoktunk énekelni mikuláskor, karácsonykor.  2006-ban sikeres elmesöprést végeztem, több ún. békebeli nóta összejött. ide csak két mikulásnóta-szöveget applikálok.
1. Nagy süvege, nagy szakálla,
puttonyt is vesz a vállára,
Virgácsot fog a kezébe
pajkos gyerek félelmére.

De a jókat szereti,
ajándékot hoz nekik.
Találd ki, találd ki,
hogy ki ez a valaki:

Nem lehet ez más,
csak a Mikulás.

2. Bumm, bumm, bumm, bumm, bumm, bumm, bumm
Ki zörög az ablakon?
Jaj, jaj, a Mikulás,
szaladj el, pajtás.

Van zsákjában minden jó,
dió, alma, mogyoró
füge, datolya,
 jó gyerek kapja.

Nini, nézd csak a Mikit,
tudja, hogy őt megverik
félve elugrik,
ágy alá bújik.
A dolog érdekessége, hogy lányom kérte ezeket az ereklyéket, hogy továbbvigye a családban, majd letett róla. Azt jelezte, hogy ma nincs Mikulástól való félelem, nincs szén a bakancsban, nincs virgács a csizmában, nem is veszi kezébe a virgácsot, a pajkos gyerek is ajándékot kap, így nincs oka veréstől való félelemre, sem arra, hogy ágy alá bújjon.
B) Unokaöcsémék már télapósakat énekeltek – boldogan és poénkodva. Pattanj, pajtás, pattanj, Palkó. Nézd, lám nyílik már az ajtó. Kinn pelyhekben hull a hó, itt van, itt van Télapó! Attól lett remek ez a csasztuska, hogy elénekelték egyesével valamennyi magánhangzó közbeiktatásával. Mutatom „i”-vel: Pittinj, pijtis, pittinj, Pilki. Nizd, lim nyilik mir iz ijti. Kinn pilyhikbin hill i hi, itt vin, itt vin Tilipi! 
Jókat nevettek rajta.
C) A Mikulás-Télapó-Mikulás ünnepet illetően kultúrtörténeti váltást hozott Janikovszky Évának az a meséje, amelynek a címe: Jönnek a Télapók. Ebben óvodás gyerekek beszélgetnek a télapóról. „A  Télapó az nem Télapó - jelentette ki Ágika -, hanem Mikulás és büspög. A nagymama ismeri.
- Mi az, hogy büspög? - kérdezte Balázska.
Ágika a vállát vonogatta.
- Hát az a templomban szobor. De nagymamám mondta, hogy a jó gyerekeknek csomagot visz.
- Ha szoborból van, akkor nem tud járni - mondta Misu.
- Juj, ezt már megmondom - visította Ágika -, azt mondja, hogy a Mikulás nem tud járni! Tudd meg, hogy jár, és büspög!...”
D) Ma vegyes a kép. Vannak, akiknek a Mikulás, vannak akiknek a Télapó hozza, amit hoz. A világon mindenesetre a Coca-Cola rénszarvas repítette Télapó dizájn terjedt el legszélesebb körben, marha vastag övvel és Coca-Cola piros subában.
E) Nekünk a Mikulás hozta az ajándékot. Rendes ablak volt, két keretes üvegablak, közte elég hely a csizmácskáknak, hócipőknek, ajándékoknak. A zárt ablakok közé rakodás talányát úgy oldottam meg még pubertáskorom előtt valamikor, hogy megfigyeltem, ki rakodik az ablaktáblák közé. Apám volt az. Lehetett vagy féltizenkettő, amikor jött a Mikulás. Békésen aludtam el a felnőtté válás egyik fázisának birtokosaként.
 
(Jelentem, hogy ezen a közösségi oldalon a 100. bejegyzést írom.)
  

2016. november 29., kedd

Otthon Mikulás, az iskolában Télapó



Otthon bakancsokat fényesítettünk, és kitettük az ablakszárnyak közé. Az iskolai Télapó mindenkinek a padján hagyott egy-egy piros-ezüstbe csomagolt szaloncukrot, de nem várt meg bennünket, mert nagyon sietett.
Aki  megkapta erre a reggelre az otthoni mikuláscsomagot ( az ötvenes években járunk),  nagylelkűen kínálgatta a héjas amerikai mogyorót, az ugyancsak pirosba csomagolt szaloncukrot és a kimért nápolyit. Sportszelet is volt ezekben a csomagokban, nem emlékszem, melyik évben tűnt föl a gyári édességek között. Énekeltük, hogy "Télapó gyere már"... , vajon miért, hiszen már volt ott az iskolában. Későbbi években a padok tetején kis csokorba kötött virgács is megjelent a szaloncukor mellett, mivel szigorodtak az iskolai fegyelem feltételei.

Otthon - hiába lestük -, nem tudtuk kivárni az éjszakai járaton közlekedő Mikulást. Reggel a párás-jégvirágos ablak mögött felrémlett az óriási virgács, a csomagból krumplicukor, aszalt szilva, földi mogyoró héjastul, meg néhány szelet csokoládé került elő. Egy-két pár meleg zoknit tett mellé a Mikulás, nyilván az ő lába is fázott, mint a miénk. Kati a bakancsában egyszer xilofont talált. Arra ébredtünk, hogy cincog az új hangszerén. Most akármikor cincogna, nem haragudnék rá.
Mindjárt itt a december, tehát még mielőtt beáll a karácsonyi hangulat, emlékezzünk régi Mikulásokról (alias Télapó, valamint Дед Мороз), gyerekkoriakról, gyerekeink, unokáink Mikulásairól. Ugye, nem kell magyaráznom, mi a feladat?  :)

2016. november 2., szerda

Veszteségeink...

   Ma délután 3 óra felé kimentem a temetőbe.
   A nagy hullám már levonult, itt-ott ballagott még egy-két magányos nő locsolóval, cserép krizantémmal.
   Vittem a metszőollót, hogy ismét megnyesegessem a törpe bukszusokat a 60x60 cm-es márványlap körül.
   Tíz éve járok már ide, néha még év közben is: vonz a tiszta levegő és a csend. Emlékeimet amúgy magammal hordom, nincs is rá szükség, hogy a sír előtt álldogálljak, hiszen eszemben a múlt csaknem minden részlete. Akkor meg minek is?... Talán azért, mert ő választotta ezt a helyet, "hogy megtalálhassa, aki akarja". Akkor hát állandó párbeszédünkben megemlíthetem, hogy lám, eljöttem.
   Mi is a gyász? Főleg nem "munka", ahogy egyes pszichológusok nevezik. Inkább a fájdalom, a veszteség lassú hozzánk szelidítése. Hosszú idő kell neki: minél nagyobb a veszteség, minél feldolgozatlanabb a kapcsolat, mely az elhúnythoz fűzött, annál több idő kell a balzsam fokozatos hatékonyságához... A seb begyógyul, de a helye megmarad.
   A nagyszülők rég eltűntek az emlékek homályában. Távozásuk, ha veszteség is volt, az "élet rendjéhez" tartozott. A szülők halála már életünk nagy részét érintette: gyerekkorunk, felnőtté érésünk tanúi voltak, a vitathatatlan és óvó tekintélyből lassan engedve, majdnem egyenrangú felnőttekké avattak bennünket. Esetleges konfliktusainkat, bűntudatunkat feloldja-e a halál?...
   Öcsémmel elkerültük egymást. Mindörökre feloldatlan veszteség marad. Elmaradt egy nagyon fontos beszélgetés.
   A barátok? Azt hiszem, nem pótolhatók. Egyediek. Lesz helyettük másik, úgy lehet. De az már más lesz.


miért nem...

rágódok egy ideje a téma megadása óta, és úgy véltem, hogy én erről nem irok...
de most találtam ezt a 9 éves bejegyzést
igaz, ez is inkább arról szól, hogy miért NEM írok...
...........................
....illene a halottakról írni, mert hogy az ő napjuk van?. Csakhogy ez nem megy nekem
több okból.
De talán leginkább azért nem..., mert nem tekintem őket halottaknak. Nem akarom, nem tudom... S tudom is, hogy valamiképp "élnek" vagy "léteznek" - nem itt, nem ebben a dimenzióban, de a mi dimenzióinkat nem választják el éles határok tőlük....Fizikailag nincsenek köztünk, s ez nagyon fájdalmas.

De érezni lehet, hogy velünk vannak. Akik szerettek és akiket szerettünk. Szeretnek és szeretjük őket. A szeretetnek nincs ideje. Vagy inkább: örökideje van. Már csak ezért sem lehet(ne) a "halottaknak" sem csak egy napja! Mindig azaz bármikor lehet rájuk gondolni. S bárhol. Nem csak a temetőben.

Szeretni meg - mégiscsak akkor kellene igazán őket, míg köztünk élnek. (És "igazán" szeretni: tettekben, cselekedve lehet.)Hogy ne maradjon törleszthetetlen adósságunk, jóvátehetetlen mulasztásunk velük szemben.

(2007. nov.2)

...............................

de azért se tudok írni , mert fáj... ez a téma, illetve amit kivált bennem.
(2016. nov.2,.)


-----

az élet házában (bét hahajim)


a temetőt benőtte a fű a gaz
anya sírjához nem tudtam elérni
csak integettem neki
mint ő ha elutaztam

akkor nem tudtam
de áldást kaptam
minden útrabocsátáskor
ami elég gyakori volt

ő mindig maradt

mint most is

él molé rachamim


de már kő alatt
meddig idén
el se értem
csak intettem felé
észrevétlen
  
drága anyám, Liebele
lelked legyen bekötve
élők kötelékébe
örökre






2016. október 30., vasárnap

Egy kisgyerek gyásza




Hét éves, de még óvodás. Részképesség hiányokat állapítottak meg nála. Az anyának súlyos epilepsziás rohamai voltak már a terhességet megelőzően, gyógyszereket szedett. Senki sem figyelmeztette, hogy milyen kockázattal jár a gyerekvállalás. Például azzal, hogy nem lesz ép a gyermeke, vagy őt egy erős roham elviheti. Ami meg is történt egy éve.
A gyerek születése óta másik, nagy családban nevelődik. Beteg anyja kéthetenként látogatta, részt vett minden családi eseményen, láthatáskor játszottak, meséltek, rajzolni próbáltak, bár a kisfiú finom motoros mozgása, például a ceruza megfogásakor keletkező agyi impulzus hiányzik. Anyja nem erőltette. A gyereknek jót tett a "korai fejlesztés", az úszás, a villamosozás. A nagy családban mindig volt vele valaki.
Anyja halálát tavaly még nem fogta fel. Látszólag nyugodtan vette tudomásul, hogy Anyát a Jézuska elhívta magához az ő országába, nagyon-nagyon messzire. - És hazajön onnan? Nehéz kérdéseire kitérő válaszokat kapott. - Nem valószínű - mondta neki valamelyik unokatesója, és a gyerek nem kérdezősködött tovább.
Az októberi születésnapokat összevonva ünnepli a család. Szépen terítenek az ebédhez, a gyerek magasított széket kap, mellette szokott ülni az anyja. Az idén egyik  unokabátya fiatal barátnőjét ültették volna a kisfiú mellé, de a lány nem tudott eljönni, a terítéke üresen állt a gyerek mellett. Amikor a levesét megkapta, ránézett a sajátja melletti üres tányérra. Keserves ordítással szakadt ki belőle a sírás, lecsúszott a székről, és kanállal a kezében átrohant a szomszéd szobába. Sírva, kiabálva vetette magát hasra a díványon, belekapaszkodott a párnába, zokogott vég nélkül, lassan sírta magát álomba.

Sok mindent lehet gyászolni: személy elvesztését, kapcsolatot, helyet és ezer mást is. Mindenki írjon ebben a tárgyban arról, amiről akar, felfogása, kedve és hangulata szerint.