2016. december 6., kedd

régi  mikulások emlékei (lányommal) és egy mai poén (unokámtól)


2009. dec. 6.

"... neked is legyen mikulásod"
gyakran eszembejut, ma különösképp, amikor 1988-ban Mikulásnapján, akkor kisóvódás lányom a sok mikuláscsomagjából egyet nekem nyújtott e keresetlen szavak kiséretében:" "Ezt a csomagot neked adom. mert a Mikulás neked semmit se hozott. Inkább neked adom. Neked is legyen Mikulásod."
most én se tudtam neki csomagot adni, mert körülményes lett volna határon túlra küldeni, de igyekeztem, ébredés után emailben boldog Mikulásnapot kivánni (aztán, pár perc múlva, ő viszont -, hogy "nekem is legyen mikulásom"...) majd pár nap múlva pótolhatjuk személyesen is, de a mai nap nekem a nosztalgia jegyében telt, telik...

nem csak az  idő, a tér is  ott van a mostani és a régi mikulások közt

felnőnek a gyerekek, s kinövik az eredeti  helyüket, helyeiket is
emlékszem, amikor még a bölcsődéből mentünk a munkahelyemre, a "gimibe", ahol minden évben eljött a Mikulás a gimnázium dolgozóinak gyerekeihez, a Mikulás mindig egy felsős diák volt, persze, a pénzt meg mi adtuk be a csomagokra, együtt pár papírra leirt információval, amit a Mikulás szives figyelmébe ajánlottunk, a közvetlenebb kommunikáció érdekében... , lányom egyből leleplezte a "Mikulást" persze, könnyű volt, úgy köszönt nekem, mint egy diák a tanárjának) : "beöltözött Mikulásba"-állapitotta meg bölcsődés lányom, tényként. (később, épp egy éve, meg is irta ezt illetve ennek élménykörét egy  tárcájában. )
----------------------------------------------------


tegnap az utcán egyszerre rengeteg kis Mikulást láttam... azaz közelebbről megnézve kis óvodásokat, sorban, kézen fogva , óvónéni kiséretében -  de Mikulások lehettek valamennyien, mert mindegyikük fején piros Mikulássapka volt, fehér szegéllyel..
..................................................................

minden tele van Mikulással, ebédre menet egy takaros ház oromzatán láttam, odaapplikálva egy Mikulásbábut, ami mintha mászna le a tetőről
de aztán láttam, a nagykapun 3 további kis Mikulásbábút is
nem fényképeztem le, féltem, hogy személyiségjogokat sértenék vele(?)
de az étteremben, ebéd után, a kasszánál, fizetés előtt észrevettem az étlap fölött egy újabb Mikulást
(talán nekünk is volt otthon ilyesmi, ami gombnyomásra még énekelt is? már nem emlékszem..., de lányom biztos igen..., ha igen, bár... micsoda giccsek ezek!) 




Aztán az étteremből átmentem a közeli cukiba
(lányommal egy időben törzsvendégeknek számíthattunk, hétvégeken, ünnepnapokon itt (is) ünnepeltünk, kicsi kora óta 
legutóbb, nyáron, mikor hosszú idő után újra elmentünk, de már lányom férjével is; kaptak is invitálást a tulajdonosnőtől...,
de most (még) csak egyedül jöttem, bár ahhoz az asztalhoz ültem, amihez szoktunk,
az asztalokon régebben mindig volt valami virág a vázában, most Mikulásnaphoz  illően disz, a kedvenc franciakrémesem mögött

az ablak előtt meg Mikulásvirág is pompázott:




Hazafelé az elég jó időben karikáztam egyet, kerülővel, a Főtér kirakatai felé, s ott is láthattam Mikulásokat, a Csipkeházak alatti kirakatokban.
 A zsúfolt, játékokkal teli kirakatban a Mikulás épp fel vagy lemászni készült a játékok közé, vagy közül... (nem csodálnám, ha maga is csömört kapott volna tőlük!)
De sokat is ácsorogtunk a játékbolt kirakata előtt, lányommal, kiskorában:
 Boltsorok közt, az úton
talán ezt a gyerekkori versét is ezek az élmények (is) ihlethették
de az egy másik játékbolt lehetett, egy nagyobb, még a privatizálás előtti
most a nagy boltok helyén sok kicsi van, váltakozó profillal, az egyik nagy bolt egyik kirakata, már hónapok óta üres, árulják a hozzá tartozó üzletrészt, de most ennek a kirakatába is egy Mikulást ültettek (egy viziló és a boltot áruló tábla mellé) a kirakatban meg gyönyörűen tükröződik szinte az egész Főtér: a Korona,  a Hősök szobrával, a Bérpalota, sőt még egy távolsági busz is...:
 ...........
Tegnap a Prima Primissima átadón sok meghatott pillanatnak lehettünk tanúi, a dijazottak, a hozzátartozók szeme különösen gyanúsan csillogott, amikor nekik is megköszönték a köszönnivalókat, de Schaffer Erzsébet, hozzátartozói (könnyes szemű lányai)után, mindnyájunkhoz szólt, és azt mondta zárómondatként , hogy
Isten áldjon... mindannyiunkat
hát ez engem is nagyon meghatott
és bár ezt nem lehet fokozni, de azért kicsit plagizálva (dijazás nélkül): én (is) most elsősorban lányomhoz "szólok", köszönni a köszönnivalókat, (azt a régi felajánlott mikuláscsomagot is!)- kivánva Boldog Mikulásnapot és főleg a nem-mikulásnapokra is  sok -sok boldogságot ...
és egyébként mindannyiunknak is:

 aliz2. :: 2009. dec. 6. 12:11 :: még nincsenek kommentek
Kategóriák: ünnep :: Címkék: emlekezesepizodfotokkapcsolatoklanyommultunnepvers






2010. dec. 6.

ki a Mikulás, és kié

ezt a Mikulást küldtem el lányomnak emilben, Mikulásra:
foto


ismerős lehetett neki, mert ő csinálta, annak idején, iskolai rajzszakkörön, némi társi közreműködéssel, ahogy az alábbi képen láthatók is:


meg egy pár anekdotát is felidéztem, a régi mikulásokból, - ugyan a legkedvesebbet már a tavalyi bejegyzésben, amikor kaptam tőle sok mikuláscsomagjából egyet én is, hogy -mint mondta, 4 évesen-, nekem is legyen mikulásom... (ez 1988-ban történt, amikoris "hű, de Mikulás volt")


1989-ben, december 5-én meg korán lefeküdt hű, ennek már 21 éve?!) nyugtalanul aludt biztos mert várta a Mikulást...(vagy Télapónak mondtuk inkább akkoriban(?) Én közben elkészítettem az ajándékzacskót, és kiraktam a kifestőt. Felébredt,észrevette! Csodálkozva mondta:"Csoda történt!"
-Aludj el újra! - mondtam "Lehet, hogy még visszajön a Télapó. Mit szeretnél még?"
-Egy szép mesekönyvet!
-Az is lehet, hogy nem jön vissza...!
-De te itt vagy! - mondta felcsillanó szemmel.

(oda is raktam később az ajándékokhoz még a Grimm meséket , azt hiszem...)

Reggel meg, másnap, 6-án, megtalálta a mesekönyvet is. Örült neki persze.
-Látod, tudja a Télapó, hogy mit szeretsz!- mondtam.
-Persze, 
mert a tiéd"! - mondta.

1990.december 5.


A tévében felhívták a figyelmet a csizma kitevésére.
-Vajon mit vett neked a Mikulás? -kérdeztem.
.Miért? Már vettél Mikulás-ajándékot? Tudom, hogy 
te vagy a MikulásAz én Mikulásom!


aliz2. :: 2010. dec. 6. 3:07 :: 3 komment
Kategóriák: 
ünnepfotó :: Címkék: emlekezesfotoiskolalanyomrajz




2016. dec. 3-án, megkérdeztem a 4 éves unokámat, telefonon, mit hozzon neked az én Mikulásom---nem értette, mondom, hát a makói mikulás, mindenkinek van mikulása...

függőbe maradt, holnap megbeszéljük...

aztán eszembe jutott, az anyukája mondta mindig, hogy a te Mikulásodtól kaptam...az ajándékot... illetve én lettem az ő Mikulása...ő tudta

lehet, hogy az unokám szerencsésebb, remélem nem rontottam el semmit a leleplezéssel---

(az igazi poénnal még adós maradtam, de meglesz...) 


----
2016. december 4-én este,  lányom és fiacskája(4éves) párbeszéde:
    - Kisfiam, ugye holnap kitisztítjuk a csizmád a Mikulásnak?
    - Miért? Piszkos lesz az ajándék?!





2016. november 30., szerda

„Juj, ezt már megmondom...”

A) Egyszer elhatároztam, hogy összeszedem azokat a nótákat, amelyeket a családban szoktunk énekelni mikuláskor, karácsonykor.  2006-ban sikeres elmesöprést végeztem, több ún. békebeli nóta összejött. ide csak két mikulásnóta-szöveget applikálok.
1. Nagy süvege, nagy szakálla,
puttonyt is vesz a vállára,
Virgácsot fog a kezébe
pajkos gyerek félelmére.

De a jókat szereti,
ajándékot hoz nekik.
Találd ki, találd ki,
hogy ki ez a valaki:

Nem lehet ez más,
csak a Mikulás.

2. Bumm, bumm, bumm, bumm, bumm, bumm, bumm
Ki zörög az ablakon?
Jaj, jaj, a Mikulás,
szaladj el, pajtás.

Van zsákjában minden jó,
dió, alma, mogyoró
füge, datolya,
 jó gyerek kapja.

Nini, nézd csak a Mikit,
tudja, hogy őt megverik
félve elugrik,
ágy alá bújik.
A dolog érdekessége, hogy lányom kérte ezeket az ereklyéket, hogy továbbvigye a családban, majd letett róla. Azt jelezte, hogy ma nincs Mikulástól való félelem, nincs szén a bakancsban, nincs virgács a csizmában, nem is veszi kezébe a virgácsot, a pajkos gyerek is ajándékot kap, így nincs oka veréstől való félelemre, sem arra, hogy ágy alá bújjon.
B) Unokaöcsémék már télapósakat énekeltek – boldogan és poénkodva. Pattanj, pajtás, pattanj, Palkó. Nézd, lám nyílik már az ajtó. Kinn pelyhekben hull a hó, itt van, itt van Télapó! Attól lett remek ez a csasztuska, hogy elénekelték egyesével valamennyi magánhangzó közbeiktatásával. Mutatom „i”-vel: Pittinj, pijtis, pittinj, Pilki. Nizd, lim nyilik mir iz ijti. Kinn pilyhikbin hill i hi, itt vin, itt vin Tilipi! 
Jókat nevettek rajta.
C) A Mikulás-Télapó-Mikulás ünnepet illetően kultúrtörténeti váltást hozott Janikovszky Évának az a meséje, amelynek a címe: Jönnek a Télapók. Ebben óvodás gyerekek beszélgetnek a télapóról. „A  Télapó az nem Télapó - jelentette ki Ágika -, hanem Mikulás és büspög. A nagymama ismeri.
- Mi az, hogy büspög? - kérdezte Balázska.
Ágika a vállát vonogatta.
- Hát az a templomban szobor. De nagymamám mondta, hogy a jó gyerekeknek csomagot visz.
- Ha szoborból van, akkor nem tud járni - mondta Misu.
- Juj, ezt már megmondom - visította Ágika -, azt mondja, hogy a Mikulás nem tud járni! Tudd meg, hogy jár, és büspög!...”
D) Ma vegyes a kép. Vannak, akiknek a Mikulás, vannak akiknek a Télapó hozza, amit hoz. A világon mindenesetre a Coca-Cola rénszarvas repítette Télapó dizájn terjedt el legszélesebb körben, marha vastag övvel és Coca-Cola piros subában.
E) Nekünk a Mikulás hozta az ajándékot. Rendes ablak volt, két keretes üvegablak, közte elég hely a csizmácskáknak, hócipőknek, ajándékoknak. A zárt ablakok közé rakodás talányát úgy oldottam meg még pubertáskorom előtt valamikor, hogy megfigyeltem, ki rakodik az ablaktáblák közé. Apám volt az. Lehetett vagy féltizenkettő, amikor jött a Mikulás. Békésen aludtam el a felnőtté válás egyik fázisának birtokosaként.
 
(Jelentem, hogy ezen a közösségi oldalon a 100. bejegyzést írom.)
  

2016. november 29., kedd

Otthon Mikulás, az iskolában Télapó



Otthon bakancsokat fényesítettünk, és kitettük az ablakszárnyak közé. Az iskolai Télapó mindenkinek a padján hagyott egy-egy piros-ezüstbe csomagolt szaloncukrot, de nem várt meg bennünket, mert nagyon sietett.
Aki  megkapta erre a reggelre az otthoni mikuláscsomagot ( az ötvenes években járunk),  nagylelkűen kínálgatta a héjas amerikai mogyorót, az ugyancsak pirosba csomagolt szaloncukrot és a kimért nápolyit. Sportszelet is volt ezekben a csomagokban, nem emlékszem, melyik évben tűnt föl a gyári édességek között. Énekeltük, hogy "Télapó gyere már"... , vajon miért, hiszen már volt ott az iskolában. Későbbi években a padok tetején kis csokorba kötött virgács is megjelent a szaloncukor mellett, mivel szigorodtak az iskolai fegyelem feltételei.

Otthon - hiába lestük -, nem tudtuk kivárni az éjszakai járaton közlekedő Mikulást. Reggel a párás-jégvirágos ablak mögött felrémlett az óriási virgács, a csomagból krumplicukor, aszalt szilva, földi mogyoró héjastul, meg néhány szelet csokoládé került elő. Egy-két pár meleg zoknit tett mellé a Mikulás, nyilván az ő lába is fázott, mint a miénk. Kati a bakancsában egyszer xilofont talált. Arra ébredtünk, hogy cincog az új hangszerén. Most akármikor cincogna, nem haragudnék rá.
Mindjárt itt a december, tehát még mielőtt beáll a karácsonyi hangulat, emlékezzünk régi Mikulásokról (alias Télapó, valamint Дед Мороз), gyerekkoriakról, gyerekeink, unokáink Mikulásairól. Ugye, nem kell magyaráznom, mi a feladat?  :)

2016. november 2., szerda

Veszteségeink...

   Ma délután 3 óra felé kimentem a temetőbe.
   A nagy hullám már levonult, itt-ott ballagott még egy-két magányos nő locsolóval, cserép krizantémmal.
   Vittem a metszőollót, hogy ismét megnyesegessem a törpe bukszusokat a 60x60 cm-es márványlap körül.
   Tíz éve járok már ide, néha még év közben is: vonz a tiszta levegő és a csend. Emlékeimet amúgy magammal hordom, nincs is rá szükség, hogy a sír előtt álldogálljak, hiszen eszemben a múlt csaknem minden részlete. Akkor meg minek is?... Talán azért, mert ő választotta ezt a helyet, "hogy megtalálhassa, aki akarja". Akkor hát állandó párbeszédünkben megemlíthetem, hogy lám, eljöttem.
   Mi is a gyász? Főleg nem "munka", ahogy egyes pszichológusok nevezik. Inkább a fájdalom, a veszteség lassú hozzánk szelidítése. Hosszú idő kell neki: minél nagyobb a veszteség, minél feldolgozatlanabb a kapcsolat, mely az elhúnythoz fűzött, annál több idő kell a balzsam fokozatos hatékonyságához... A seb begyógyul, de a helye megmarad.
   A nagyszülők rég eltűntek az emlékek homályában. Távozásuk, ha veszteség is volt, az "élet rendjéhez" tartozott. A szülők halála már életünk nagy részét érintette: gyerekkorunk, felnőtté érésünk tanúi voltak, a vitathatatlan és óvó tekintélyből lassan engedve, majdnem egyenrangú felnőttekké avattak bennünket. Esetleges konfliktusainkat, bűntudatunkat feloldja-e a halál?...
   Öcsémmel elkerültük egymást. Mindörökre feloldatlan veszteség marad. Elmaradt egy nagyon fontos beszélgetés.
   A barátok? Azt hiszem, nem pótolhatók. Egyediek. Lesz helyettük másik, úgy lehet. De az már más lesz.


miért nem...

rágódok egy ideje a téma megadása óta, és úgy véltem, hogy én erről nem irok...
de most találtam ezt a 9 éves bejegyzést
igaz, ez is inkább arról szól, hogy miért NEM írok...
...........................
....illene a halottakról írni, mert hogy az ő napjuk van?. Csakhogy ez nem megy nekem
több okból.
De talán leginkább azért nem..., mert nem tekintem őket halottaknak. Nem akarom, nem tudom... S tudom is, hogy valamiképp "élnek" vagy "léteznek" - nem itt, nem ebben a dimenzióban, de a mi dimenzióinkat nem választják el éles határok tőlük....Fizikailag nincsenek köztünk, s ez nagyon fájdalmas.

De érezni lehet, hogy velünk vannak. Akik szerettek és akiket szerettünk. Szeretnek és szeretjük őket. A szeretetnek nincs ideje. Vagy inkább: örökideje van. Már csak ezért sem lehet(ne) a "halottaknak" sem csak egy napja! Mindig azaz bármikor lehet rájuk gondolni. S bárhol. Nem csak a temetőben.

Szeretni meg - mégiscsak akkor kellene igazán őket, míg köztünk élnek. (És "igazán" szeretni: tettekben, cselekedve lehet.)Hogy ne maradjon törleszthetetlen adósságunk, jóvátehetetlen mulasztásunk velük szemben.

(2007. nov.2)

...............................

de azért se tudok írni , mert fáj... ez a téma, illetve amit kivált bennem.
(2016. nov.2,.)


-----

az élet házában (bét hahajim)


a temetőt benőtte a fű a gaz
anya sírjához nem tudtam elérni
csak integettem neki
mint ő ha elutaztam

akkor nem tudtam
de áldást kaptam
minden útrabocsátáskor
ami elég gyakori volt

ő mindig maradt

mint most is

él molé rachamim


de már kő alatt
meddig idén
el se értem
csak intettem felé
észrevétlen
  
drága anyám, Liebele
lelked legyen bekötve
élők kötelékébe
örökre






2016. október 30., vasárnap

Egy kisgyerek gyásza




Hét éves, de még óvodás. Részképesség hiányokat állapítottak meg nála. Az anyának súlyos epilepsziás rohamai voltak már a terhességet megelőzően, gyógyszereket szedett. Senki sem figyelmeztette, hogy milyen kockázattal jár a gyerekvállalás. Például azzal, hogy nem lesz ép a gyermeke, vagy őt egy erős roham elviheti. Ami meg is történt egy éve.
A gyerek születése óta másik, nagy családban nevelődik. Beteg anyja kéthetenként látogatta, részt vett minden családi eseményen, láthatáskor játszottak, meséltek, rajzolni próbáltak, bár a kisfiú finom motoros mozgása, például a ceruza megfogásakor keletkező agyi impulzus hiányzik. Anyja nem erőltette. A gyereknek jót tett a "korai fejlesztés", az úszás, a villamosozás. A nagy családban mindig volt vele valaki.
Anyja halálát tavaly még nem fogta fel. Látszólag nyugodtan vette tudomásul, hogy Anyát a Jézuska elhívta magához az ő országába, nagyon-nagyon messzire. - És hazajön onnan? Nehéz kérdéseire kitérő válaszokat kapott. - Nem valószínű - mondta neki valamelyik unokatesója, és a gyerek nem kérdezősködött tovább.
Az októberi születésnapokat összevonva ünnepli a család. Szépen terítenek az ebédhez, a gyerek magasított széket kap, mellette szokott ülni az anyja. Az idén egyik  unokabátya fiatal barátnőjét ültették volna a kisfiú mellé, de a lány nem tudott eljönni, a terítéke üresen állt a gyerek mellett. Amikor a levesét megkapta, ránézett a sajátja melletti üres tányérra. Keserves ordítással szakadt ki belőle a sírás, lecsúszott a székről, és kanállal a kezében átrohant a szomszéd szobába. Sírva, kiabálva vetette magát hasra a díványon, belekapaszkodott a párnába, zokogott vég nélkül, lassan sírta magát álomba.

Sok mindent lehet gyászolni: személy elvesztését, kapcsolatot, helyet és ezer mást is. Mindenki írjon ebben a tárgyban arról, amiről akar, felfogása, kedve és hangulata szerint.

2016. október 23., vasárnap

A barátságról - aktuálisan

Forgattam a fejemben, hogyan is írjak a barátságról? Nincsen az első évektől mostanáig is tartó örök barátságom, de vannak jóbarátságok, amiket a közös tanulás, munkahely, közösségben való együtt munkálkodás vagy pedig - láss csodát! - az internet hozott össze.

Aztán a közelmúltban váratlanul úgy fordult az életem, hogy megtapasztalhattam a bölcs mondás igazát: Bajban ismerszik meg a barát.
És egyszerre meglett a téma, és meglett az is, hogy ez a barátság dolog nem elsősorban filozófiai kérdés, meg nemcsak ott folytatjuk a telefonban, ahol abbahagytuk, hanem, bizony, olykor kőkemény áldozat is valamelyik fél részéről. Hogy éppen lemond a maga kedves programjáról, mert a másiknak akkor arra van szüksége, hogy mellette legyen..., meg más, a helyzet és a pillanat kívánta cselekedetek. Az pedig, hogy én rá is tudom bízni magam, az már nemcsak a segítőkészség elfogadása, hanem a barátság biztonsága. És tudhatom, hogy a vidéken lakók is ugrásra készek, és csak egy szavamba kerül, hogy jöjjön, ha segíteni kell, ugyanígy a munkatársakkal is. De előkerül olyan is, akivel már régóta nem, őszinte az érdeklődése, tenni akarása, és ez is olyan megnyugtató, jó érzés. Tudni, hogy vannak barátaim, - amely megnevezés, nyilvánvalóan, a barátnőt is magában foglalja.
Persze, ez az egész mindig csak úgy működik, ha kölcsönös.
Innentől aztán lehetne ezen lelkizni, amibe most nem kezdek bele (és nyugi, a zélet visszafordult a maga megszokott, rendes medrébe, barátság-teszt pozitív, mindenki felszabadultan élheti tovább az életét, anélkül, hogy ezen egy szemernyit is kéne gondolkoznia, hiszen barátok között ez így természetes :)

2016. október 16., vasárnap

Első is, örök is

Amikor iskolás lettem, az első nap anyu elkísért az osztály ajtajáig, én pedig átléptem a küszöbön és megálltam a legutolsó pad mellett. Ebben a pillanatban a pad túlsó végéről kiaraszolt egy kislány és azt mondta: Gyere, ülj ide mellém! Világoskék kardigán volt rajta, az alján kicsi színes hímzett virágokkal, erre tisztán emlékszem. Ez a kislány lett az első igazi barátnőm. Nyolc évig egy osztályba jártunk, de az iskolán kívül is rendszeresen találkoztunk. A vasárnap délutánokat gyakran együtt töltöttük, nagyokat beszélgettünk, keresztül-kasul bicikliztük a környéket és néha, amikor kaptunk pár forint zsebpénzt, a ligeti cukrászdában ettünk egy-egy krémest vagy sarokházat. 

Középiskolába már nem egy helyre jártunk, őt felvették a képzőművészeti gimnáziumba, én pedig a kerületi gimnáziumba kerültem. De vasárnaponként még így is sokszor találkoztunk, a tavaszi szünetben együtt mentünk be a városba kiállításokat nézni, ami neki kötelezően előírt program volt és mellesleg engem is érdekelt, a nyári vakáció idején pedig végre sokkal több időt tölthettünk együtt. Érettségi után együtt tanultunk varrni egy párhónapos tanfolyamon és a ligeti rajzkörbe is együtt jártunk. Aztán később én Szegedre kerültem, ő pedig férjhez ment. Ekkor kezdett bennünket elsodorni egymás mellől az élet, bár amennyire lehetséges volt, tartottuk a kapcsolatot, de már mindkettőnket egészen más dolgok foglalkoztattak. Sok év telt el úgy, hogy csak felületesen tudtunk egymásról és csak elvétve találkoztunk, ennek ellenére valahogy mégis megmaradt az a régi lelki kapcsolat. Ma már jóformán csak telefonon halljuk egymást, de minden alkalommal bőven van miről beszélgetnünk, szinte úgy, mintha még mindig napi kapcsolatban lennénk.

Ami pedig a barátságot mint fogalmat illeti, nekem mindig is az volt a véleményem, hogy nem mindenki barátom, akivel jóban vagyok. Gyakran tapasztalom, hogy vannak, akik sok-sok embert neveznek barátjuknak, gyakorlatilag mindenkit, akivel barátságos viszonyban vannak, ami szerintem a fogalom téves értelmezése. A barátsághoz sokkal több kell, mint egy-két kellemes találkozás, jó beszélgetés, nagy nevetések, egyetértés bizonyos dolgokban - ezek rokonszenven alapuló jó emberi kapcsolatok, együttlétek, de nem barátságok. Hogy mást ne mondjak - és meg ne sértődjön most senki, de például a netes ismeretségek többsége sem barátság, még ha időnként blogbarátnak vagy hasonlónak nevezzük is egymást. Mondom, a többsége nem barátság, de persze ismerünk ellenpéldákat is, amikor egy netes ismeretségből hipp-hopp, egyszercsak barátság lesz. Kivételesen. Mert mint tudjuk, kivételek erősítik a szabályt. :)

_______________________________________

Közben még valami idevágó eszembe jutott, nosza le is írom. Van nekem egy gimnáziumi osztálytársam, akivel annak idején egyszerre kerültünk a szegedi egyetemre és az első két tanévben együtt is laktunk: elsőben albérletben egy panellakás icipici félszobájában, másodikban pedig egy kollégiumi szobában. Tehát két évig eléggé összezárva éltünk, az ember azt hinné, hogy  ebben az egymásrautaltságban magától értetődően szoros barátság alakult ki köztünk. Pedig inkább úgy lehet mondani, hogy konfliktusok nélkül, jól megvoltunk együtt, de nem lettünk barátok. És ahogy én sem gondoltam rá soha úgy mint barátnőmre, biztos vagyok abban, hogy ő sem nevezne engem barátnőjének, ha megkérdezné tőle ezt valaki. Hát... ugye hogy nem is olyan egyszerű ez a barátság dolog? Legalábbis mindenképpen sokkal komolyabb  a jól megvagyunk együtt állapotnál.


2016. október 12., szerda

Elmondom én,elmondanám.



Így 73 évesen visszatekintve én is hozzászólnék a barátság témához.
Igaz barátnő nekem nem jutott csak ideig-óráig. Voltak persze gyermekkori játszótársak,kedvelt osztálytársak, közülük leginkább M.-el jártam össze kamasz koromban is. De nem egy volt az érdeklődésünk. Én olvasni szerettem, a fiukkal csak haverkodtam, ő már kamaszként udvaroltatott.Mégis úgy alakult, hogy én már a menyasszonya voltam annak, akivel 43 évet éltem le jóban-rosszban s ő egyedül volt. Ekkor maradoztak el a találkozásaink, beszélgetéseink. Az ötödik kerék esete. Nem részemről, engem nem zavart volna, de őt valószínű igen. El is került a megye székhelyre, én férjhez mentem, itthon maradtam falun. Az első lányom születése után már fel sem keresett. Bevallom rosszul esett.  Évtizedekig alig hallottam róla, csupán ezt-azt a nővérétől, hogy férjhez ment ő is, gyermekei is vannak, ennyi. Persze tudom, én is hibás voltam, hogy nem próbáltam vele kapcsolatot teremteni, de bizony azokban az évtizedekben nagyon elfoglalt voltam: család, munka.
Majd eljött az állt. iskolai 50 éves évforduló. Találkozót szerveztem, őt is meghívtam. Úgy beszélgettünk, mintha tegnap váltunk volna el. Aztán pár képeslap, néhány telefon és maradt minden a régiben. Én nem akarom zavarni, lehet, hogy ő sem engem.

Aztán volt-van egy munkahelyen kialakult barátnőm, a férjeink is barátok voltak, míg éltek. A fél évszázados kapcsolat során többször éreztem, hogy "valami van, de nem az igazi" Sokszor okozott nekem csalódást, de él a kapcsolatunk, a hibái és a hibáim ellenére.

Másik barátságom már nyugdíjasként alakult volt kolléganőmmel. Itt a korkülönbség és a kettőnk elég nehéz természete miatt vannak távolodások.

Érdekes barátnői kapcsolat egy kéthetes táborozás során jött létre, még Csillebércen. Sok-sok éven át leveleztünk, mindent tudtunk egymásról. Húsz év után alakult úgy, hogy felkerestük a férjemmel és a két nagyobbik lányommal. Érdekes találkozás volt. Majd pár év elteltével ő is eljött hozzánk a családjával. Ebben az esetben a távolság hátráltat bennünket. Ő az ország egyik végében él, én a másikban és a korunk miatt már nem vállalkozunk egyedüli vonatozásra. Évente egyszer-kétszer azért felhívjuk egymást és beszámolunk a történésekről.Csak hát ez kevés.

Szóval összefoglalva: olyan lelki barátnőt, amilyen a könyvekben, filmekben és nagy ritkán a környezetemben van - olyat nekem nem sikerült találnom. 

2016. október 6., csütörtök

Örök barátság

Akkor lett kész az óvodában az új csoportszoba. Mi voltunk a szerencsések, akik az új szobába költöztünk,minden új volt nemcsak a falak az ablakok, hanem a berendezés sőt még a játékok is. Az új ki székeket félkörbe raktuk az óvónéni köré, nyilván valami foglalkozás volt, amikor egyszercsak nyílt az ajtó és Jucika néni egy cingár vékonyka, nagy szalagos riadt szemű kislányt vezetett kézen fogva a félkör közepére és csak annyit mondott, ezt a kislányt Z. Katikának hívják, és ő  lesz az új kis óvódás társatok, most költöztek ide. Azzal otthagyta a kislányt aki onnan középről  félve vett szemügyre bennünket.  Csend volt. Az a fajta csend,  amikor szinte megáll az idő és nem történik semmi...
Senki sem mozdult, láthatóan még az óvónéni is meg volt lepődve, nem tudta mitévő legyen, vagy csak várta, hogy mi fog történni, nem tudom. De hosszú volt a csend, mígnem egyszercsak felálltam, odamentem a kislányhoz, kézen fogtam és azt mondtam neki, gyere ülj ide mellém!

Így kezdődött a barátságunk és ettől kezdve elválaszthatatlanok lettünk. Óvodás korunkban egyszerű volt, minden nap találkoztunk, de aztán más-más iskolába kerültünk, de még ez sem volt akadály, mert Kati bátyja volt az áldozat, akinek kísérgetni kellett Katit hozzánk, meg haza, sőt sokszor rámaradt az is, hogy tőlük engem kísérjen mihozzánk haza. Ez heti egy két alkalom volt, mígnem már önállóan elengedhető korba léptünk és már csak arra kellett ügyelni, hogy világosban hazaérjünk.
Aztán középiskolába megint egy osztályba kerültünk és négy évig egymás mellett is ültünk. Nem is volt kérdés, hogy ki mellé ülünk le, holott neki is, nekem is számtalan általános iskolás osztálytársunk lett a gimnáziumban is osztálytársunk. Aztán lett  még barátunk a négy év alatt, de őket inkább bevontuk magunkhoz, de fel sem merült, hogy másként is lehetne. Egyetemista korunkban is találkozgattunk, bár ő már korán menyasszony lett, így inkább utazott haza a vőlegényéhez, míg mi gyakrabban találkoztunk- régi barátok- és buliztunk együtt.

Később lett  még barátnőm, de vele is szinte sorszerű találkozásunk volt.  Az általános iskola vége után  a jogi karon meg volt hirdetve, természetesen csak fizikai dolgozók gyerekének egy egyetemi ismerkedős bemutató oktatási hét, ahová - miután tudomást szereztünk róla- el lehetett menni, de persze semmiféle juttatást,  kollégiumi elhelyezést, étkezést, semmit nem kaphattunk, de ott lehettünk. Az anyukám vállalta, hogy elutazik velem Szegedre és eltöltünk ott három napot, én bejárok az egyetemre, ő meg sétálgat, nézelődik. IBUSZ-szobát vettünk ki és ott laktunk a Kígyó gyógyszertár felett, a Klauzál téren.

Persze, fogalmunk se volt  arról, amikor leszálltunk a vonatról, hogy akkor hova és merre is kellene menni.
Kérdezősködni kezdtünk, hogy hogy lehet bejutni a városba, merthogy nem tudtuk, hogy csak az az egy villamos járat van a vasútállomásról a város közepére, ami ott áll éppen az állomás előtt. Az állomáson feltűnt egy másik anyuka egy másik kislánnyal, szintén bőrönddel és ugyanolyan tanácstalan arccal, kérdezősködött a városba jutásról, mint mi. De hát ez nyilván nem ment ritkaság számba egy nagyvárosi vasútállomáson az 1970-es évek elején, amikor se GPS, se mobiltelefon nem volt, csak városi tájékoztató térkép, meg az ember szája, amivel kérdezett.

Aztán kicsit később, amikor megtaláltuk szállásunkat és a jogi kar melletti önkiszolgáló étteremben ebédeltünk (mint később megtudtuk, a Lófara néven elhíresült önkiszolgáló étterem és kocsma), ismét feltűnt a másik anyuka a másik kislánnyal - innen már  hamar ment a dolog, és hamar kiderült, hogy mindketten a jogi kar F-es  bemutatójára jöttünk ( gyk: fizikai dolgozók gyerekének szervezett egyetemi kedvcsináló) - szinte illegálisan,  merthogy az én apám ügyvéd volt, Mártié meg állatorvos...
Mit mondjak,  tetszett az egyetemi bemutató nem is értettem, miért is kell nekem még gimnáziumba is járni, amikor rögtön lehetnék egyetemista is...
Ez az F-es program aztán még vagy háromszor ismétlődött és a végén már csak ketten mentünk Mártával Szegedre anyai kíséret nélkül, merthogy természetesen  ebből a találkozásból  is örök barátság lett. Életünk egyik döntő időszakát töltöttük együtt, nap-nap után sülve-főve, formáltuk magunkat és egymást, próbáltunk kiigazodni az életben az önállóvá válás nehéz időszakában.

Az örök barátság nem azt jelenti, hogy mindig sülve főve együtt vagyunk, hanem azt, hogy tudom, hogy van, hogy barátom, hogy számíthatok rá, ha rá van szükségem és ő is számíthat rám, bármi van, bármikor. Mindegy hogy  évek óta nem láttuk egymást, vagy hogy tegnap találkoztunk.
Ott voltunk egymás esküvőjén, a gyerek névadóján,  gyakran hallottam tőle telefonon: hallod a pápát könnyebb elérni telefonon, mint téged nyitómondatot, és évente biztosan találkoztunk, amikor mentek nyaralni, mi meg lent voltunk a Balatonon.
A legutóbbi negyven évben a születésnapi köszöntésünk mindig  úgy kezdődik, hogy éljünk 100 évig, aztán haljon aki akar...

Ma már csak ritkán találkozom mindkét kedves idős hölggyel, de mint az örök barátságoknál lenni szokott, azonnal ott és úgy  folytatjuk a beszélgetést,  ahol az éppen abbamaradt és következik.


A hozzászólások olvasása után jutott eszembe, hogy más barátságaim is ilyen sors-szerű találkozások eredménye.


Például Éva.
Édesapám halála után, amikor  anyukám leköltözött Szegedre, hogy közel legyünk egymáshoz, én még évekig egyedül laktam a k-i házat, mire eldőlt a dolog, hogy anyukám mégis eladja. A vevők, akik megvették, a ház háta megetti telken álló emeletes lakásban lakó szomszédok voltak. Egy fiatal házaspár, akik új házat építettek e régi helyett. A ház felépült, a házaspár elvált, mígnem egyszer az irodában egy kétségbeesett fiatal nő keresett fel, hogy segítsek neki. Nem ismertem meg, hisz előtte csak egyszer találkoztunk,  de ő volt az egyik vevő.  Miközben beszélgettünk, és próbáltuk megoldani a problémáját, azt éreztem, hogy a velem szemben ülő tüzetesen vizsgálgat, és már szinte a vesémben olvas- én meg csak annyit mondtam, hogy azért ha talál valami rendelleneset, ugye nekem is megmondja?
Mélyen elpirult, csak annyit, mondott, hogy bocsánat nem akart semmi rosszat, csak olyan erős késztetést érzett, hogy nem tudott ellenállni. Aztán kérdezte, hogy honnan vettem észre, és mit éreztem?  Mondtam, hogy nem tudom, egyszer csak tudtam, hogy belülről vizsgálgat és kész.
No, azóta  vele is időtlen barátságban élünk.

Minél több idő telik el annál inkább előkerülnek azok az emberek, akikkel mindig is számíthattunk egymásra.  Az örök barátaim.



2016. szeptember 26., hétfő

Történetek a barátságról

A barátságról...
Azt hiszem, inkább fiatalkori téma.
Egyszer anyósom azt mondta, hogy idősebb korban nehezebben kötődnek barátságok. Akkor azt hittem, túloz, hogy meglehetősen zárkozott természete mondatja vele.
Most, amikor már lassan elérem az ő akkori életkorát, rájöttem, hogy igaza volt. 50-60 év után legfeljebb többé-kevésbé szoros, kellemes kapcsolatok szövődnek, de barátságok nemigen...
Hát akkor mi is az a barátság?
Isztambuli szilveszter
Visszagondolok gyerek- és kamaszkoromra. Volt egy osztálytársam, akivel sokszor összekaptunk az általánosban, középiskolás éveinkben pedig bensőséges barátnők lettünk. Ha délután összejöttünk, alig bírtunk elválni: ő engem, én őt kísértem a sarokig, többször is, oda-vissza. Sokat nevettünk, sok bizalmas gondolatot is megosztottunk. Aztan elváltak útjaink, én Szegedre kerültem, majd tovább sodort az élet. 

A moszkvai év alatt B. M. csoporttársammal laktunk egy szobában, két orosz lány társaságában. Közös füzetbe vezettünk naplót kalandos moszkvai évünkről, még randevúinkra is együtt jártunk: biztonságosabb volt! Nemegyszer előfordult, hogy kis flörtjeink tárgya a barátnőhöz fordult segítségért, ha el kellett símítani valamilyen félreértést!

Aztán is jöttek barátságok, s amikor férjhezmentem, már házaspárok között szövődtek többnyire. Amíg különböző országokban éltünk, a francia kolónia tagjai meglehetősen összetartottak. Isztambulban leginkább két kb. korunkbeli házaspárral jártunk össze hétvégeken, vendéglőbe, kirándulni, ide-oda. Gyerekeink korban egymást követték, mint az orgonasípok. Sokszor táboroztak le egyikünknél-másikunknal hét végén. A karácsonyt, szilvesztert együtt ünnepeltük 6 éven át, mert a törököknél nem volt karácsonyi szünet.
Itt is sok embert ismerek, összejárunk, s ha bármi bajom van, azonnal többen is a segítségemre sietnek. 
Talán én letten zárkozottabb, ki tudja...

Itt, északon...

2016. szeptember 23., péntek

Miben hasonlítunk, miben különbözünk?



Ha túl sok a hasonlóság, egy idő után unni fogjátok egymást. "Már megint!" - mondod, és titokban belátod, hogy te se csináltad (gondoltad) volna másképpen. Olyan emberhez vonzódsz igazán, aki picit túlmutat a korlátaidon, rádöbbent valamire, amire eddig nem gondoltál, megmutat valamit, amit eddig nem ismertél, így nyújt a barátsága érzelmi és ismereti többletet. Ragaszkodsz hozzá. Ő pedig szívesen veszi tőled azt, ami belőle hiányzik, vagy csak nyomokban van meg. Például elámulva látja, milyen ügyesen varrsz, miközben ő egy öltést sem tud türelmesen összehozni. Csodállak, ezért is szeretlek.  Viszonzásul csak önmagamat adhatom. Eszmecsere, érdeklődés, támogató figyelem, segítség, szeretet. A barátság tartalma nagyjából ennyi. Bár ugyanez kijár a családtagoknak is. A barátság fennmaradásáért tenni kell valamit, a családba beleszületünk.


Ezzel a lánnyal 62 éve vagyunk barátnők. Néha lazult a kapcsolat, néha szorosabbra zárult. Együtt lettünk gyerekből felnőttek. Ha nem költözünk Pestre, gyakrabban találkozhattunk volna. Bármilyen hosszú kihagyás után mégis ott  folytatjuk a beszélgetést, ahol abbahagytuk.    

A barátságról

A barátság roppant
gazdag fogalom, és kimeríthetetlen. Szűkebb csoportomban történt, hogy egyikünk
azt mondta: YX már majdnem a barátom volt. Meghallgattuk, és nem igazán
értettük, hogy miért nem tudott egészen baráttá lenni? Ugyanott, ugyanakkor
elhangzott a másik véglet: Ti, akikkel egy közösséget alkotok, mind a barátaim vagytok.


Most kicsit a nemek felől vizsgálom. Két férfi és két nő hamarabb lesz barát,
mint a vegyes párosok. Utóbbiak vagy elhidegülnek, vagy intim kapcsolatba kerülnek,
így kevésbé valószínű, hogy barátság marad a viszonyuk. Szoktam mondani: egy
ilyen vegyes páros barátság olyan, mint két mágnes, amely természeténél fogva
össze akar csapódni. Sok felesleges energiát emészt, hogy az intimitás fokát ne
közelítsék a szokásosnál jobban, azaz intim szférájukba ne engedjék a másikat.

A barátságról gondolkozva idehozok egy képet az olajfák hegyén történtekről. Jézus
elfogásakor a csapatot vezető Júdáshoz intézi szavait: Barátom, mi végre
jöttél? Tudván tudja, hogy barátja elárulta. Mégis így szólítja: barátom.

A barátok félszavakból értik egymást. Tűzbe teszik egymásért a kezüket, kitartanak
egymás mellett jóban, rosszban, sőt sok esetben nyilvánvaló világnézeti és
politikai véleménykülönbségük ellenére is kitartanak egymás mellett. Semmi sem
számít, mert barátok. Kitartanak, mint Róbert Gida Micimackó mellett, amikor
így szól: Csacsi öreg medvém.

Szép leírást ad a barátságról A kis herceg írója: A. de Saint Exupéry. Nem ragozom
tovább. Inkább megjegyzem, hogy a barátság nem fordulhat senki ellen, pusztán
arról szól, hogy erőink végesek, és képtelenség mindenkivel a barátság
kötelékét létrehozni. A többiek viszont a bibliai felebarát (atyafi)
kategóriába esnek, és személyválogatás nélkül mindenkit megillet az ártatlanság
vélelme. Célszerű meghallgatni mindenkit, és erőnk szerint segíteni emberségük
kiteljesedésében. 

2016. szeptember 19., hétfő

barátságok, szabóságok...

a barátság gyönyörű, nagy téma, nem akarom sem kihagyni, sem ezzel a kis előzetessel elintézettnek tekinteni---de ez elkészült már. a gyerekkori emlékeimet írtam(írom?) meg versformában mostanában (ürügy: unokám kérte, meséljek a kiskoromról... jöttek így az emlékek , emlékcserepek- bár sok közülük még nem neki való) (anyja szerint az én egész gyerekkorom nem...:(  na és nekem való volt? - jut eszembe)

mindenesetre most kapóra jött ez a z emlékezés két kis általános iskolai ,(alsó tagozat!) Szabó nevezetű barátnőmről írtam itt, igy:,,,,


szabóságok

alsóban két
barátnőm van
mindkettő Szabó

Sára, meg Anikó
de ők 
nem barátnők…

Sára a töltés mellett lakik
a nővérével és
özvegy tűzoltóné anyujával
aki nagyon szigorúan
neveli őket
mint egy agitátor
még anyukámra is rászól
elég keményen
mért nézet meg velem
nem nekem való filmet
Rettegett Ivánról

Anikó a szomszédban
az orvoslakban él
cuki kishúgával
gyerekorvos apukával
ki hivatalból kedves
s anyukájuk is az
sudármagas
de nem néz le
bennünket
gyerekeket se
igaz, nem is ül 
közénk 

egyszer szülinapomra
Kővirágot vesz
Bazsovtól, 
de csak a fehér hátlapot látom
a piacról hozott hálóból
kikandikálva
mikor épp náluk játszom
s azt mondja rá
valami orvosi könyv
de a zsúrunkon felismerem…
Anikó ezt hozza nekem
ajándékba

Sári messze lakik
és havas télen van a szülinapja
az egyik szobájuk földes
de nagyon tiszta….
le is lett locsolva
de azért ezen elcsodálkozom
hogy lehet föld egy házon belül…
visszafelé a
hosszú utat kétszer is megteszem
a hideg s havas sötétben
haza és Sáriékhoz meg vissza
mert a kapunkban nem találom
az anyutól kapott
egyforintom….
majd visszafelé másodszor
lemondó szomorúan
a kapunkban
lelem meg
mert ott is szórhattam el…
még mikor fejvesztve kerestem

ha Anikóéknál vagyok
a szomszédban ott
csendben kell játszani
mert lepisszegnek
bennünket
a nagyok
azt utcára figyelve
lehúzott redőny mögül
valami baljóst sejtetnek

gyönyörű régi játékaik vannak
hatalmas fényes szekrényekben
ritkán láthatjuk
csak sóvárogjuk
dobozaiból mindet
a doktorbácsi apukáé volt
kisgyerek korában
valaha a régi világban…
s még most is félti
ettől az újtól
s előlünk
elzárva

Anikó szereti a virágokat
gyűjtjük a magokat
el is ültetjük
az árokszélen
de arra már nem emlékszem
belőlük virágok kinőttek-e
valaha

Anikó befelé rakja a lábát
mások azt mondják rá
hogy csámpás,
de nekem nagyon tetszik
ez a járás
csodálom
és le is utánzom…

Sári meg különös szögletes betűkkel ír
a padban is szálegyenesen ül
s derékszögben
hátratett kézzel
az a-i olyanok mint egy-egy négyzet
hát én is kikísérletezem
ezt a geometriát
s a sáris írást
magamnak is
elhagyva érte
korábbi
szép s szabályos
gömbölyű betűim

ahogy sikkes járásom is
anikós csámpásra cserélem…

csak hogy hasonlítsak rájuk
most se értem...

s nem is tudom
vajon leszoktam-e arról
hogy a rosszat
utánozzam
a jó helyett
puszta barátságból
vagy rajongásból

csak remélem, 
le, igen

s nem hagytam
később soha
átszabni magam
holmi szabókkal…

bár kis barátnőim fel kell mentenem
önként s szabadon követtem őket
mint később a tanítványaim
a frizurám és az öltözékem.
ami nem volt ínyemre
egy csöppet sem –-

hiszen azt akartam volna
megtanítani
hogy mindenki 
legyen önmaga-
legjobb változata

talán ezt is 
tanulták tőlem
bár ezt még magam is
csak tanulom
míg csak élek

   

2016.ápr 20                


a fotó általános iskola 3. osztályunk, természetesen rajta van mindkét Sz. barátnőm és én is, de  nem árulom el, ki hol áll ill. ül :)