2017. december 8., péntek

Rövid szín-kép-elemzésem

A világ első hangjátéka az angolok jóvoltából készült (1924-ben?). A rádiójáték stílszerűen egy bányászszerencsétlenségről szól. A föld méhében nemhogy színek nincsenek, de fény sincs.
Jut eszembe: Tessék mondani a fekete a fény hiánya vagy egészen másvalami?
A szín hiánya, maga is szín?
És mi a helyzet az ezüsttel, arany színnel.
Miért nem képes a fotótechnika visszaadni ezeket?
A fényben megjelennek a színek.
Egy vagy több; fehérbe begyűjtve a szivárvány valamennyi színe.
Hogy kinek melyik a kedvenc színe?
Kinek ez, kinek amaz.
Nekem évtizedekig a sárga volt a kedvencem (sárga irigység?) No nem. De lapgitárom színe volt. Mi festettük, szerettem. Aztán egyszer csak kezdett nem izgatni.
Szerettem a plakátok színtobzódását, a grafikusok, festők merészségét, amellyel a színeket kezelték (pl. Szyksznian Wanda lemezborítói), de Egry József visszafogott színvilága éppígy megfogott.
Nagyon szeret(t)em az impresszionistákat, akik igazi színmesterek. (Ugye A. Renoir jegyzi meg, hogy egy időben nem lehetett fekete festéket kapni, így született meg az impresszionizmus.
Magam színekkel, textilfestékekkel dolgoztam egy évig a Goldberger Textilgyárban. Tudnék róluk mesélni, de megtette helyettem Moldova György (A szent tehén).
Egy ízben egy ismerősünk, akinek sokadik emeleti lakásába tündöklő fényt varázsolt a hegyek mögé lebukó nap, legyintett: Eh, giccses.
De nem! A természet nem gyárt giccset.
Szeretem a színeket, és szeretem a fekete-fehér dolgokat is.
Témafüggő, hogy melyik fotó kíván fekete-fehér megjelenést, és melyik színeset.
Ugyanígy témafüggő, hogy szénrajzként mutat valami vagy festményben; hogy fekete-fehér rézkarcként vagy színes litográfiát igényel a téma.
A színárnyalatok száma végtelen, az emberi szem is százezrek megkülönböztetését teszik lehetővé. Már az ép szeműeké. A színtévesztőké néhány ezer árnyalatra szegényedik. Ők nem látják, amit mi látunk, mi nem látjuk, amit ők látnak. Külön érdekes téma.
***
PS. Valaki a múltban megjegyezte, hogy a címről megmondja, melyikünké a poszt. Érdekes stílusparódia lenne, ha valaki megírná mindünk helyett a közös témát. 
😊


2017. december 3., vasárnap

Vallomás a színekről...

   El kellene már kezdeni valakinek a témát! Én is csak nézegetem a listát, és ilyenkor  néma szemrehányó pillantással kísérem magam: mi ez a nagy bénulás a billentyűk felett?... Igaz, van rá egy-két beszámítható okom, de mégis: az írás orvosság, többet ér, mint sok másik, melyeket csak úgy lenyelhetünk egy korty vízzel.
   A színek!... Kellenének most nagyon, de amikor a napot se látni jó ideje, hogyan tehetnénk őket láthatóvá?... 
    A gyerekkoromat többnyire színesben álmodom. Különösen intenzív módon 8-9 éves koromtól. Virágos képeslapokat másoltam vízfestékkel. Még az érzést is fel tudom idézni hibátlanul, amely elfogott a csodálatos zöldek, sárgák, gyengéd és titokzatos rózsaszínek láttán, melyeket próbáltam kikeverni szerény kis palettámon. Még a nyelvem hegyét is kidugtam a nagy igyekezettől, annyira belemerültem. Aztán ötödiktől, miután Emma néni, a rajztanarnőnk "felfedezett", adott is a rajzszakkörben sok hasznos irányító támpontot, nem beszélve a rámhagyott, kiszáradt tempera-tubusairól, melyeket mámoros gyönyörben úszva oldottam fel otthon, hogy akvarellé váljanak... Különösen a kékek árnyalatai bűvöltek el: a kobalt, az akvamarin, a türkiz, a porosz-kék, az indigó, az ultramarin stb. Arról nem beszélve, hogy egymással keverve a színek számtalan árnyalatát kaphatjuk, teljesen egyéni összeállításban! Nekem akkoriban felfedezés volt, és talán onnan ered, hogy a "tiszta" alapszínektől húzódozom: szeretem a palettát is "bepiszkítani", hogy a végén szinte magam se tudjam, miből keveredtek ki a színek, melyekre szükségem van...
    Talán a berlini éveinkben kezdődött a máig is tartó hosszú periódus, amikor eltávolodtam a színektől. Fekete-fehér, esetleg szépia lett a világom. Az egyetlen szín árnyalatait kerestem, festés helyett a grafikát. G. egy ideig próbált az olaj felé terelni, bele is mentem, de csak azért, hogy a kedvébe járjak. Miután egyedül maradtam, végképp elraktam az olajfestéket. Mostanában vissza-visszatérek a pasztellhez, ahol mégiscsak van egy-két szín, ha nem is tombolnak a képeimen.
   Meg vagyok győződve róla, hogy a színekhez való viszonyunk temperamentum kérdése. Életünk folyamán is sokat változik. Gondoljunk bele pl., hogy mi a kedvenc színünk öltözködés, dekoráció tekintetében. Nekem pl. sokáig a zöld volt, de nem a harsány változata, hanem természetesen vamelyik enyhén "kevert" árnyalata. Mostanában a bizonytalan színű kékek sötétebb tónusai vonzanak. A pirostól pedig mindig idegenkedtem, de a narancssárgától is. S ki tudja miért, évtizedek óta semmi rózsaszín vagy égszínkék holmit nem veszek magamnak...

2017. november 26., vasárnap

2017. november 1., szerda

álom, álom...

ez most megint olyan tág és olyan közelálló téma, amiről rengeteget lehetne irni, átfogóan is...de épp ezért inkább - a könnyebb és feldolgozhatóbb -utat választva csak egyszerűen leirom legutóbbi álmom egy részletét - ez talán érinti a téma mindkét aspektusát (és talán  blogfőcimünket is: évek, emlékek? - mit lehet/ne velük kezdeni) :


egy hosszú asztalnál ülünk- Velem szemben valaki arról beszél, hogy különböző régi iratok, jegyzőkönyvfélék kerültek elő (levéltárban?) pontos korhatározást is mond -tól -ig Azt hiszem hatvanvalahánytól nyolcvanvalahányig...- szóval pont a legaktívabb éveim. Megkérdezem titkosak-e ezek a papirok vagy hozzáférhetők-e, mert ha igen , érdekelne, belenéznék az anyagba

mintegy indoklásként , bár kicsit feszengve, teszem hozzá: ugyanis könyvet készülök írni (némi szünet , habozás után:) az életemről

szabadkozva -tompítva nagyravágyó kijelentésem nagyképűségét- még hozzáteszem de legalább is gondolom, hogy



nem csak az én életemről szólna a könyv, hanem többes számban...a miénkről ...



2017. október 20., péntek

Bíróságon



A tárgyalóterembe hívnak. A terem ódon falain fáklyák világítanak, mindennek sötét, sárgás fénye van. A bíró lila köpenyt visel, ő az intézmény igazgatója, ahova járok. A tanúk padján a munka(csoport)társaim ülnek, szigorúan néznek a bírónőre, kezükben jegyzettömböt szorongatnak. Mellettem is ülnek páran, de ügyvédem nincs.
- A fegyelmi bizottság tagjai ennek a munkavállalónak - továbbiakban Vádlottnak -  a mulasztása miatt gyűltek össze. Bizonyíték van rá, hogy Vádlott 2017. április 2-án az alábbi feladatok elvégzésére kapott felszólítást: egy szórólap, egy logó, egy névjegykártya és egy webarculat tervezése, amelynek elkészítésére egy hét határidőt kapott. Vádlott a kért munkákat pedig nem készítette el időre.
- De hát ezer más munkával is megbíztak! - suttogom a mellettem ülőnek, de az rám sem hederít.
- Igaz-e, Vádlott, hogy nem készültek el a munkák időre? - kérdezi az ügyész felvont szemöldökkel.
- Igaz, de ez nagyon nem igazságos! Az előttem levő vádlottat többrendbeli gyilkossággal és garázdasággal hívtak be.
- Csendet! Vádlott csak arra válaszolhat, amit kérdeznek tőle. - üti a kalapácsot a bíró. - Kérem, folytassa, ügyész úr.
- Vádlott tudott a munkákról, amiket elmulasztott elvégezni?
- Igen, és meg is csináltam volna, ha nem kellett volna párhuzamosan másik öt munkát azon a héten befejezni.
- Ismételten felszólítom Vádlottat, hogy a kérdésre válaszoljon.
- Igen, tudtam. - mondom összeszorított fogakkal.
- Kijelenthetjük, tehát, hogy Vádlott előre megfontolt mulasztást követett el? - kérdezi teátrálisan az ügyész.
- Nekem ebből elég volt, felmondok! - állok fel mérgesen, és kiviharzok a teremből. Átmegyek az iroda épületébe. Szeretnék feljutni az emeletre, de a lépcsők használhatatlanul leomlottak, a lift meg nem működik. Úgy döntök, felmászok a falon, de akkor is feljutok. Kinézek egy falrészt, de az elejéhez kéne egy létra. Elkezdek összebarkácsolni egyet. A munkatársaim megjelennek mellettem.
- Felmentettek. Az ítélet szerint nem vagy bűnös.
- Még jó, hogy nem! - mondom felháborodva, de azért nagy kő esik le a szívemről. Beszállok a liftbe a munkatársaimmal, és felmegyek az emeletre.
Aztán felébredek.

2017. október 13., péntek

Álomszép álmokat

„Majd az édes álom pillangó képében
Elvetődött arra tarka köntösében,
De nem mert szemére szállni még sokáig,
Szinte a pirosló hajnal hasadtáig.
Mert félt a szunyogtól, félt a szúrós nádtól,
Jobban a nádasnak csörtető vadától,
Félt az üldözőknek távoli zajától,
De legis-legjobban Toldi nagy bajától.

5.

Hanem amidőn már szépen megpitymallott,
És elült a szúnyog, és a zaj sem hallott,
Akkor lelopódzott a fiú fejére,
Két szárnyát teríté annak két szemére;
Aztán álommézet csókolt ajakára,
Akit mákvirágból gyüjte éjtszakára;
Bűvös-bájos mézet, úgy hogy édességén
Tiszta nyál csordult ki Toldi szája végén.

6.

De a kínos éhség azt is irigyelte,
Hajnali álmából csakhamar fölverte
…”
Arany, Toldi 4. ének részlete) 


Az álom gyönyörű, az álom rémséges, az álom talán nincs is, legalábbis két álmodás (REM-fázis) között.
A legszebb elalvás a jól végzett munka utáni ágyba zuhanás, vagy egy hajnalig tartó mulatság, lagzi, házibuli) stb. utáni nyújtózás.
Szerettem a frissen húzott ropogós ágynemű álmot ígérő vonzását, szerettem még a nagyszüleimnél előforduló dunyhát, nem szerettem egy menedékház szalmazsákjában fészkelő hangyabolyt.
Szerettem hosszú túra után hálózsákba bújni, s elpihenni.
Nem szerettem éjszakai műszak alatt elbólintani, de olykor sikerült. A kényszerű felébredés annál keservesebb volt.
Aludtam állva hajnalban hazafelé utazván a troliban, és napi munka után a villamoson. Csak résre nyitottam ki a szememet, hogy lássam, hol vagyunk, hány megálló van még hátra. Egyszer sikerült továbbutaznom.
Ma már keveset alszom, és örülök, ha nem kell sokáig néznem a plafont. Rádióhallgatással űzöm az időt kb. féltizenkettőig, azután katt, és megpróbálok hamar elaludni. A legrémesebb éjjelem összefügg egy enyhe stroke-kal. Erősen fájt a fejem, alig vártam, hogy reggel legyen. Megébredve nehezen beszéltem, kórházba kerültem. Azóta nem várom teljes szívvel az éjszakákat.
Voltak szép álmaim, és rosszak is. Nem tudom, minek az alapján álmodunk pozitívat vagy negatívat. Kivetítés? Fantázia? Irányultság? Tán ez is, az is. Álmomban előbb volt személyautóm, mint a valóságban. Fent parkolt a lakásunk utáni félemeleten. Zöld sötétzöld színű volt, s kerestem felébredve. Egész biztos voltam benne, hogy az én autóm volt és ott, ahol említettem. De ébren köddé vált. Időbe telt, míg elfogadtam, hogy nem ellopták, merthogy sose volt.
Volt nekem biciklim is, mielőtt a valóságban. Hajtottam, de a pedál-ék (hol van már a pedálék, hol a kontrafék, hol a láncfeszítő sarkantyú, de még a dinamó is ritka) kieshetett, mert lement alsó állásba és hajthatatlanná vált.   
A jóleső álmok részleteire érdekes módon alig emlékszem. Viszont nemegyszer írtam blogomban álmaimról, melyeket ébredéskor még idejében nyakon csíptem. Gondolom, akad közöttük pozitív is.
Zárásképpen mindenkinek álomszép álmokat kívánok (a szókép Bródy J.-tól kölcsönözve).

2017. október 11., szerda

Álmokkal és álmodozások nélkül

Az alvás közben átélt álmaimról hosszan tudnék mesélni, mert én mindig álmodom, legfeljebb nem mindegyikre emlékszem élesen. Sokszor álmodom lépcsőkről, ami akár lefelé, akár fölfelé vezet, meredek, és látszólag lehetetlen haladni rajta. Sokszor megyek álmomban vasúti sínek melletti úton, mindig szorít az idő és mindig tudom, hogy nem fogok odaérni. Sokszor vannak jelen álmaimban a szüleim, a nagymamám és mostanában a bácskai nagynénéim. A cselekmény legtöbbször a rákosligeti ház környékén lévő utcákon zajlik, de az utóbbi időben gyakran apám bácskai szülőfaluja a helyszín. Ezeket már régóta nem is próbálom megfejteni, bár az éppen aktuális lépcsős álomra már álmodás közben is lemondóan legyintek, mert  tudni vélem a jelentését.  

Az álmodozások pedig távol állnak tőlem. Nekem a valóság kell,  semmit sem tudok kezdeni azzal, amire nincs reális esély, ilyen voltam már fiatalon is, ma pedig még sokkal inkább elutasítok mindenféle "haszontalan" és esélytelen álmodozást. 

Mégis, egyetlen gyerekkori álmom nekem is volt: nagyon szerettem volna rádióamatőr lenni. Ez akkor volt, amikor még azt hittem, rádióamatőrnek lenni, az egy foglalkozás, rendes kenyérkereső szakma. Olyan ember, akinek csak az a dolga, hogy ül a csodagép előtt, fölötte a háztetőn antennaerdő, ő meg csavargatja a gombot és a vijjogó, sistergő, recsegő hangok közül kiszűri a világ másik feléről bejelentkező kolléga hangját. Mert az egészben ennek volt a legnagyobb varázsa: hogy ugyanakkor, egyazon időben beszélni olyasvalakivel, aki sokezer kilométer távolságban ül egy ugyanolyan készülék előtt és ugyanúgy tekergeti a gombokat.
Aztán később rájöttem, hogy ez nem szakma, hanem szórakozás, sport, szenvedély és nem fizetnek érte. De ahányszor rádióamatőrről hallok, vagy még inkább, ha filmen, tévéműsorban igazi, élő rádióamatőrt látok, mindig megjelennek előttem apám rádiós újságjai, melyek lapjain a frekvenciákat böngésztük, meg a QSL-azonosítókat és a világ minden táján élő amatőrök élményeiről, nagy fogásairól olvastunk.
Egy időben terveztem, hogy műholdvevőt és parabolaantennát szerzek be, de ha a szívemre hallgattam volna, legszívesebben rádiós antennákat vettem volna inkább. Meg adó-vevőt sok-sok hozzávaló kütyüvel.

Amikor tizenévesek voltunk, örökösen az élet nagy dolgait ragoztuk, álmodoztunk, elképzeltük és részletekbe menően kiszíneztük a saját jövőnket - pontosabban a többiek, az osztálytársaim álmodoztak, elképzeltek, színeztek, én meg mindig csak azt éreztem, hogy nem érzek semmit, nem tudom elképzelni a jövőmet. Még mondtam is nekik, hogy biztos azért van ez, mert nem fogom megérni a felnőttkort. Lehülyéztek és igazuk volt, mert bár akkor nem látszott lelki szemeim előtt semmi ebből, nagyon is felnőttem, sőt még most itt vagyok. De rádióamatőr, az már nem leszek.

2017. október 7., szombat

Lepkék




Ági felhívásának ehhez a részéhez szeretnék csatlakozni: "Legyen most szó az álmokról: alvás közben átélt álmokról, vagy olyan vágyálmokról, melyeket csak a képzeletünk táplált, de megmaradtak szép, elérhetetlen, meg nem valósult álomnak."

A vágyálmok pillangói szórakoztatóak és megnyugtatóak. Képzelődős voltam mindig,  voltak növények, virágok, termések, állatok, akiket saját sorssal és egyéniséggel ruháztam fel. Különösen mostanában játszom ezt,  én így készülök a saját elmúlásomra. Megyek oda, ahová többi élőlény. Szépen, nyugodtan, örömmel.

Többnyire lepkékkel képzelődőm. Az idén nem jöttek sokan. Leghamarabb egy fehér lepke csapongott a terasz előtt. Lementem hozzá, akkor átrepült a napos oldalra, ott suhant előre-hátra, közel a lábamhoz. Még jött néhányszor, mindig kora délután, aztán elmaradt. Szia, fehér lepke! Jó, hogy itt voltál.
Az óriási bogáncslepkét már írtam máshol. Remélem, úgy lesz, ahogy gondolom.
 Aggasztó volt két barna lepke látogatása. Úgy viselkedtek, mintha veszekednének. Nem az a bájos táncikálás volt a mozgásukban. Az erősebbik lelökte a másikat a levegőből, szabályosan koppant a teraszra kirakott lomok között. Az erős lepke dühösen kereste az utat kifelé a polikarbonáton át. Nehezen, de megtalálta, merre jusson ki a szabadba az esőcsatorna és az átlátszó fal között. Amelyik leesett, nem volt ott, ahol koppant, hiába kerestem.
Júliusban egyik délutánon másik bogáncslepke is előkerült. Sokkal kisebb volt, mint a régebbi nagyon nagy, aki a korláton pihent jó sokáig, mielőtt elrepült volna. Ez a kis ideges le-föl húzott a terasz előtt, többször fordult azon a húsz-huszonöt méteren, később eltűnt. Hiába  volt jellegzetes a mozgása, nem azonosítottam senkivel. Nem éreztem a lényét.
Ma reggel egy kisebb fehér lepke csapongott a sövény fölött. Nem repült föl hozzám. Eltűnt a ház sarkánál.
Az álomhozó, vágyteljesítő lepke viselkedése teljesen más. Mintha "tudná", mikor jöjjön elő, milyen feltűnő erővel körözzön a fejem körül.  Kétszer volt ilyen meggyőző élményem. Az óriáslepke bizonyosságot adott. Hogyan, azt nem tudom. Néztem őt, és egy régi kételkedés a fejemben a helyére zökkent.
 Néhány éve szintén júliusban minden nap délután öt órakor  két bogáncslepke repült át a háztető fölött, mintha a Mókus-hegyről jönnének. Vártam őket. Köröztek az udvarban, én megálltam a lépcsőn középtájon, kinyújtottam a karomat, hátha rárepül valamelyik. De nem vették a bátorságot, csak röpködtek  körülöttem, mintha mondani akarnának valamit. Az egyik egyetlen egyszer a bal orcámat érintette, nem túl kedvesen. Dühösen zúgott közben. Minthogy a lepkék nem adnak ki hangot, megijedtem.
Ősz elején két halott lepkét találtam a fáskamra ablakpárkányán. Ők voltak azok, egészen biztos. Hogy mit gondoltam minderről, persze, nem írom le. Csak tessék nyugodtan nevetni, netán bosszankodni, mennyire nincs vége ennek a történetnek.

2017. október 2., hétfő

Álmokról röviden

"Rémálom"
   Úgy tűnik, nehezen indulnak el közös blogunk ihletett pillanatai... Elkezdem hát én, hátha mások is kedvet kapnak!
   Álmok... Alva és ébren...
   Bevallom, az alvás közbeni álmaimra nemigen emlékezem. Állítólag mindenki álmodik és csupán gyakorlat kérdése, hogy emlékezzünk is rá. Egy-kettő elég rendszeresen visszajár kísérteni és nem is kell hozzá nagy beavatottság, hogy megfejtsem őket.
   Sokszor futok a már mozgásban levő vonat után, de reménytelenül. A lekésett vonat valószínűleg elvetélt álmaimat is jelentheti. Futok, futok kifulladásig s a vonat egyre gyorsabban távolodik...
   Egy másik visszatérő és kínzó rémálmom érettségi szóbeli matematikából. Valami rettentően bonyolult egyenletet kell a táblánál megfejtenem és hiába töröm a fejem, megbénul minden szellemi erőfeszítésem...
   Érdekes módon, többször is álmodtam a következő helyzetet: Gilbert-rel már több éves házasság áll mögöttünk, külföldön lakunk (egyikünk hazájában sem) és egyszercsak poligámiával vádolnak... A törvény szerint nem érvényes tehát a G-rel kötött házasságom, mert évekkel előtte már volt egy férjem (nem tudni, kicsoda, mi lett vele, elhagytam, de válás nélkül, elveszett a messzi múlt homályában, de előkerül valami irat, mely bizonyítja)... Csak a reménytelen szituáció emléke marad fenn.
   Valamivel egyszerűbb az ébren álmodott és be nem teljesedett vágyaimról számot adni.
Van belőlük egy-kettő. Az első valószínűleg a képzőművészet kacskaringós ösvénye felé vezetett volna, a színek, képek részegítő világába, ha el nem vesztettem volna szem elől. Ha viszont tehetséget választhattam volna magamnak, valószínűleg az éneklés, zene mellett döntöttem volna. Sajnos, tehetségem nem volt hozzájuk, csak vágyaim...

2017. szeptember 26., kedd


Épp ideje már, hogy befejezettnek nyilvánítsuk a nyári szünetet és folytassuk a blogot. Legyen most szó az álmokról: alvás közben átélt álmokról, vagy olyan vágyálmokról, melyeket csak a képzeletünk táplált, de megmaradtak szép, elérhetetlen, meg nem valósult álomnak.

2017. augusztus 11., péntek

habzsoltam a nyarakat



habzsoltam a nyarakat

jutott eszembe a biciklim tetején, azzal együtt, hogy bár még meleg van, de hidegülést jósolnak az időtudor meteorológusok. és mintha ennek örülnék is most, mármint a remélhető enyhülésnek.

holott, annak idején, fiatalon:

habzsoltam a nyarakat

gyűjtöttem a napos napokat, mert azokat mindig a Maros parti strandon tölthettem, és töltöttem is. számozva be is irtam a naptáraimba...

mi változott?

hát nem a nyár



2017. július 31., hétfő

Réges-régi nyarak emlékezete II.

Aztán középiskolában a németes osztályok nyelvtanára, hadd nevezzem nevén Hitter Piroska tanárnőt, nyelvgyakorlás céljára  három hetes NDK-beli utakat szervezett, amiből két hét nyári munka volt, egy hét pedig nyaralás. Piroska néni a gimnáziumi lánykollégiumot vezette, ő nem jött velünk, már akkor is idős volt, és nem vállalta a három hét nomád körülményeket- egy helyi  iskolában volt a szállásunk a tornateremben, udvarvégi WC-vel és kevéssé komfortos tisztálkodási lehetősséggel. A nyári munka egy kis konzervgyárban volt  Gerwishben, ez egy kis falu vagy alig város Magdeburg mellett, a nyaralás pedig, nos hát a nyaralás az ott helyben dőlt el, és változott meg az szervezett, csoportos, vasúttal történő kirándulások helyett - a VIT-re való utazás Berlinbe!
Egy éppen végzett és friss, egy évet tanított matematika tanárnő jött velünk (ez igen abban az évben volt, amikor a zsebes-farmercipős orosz nyelvtanárunkat olyan meghatódásra késztettük a pedagógusnapi személyenkénti egy szál virág átadásával) és ő nyitott volt minden jó ötletre és lássuk be kevésbé volt veszélyes  még a világ akkoriban, a népi demokráciák diktatúrája a közrendet fenntartotta.
Szóval elutaztunk az NDK-ba vonattal 16-17 évesek, mi az angol tagozatosok ugyan egy árva fia szót sem beszéltünk németül, de a többiek gagyogták, angollal meg már akkor el lehetett boldogulni bárhol.
A konzervgyári munka nem nem volt megerőltető, mi talán csak napi négy vagy hat órákat dolgoztunk - nyilván, mint kiskorú munkavállalók- és az uborkák megmosása és üvegbe rakása nem volt nagy dolog az ecetes felöntőlével való feltöltését - amit gép végzett- felügyelni szintén nem erőltetett meg bennünket nagyon. (nyilván a Spreewalder gurken  konzervet gyártottuk mi is) Nekünk önálló brigádunk volt, egy gépsoros mi dolgoztunk csak, persze helyei munkavezető felügyeletével. Ebédet a konzervgyári  étkezőben kaptunk, olyat, amilyet a melósok,  osztatos műanyag tálkában, egyik rekeszben a szelet hússal, nyakon öntve barna mártással, másik rekeszben a krumplival, harmadik rekeszben a zöldséggel, barna mit barna, fekete sűrű kenyérrel. Hááát, a mi  rezgő daragaluskás húslevesen, rántott csirkén, sült krumplin kényeztetett gyomrunk nem is nagyon akart elsőre bevenni, aztán elfogyott az otthonról hozott kolbász, szalámi, sütemény és eljött az az éhség-pillanat, amikor már megettük és láss csodát, semmi bajunk nem lett tőle.
Egy ilyen első hét közepi ebédnél jön ám oda hozzánk az ott dolgozók munkavezetője és mondja, hogy feltétlenül beszélni akar velünk. Húztuk a nyakunkat, hogy nyilván most jön a letolás, hogy valamit elrontottunk, hogy keveset dolgozunk, hogy lógunk, hogy nem jó, amit csináltunk, ki kellett dobni az egész műszak teljes termelését... Ment a  csoportvezetőnk és visszafelé jövet hiába lestük az arcát, azon egy fia érzelmet nem lehetett látni, hogy mi történt, mit rontottunk el,  olyan merev  póker arccal jött, hogy semmit se tudtunk meg. Mondta, hogy menjünk, induljunk hazafelé, majd útközben megbeszéljük, hogy mi volt.
Két saroknyi távolság után, jól körülnézve, hogy senki a konzervgyáriak közül nincs a közelünkben- maga köré gyűjtött bennünket  és  most már erőltette magára a  komolyságot, hogy el tudja mondani, mit akartak tőle a helyiek. Nagyon szépen megkértek minket, hogy legyünk szívesek tekintettel lenni rájuk, és ne rontsuk el az ő normájukat, mert mi elmegyünk, a norma viszont amit felállítunk nekik az itt marad, és ők azt nem tudják teljesíteni.  A háromnapos gyors mérleg után ugyanis kiderült, mi az ő eddig normájukat 170 %-ban teljesítettük a minőség ellenőrzésen pedig az ő 72 %-al szemben mi 98 %-ot hoztunk, ezért kérnek minket, hogy lassabban dolgozzunk...
A felharsanó megkönnyebbült hahotázásunk indokolta a konzervgyártól való távolságot. Mindenesetre másnaptól javasoltuk, hogy ne külön szalagon dolgozzunk mi, hanem osszanak be minket a helyiek közé, mert végül is nyelvet gyakorolni jöttünk, és azt csak a helyiek között tudjuk.
 
Hetente kaptunk fizetést, ha jól emlékszem még prémiumot is fizettek nekünk, így a jól ellátott NDK-ban (igen a kivehető ajtajú turmix gépek időszaka volt ez)  rendesen bevásároltunk mindenfélét,  a helyi fiatalokkal kocsmáztunk, ittuk a sörüket, mi meg megismertettük velük a magyarországi borokat, amik a magdeburgi éttermekben, hála a KGST árucseréjének, kapható volt. A Királylányka nagyon ízlett a mi ismeretségünkbe tartozó kedves fiatalembereknek.
Utaztunk emeletes vonaton, hajóztunk az Elbán, voltunk Drezdában, sétálgattunk a Zwinger udvarán és bent a palotában a múzeumban, néztük a bomba-szaggatta épületek torzóit,  hallgattunk szabadtéri hangversenyt, orgonakoncertet a lipcsei Tamás templomban, voltunk Postdamban és persze Berlinben.

Az utolsó héten  tehát saját gyors elhatározásunk és szavazás után 3 nap a VIT-re való utazás lett. (hogy mi a VIT azt csak az esetleges külső olvasók kedvéért írom ide ez volt a Világfijúsági és diáktalálkozó Ezt  abban az évben Berlinben rendezték meg, utólag ismertté vált adatok szerint 25 600 résztvevő volt. Nos ezt további 23 fővel bátran meg lehet toldani, mert mi is ott voltunk számba nem vett résztvevőkként. Csak egyszer volt több résztvevője a VIT-nek 26 000 fővel Moszkva előzte csak meg az 1973-as berlini találkozót.)

Tehát irány Berlin.
Autóstoppal.
Imádtuk.
Végig a német autópályán - amit még a háború előtt építettek, mikor mivel, hol autóval, hol motorral aki felvett bennünket azzal mentünk. Mindenki baj nélkül odaért, az előre megbeszélt helyen találkoztunk. Iszonyatos tömeg volt Berlinben egy talpalattnyi hely nem volt szabad, mindenhol buli volt - amit akkor persze rendezvényben hívtak.
Megtaláltuk a Bergendi együttes koncertjét, ami egy tízemeletes épület tetőteraszán volt, és velük  buliztunk hajnalig. Szállásunk nem volt, nem lehetett sehol szállást találni, minden előre lefoglalt ágyban aludtak, de valahol nekünk is kellett volna, és egy újdonsült ismerős gyorsan fel is ajánlotta egy barátja lakását, valahol kint egy külső kerületben-ahová metróval mentünk ki, és ott valóban volt egy lakás, amiben aludhattunk. Ki hol tudott. A szerencsésebbek, a lányok a kihúzható négy személyes rekamién,  a többiek szőnyegen, fotelban, kanapén, fürdőkádban. A tulajdonos nem volt otthon. Aztán hazaért a tulajdonos az éjszakai műszakból, és látva, hogy fullon van a lakása, szépen átballagott a szomszédba aludni- biztosított bennünket arról, hogy nem dehogy haragszik nagyon örül a vendégeknek aludjunk csak,  estére úgyse kell menni dolgozni neki, délelőtt együtt mehetünk vissza a belvárosba. Mindenhol, mindenki nagyon kedves segítőkész volt, de haza már csoportosan vonattal mentünk.

Ez a nyári szünet  a hasonló korú "felnőtt gyerekek" együtt töltött nyaralása, szabadsága volt -most már látom, hogy a fiatal tanárnő hatalmas kockázatvállalásával- ami kiválóan sikerült és bizony ettől kezdve nehezebb volt kivárni a nagykorúságot és a továbbtanulás okán  az otthonról más városba költözés  lehetősége adta abszolút szabadságot.

2017. július 26., szerda

Réges-régi nyarak emlékezete I.

Az iskolai szünetet minden nyáron nagyon vártam. Ma úgy mondanánk, nagyon fáradt voltam év végére - de az igazság az, hogy csak unalmas volt már iskolában, elvégeztük a kötelező tananyagot- nem volt elmaradás, mint manapság,  már az éves ismétlésen is túl voltunk, az utolsó héten már megtartottuk a Fák virágok napját, megünnepeltük a Pedagógus napot, megvoltak a nyári tábor megbeszélések, pontosan tudtuk kinek a szülei mennek előre a katonaságtól kölcsönkapott sátrakat felverni, kiknek az anyukái mennek fel tábornyitás előtt két nappal, hogy a konyhasátrat felkészíteni az érkezésünkre, felvinni a száraztésztát, krumplit, zöldséget, paprikát, paradicsomot, gyümölcsöt, felderíteni a környékbeli boltot, hogy ott megrendeljék a megnövekedett kenyér mennyiséget, tejet és már vártak bennünket, amikor  vagy hatvan-hetvenen megérkeztünk.

Mert mentünk, boldogan, örültünk a kalandnak, mert ez az volt a javából!
Csak az ötödik végén mehettünk, és általában a nyolcadikat végzett ballagottak már nem jöttek velünk. Két-három iskolából, a három évfolyam, évenkénti három-három osztályából kerültek ki a táborozók. Volt, hogy Nógrádban táboroztunk, volt hogy Balatonfüred fölött, általában  a patakra jártunk el vízért, kulacsokba ki-ki magának hozott innivalót, a konyhára meg nagy vizes kannákban hordtuk a vizet. Mosdani is a patakban mosakodtunk, még fürödtünk is, úgy emlékszem. Gyalog jártunk le a Balatonra is, mit számított az a pár kilométer...

Az ebéd, amit a jelenlévő anyukák főztek, klasszikus egy tál-ételek voltak, paprikás krumpli kolbásszal, lecsó lecsókolbásszal, tojással, öreg-tarhonya,  öreglebbencs tojással, reggelire vacsorása zsíros kenyér paprikával, paradicsommal, vajas kenyér,  rántotta , bundás kenyér ilyesmik.
Mosogatni mindenki maga mosogatta el a magával hozott műanyag kis tálját, kanalát villáját - gondolni való, hogy milyen eredménnyel, az ultrás langyos mosogatóvízben... de nem volt bajunk. Volt éjjeli őrség,  reggeli torna, zászlófelvonás, tábori körlet ellenőrzés, rendrakás, tábori  ügyeletesek,  esti tábortűz, éneklésekkel, történetekkel- minden, ami egy hatvanas évekbeli úttörő táborban elvárható volt.
Megismertük a másik két iskolába járó gyerekeket, tanárokat, közös énekkart alkottunk
Az első hétvégén jöhettek látogatóba a szülők - nyilván hozták otthonról az ellátmány következő napokra való részét, nekünk csak annyi volt az orrunkra kötve, hogy jönnek és hogy az esti tábortűznél műsort adunk nekik.  Ezekre az estékre akkora tábortüzet raktunk, hogy égig ért a lángja.

Kirándultunk minden nap, minden napra volt valami remek izgalmas - alföldi gyerek számára különleges élmény.

Aztán voltak a családi nyaralások. Anyám, aki nem tudott úszni, de gondosan ügyelt rá, hogy mindkettőnket úszómesterrel taníttatott meg úszni  a hegyekbe szeretett járni, így éves váltásban mentünk a hegyekbe, vagy a Balatonhoz. Igen, mert voltam olyan szerencsés, hogy minden évben mentünk nyaralni. Ezek szokványos családi nyaralások voltak, anyám és nővérem a két szőke, a tejfehér bőrükkel az első nap felégtek, míg apám és én kreol bőrrel megáldva, a Bronzolaj áldásos eredményeként, örökké a vízben meg a napon, a nyaralás végére számolatlanul mehettünk volna a kisebbség soraiba...

De a családi nyaralásnak is vége lett egyszer, és aztán a többi része a nyárnak otthon telt.
Voltam olyan szerencsés, hogy nagyanyámék velünk laktak, így nekem nem volt részem nagyszülői nyaraltatásban, de persze nagyanyám azért elvitt a szomszéd városba, ahol a testvérének tanyája volt, annak minden jóságával és csodájával. Már azzal kezdődött, hogy kétlovas hintóval jött értünk Sanyi bácsi a vasútállomásra. Aztán voltak még a lovak mellett tehenek, bika, disznók, tyúkok, kakas, kiscsirkék, libák, kacsák, gyöngytyúkok, pulykák, minden jószág, ami csak kell egy rendes tanyára.
Nagyanyám testvére Eszti néni, maga sütötte a kenyeret, maga köpülte a vajat, maga hevítette a túrót. Hmmm azóta sem ettem olyan leveles, zamatos túrót, friss tejföllel, frissen sült kenyérrel...
Pirospozsgás, kedves, kedélyes emberek voltak, sose állt távol tőlük a nevetés,  mai eszemmel már tudom, hogy pedig hajnali négytől este tízig talpon voltak és percnyi megállás nélkül dolgoztak.  A tanya patyolat tiszta volt, az ebéd minden délben tizenkettőre az asztalon volt, az állatok körül minden munka elvégezve, a föld megművelve, éppen amit kellett mindig elvégezve. Nem is tudom hogy csinálták? Nyáron a munka dandárjában érkeztünk, de  egy percig nem éreztük, hogy láb alatt volnánk, pedig gyereksereg is volt, mert az unokák és testvérek unokái is ott élvezték a nyarat, a szabadságot, a jó levegőt, meg a tanyasi konyha remekeit.

Aztán az otthon töltött hetek, mert azért mégiscsak ebből volt több, mint a táborból nyaralásból, meg a rokonlátogatásból.
A forróságra emlékszem, a szürke égre, amikor nem süt a nap, csak olyan vakmeleg van, ahogy arrafelé mondták. A kertből hazakerült többládányi meggy magozására, amikor az udvaron kellett csinálni, mert minden-minden csupa meggy lé lett, a nyári árpával érő körte hámozására, kénezésére, citrompótlós lében áztatására, hosszú nyakú befőttes üvegekbe rendezgetésére, a cseresznye befőtt összekeverése a meggyel és készre dunsztolására, a sárgabarack forró vízből kiszedésére és hámozására, a barackmag megtörésére, meghámozására és a felezett barackok közé csúsztatására az üvegbe, hogy szép legyen, a nagy lekvárfőző lábasban az éppen ügyeletes lekvár kavargatására és amúgy forrón üvegben meregetésére...
Meg a 80 centis falú vályogház megőrzött hűvösségére, a lesötétített szobában a sezlonon hason fekve, fejet lelógatva, könyvet földre téve kislámpát bekapcsolva olvasásra.  Így olvastam el a nagy könyvszekrény közel ötszáz könyvét. (azokat a könyveket, amiket az idén tél végén három könyv áráért adtam el könyvszekrénnyel együtt. Hál' Istennek jó helyre kerültek, kedves fiatal barátnőnk vette meg, akit teljesen lázba hozott, hogy egy egész könyvtárat vehet meg- én meg örültem, mert én már olvastam mindet, és e-könyvben amúgy is rendelkezésre áll bármelyik ha újraolvasnám...)

Aztán azt vettem észre, hogy már annyira, de annyira jó lenne iskolába menni,  találkozni a többiekkel,  szakkörökre járni, énekkarral  próbálni, szerepelni. És kívánságomnak megfelelően el is kezdődött az iskola.

Ezek a réges-régi nyarak meg már csak az én emlékezetemben élnek, egyre kevesebb ember van már, akinek mondhatnám, emlékszel...?





2017. július 18., kedd

A falnak is füle van




Nyáron mindig gond volt velünk. Ha egész nap otthon voltunk, nem győzték hallgatni a nagyok a veszekedésünket. Igyekeztek valamennyi időre széjjelválasztani bennünket. Dédanyánk baráti köréből egy özvegyasszony vállalta a nyaraltatásomat, persze pénzért, nála voltam Csongrádon legalább egy hónapig, de még ennél is hosszabb időnek tűnik visszanézve az unalmas, magányos nyár, amikor nem igazán tudtam mit kezdeni magammal.

Az öregasszony sehová sem engedett el. Néha átjöhetett a szomszédból egy velemkorú kislány. Összebarátkoztunk, együtt fedeztük föl az óriási hideg pincét, amelyben meztelen csigák laktak, és a gazdasszony a lefelé tartó lépcsők alsó fokain hűtötte nagy csuprokban az aludttejet. Na, ez igazán jó volt, nem is nagyon ettem mást mint aludttejet kenyérrel.

Egyszer nagyon megkívántam valami édes ízt. Otthon mindig volt süti vagy egy darabka csokoládé ebéd után. A szigorú néni nem kényeztetett édességgel sem, így ki-kilopkodtam néhány kockacukrot a konyhai kredencen álló cukortartóból. Kora délután csendespihenőt tartott a néni, ezért nagyon óvatosan ügyködtem, nehogy felébresszem. Már néhány napja dézsmáltam a cukrot, egyszer azonban megcsörrent a porcelán cukortartó födele. Jaj, a falnak is füle van - gondoltam -, és lábujjhegyen óvakodtam a néni szobáján keresztül a saját alvóhelyem felé, hogy ott szopogassam el a vigasztaló édességet. De ezúttal csalódtam. A néni nem aludt, hanem egyenes háttal ült a székében. Úgy tett, mintha észre se venné, hogy beléptem az ajtón, furcsa mosollyal nézett maga elé. Gondoltam, talán így ábrándozik. És markomban három kockacukorral, besurrantam az alkóvba, ott volt az ágyam. A kockacukrot a sarkánál kezdtem rágcsálni. Omlott a számba, néha megnyaltam, de nem haraptam le a meglágyult részt, hogy tovább tartson.

Másnap a csendespihenő idején a kredenchez sompolyogtam. A cukortartó nem volt a helyén. Körülnéztem, hát ott volt a magas konyhaszekrény tetején, közel a pereméhez. A fehér porcelánra festett rózsaszín virágok alulról nézve nagyobbnak látszottak, mint eddig, a bögrés polc alatti félhomályban.

2017. június 12., hétfő

Gyerekkorom mesebeli nyaralásai

nem Piriten készült a kép, de a hangulata hasonlít...
   Eldöntöttem, hogy felelek Ági javaslatára és megírom a nyári szünet témáját... "Kimeríthetetlen", tettem hozzá. De azért megpróbálok meríteni belőle néhány hangulatfoszlányt. Megírtam már blogomon is, most újra nyitogatom emlékezetem fiókjait, beleszagolok a széna- és napsugár-illatba, mely a nyaralásaimat kísérte...
   Még egyetemista koromban is eljártam nyaranta a kis dunántúli faluba pár hétre. Ott lakott rokonságom teljes anyai ága: három megmaradt testvére és nagyszüleim. 
   A kis falu Veszprém és Vas megye határán fekszik, kb. 250 lakossal. Anya kiolthatatlan honvágya bennünk, gyerekekben valóságos mesebeli hellyé változtatta a kis poros falut, ahol még azt is elhittük neki, hogy a levegőnek utánozhatatlanul más a zamata, mint az Alföldön... Az odavezető út nagyon körülményes volt sokáig: már előző este vonatra ültünk, a Nyugatiba éjnek évadján kerültünk fel, s csak másnap ment tovább a vonatunk a Déli pályaudvarról... S amikor végre Bobára értünk d.u. 4 felé, onnan még 4 km volt az akácerdők között rejtőzködő kis falu, ahova végül nagybátyám kétlovas hintaja szállított bennünket!
   Nagyanyám csepp kis konyhájában ott szorongott az egész rokonság: szinte "esemény" voltunk, évente egyszer látott, kedves vendégek! Mindenki egyszerre beszélt, kérdezett-felelt, konstatálta a változásokat: megnőttek a gyerekek! esetleg eggyel több unoka született! Kire hasonlít? Jól nézel ki, Idám, Rózsim! (ez utóbbi dícséretet bizonyos fenntartással fogadtam később, amikor már adtam a vonalaimra...) Éhesek vagytok-e? S előkerült a sok vendégváró finomság... Ajándékok kiosztása, mindenki arcán mosoly...
   Nekünk, gyerekeknek akkor kezdődött a néha két hónapig is eltartó vakáció, amikor szüleink hazautaztak, a rokonságra hagyva bennünket. Maga a szabadság vette kezdetét. A négy rokoni ház között néha nehéz volt ránk találni. Én magam többnyire nagyanyáméknal, később Iduska nénémnél laktam, öcsém inkább egyik nagybátyámnál a kb. egyidős unokatestvérekkel  -  és főleg a lovak miatt! Ott született életre szóló szerelme a lovak iránt, s mihelyt tehette felnőttként, nagy boldogan vett is magának kettőt! Túlélték, sajnos...
   Részt vettünk az otthoni és a mezei munkákban is. Számomra nem volt idegen a mosogatás, felmosás, répalevél szelése a kacsáknak, vízért menni a kútra, tejet leadni este a csarnokba, szénagyűjtés, krumpliszedés  -  és főleg a tehénőrzés! Éveken át nagy élményem volt ez utóbbi egész napos elfoglaltság, amely csak a nyári vakációhoz fűződött. Aki már kipróbálta, tudja, milyen nagy nyugalom szállja meg a tehénpásztort, miközben a rendületlenül legelő, majd kérődző békés állatot szemléli, s közben a gondolatai szabadon szállnak ezerfelé... 
   Persze, maradt sok szabad időm is, melyet rajzolgatással, betelhetetlen olvasással (itt senki nem akadályozott benne, nem úgy, mint "otthoni" nagyanyám) töltöttem. Sőt, kamaszkoromban még bálba is elvittek nagynénéim búcsúkor, s ott ültek árgus szemű "falvédőkként" vagy négyen, hogy semmi bajom ne történhessen...
   Lehetetlen mindent belesűríteni ebbe a bejegyzésbe! Tény, hogy egy percet sem unatkoztam, pedig se mozi, se tévé nem volt akkoriban (hogy az internetről ne is beszéljünk!). Néha elgondolom: melyik mai kamaszt lehetne ilyen vakációra elcsábítani?...
   
    

2017. június 8., csütörtök

2017. június 6., kedd

Egyenöltözékeim

Általában szabálykövető gyerek voltam és semmi kifogásom nem volt az egyenöltözékek ellen - mondjuk, nem is kérdezte senki, van-e kifogásom, a szabályokat készen kaptam, ahhoz kellett igazodnom. Hogy nálunk az iskolában melyik osztálytól volt kötelező a köpeny, pontosan nem tudom, de talán a felső tagozatban vezették be. Igaz, az ötödikes osztályképen egyetlen egy lány van köpenyben, de ez nem mérvadó, mert a fényképezés napját tudtuk előre és lehet, hogy mi, többiek ezért mentünk be "szebb" ruhában. Hetedikben-nyolcadikban már biztosan köpenyben jártunk, mert emlékszem, hogy az április elsejéken megfordított - azaz hátul gombolt - köpenyben bohóckodtunk.

Hasznos viselet volt a köpeny, minden kinőtt, kifakult pulóvert, blúzt, szoknyát el lehetett alatta hordani és a majdnem egyforma köpeny miatt az iskolában nemigen látszottak az esetleges társadalmi különbségek (persze túl nagy különbségek egyébként sem voltak). No és azok az évente ismétlődő, augusztus végi köpenyvásárlások! Merthogy olyan gyerek nem volt, aki egy tanév alatt ki ne nőtte volna a köpenyét, tehát ezt a költséget sose lehetett megúszni - szóval, annak igazán sajátos bukéja volt, az a jellegzetes illat (szag?), amit a gyárból kikerült sűrű szövésű, kicsit fényes felületű sötétkék anyag árasztott, felejthetetlen. Némelyik köpenynek trükkös, rágombolható ujja volt, így hol rövid, hol hosszú ujjal hordtuk. De azt hiszem, fehér gallér mindegyik köpenyhez tartozott és általában elég vastag vászonból, esetleg pikéből készült, amit különösen nehéz volt vasalni. A gallért kis hurkok segítségével lehetett rágombolni a nyakkivágásra, ügyesebb szülők gyártottak tartalék fehér gallért is, hogy hét közben is lehessen tisztára cserélni az elpiszkolódottat, mert a köpenyt persze csak hét végén mosták ki, de legalább a fehér gallér legyen rendes.

A köpenyhez volt öv a saját anyagából is, de amikor divatba jött a széles gumiöv, előszeretettel használtuk inkább azt. De emlékszem, trükköztünk a köpeny saját övjével is: oldalt megkötve, hátul megkötve, vagy a két oldalvarrásba rögzítettet hátrahúzva, ahogy épp előnyösebbnek ítéltük, mert hát akkor már azért elég nagylányok voltunk ahhoz, hogy igyekezzünk minél jobban kinézni.

No és persze ünneplő ruhánk is volt, fehér blúz és sötétkék szoknya. Ami engem illet, a sötétkék szoknya műfaját sok-sok évre meg is utáltam, érettségi után nagy örömmel vettem tudomásul, hogy többé sosem kell sötétkék szoknyát hordanom. A matrózblúz nem volt kötelező, de én nyolcadikban kaptam olyant és pár évig hordtam is, mivel már hetedikben elértem a végleges magasságomat és nem nőttem tovább. Szerettem a matrózblúzt, évnyitóra-évzáróra mindig fel is vettem, de aztán a gimnázium negyedik osztályában más ruhában ballagtunk és vizsgáztunk - fekete kosztümben fehér blúzzal - és a tablóhoz is egyforma, madeiracsíkokkal díszített fehér blúzban fényképezkedtünk.

Mintha lett volna úttörőingem is, vagy talán kölcsönkaptam valakitől, nem tudom, de rémlik, hogy vasaltam ilyet, ami azért maradhatott meg az emlékezetemben, mert a vállra legombolt pánt és a zsebfedők miatt elég macerás volt a vasalása. Úttörőövem nem volt, sőt mi több, még nyakkendőm sem, mert az avatáson nem tudtam részt venni, ugyanis pont abban az időpontban szerepeltünk a zeneiskola énekkarával egy fellépésen. Aztán valahogy úgy alakult, hogy sosem lett nyakkendőm, de ebből csak az iskolai ünnepségeken akadtak gondok, amikor szegény Zsike néni, az énektanárunk nem győzött rámparancsolni, hogy minél kevesebb látsszon belőlem ott a leghátsó sorban. :-)
Ez a nyolcadikos ballagás napján készült gyenge kép az egyetlen bizonyítékom arra, hogy volt matrózblúzom:
:

2017. május 23., kedd

nem különbözni

tulajdonképpen én elvileg sose lehettem ellensége az egyenviseletnek, inkább az ellenkezője zavart mindig, hogy óhatatlanul különbözok, más vagyok mint a többiek... ez nagyon mélyről jött, és rossz érzés volt...aztán persze átmenetileg volt úgy is, hogy erre inkább rá is játszottam, de nem feltétlenül öltözékben, hiszen többnyire azt hordtam, amim volt, ami adódott, amit kaptam, nem nagyon válogathattam...sokáig

amikor pl a háború után amerikai csomagban jöttek ruhák, kifejezetten zavart, hogy a többiek nem ilyenben járnak...

először gimnáziumban volt egyenruhánk,* de azt kifejezetten nem szerettem: a magyar tanárnőnk ötlete volt, szerintem túl magyaros (félreérthetőség miatt nem akarom azt mondani, hogy  ...hejparasztos...mint Kukorica Jancsi neve...bár én se szégyelltem... de szerintem nem is volt diákos, egy húzott rövid ujjú (dirndliszerű) piros fehér pöttyes ruha, alól ráncbaszedett, felül ovális kivágással....mikor Egerben voltunk kirándulni, benne, mindenki azt hitte sajnálkozva, hogy árvaházból jöttünk...


(ez az első személyi igazolványképem a pöttyös ruhában, hát ilyen ni...:)...velem együtt:









aztán volt diáksapkánk is, Bocskai féle, oldalt arany zsinórral (sújtással?) jelölte, hanyadikosak vagyunk épp. na ezt a szövetkalapot együtt a nyári piros pöttyös ruhánkkal viselni, melegben, maga volt a borzalom, többnyire csak a gimi sarkánál vettük föl , mert a kapuban az egyik tanár ellenőrizte is, hogy rajtunk van-e

nekem sikerült is elveszíteni, sőt később egy alkalomra muszáj volt kölcsön kérnem egy külön fellépésre, és még azt is elhagytam valahol... (nincsenek véletlenek)

tessék megszemlélni, iskolába menet, harmadikosként, még a frizurám is elnyomja... de a ballon kabáthoz nem áll olyan rosszul mint a pöttyöshöz (a ballon kabát alatt köpeny, fehér gallérja látszik viszont)

ja, jut eszembe, az ünnepi ruhánk matrózblúz volt (ezt is anyu varrta), ezt szerettem, a sötétkék rakott szoknyával (ami mellesleg eredetileg egy gyapjúzsorzsett mályvaszínű volt, (ez is fránya amerikai divatdarab,csak anyu-ezermester befestette sötétkékre, egy hatalmas üstben kavargatva - emlékszem, de senki nem mondta volna rá, hogy festett)

még a gimi bálakra is ebben mentünk, csúfolódott is egy felnőtt táncosom (a fogorvosom) vele... (engem  meg ővele a többi lány)




köpenyekre is emlékszem a mindennapokból, különféle volt, szerettem is, praktikus volt, nem volt olyan sok ruhám, hogy ne tűnt volna jó megoldásnak...volt egy fekete klott(?) rövid ujjú, amire hosszút is lehetett rágombolni, ez pont olyan volt mint az Esős vasárnap kultfilm diáklányain (igaz, akkor már első éves egyetemi hallgató voltam)...




nagyon szerettem azt a sötétkék kötényszoknyát (azt is anyu varrta, és nem is volt igazi köpeny), az alá változatosan vehettem felsőket, még a kedvenc blúzom is






az egyetem egyenruha nélkül telt el, de kezdő tanárként újra visszajött a köpeny, csakhogy az inkább fehér volt ... érdekes módon ezt is inkább szerettem mint nem, valahogy ettől, ebben éreztem igazán tanárnak magam, legalább is hozzásegített, és szép is volt, rendezett külsőt adott,,,

itt órán ill.gyerekekkel , kollegákkal a fehér köpenyben, a gimiudvaron





aztán elkopott . elmúlt ez a viselet is (mint a tanárság, csak még jóval előbb)

már nincs egyenruhám.

(talán egy még vár rám, de erről nem beszélek,,, pedig ez azért egyen... fehér egyszerű vászon, mert az alkalom amire utoljára felvesszük illetve ránk adják, demokratikusan, mindenkire egyaránt, egyformán érvényes...)

* bocs, nem akartam kihagyni se letagadni az úttörő egyenruhát, mert általánosban az azért volt...mármint fehér blúz piros nyakkendővel, ünnepi iskolai alkalmakra többnyire, de nem vittük túlzásba...bár volt a funkciót betöltőknek komolyabb úttörőingje, meg övcsattja miegyéb, de én általában csak egyszerű tag voltam ...



nehezen is találtam úttörőruhás képet, (ezt az olvasós, kertes-macskásat valami ünnepség utánit,,,tán jutalomkönyv évzáró után? szép remények....meg még az utcán szembeszomszéd már gimista-nem úttörő lánnyal:)

viszont igen egy régit, anyukámról és három testvéréről... fel kell még ezt ide tennem, lám

egyen matrózruhában vannak rajta



és igen , itt még nem egyenruhaként, mert még nem is vagyok gimista ekkor, de matrózblúz van rajtam is,,,, azt hiszem, az unokanővéremtől örökölt...



2017. május 11., csütörtök

Úgy szerettem volna!

Az egyenruhafélék, amikhez közöm volt - egy kivétellel - nem nagyon hoztak lázba, amit pedig szerettem volna, az nem jött össze.

Ha ideszámítjuk ezt is, akkor, természetesen, főleg és mindenekfölött, volt az iskolaköpeny. Sötétkék, világoskék, nylon vagy rendes anyag, legombolható ujjal, legombolható piroskockás és fehér gallérral, zsebekkel, övvel vagy öv nélkül, mikor mit kínált az Úttörő Áruház vagy a Hófehérke boltok. Nem hagytak bennem mély nyomot, mindenki ezt hordta, kész. És akkoriban nagyjából egy nívójú volt még az alatta hordott ruha is.
A gimnáziumban végképp csak az "iskola"köpeny szerepét töltötte be, mert bent tarthattuk az iskolában, az osztályban hátul, a fogasra akasztva. Hiszen, szinte mindannyian naponta vonatoztunk, buszoztunk falvakból, másik városból, nem hiányzott, hogy még ezt is hurcibáljuk.

 Azonban ugorjunk vissza az időben, amikor is az alsó négy osztályt valódi egyenruhában jártam ki, mégpedig szürke blúzban és sötétkék szoknyában. Soha annyi szürke blúzom nem volt, mint azokban az években! Azóta se veszek föl ilyet. Akkoriban volt divatos anyag a banlon (full műanyag), ez volt a legstrapabíróbb, legkezelhetőbb és még meleg is volt, ilyenekben pompáztunk mindannyian. (Ki tudja, miért voltak képesek ekkorka gyerekeknek szürke blúzokat, ingeket gyártani, de talált mindőnk szülője, tehát kellett legyen.) Második osztálytól, amikor kisdobobosok lettünk, kötelező volt már mindennap a nyakkendő is. A sötétkék szoknyát is olyan komolyan vették, hogy amikor farkasordító telek voltak (mert, ugye, akkor még voltak? ;) úgy mentünk iskolába, hogy alul a mackónadrág, fölötte a szoknya. Beérve pedig le kellett venni a mackót, és szép szoknyácskában lenni egész nap.
Ez az egész egyenruhás fakszni azért történt, mert mi gyakorlóiskola voltunk. Megadták a módját, íme, a bizonyság az elsős osztályképről.

És egy újabb nagy ugrás (ez most egy ilyen ugrálós poszt, bocsi): én úgy, de úgy szerettem volna matrózblúzt hordani! Pontosabban én annyira, de annyira szerettem volna tengerész lenni! Dehát mit csináljon az ember egy egykori vizicserkész, aztán hajós, majd hajógyári édesapával? Azt hiszem, ez az a furcsa helyzet, amikor a vér is vízzé válik :)
Gimnazista koromra már megértettem, hogy mégse ez lesz az én pályám, de legalább a matrózblúz meglett volna! A mi iskolánkban azonban más volt a lányok egyenruhája: fehér ing, sötétkék nyakkendő (igazi, nem olyan megkötős, mint az úttörő; a mienket az osztályfőnökünk kötözte sorra, először magán, aztán átadta :), a nyakkendőn, középen pedig az iskola jelvénye, azt szerettem. Mi azt a legviharosabb időkben is dacos-büszkén viseltük, ezért az egyért bocsátottam meg, hogy nem lehetett matrózgallérom.

És megint egy ugrás visszafelé, hogy a végére még elmondhassam, milyen különleges ajándékot kaptam, mert sokáig csak vágyódva néztem azt a ruhát, amire esély sem volt, hogy valaha is magamra ölthetem. Aztán mégis úgy fordult a világ, hogy egyike voltam annak a három lánynak, akik a mi templomunkban először állhattak szoknyában-karingben-hímzett gallérban ministrálni az oltár mellé. Ó, milyen sokáig viseltem innentől ezt az "egyenruhát" és milyen örömmel! Méltóságot adott, tartást, külsőt-belsőt is, hiszen külön meg kellett tanulni járni, mozogni is benne. Nagyon szerettem a ruhát is, a szolgálatot is.
Aztán ezt is letettem, és most itt állok a saját cuccaimban. Jó volt mindig - a ruhán át is - tartozni valahova.

2017. május 9., kedd

A hatvanadik születésnap




Nem az enyémre, hanem  Rákosi elvtárs hatvanadik születésnapjára szeretnék emlékezni, amely ezúttal is március 8-ára esett. Úttörők voltunk akkor, tizenkét évesek. Erős zimankó rázta a szegedi Széchenyi tér platánsorát, ide vezényelték ki összevont ünnepi csapatszemlére a város összes általános iskolájának összes úttörőpajtását.
Természetesen egyenruhában kellett megjelenni. Jó anyáink siránkoztak, miként lehetséges a kora tavaszi öt-hat fokban, fagyos szélben egy szál fehér úttörőingben, sötétkék szövetszoknyában álldogálni a hosszú ájtatos beszédek alatt, majd teli torokból énekelni, hogy "Éljen, éljen Rákosi pajtás sokáig". Öltözzetek alá, vetette oda a városi úttörőparancsnok, és ettől kezdve anyáink a legmelegebb atlétatrikók és a legbolyhosabb bundabugyik beszerzésével voltak elfoglalva.
Az egyenruhához nagymamám csináltatott fehér bélelt inget, csakhogy meg kellett venni az úttörősípot is piros zsinórjával, a sötétkék pilóta fazonú úttörősapkát, amelyet ki tudja miért, nem a fejünkön, hanem az ing jobb oldali vállpántja alá gombolva viseltünk szigorúan egyformán. Meg kellett venni a barna bőr úttörőövet festett alumínium jelvénnyel a zárószerkezetén, kötelező volt a fehér pamut térdzokni a barna félcipőhöz, az öltözék tehát kívülről egyforma volt tetőtől talpig. Rosszul járt, akinek a térdzoknija - mint az enyém is - állandóan lecsúszott a gyenge gumírozása miatt. Osztották a fegyelmiket minden oda nem illő mozdulatért az ünnepély után. Ráadásul nem kevés pénzt emészett fel a családi költségvetésből ez a hencegő egyenruhásdi.
Nemcsak mi, úttörőruhás gyerekek köszöntöttük népünk bölcs vezérét. A Hét évszázad magyar versei kötetben külön fejezet közli Zelk Zoltán, Illyés Gyula, Devecseri Gábor és más igazán jó költők kényszerű egyengondolatait, hasonlóképpen mozdult meg az ország dolgozó népe is Rákosi Mátyás köszöntésére. Voltak felajánlások a ternelés fokozására, meg mindenféle más kitalálás az ünnepelt örömére.
A bejegyzésem illusztrálására a hugyagi MDP szervezetének hímzett ajándékát választottam ki, emlékeztetőül a régi hideg, szeles tavasz eleji napra.
A keresztszemes hímzés betűsorai a teljes kézimunkán körben olvashatóak: "Emlékül a mi vezérünknek, Rákosi elvtársunknak a hugyagi MDP szervezete."


2017. május 8., hétfő

Két öltöny, két esemény

Két kiemelkedően fontos korszak életemben két kiemelkedő öltöny, két intézményhez kötődik: A katonasághoz és a házassághoz.
Nem cifrázom: Életem legpasszentosabb öltönye a napszövetből készült katonai kimenő öltönyöm volt. Mintha csak rám öntötték volna. Nem tudom, hogyan történt. Új öltönyt kaptunk, és csodálatosan illett rám. Sehol nem volt szűk, sehol nem volt bő... Kár, hogy éppen a hadseregben osztották.
A másik ezzel ellentétben és nem sokra rá, hogy letettem az angyalbőrt, egy zsakett. Kölcsönöztük az esküvőnkre. Lehet, hogy az is méretes volt, mégse tetszett. Fényes hajtókája teljesen idegen volt nekem. A propellernyakkendőről nem is beszélve. Persze az alkalom összehasonlíthatatlanul pozitívabb volt, mint a legjobb fazonú, méretű egyenruha viselésének apropója.
Egyben voltak csak hasonlók. Egyaránt fiatal voltam mindkettő viselésekor.

     

2017. május 1., hétfő



Mindenféle egyenöltözék, köpeny, munkaruha, tornaruha, bármi ilyesmi szóba jöhet, és persze az is, hogy ki hogyan állt hozzá, szerette vagy sem, kötelezően használta-e, vagy ha tehette, elkerülte. Szóval, tessék a témát jó tágan értelmezni, ahogy szoktuk. :)


2017. április 10., hétfő

A sárga rajztábla

Az első asztalom - íróasztalnak nem nevezhetjük, hiszen azt éppen csak próbálgattam rajta - egy közönséges iskolai rajztáblából állt. Olyanból, amit a nagyobbak füles mappában hordtak magukkal a rajzórákra. Édesapám befestette sárgára, két lécből lábat szögelt hozzá, volt egy kissámlim, és készen is volt a szoba sarkában az én játszó-, színező- és munkaasztalom. Ennyi. Nem jártuk előtte az áruházakat, hogy melyik is lesz a legmegfelelőbb :)
Sajnos, akkoriban a szüleim nem gondoltak arra, hogy ezeket a tárgyakat legalább fényképen jó lenne megőrizni, így csak az olvasó fantáziájára bízom, milyen is lehetett. Szerettem különben, jól emlékszem rá.

Sem ennek, sem pedig majd a máig is élő asztalnak a bemutatásával nem akarom a szegény kisgyermek panaszait előadni, ez egyszerűen így volt természetes, ezek között nőttem föl, megszoktam, megszerettem.

Volt egy kitérő azért asztal-ügyben, alsós koromban egy néni vigyázott rám tanítás után, őhozzájuk mentem az iskolából. Négyszögletes, nagy asztal állt a hallban (hall - ez is olyan furcsa volt, mit hall?) , vastag üveg volt rajta (remekül lehetett a másik, felvigyázott kisfiúval gombfocizni rajta), az üveg alatt pedig horgolt csipketerítő volt. Ahogy visszagondolok, most is érzem a karommal az üveg hidegét, ahogy a leckét írtam rajta.

Ötödikes koromtól aztán otthon voltam, és lett is asztalom a tanuláshoz. Az is házi készítésű, sajátos darab volt, mégpedig egy felhajtható asztal az ablak alatt. A világosság garantált, odahúztam egy széket, és már forgathattam is a könyveket, írhattam a házi feladatot. Amikor a nyolcadikat elértem, édesapám a konyha feléből alakított ki nekem egy saját szobát, oda be se fért volna más, lett hát ott is egy felhajtható asztal :)
Ennél az asztalnál jártam ki az iskolát, készültem az érettségire és szereztem két diplomát. Ami éppen nem előttem volt könyv, füzet, de aktuálisan kellett a tanuláshoz, azok a mellettem lévő ágyon hevertek, este csak átkupacoltam őket az asztalra, vagy vissza a helyükre.

2001-ben, amikor már egyedül maradtam a lakásban, felújíttattam, átalakítottam. De elképzelhetetlen volt, hogy az ablak alatti felhajtható asztal ne éledjen újjá az újratervezett szobában. Így legalább meg tudom mutatni:

Persze, a dizájn és a konstrukció már sokkal modernebb, a méret azonban nem változott.

Ma már a számítógépasztal szolgál itthon is munkaasztalnak, íróasztalnak, központi helynek.

A munkahelyeimen, amilyen gyakorisággal költöztem szobáról-szobára, épületből-épületbe, olyan sűrűséggel váltakoztak az asztalok is, nem volt idejük a szívemhez nőni. Az csak az itthoninak sikerült :)


2017. április 4., kedd

Íróasztalok

Nagyjából akkor lett saját szobám, amikor iskolába kerültem. Lett íróasztalom is, bár eleinte ez egy sima ebédlőasztal volt, később aztán fiókos, polcos íróasztalt kaptam. A fiókok jobb oldalon voltak, a polc pedig alul a lábamnál. Sokat ültem mellette, mivel szerettem tanulni, igaz, általános iskolás koromban nem volt szükség rá, elég volt odafigyelni órán. Középiskolás koromban, különösen, amikor már felvételire készültem, már hosszú órákat ültem mellette matek és közgáz feladatok megoldásával töltve az időt. Emlékszem, egyszer egy matek feladat megoldás zuhanyzás közben jutott eszembe, így aztán törölközőben álltam neki a megoldásnak :).

Egyetemista koromban főleg a kollégiumban tanultam, ahol 2-3 ágyas szobákban laktam, saját íróasztallal. Otthon csak a karácsonyi vizsgaidőszakban. Az íróasztalomon leginkább a tanulnivalók, a ceruzák, tollak, asztali lámpa volt elhelyezve, és aránylag rendet tartottam :).

Amikor lediplomáztam és albérletbe költöztem, vettem egy hatalmas íróasztalt. Fontos volt, hogy nagy legyen, mert másképp nem fértem volna el a magántanítványokkal mellette. Különösen a számvitel oktatásához kellett sok hely, a naplók és akasztófák mindig nagy helyet igényeltek. Így aztán vettem egy 150 cm x 75 cm méretű fenyő íróasztalt, mindkét oldalán polcos szekrénnyel, és billentyűzet tárolására alkalmas fiókkal. Az egyik szekrényben elfér(t) a számítógép háza, a másikban a könyvek, feladatgyűjtemények. Az íróasztal több költözést is megélt már, és mindenhol jó szolgálatot tett, hogy elfért mellette két ember.
Most már évek óta nem tanítok otthon, ezért nincs kihasználva. Néha rendet rakok rajta, hogy tudjak rajzolni (de a rajzolást mostanában inkább a nappaliban csinálom, a dohányzóasztalon), néha odaülök a számítógép mellé is (de leginkább a laptopot használom, szintén a nappaliban), de az idő nagy részében szegény íróasztalom csak tárolónak van használva. Hivatalos levelek, jövedelemigazolások, csekkek, egyebek vannak rajta. Otthon ritkán dolgozom, ha mégis, akkor szinte kizárólag laptopon. A fiúknak van saját íróasztaluk (persze nem használják, az ebédlő asztalnál írják a házit).

A munkahelyemen most nagy L alakú íróasztalom van, mindenféle praktikus tárolóval és jól pakolható formában. Kényelmesen elférek mellette, a két monitorral, telefonnal együtt. Volt ennél kisebb asztalom is, értelemszerűen az iskolában, ahol éppen hogy elfértek a dolgaim. Ha nem lett volna a hátam mögött egy kétajtós szekrény (aminek egy részét használhattam én), akkor nagy bajban lettem volna. De mivel az iskolában töltött idő nagy részét úgyis a különböző termekben töltöttem, így meg tudtam oldani a kis asztal mellett is az életemet (a dolgozatokat meg otthon javítottam a hatalmas asztalomnál). A mostani munkakörülményeim azért nagyságrendekkel jobbak, mint az akkoriak :). Minden értelemben.

2017. március 29., szerda

Régi idők tanúi - folytatás

Visszajöttem, mert feltétlenül pótolnom kell, amit múltkor kifelejtettem. Hát persze, hogy a kollégiumi tanulóasztal! 

A kollégiumban nyolcágyas szobákban laktunk, vagyis két négyágyas volt középen összekapcsolva egy pici belépővel és egy nyolc személyre kialakított tanulóval. A tanulóban piros műbőr borítású székek szorongtak az ablakra merőlegesen sorakozó, egymáshoz illesztett asztaloknál, magát a tanulót pedig szürke mintás, zörgő hangot adó harmonikaajtó választotta el az előszobaként szolgáló helyiségtől.

Egyszerű íróasztalok voltak, az egyik oldalukon polcos szekrényrésszel. Az én asztalom általában a bal oldali második volt, nem emlékszem, hogy bármelyik évben másutt ültem volna. Ha a múltkori bejegyzésben azt írtam, hogy sok mindennek volt tanúja az a bizonyos otthoni asztal, akkor ugyanez nyugodtan elmondható a kollégiumi asztalról is. 

A szobánkban mindig én voltam az egyik éjszakai bagoly, jól tűrtem az éjszakázást, ha úgy fél egyig nem dőltem ki, akkor már akár reggelig is bírtam. A tanulóasztalnál töltött éjszakai óráknak felejthetetlen hangulata volt, a fejem fölött zúgtak a neoncsövek (mert azok zúgtak rendesen!) és úgy hajnali három után végigzörgött előttünk a tejes autó, a kis közértnél megállt, majd lerakták róla a csörömpölő tejesüvegekkel teli rekeszeket. A tanulóasztalnál jegyzeteltem, szótároztam, ott gyötrődtem egy-egy referátumhoz szükséges anyaggyűjtés alatt, ott írtam a dolgozatokat, aztán letisztáztam - ezeket kénytelen voltam az asztalnál végezni, mert azért olvasni általában az ágyon hasalva, fekve, forgolódva szoktam. És persze a tanulóasztalok tanúi voltak sok nagy beszélgetésnek, lelkizésnek, leginkább éjszaka a nagy csendben, amikor a többi lakó már régen aludt. A pár hónap alatt, amikor Rózsával szobatársak voltunk, sok órát beszélgettünk így végig rettentően fontos dolgokról, miközben időről-időre igyekeztünk magunkat visszakényszeríteni eredeti feladatainkhoz, a referátumíráshoz, vizsgatanítás-vázlatíráshoz, egyebekhez. Mégis, az esetek többségében a fontos témák győztek. :)

Meg kell még emlékeznem a mi kollégiumi tanulószobánk egyik sajátosságáról, a lemezjátszóról. Emlékezetem szerint volt legalább két tanév, amikor a mi szobánk őrizte az emelet egyetlen lemezjátszóját. Hogy ez valami jutalomféle kiváltság volt-e, vagy esetleg csak azon múlt, hogy a szobafelelősünk, K. Ági ügyesen lobbizott a jog megszerzéséért, már nem tudom, de a lényeg, hogy nálunk volt a lemezjátszó, ennek a helyzetnek minden előnyével. A helye mindig az ablak felőli utolsó asztal végén volt és persze gyakran bekapcsoltuk. Nappal az egész szoba hallhatta, éjszaka aztán a maradék éjszakai baglyok, akik kiszorultak a tanulóba, halkra vették a hangerőt. Több szobatársam volt angol szakos, közülük néhányan addigra már jártak Angliában is és onnan hoztak bakelitlemezeket, ezeket nagy becsben tartottuk. Ettől van az, hogy amikor a kollégiumi tanulószobára gondolok, mindig eszembe jutnak azok a zenék, például egy Beatles-lemez, az egyszerűen csak Bors őrmesterként emlegetett album. Hát... ki hinné, de így lehet eljutni a munkaasztaltól a Beatlesig. :)


2017. március 25., szombat

íróasztalaim

   A hokkedli, mint első munkaasztal Áginál! Ismerős! A miénknek fehér volt a lába és almazöld a teteje: anya festette be?... Lehet. Ezen írtam első "irodalmi szándékú" szövegeimet egy kockás füzetbe, úgy 10 éves korom körül... Nyoma sem maradt. Nem a hokkedlinek. Kár.
    A leckémet eleinte a konyhaasztalon írtam: ott volt a legvilágosabb, a legmelegebb.
Később, amikor már több könyv, füzet kellett, előfordult, hogy a középső szobában, a szőnyegen teregettem szét mindent és afölé görnyedve dolgoztam, ami nagyon bántotta anya szemét, mert legszívesebben ő mindent glédába állított volna! A rendetlenségben nyilván volt némi ellenállás is részemről... Emlékszem, ilyen földön térdelő helyzetben kezdtem el festeni is rajztanárnőnk, Emmi néni néni lelkes biztatására, ötödikben. Illusztráltam a "János vitéz" minden énekét egy nekifutásra! Csak az előszoba csempéin fértem el, mindent kiteregetve, térden. Furcsa módon sem a csempe hidege, sem a keménysége nem maradt meg...  
   Ági emlékszik még jobban, mint én, a Móra kollégium tanulószobájára, melyet vizsgaidőszakban jobban látogattam, évközben inkább az ágyamon olvastam. Sőt, szigorlatok előtt a folyosók kanyarulataiban leterített pokrócon is tanultunk éjjelente, még a telefonfülke is foglalt volt. Egy újabb kép ugrik be: éjfél után van jócskán, küzdök az álmossággal a pokrócomon. Egy ötödéves lány érkezik, kezében vodkás (vagy pálinkás) üveg, aminek az alján lötyög még egy kis maradék... "Hát te mit csinálsz itt? Azt hiszed, megéri? Inkább húzd meg ezt!"  -  nyújtja felém az üveget... Azt  hiszem, megköszöntem, de elutasítottam, mert az ízére nem emlékszem...
   Rengeteget költöztünk, így íróasztalaim is sokat változtak, mert nem követtek az új helyekre. Új hely, más környezet, más íróasztal, új élet, fel se tudnám sorolni őket. Itt, ebben a házban, ahol a 27. évet töltöm (rekord!), az írás többnyire a képen látható asztalnál történik, a képernyő előtt, az ebédlő sarkában. Pedig van egy "igazi" dolgozószoba is, a Gilbert-é, ahol könyvei születtek. Ideális hely lenne, a kertre néz az ablaka (amin ő sose nézett ki), könyvek bélelnek 3 falat. Ritkán megyek föl, a 36 lépcsőfok miatt. Amire szükségem van itt kéz alatt, lassan levándorol a földszintre. 
   Amúgy néha a konyhaasztalnál is írok, háttal a radiátornak, szemben a kerttel, de ott többnyire kézzel. Teleírtam már 2009. óta 4 füzetet (átlagban 240 oldalasak), most telik be az ötödik, 3 oldal híján...

2017. március 24., péntek

Régi idők tanúi

Igazán nem akarom itt előadni a szerencsétlen csóró kisgyermek panaszait az átkos múltból, de az tény, hogy igazi íróasztalom nekem sosem volt, sőt sokáig saját asztalom sem. Amikor még egészen kislány voltam, általában nem is asztalnál írtam a leckémet, hanem a konyhában egy hokedli előtt a sámlin ülve. Főleg télen volt ez így, mivel a konyhában volt a  legmelegebb, ott folyamatosan égett a tűz a sparheltban, estefelé a platnin nagy krumplik vagy sütőtökdarabok sültek valami összetéveszthetetlen illattal töltve be a helyiséget. A hokedlire ráfért a könyvem, füzetem, meg a tolltartóm, ez utóbbi fából készült, a tetejére virágmotívum volt festve. Egészen a legutóbbi évekig megőriztem, sőt valamikor a hetvenes években újrapingáltam a mintáját, majd pedig lelakkozva szépen felújítottam és a munkahelyemen mindig az asztalomon tartottam. Nemrég döbbentem rá, hogy már nincs meg, nem tudom elhinni, hogy kidobtam volna, pedig tényleg elveszett.

Szeptemberben, szép nyárias időben gyakran ültem a teraszon egy kerek asztalnál. Ott ugyan sok minden elvonta a tanulásról a figyelmemet, de előbb-utóbb azért mindig végére értem a tanulásnak és mégis jobb volt a levegőn tölteni a délutánt még akkor is, ha közben szívesebben rajzoltam, például öltöztető babákat teljes ruhatárral, vagy frissen szedett vadgesztenyékből és gyufaszálakból mindenféle emberkéket, állatokat, házikókat vagy talicskákat gyártottam. Íme, bizonyság: ezen a képen éppen e mellett a kerek asztal mellett ülök 1955 szeptemberében.

Középiskolás éveim alatt egy varia asztalnál tanultam (van-e még, aki tudja, mi az a varia asztal?), ugyanennél, mely ma is itt áll a szobában. Nem használhattam igazi íróasztalként, mert a nagy szobában állt és így minden este el kellett róla pakolnom a szétteregetett iskolai könyveimet, füzetet, atlaszt, függvénytáblázatot, szótárt, vonalzókat, egyebeket, ugyanis a nap többi részében ő volt "az" asztal a nagy szobában. Aztán amikor délután hazaértem, ismét tanulóasztallá változott, estig megint az én iskolaszereim borították. Ott szenvedtem a nehezebb tananyagokkal, főleg a kémiával, ennél az asztalnál próbálta apám megértetni velem a vegyértékeket, gyököket, fene tudja, miféle atomok egymáshoz kapcsolódását, nem sok sikerrel, mert a kémiához finoman szólva reménytelenül tehetségtelen voltam. E mellett az asztal mellett készültem az érettségire is, májusi-júniusi kánikulában, megtámogatva anyám felejthetetlen almáspitéivel és egyéb süteményeivel, de amennyire emlékszem, még azok sem igazán enyhítették szenvedéseimet. Szóval, sok mindent átélt ez az asztal az elmúlt ötvenvalahány évben! 

Felnőttként aztán lett saját asztalom igen változatos funkciókkal: íróasztalként, rajzasztalként, varróasztalként, vasalóasztalként, esetenként barkácsolóhelyként is szolgált. Ja, és néhány évig erre szereltük fel a kötőgépet is. Ennek megfelelőek voltak a sérülései is, pár év alatt már inkább látszott valami lepusztult műhelyből a lakásba hurcolt, agyonkopott, farigcsált, lyukakkal és sebhelyekkel tarkított munkapadnak, mintsem íróasztalnak. Amikor először elköltöztünk, már nem hoztam magammal, azt hiszem, tűzifa lett belőle. Végül is, előbb-utóbb ez az asztalok sorsa.