2018. február 23., péntek

Mi mindent éltem meg!

1963. november 22. - A konyhában voltunk, mint minden este. A hirtelen támadt feszültség maradt meg bennem, anyuék komolyra forduló beszélgetése. Tévénk nem volt még, a rádióból hallottuk meg a hírt: megölték Kennedyt!
Hétéves voltam akkor.

1968. augusztus 20. - Ó, sok mindent értettem addigra már a világból, a mi világunkból! Rákényszerültem, belenőttem. Mégse fogtam föl egészen, hogy miért üli meg a napunkat az, hogy a rádió bemondta, megkezdődött a csehszlovákiai bevonulás. Vízitúrán voltunk éppen, Csepel-sziget kerülésen, Ercsivel szemben sátoroztunk a Duna-parton. Már lebontottuk a sátrat, pakoltunk be a csónakba, indulásra készültünk, és ez egyszerre csak abbamaradt. Szemben, a túlparton, pont az ercsi műszaki laktanyára lehetett átlátni, nem túl széles ott a Duna, jól láttuk a mozgolódást. Édesapám nézte távcsővel és szabad szemmel is. Nézte és hallgatott. Én meg sürgettem, hogy menjünk már...

1969. július 20. - Másnap indultunk a balatoni nyaralásra, mégis fönnmaradhattam sokáig. Néztük a tévé elmosódott, szemcsés képein a szkafanderben lépdelő, ugráló embereket, és próbáltuk fölfogni: ember a Holdon! Késő este még édesapám engedett a kérésemnek, és lementünk az utcára, megnézni a Holdat, vajon látjuk-e rajta őket? Nem láttuk :)
1983-ban, Washingtonban, az Űrkutatási Múzeumban megnézhettem az igazi holdkompot, és az élethű szimulátorban ülve magam szállhattam le vele a Holdra. A csodák, olykor, így jönnek közel.

1983. augusztus - Nekem is volt jegyem az "István, a király" királydombi bemutatójára, de táborból 1-2 nappal előtte  hazajöve, magammal hoztam valami nyári, lázas-gyomros vírust, annak minden velejárójával, így esélyem se volt, hogy elmenjek az előadásra. A többiek, akik ott voltak, másnap lelkesen és hitetlenkedve mesélték, amit láttak, csodálkozva, hogy ezt egyáltalán láthatták. Magával tudott ragadni a beszámolójuk. Éppúgy, mint a később rongyosra hallgatott lemez.

1987. január 12. - Vasárnap reggeltől ki se dugtam az orromat a lakásból. Láttam, hogy havazik, de hát tél van, az a dolga. Nagyon meglepett a látvány, ami hétfőn reggel, a kapun kilépve fogadott. Út, járda sehol, villamossínek se, csak csönd és fehérség mindenütt. Elevickéltem a buszmegállóig, de egyértelmű volt, hogy itt busz ma még nem ment le, hiszen feljönni se tudott. Csapatokba verődve indultunk lefelé. Legalább az Alagút hótól védett volt. No, de aztán a hídon át! Még mindig csapatokba tömörülve vágtunk neki, mentünk a híd közepén - tehettük nyugodtan - arcunkba csapott a Duna fölött a metsző, hideg szél, olyanok lehettünk, mint a Delta föcimében a sarkkutatók, csak vidámabbak. Nem, akkor talán még nem is ismertük azt a szót, hogy kihívás, egyszerűen csak kaland volt, izgalmas. Én könnyű helyzetben voltam, a Roosevelt téren dolgoztam akkor. Ahogy kezdtünk páran beérni, kiderült, hogy nem működik a fűtés, a kirakat nagy üvege pedig, ami az iroda fala is volt egyben, elrepedt a fagyban. Így hát hazaküldtek, kezdődött a kaland visszafelé, csak most hegynek föl. Mikorra hazaértem, láttam, hogy a Tanács épülete előtt egy katonai járműről kenyeret osztanak. Ösztöneimben lehetett háborúkat átélt őseim tapasztalata, és én is nyúltam egyért, biztos, ami biztos. A későbbi napokból arra emlékszem, hogy embermagasságú hófalak álltak a járda szélén, és átjárókat vágtak bennük. Aztán azért tavasz lett abban az évben is.
És egy kis aktualizálás: ha most lenne ekkora vagy sokkal kisebb havazás, bizony, csak nyúlnék a mobilért, fölhívnám a főnökömet, hogy bocsi, írjatok ki mára egy nap szabit. Ezt teszi harminc év :)

1989. január vége - Szombat délutáni portörölgetés közben hallgattam a rádióban a 168 órát, menő műsor volt az akkoriban. És egyszer csak Pozsgai kimondta a népfelkelést. Megállt a porrongy a kezemben! Azonnal telefon édesapámnak: Hallgatod? Kapcsold be! Valami elkezdődik.

1989. június 16. - újra egy nyár, és én, természetesen, éppen táborban. A gyerekek békén legelésztek, mi, kísérő felnőttek, pedig a kisrádió körül összebújva hallgattuk a közvetítést. Egy fiatalember beszélt. Jaj, miket mondott! Lehet, hogy innen viszik el, az emelvényről?

1989. október 23. - Verőfényes, meleg, gyönyörű, őszi nap, egy szál blúzban lehetett sétálni. Még mindig csak pár percnyire dolgoztam a Kossuth tértől, természetes volt, hogy kimegyünk délben a köztársaság kikiáltására. A tér teli volt boldog, bizakodó emberekkel. Történelem.

1990. október vége - taxisblokád. Ott voltam, a szívében, még mindig a Roosevelten. Amikor rémhírek kezdtek terjedni, hazaküldtek minket. Gyalog, persze, végig. (Nagyon megedződtünk azokban az években :) Az Alagúton gyalog sem engedtek át, meg kellett kerülni az egész Várhegyet. De most nem egymásra vigyázó, vidám csapatokban mentünk, mint a nagy havazás idején, hanem ki-ki maga próbálta megtalálni a menekülő útvonalat. Hiányzott a hó tisztasága...

1993. december 12. - Vasárnap délután a karácsonyi ajándékokat csomagoltam a gyerekeknek, amikor a rádió, a műsort megszakítva, bemondta Antall József halálát. Torokszorító pillanat volt. Napokkal később, kimentünk a Parlamenthez, a ravatalhoz. Hosszú sorokban kígyóztak az emberek a téren; éles, nagyon hideg szél fújt a Duna felől. A hangszórókból Mozart Requiem-je szólt, a Lacrimosa - mondta zenében jártas kolléganőm, amikor odaértünk. Végül nem álltunk be a sorba.
A temetés szombati napon volt, éppen egy ledolgozós szombaton. Hazafelé menet megálltam a Földmüvelésügyi árkádjai alatt..., és nem tudtam, vajon hogyan lesz tovább...

1999. augusztus 11. - furcsa egy nap volt. Munkanap lett volna, de nem kellett bemenni, és szabadságot se kellett kiírni rá. Mintha valóban a végítélet napja lenne! Mi a Kis-Svábhegyről néztük a napfogyatkozást. Jó helyet választottunk, nem voltunk ugyan egyedül, de inkább csak a helybeliek jöttek ide, elviselhető volt. Már hetekkel előtte  riogattak, hogy nem szabad majd belenézni, jó üzletet csináltak a papírszemüveg árusok.
A legfurcsább a csönd volt. Ahogy az állatok valamivel előtte elhallgattak, a madarak nem énekeltek, a kutyák hang nélkül lapultak a gazdájuk lábához. Az ő csöndjük az emberekre is átragadt, megilletődött, várakozástéli csönd ülte meg az addig nyüzsgéstől hangos hegyoldalt.
Kár, hogy lent a városban bekapcsolták a közvilágítást arra a pár percre is.

2001. szeptember 11. - Cipruson nyaraltam, első, igazi, tengerparti nyaralásomon. A teraszon vacsoráztunk, bent, a szálló bárjában helybeliek iszogattak, beszélgettek. Hirtelen egy férfi rohant ki és kiabált: Katasztrofosz! Katasztrofosz! Értettük a szót, (csodálkoztunk is rajta), mégse értettük a helyzetet. Szaladtunk be a tévéhez. Lángoló tornyot láttunk, és sokszor-sokszor a repülő becsapódását, döbbenetes képek voltak. Magyar születésű, beloianniszi görög kísérőnk fordított nekünk, és mondta el, mi is történt.
Az egyik gépen egy ciprusi nászutas pár is utazott, az ő esküvői fotójukat a későbbi napokban többször is mutatták.
Ikertornyok...., jártam a 107. emeleten. Mint hangyaboly, nyüzsgött lent a város....
Másnap, a tenger horizontján hadihajókat láttunk, és az égen repülőket. Féltünk. Otthon akartunk lenni.

2006. december 31. - a számítógépnél ültem, blogot írtam,  és arra figyeltem föl, hogy a sarokban, a kisszekrényen álló karácsonyfán hirtelen lengedezni kezdenek a díszek.  Semmi oka nem lehetett, de amíg ezen csodálkoztam - pillanatok telhettek csak el - máris megmozdult alattam a szék, érezhetően megbillent. Akkor már tudtam: földrengés! Összehúztam magamat, nem tudtam, lesz-e folytatás. De nem történt semmi, újra nyugalom volt, csak a díszek himbálóztak még mindig. Telefon rögtön: Érezted Te is?  A neten pedig már percek múlva olvasni lehetett: Délután 3 órakor földrengés volt Budapesten.
Az egyidejű blogbejegyzés, sajnos, freeblogos volt, így nem maradt meg az utókornak.


Azóta is történhetett annyi minden, és még fog is, hiszen mindig éppen a történelemben élünk. Számomra most ezek bukkantak föl, mint meghatározó emlékek. Kicsit hosszú volt, tudom, de kedvet kaptam a témához, és kitartóan küzdöttem a monitorra vetésével :)

Megértem? Megéltem?
Igen, megértem sok mindent, amiről el se tudtuk/tudtam képzelni, hogy egyszer bekövetkezik itthon vagy a világban. És megéltem félelmetes, izgalmas vagy reményt keltő eseményeket is, mind egy-egy kockája az életemnek.

Még egy megjegyzés, amit fontosnak érzek: ebből az eseményfolyamból is látszik, mennyire életünk része volt a rádió. Szólt mindig, nemcsak háttérnek, hanem egyetlen lehetséges hírforrásként. A rádió bemondta.... korlátozottságával, esetlegességével is nélkülözhetetlen volt. Most értem meg igazán  anyut, miért vágyott vissza mindig a Rádióba dolgozni.


2018. február 20., kedd

mi a történelemben és bennünk a történelem

1944 június...háború, deportálás, bombázás - sínek mellett , gyors , rohanós menetben, én mindent alulról látok, szoknyák alját is, és felülről fülsiketítőn süvöltő ijesztő zajokat, és furcsa kis fekete hosszúkás tárgyakat csoportban lefelé zuhanni fölöttünk-mögöttünk, egy állomásépület felé tartunk... ... (remélem jól emlékszem, bár senki nem mesélt róla, de ez lehet első emlékem, és főleg "hang"képem, csak utólag döbbentem rá, hogy azok az apró süvítő micsodák az égből bombák lehettek...) (de mire lehet emlékezni másfél évesen?, arra ami a legerősebb...)



1945 május vége vagy június eleje egy rét közepén egy tó, abban fürdünk (ez volt a felszabadulásunk Theresinből?), kapok egy tábla csokoládét is, egy orosz katonától

ezen a képen már itthon a Rózsadombon, anyu unokatestvérénel vagyok "felszabadulva":


1949? államosítás (iskolából jövök haza, idegen, morcos emberek vannak nálunk írják fel még a csillárt is, az előszobánkat ,kis szobánkat (ahol albérlőnk volt) el is veszik, befalazzák, ezzel a rendes főbejáratunkat is (később lent a konyhánkat is) anyu átrendezi a bútorokat... a szalongarniturát a befalazás elé rakja a belső szobából (a "szalonból") (amit lezárt és mondta, ne is beszéljek róla, mert azt is elvehetik)

1953 Sztálin halála -  vigyázzban állunk, az általános iskolában, sírunk .... 

1956 október vége ....az ötágú vöröscsillagos  szovjet emlékműdöntésen nem vagyok ott, a gimi előtt,  az ált iskolánkban (ez már másik), a felügyelőtanár azt mondja, hogy ő azt se mondja, hogy menjünk, azt se hogy igen...én haza megyek: anyu félgyógyultan fekszik otthon, a szegedi klinikát , ahol feküdt, kiürítették..., közlöm vele az utcán felszedett röpiratból, hogy visszakapjuk a házunkat, csak mosolyog, nem is érdekli már...

1956 november  eleje, tankok kísérnek a macskakövön iskolába menet, felverik az utca csöndjét

1961. április 12 Gagarin űrrepülése - rádión halljuk, anyu sír, miért, kérdem lelkesen, de ő csak sir, tán maga se tudja miért vagy nagyon is....

1961.május. a ballagáskor velem mondatják a beszédet a visszaállitott hősi emlékmű előtt, nem is ellenőrzi a kulturos tanár, megbizik bennem, pedig alig tudom összehozni, tele van javitgatásokkal a piszkozatom... de túlesek rajta hamar, röviden, csak azt nem értem később egy fotón, hogy miért néznek olyan feldúltan é s ellenségesen(?) rám szemben az iskolatársak(?).. (vagy utólag magyarázom be?)




1962 október  Kubai rakéta válság - egyetemi kollégium, másodévesek vagyunk,. pánik, mindenki azt hiszi itt a világ vége, de legalább is háború lesz, szobatársam azon siránkozik, hogy még nem  is volt igazán együtt a vőlegényével...

1968. június 6 Robert Kennedy megölése...gimis osztályommal kirándulás a szegedi füvészkertben vagy szarvasi arborétumban, mér nem is tudom, csak azt, hogy  ott halljuk döbbenten, a virágágyasok közt a hirt... - később kolleganőm felemlegeti, hogy azokban a napokban összefutva a gimifolyosón, rászóltam, hogy  "mit mosolyogsz, most ölték meg Kennedyt"


1968 augusztus 20- prágai bevonulás:  Bécsben vagyok  a nagybátyáméknál, aki reggel azzal ébreszt, hogy "kitört a 3.világháború" Mindenki odavan, félnek(?) Rizikós, hogy tudok hazautazni? de nem értik én miért vagyok oda, hiszen tudok oroszul... bennem a bizodalmuk:), nem is félek már, inkább szégyellem magam(?)   közvetítéseket hallgatunk-nézünk Prágából, a Vencel térről, szinte megállás nélkül (újra kezd viszolyogtatni a német nyelv hangzása, ez még 44-ben épülhetett belém - most látok életemben másodszor tankokat)

1970-es árvíz, kitelepítés Vásárhelyre, nő, gyerek nem maradhat a városban, Makón, a csordultig teli Maros partján...én egyszer visszaszökök, engedéllyel, az írásbeli érettségi dolgozatokért, amit a legfelső szekrénypolcra raktam,,,biztonságból, még mielőtt ripsz-ropsz evakuáltak bennünket...s abban se voltam biztos, hogy becsuktam-e az ablakot , redőnyt a sietségben, megkértem egy férfikollegám, ha felénk jár, tegye meg, hát épp most csapódik az általam előbb kitámasztott redőny rám, köszönöm...:)

1986 április 26 Csernobil . hajnalban Amerika hangján hallom a borzoló híreket a csernobili atomerőmű balesetről, széljárásról...ami erre is jöhet...,pánikba esem, hideg ráz vagy az ideg, lányom másfél éves pirospozsgás majd kicsattan,,,,


 azt se tudom mit csináljak, mit adjak enni majd neki, merjünk-e kint sétálni,úgy vásárlom a tejporokat az üzletben, még hosszú ideig, hogy a szavatossága ill gyártása minél régebbi legyen , de legalább is a baleset előtti......

1989 rendszerváltás...környékén :  kislányom székre állva parodizálja a parlamenti tudósításokat, politikusokat, karikaturákat gyárt az aktuális politikáról (Gorbacsovról is!) ..


 lásd Ex Symposion  "rendszerváltás gyerekszemmel" c. számában... s igy emlékszik vissza:(érdemes elolvasni)
http://exsymposion.hu/index.php?tbid=article_page__surfer&csa=load_article&rw_code=_3007

(én is benne vagyok ám: fontos szereplőként:

 "Anyukám feljegyzi az összes aranyköpésnek vélt mondatomat, így a politikai indíttatású szövegeimet is; az évek alatt, amíg nem tanulok meg írni, tucatnyi kockás füzet telik meg anyám kiolvashatatlan felnőttbetűivel. Szorgalmas titkárnő és valódi ügynök ő, gyerekkorom jelentéseit felnőttkoromra tartogatja. Néha már idegesít is, hogy ha hozzá beszélek, csak a görnyedt hátát látom, ahogy a füzetei fölé hajol, másrészt viszont ez adja is alám a lovat, mint Petőfi Sándor a csatában, egyre kevésbé kételkedek abban, hogy milyen fontos, amit mondok.


 1989. október 23: a köztársaság kikiáltása , a zászló kitűzése ---én angol átképzésen vagyok Szegeden, (mert ugye az orosz már nem kívánatos idegen nyelv) megszakítva az órát nézzük a tévén ahogy Szűrös Mátyás a parlament egy ablakán  kihelyezi a nemzeti színű lobogót, emelkedettséget akarok érezni, de valahogy nem megy, a látott kép nem elég nagyszabású hozzá, meg a helyzet se


és innen elég kusza minden ,azt hiszem abba is hagyom, még nem elég a rálátásom...a közelmúltra, a gyors váltásaira, változásaira...

és lehet, hogy már nem is lesz

(a múltat viszont egyre élesebben látom, ez is valami)


2018. február 19., hétfő

Emlékfoszlányok

Ági dátumaihoz igazodva teszem át a személyes blogból a közösbe az alábbiakat:



1953. Sztálin halála. A Rókusi iskolában óra alatt feltépte az ajtót az igazgatóhelyettes. "Azonnal álljatok fel! - kiáltotta. - Meghalt Sztálin elvtárs!" És vigyázzban álltunk hosszú percekig. A "leülhettek" után komoly, fenyegető élű tájékoztatást kaptunk arról, miért nagy csapás ez a tragikus esemény az egész világ számára, és mit vár el az iskola tőlünk, tanulóktól, hogyan viselkedjünk és hogyan beszéljünk ezután.

1956. október 23. Harmadikos gimnazista voltam. Ezen a napon reggel színes krétával rajzolt Kossuth-címer fogadta az osztályt. Megkezdődött volna a tanítás, de mindjárt félbe is szakadt. Az  igazgató úr belépett,  hazaküldött bennünket, egyúttal nagyon csendesen kérte, "ne exponálja magát senki", nem lehet tudni, mi lesz ebből. Legalább tízen nem mentünk haza. Elkísértük az egyetem központi épületéről leráncigált vörös csillagot a hídra, néztük, hogyan viszi a víz, majd süllyed igen hamar a sordrás mélyére.

1956. november 4. Otthon ültünk, körben az ebédlőasztalnál, iszonyúan nyomott hangulatban. Írtam egy verset még délután arról, hogy elmúltak a napfényes nyári napok, és most szürke ködben vacogunk. Felolvastam. Anyu szokása ellenére megdicsérte a versemet.

1957. Szputnyikok. Az újsághírre Nagyika azt mondta, hazudnak. Az égben a mennyei seregek vannak, nem az oroszok.

1961. április 12. Gagarin űrhajózásáról a rádió adott közvetítést. Éppen a bölcsészkar könyvtárában voltam néhány egyetemi társammal együtt. Sánta Pista bácsi, a könyvtáros olyan büszkén fontoskodva tekergette a hangerő gombját, mintha ő ülne a kabinban.

1969. július 20. Holdraszállás. A Széchenyi-hegyen voltunk, látogatóban egyik nagynénémnél. Mint egy groteszk táncelőadást, úgy néztük a fehér szkafanderes űrhajósok  toporgását a  Holdon.

1986. Csernobil. A rádió déli krónikájában hallottam a hírt. Közben az esti vacsorát készítettem elő, moszkvai barátnőm kiküldetésben volt Budapesten, nagyon vártam, hogy  hosszú kihagyás után találkozzunk. Csak úgy mellesleg megemlítettem neki, mit hallottam a rádióban. Nem hitte el, mert az ő rádiójukban nem volt ilyen híradás.

1987. január 12. Reggelre óriási hó esett, semmi sem járt a Szentendrei úton. Gyalog próbáltam eljutni a közeli rendelőintézetbe, a szemészetre volt időpontom a nemrég felfedezett  glaukóma miatt. Úgyszólván üres volt az épület, a fűtés működött. Talán délig ültem egyedül a második emeleten, mire  beérkezett valaki a rendelőbe. Ő is gyalog.

1989. karácsony. Szegedre mentünk az ünnepre, mint  mindig. A város ünnepi nyugalmát megzavarták a romániai hírek. A férjem kiment a román határra, éjfél után ért vissza. Fölcsengette az alvókat, nem találta a kulcsot. Nyilván kilopták a zsebéből a pénztárcának vélt bőrtokot, akkora tömeg - a zsebtolvajok öröme -  nyújtogatta a nyakát a határon, kíváncsiskodott,  lőnek-e  Temesváron.
1990. október 26. Taxisblokád. Nem emlékszem, nyilván nem kellett aznap elmennem otthonról. A tévében volt valami részeg ember, valamiről szónokolt  a parlament ablakában. Vagy az máskor volt?


2001. szeptember 11. Délelőtt volt, elég korán. Általában valamelyik nyugati adót néztem ilyenkor, többnyire természetfilmeket angol alámondással. A cápa helyett hirtelen füst gomolygott a képen, egy toronyépületbe csak úgy, egyenesen belerepült egy repülőgép, letarolta a fölső emeleteket. Nem tudok angolul, egy szót sem értettem a kísérőszövegből. Gondoltam, talán játékfilm. Animáció. Hiba csúszott a közvetítésbe. Kapcsolgattam máshová. Ugyanezt a képet, illetve jelenetet más műholdas  adók is bemutatták. Hihetetlen és értelmezhetetlen volt a látvány.
 
2004. december. Cunami. Félelmetes vízfal jött a semmiből. Azóta sokszor, sokféleképpen mutatták be, hogyan keletkezik, hogyan evakuálják a lakosságot, ha egyáltalán felfogják,  mekkora az özönvíz, ezért összekavarodott az emlékezetemben, mit is láttam először.

2006. október 23. Híradó esti képei a tüntetésről. Azt gondoltam, hogy Budapesten az emberek hirtelen megőrültek.

2018. február 16., péntek

Szolg. közl.

Idegen ötletet vettem át, amikor a saját blogomban megírtam, milyen emlékeim vannak egyes történelmi vagy egyszerűen csak nevezetes eseményekről, életemnek mely pontján, hogyan értesültem róluk, miképpen éltem át őket. 
Igény mutatkozott arra, hogy itt a közös blogunkban is megpróbálkozzunk ezzel a témával, tehát most ez következik. Nincs kötöttség, az események teljesen szabadon választhatók, de hangsúlyozom, hogy nem a saját életünk fordulópontjaira kell gondolni, hanem a hazánkban és a nagyvilágban történtekre, a téma neve pedig az egyszerűség kedvéért legyen az, hogy történelem életünkben.




2018. február 11., vasárnap

A színek a fény gyermekei

- mondja Goethe, és mi is jól tudjuk ezt a fizikából, amikor a prizma fénytöréséről tanultunk.

Sokáig a színek számomra inkább csak érdekes tudnivalót jelentettek, bár színek között éltem, mert édesapám nagy barátjuk volt. Volt olyan időszak, amikor a fürdőszobánk mindegyik fala más-más színűre volt festve, máskor pedig a szoba falai nem voltak egyhangúak.
Aztán egyre jobban kezdett kibontakozni a színek jelentése is, például a liturgia színgazdagságában vagy megnevezésük sokszínűsége (no, lám, ez is egy "színes" kifejezés :) az olvasmányaimban, a versekben.

A személyes kapcsolatba kerülés a színekkel a kamaszkorral kezdődött, amikor már figyelni kezdtem arra, hogy a sötét hajamhoz és szememhez milyen színű holmi is illik legjobban. Különböző korszakaim voltak, néha szerencsések, máskor nem annyira.

Majd szép lassan, a sok tábor, kirándulás, utazás, de maga az is, hogy itt lakom a hegyen, kinyitotta a szívemet és a szememet a természet színeinek a felfedezésére, és ez az folyton újat adni tudó kaland a mai napig is tart. Talán ez indított el a fotózás szeretetére is, amely voltaképpen a színek megörökítése. Az éles, tiszta színeket kerestem és szerettem, de most már észreveszem és kedvelem a szelíd átmeneteket is. Ez a "színes" hobbi nagyon sok örömet ad, és, hogy jó oldalát is mondjam a Facebooknak, jó érzés, hogy masoknak is megmutathatom.

A rajzolással és a festéssel semmi közünk nem volt egymáshoz. Már induláskor elkönyveltek ügyetlen, rossz rajzolónak, végigpironkodtam az iskolát. Néha megkaptam az ötöst, hogy ne csúfítsa a bizonyítványomat a csúnya rajz osztályzat, amikor meg éppen nem jött össze a jeles bizi, akkor bizony bevésték simán a hármast belőle. Így aztán, amikor a végére értem, az iskolaköpennyel együtt a ceruzákat és az ecsetet is a szögre akasztottam, hogy egy ilyen furcsa képzavarral éljek. Úgy gondoltam, egész életre...
Mígnem, mostani vén fejemmel, sokáig kívülről leselkedve, belecsöppentem egy Kortárs alkotó műhelybe, aminek a mottója: Mindenki tud rajzolni!  Egy remek, idős tanárnő vezeti és szárnyakat ad! Kiderült, hogy a mottó még rám is igaz :)
Barátaim lettek a színek.


2018. február 6., kedd

Színesen az igazi

Hol vagytok, ti régi játszótársak? De ha senki nem él a lehetőséggel egyik témában sem, akkor magatokra vessetek, engem kell olvasnotok. :)

Nem írhatok a színekről anélkül, hogy ne említeném a rajzolást, amit régesrég rendszeresen műveltem, majd pedig évtizedekre abbahagytam. Pár éve aztán ismét ceruzához-krétához nyúltam és rajzolni kezdtem, de tulajdonképpen még most is csak a próbálkozásnál tartok.
Az iskolai rajzórákon Julika néni, a tanárnőnk a festésemmel nemigen volt elégedett. Már nem tudom, konkrétan mi volt a kifogása, de igaza lehetett, úgyhogy aztán kikerülvén az iskolából, vagyis olyan 50-55 évvel ezelőtt főleg szénrajzokat készítettem. Fehér lapra fekete vonalakat - persze ez így nem igaz, hiszen a fekete is nagyon sokféle lehet, ráadásul a feketéből a fehérbe átmenetet a szürke rengeteg árnyalata képez. A monokróm tehát nem is annyira "mono", hanem nagyon is sokszínű. A régi szénrajzok feketéje ma már egyáltalán nem vonz, a csak feketével  való rajzolást a portrékra korlátozom, arcot kizárólag fekete grafit- vagy pasztellceruzával rajzolok. De minden egyébhez nekem nagyon kellenek a színek és minél élénkebbek, annál jobb. A sárgának, vörösnek, zöldnek és kéknek minden elképzelhető árnyalata vonz, egy győri Rába-parti képet eddig már kétszer is megrajzoltam, főleg a rengeteg falomb számtalanféle zöldje miatt.  Egyetlen egyszer készítettem párás szürke téli látványról képet az óbudai folyópartról a budai Vár felé nézve, de kifejezetten szenvedtem a tompa színek, lilás szürkék és még szürkébbek miatt, a végén aztán egy pillanat alatt el is rontottam a fixálással: a nedvességtől csúnya foltos lett az egész. Ez volt a sorsa, élénk színek nélkül nem tudok mit kezdeni a látvánnyal.

Soha nem szoktam nyilvánosságra hozni a képeimet, de ebben a mi kis családi körünkben most megmutatok egy monokrómot a feketéjével és szürkéivel, meg egy színeset is.  A fekete-fehér egyébként a vasutas nagypapám. A színes pedig nem is kép, hanem csak próbálkozás, de szó szerint az: akkor vettem egy bizonyos fajta zsírkrétát és ki akartam kísérletezni, hogyan lehet vele bánni, milyen felületet képez, milyen hatást kelt, milyen színeket hoz ki magából. Aztán még egy kicsit játszottam a formákkal is, de a színek voltak a fontosak. Hiába, színek nélkül nekem nem megy. 

 








2018. január 28., vasárnap

Szolgálati közlemény

Nem tudom, szándékozik-e valaki még a tavalyi évét értékelni, mert ha igen, lehet azt is természetesen. De mivel a színek témájára a szokásosnál kicsit kevesebb idő jutott, valamint azért, mert mindkét utolsó penzumra szokatlanul kevés írás érkezett, legyünk rendhagyóak és fusson párhuzamosan a két téma, az évértékelő is, a színek is. Tessék, tessék, szabad a pálya. 

2018. január 5., péntek

Év végén a csúcsra jutottunk



Az utolsó hét pontosan olyan volt, mintha néhány nap alatt az egész év  megismétlődött volna. Miközben az ünnepekre készültünk, ezer mindenféle egyebet  kellett elintézni. Időpontok és helyszínek egyeztetése innen a faluból nem olyan egyszerű, sose is volt, de betegen, öregen, mozgáskorlátozottan, idegbajosan rosszabbra számítottunk az eddigi évvégéknél is.
A nehézségekhez hozzájárult, hogy az év közben többször javított vécétartály ünnep előtt két nappal romlott el végleg, új tartályt és szerelőt találni mit mondjak, nem volt könnyű. Eljöttek, megcsinálta, majd ünnepi nap reggelén eltört az ülőke. Szerszámok, hozzávaló kiegészítők az alagsori műhelyben vannak, onnan gyengélkedőre fogott uram le-föl mászkálva, szemüvegét hol itt hol ott letéve és elfelejtve, hol is maradt, végül ügyesen helyrehozta. Ittunk rá portugál vörösbort, amit az unokánk hozott még ősszel, amikor a nemzetközi maratonon vett részt és a középmezőnyben végzett. Ez külön történet lenne, de most az év utolsó heténél maradok.

 Végül minden jól sikerült, igaz, elvesztettem a tortareceptet, helyette lett másik torta. Kaptam halakat, valahogy kevesebb aggódással és szorongással készültem a feladatra, mint más években. Mivel utálom a halat és mint legyőzendő ellenfélre tekintek rá, ahelyett, hogy elképzeljem, milyen jóízű étek lesz belőle az egész család örömére, mindig attól tartok,  ehetetlen lesz az ünnepi ebéd. De jó lett, és időre el is készültem vele. Az ajándékozás a nappaliban történt. Szuper volt, rengeteget nevettünk, nem is tudom, min.

A két ünnep között lebonyolítottunk egy év eleje óta esedékes látogatást. A meghívottak örömmel jöttek, kaptam gyönyörű azáleát, ettünk-ittunk, persze új sütiket meg egyebeket készítettem, megint rengeteget nevettünk, nem is tudom, min. Talán, azon, hogy végre vége ennek a gyötrelmes évnek, és még mindig élünk.

Szilveszterre ismét sütöttem kicsit, megfőztem újévre a lencsét, amely borzalmasan rossz lett. Igaz, a szilveszter is kínos volt. Félve a durrogtatástól, behívtam a macskát, egyfolytában nyugtattam szegényt, menekült volna ész nélkül, sőt, mivel egy hangos lövöldözős krimit néztünk, sokszor nem tudtuk eldönteni, odakinn lőnek-e, vagy a tévéből jön a hang. Ez leginkább a macskát viselte meg, ugrásra készen meredt a képernyőre, majd a hangszórók mellé óvakodott, nem tudta felfogni, mi történik éppen. 

Év közben februártól október végéig időnként meg kellett jelennünk a jognak asztalánál. Egy  kriminális örökösödési ügylet résztvevői lettünk. Röviden: jogszerűségre hivatkozva elhalt testvérem lányait kisemmizték az anyai  ágon nekik járó örökségből. Az évértékelő összegzés ettől lett meglepő, örömet viszont az ellenérdekelt örökösöknek hozott.
Hol tartunk? A jogi procedúra miatt fontos műtétet kellett elhalasztani, az egy hónap időveszteség nem várt egészségkárosodással járt. Újabb műtét van kilátásba helyezve.
Megnyugtató viszont, hogy társadalmi szinten védve vagyunk, megállítják a népvándorlást meg még valakit vagy valakiket, egyébként is megállapítást nyert az előttünk álló 2018-ra nézve, hogy rizikó nélkül nincs kockázat.



2018. január 3., szerda

2017em összegzésféléje

no akkor mielőtt elkezdenénk az újat , zárjuk le a régit kis összegzéssel...

az év utolsó délutánján csehtamásokat hallgattam, meg átfutottam a blogomon, ha már napi rendszerességgel írtam, csak összegez valamit az elmúlt évből....

nem is volt annyira sivár, de talán kevesebb izgalommal, viszontagsággal is beértem volna...

túl sok benne az egészségi probléma, rosszullétek, még mentőkkel, sürgősségikkel, kórházi élménnyel is tarkítva, év első részéből, meg a végén egy lassan múló kellemetlen és részemről vétlen biciklibaleset szenvedelmei (akkor már óvakodtam az eü. intéményeitől)

még jobban kell vigyázni magamra! és védekezni...amennyire csak lehet

fogynak a kortársak... Hadár Mariról, Rigó Béláról irtam nekrológverseket (a generációmbeliek eltűnése evilágból érthetően mindig még jobban megvisel, és rengeteg közös  (egyetemi)emléket felidézve, felkavarva azokat is eltemeti kicsit)...

a makói eredetű Bárdos Pál is elment...(akivel közös volt két strasshoffi "kirándulásunk" is, meg a bölcsészkarunk), Makk Károly egyik kedvenc filmrendezőm se néz már vissza többé  a Vörösmarty téri ünnepi könyvhét sátrai közt (hogy lophassak egy mobilfotót róla)

Viszont egy csodálatos énekest épp tragikusan korai elvesztése ismertetett meg: Hvorotovszkij  felvételeit végnélkül hallgatom, (ha életében nem...)és az orosz nyelvűek külön örömöt jelentenek... emlékek feltámasztását is...és micsoda Rigolettót!

viszont volt három elég jól sikerült találkozóm "régi"ekkel osztálytársakkal és fejemrenőtt diákjaimmal... 56. gimisünk, s  60. az általános iskolából, tanítványoknak 45...gimis.... össze is csúszott....és örültem egy régi gimis iskolatárs könyvbemutatójának  is (Farkas Gabi...Ha elfelejtenélek, Jeruzsálem...), régi ismerősökkel együtt (pl Bencze Ildi)

az emlékjelünk megreparálása  (a zsinagógánk végre jól látható sziluettjével) sikeresen megtörtént, és a szegedi zsinagóga külső megújítása is, amit én is megünnepelhettem... az Illényi koncerttel, illetve az előcsarnokban kedvenc festőm Sonkodi Rita Kupolák c.kiállítása megtekintésével. Az 5778. új évünket is a megújult zsinagógánkban köszönthettem(, sőt utána diszteremben ünnepi vacsorával...

nehezebben és ritkán mozgok sajnos,  már Szegedre is... de Budapestre még inkább, pedig oda nyilván húz a szívem lányom s unokám miatt is. De ezen radikálisan változtatni akarok , (év végére sikerült is kicsitjavitani az utazási "statisztikán":)... s az unokám így még jobban hiányzik! már jókat lehet vele beszélgetni, azt lehetne telefonon is, de különleges ölelésfajtáit nem...(mert olyanja is van neki!)

lányom munkálkodását az irodalomban figyelmemmel tudom kísérni személyes jelenlétek nélkül is...némileg. de örültem nagyon, hogy az Irók boltjában ott lehettem 3. felnőtt verskötete az Anna visszafordul bemutatóján pl, sőt később a szegedin is a Várkertben,  de nagyon sokon nem...
szerencsére némelyik esemény az interneten pótolható volt pl, a Móricz Zsigmond ösztöndijasoké a PIMből élő közvetítésben...rádióinterjúk (Klubrádió, Lánchid-), és egy eleve tévéelőadás (M5, bár én ezt is számitógépen nézhettem)a Mindenki Akadémiáján adott elő az irodalom szabadságáról (illetve a könyvkiadás csinjáról-binjáról- mint szerkesztő...egyébként épp mire adásba került a műsor, ő már fő szerkesztő is lett:)....egy csomó remek könyv szerkesztője.de a saját Annáján kiviül a Szivlapát c. antológiában, meg a Szép versekben is szerepel.. különböző folyóiratokban olvashatjuk..(már nem is tudom számon tartani hány helyen mikkel),,de most év végén többen az olvasmányaik évi összegzésénél az ő új verskötetét emlitették, ajánlottak , sőt a Kertészről szóló miniesszéjét is kiemelték, ami nekem különösen azért kedves, mert a nagyanyjáról is ír benne... mintegy keretül.. Utólag azért sajnálom, hogy nem tudtam elmenni a kötete első bemutatójára ami egybeesett a Magvető Cafe megnyitásával , meg volt egy Jazzköltészet estje is pl.de azt is nagyon sajnálom, hogy ő se tudott eljönni a makói zsidó kulturális fesztiválra, pedig szerepelt eredetileg a műsorkiíárásban, és nagyon sokan várták/vártuk...

Makón amúgy eléggé megcsappantak a vonzóbb kultúrprogramok, bár ami van azt igyekeztem még mindig látogatni:

szokásos évi Páger-dij átadás (se a régi, jól bevált, hangulatos, de) Eszenyi Enikő, az idei díjazott, egy káprázatos külön előadói esttel megvendégelt bennünket...előtte való este.

másik makói díj, a Medália (minek a kuratóriumi tagja lányom is--- mintegy "helyette" mindig el szoktam jönni arra az eseményre is (költészet napja körül) . a mostani elsőkötetes költő dijazottat magam is külön felfedeztem magamnak korábban: Nagy Hajnal Csilla

170 éve született Pulitzer"ünk" et illusztris vendégekkel (izraeli nagykövet, amerikai követség képviselője) ünnepelve nemzetközivé tettük - egybe lett kötve egy fantasztikus Munkácsy kiállítással (Pulitzer feleségéről készitett csodás festményével) , no meg egy Pulitzer makói vonatkozásait feltáró könyvbemutatóval.és volt a Múzeumban Sissi kamarakiállitás(restaurált festménybemutatóval) Habsburg (György) -i jelenléttel.Sőt a Múzeumok éjszakáján Sissi ruhamemutató, meg tánc-, sőt korabeli művekből zongorahangverseny... nomeg a szokásos tűzugrás és éjszakai tárlatvezetés a skanzenben is--- aminek (eddig számomra ismeretlen - pedig makai) - világa elvarázsolt...

Ápr. 16-án "kis életmenet"... ként emlékeztünk és koszorúztunk emléktáblát, újjáalakított emlékjelet...
A már emlitett zsidó kult napon - ahol lányom sajna nem tudott részt venni - volt kiállitás, (keleturópai zsinagógákról), játszóház, ételbemutató,  bábszínház,Gerendás koncert, hora tánctanitás, és este a Budapest klezmer... (s csak aztán tört ki a vihar)

kiállítások... a szokásos aug 20-i is a Natura X idén, (voltam egy érdekes , "kisképző"fotóelőadásukon is) de volt emlékezetes Szilvásy életműkiállitás is.

no és persze a háromnapos hagymafesztivál (fellépői Tóth Gabi, Farkasházi Réka, Edda, Ocho Macho, Oszvald Marika) (s kevés hagyma)

zenepavillon koncertek , (a hegedűművész Viszmeg Katalin megint a számomra csúcs...), operett (Egy régi nyár...)...

retro kiállitás ... (felejthető).. Korona teraszon beszélgetések: Báthori Éva..operaénekes Gulyás Dénessel, mesemondo  bölcs és izes   Berecz Andrással

moziban ritkán vetitenek nekem való filmet, de néha ki tudom könyörögni, vagy Pesten pótolom, úgyhogy láttam pár jobb filmet idén is:
Holdfény, Testsről és lélekről, Kincsem, Amerikai pastorale, Julietta, 1945, Aurora Borealis, Orient express, és egy muzeális Antonioni film (a Nyitott műhelyben)

a Hagymaház egyéb színházi programjaiból: Párterápia, egy Neil Simon darab (Ölelj át), no és Piros Ildikó emlékműsora a 100 éves Szabó Magdáról

Zeneakadémián láttam- hallottam Kobajasit vezényelni! és voltunk Eszterlánc gyerekkoncerten is unokámmal...

Meglátogattam(tuk) pesti elődeink régi helyeit: Kertész u 46, Andrássy 55, Wesseléyni 55, Dohány u 7...a Dohány utcai zsinagógában is voltam, meg a zsidó múzeumban is ...

Kieselbach galériába mindig betérek, most volt egy emlékezetes kiállitás: az Elveszett örökség..

Karácsonyyi fesztiválon voltam, előadásokat hallgatni (Müller Péter, Paulinyi...)

volt egy pár remek könyvélményem

Márai naplók, E.P: Az évek iszkolása, Egyszerű történet Márk változat, Nádas Péter:   Az élet sója, Kertész  Imre: A Néző

Élveztem a természetet, minden évszakában, a Marost koratavasztól késő őszig...

no és a Zenét (főleg a Bartók rádióból, de youtuberól is) (a tévém rossz!)

két - téma miatt fontos - dokufilmben is szerepeltem...

ir(ogat)tam (Ja, A Lányok, anyák antológia . amiben nekem is vannak irásaim, anyámról, közös az utószónk lányommal,   meg a cimlapfotó vele és nagyanyámmal- ...megjelent németül is: Mutter und Töchter)


szóval éltem
vagy inkább éldegéltem
2017-ben is
igy, ennyire, valamennyire

(...blogtükörben, - persze azért ennél több az élet, még 74 évesen is. Csak legyen. Majd igyekszem... hasznosabban meghálálni, ha és amennyi marad.....





2018. január 1., hétfő

2017 mérlege

   Ma még ünnep van. Enyhe émelygés kíséri a sok dínom-dánom emlékét: hiába kérem,  hogy ne kapjak már csokoládét, lehetetlen kivédeni a szeretet e megnyilvánulásait, esetleg a fantázia hiányát az ajándékozás hepehupás területén... Pont azért, mert szeretem a csokoladét.
    Milyen volt az elmúlt év? Gyorsan meg akarom írni a "mérleget", míg el nem kezdem újévi lapjaim gyártását és megírását. Egyetlen rajzot se készítettem az elmúlt évben. Sőt, azon gondolkodom, hogy kilépek a csoportból. Betegségem jó ürügyet kínál a lépéshez, mely érik már bennem egy ideje. Vannak ilyen fordulók az ember életében: én lassan érő vagyok...
barátaim egy része
   Ha visszagondolok a 2017-es évre (és visszaolvasom kézzel írott naplóim erre vonatkozó 136 oldalát), mi is maradt fenn belőle általános impresszióként? "Fáradt vagyok." "Kint hideg, északi szél fúj, a nap eltűnik a felhők homályában." Szedem a napi kis hormon-tablettákat és rendszeresen a kórházba járok mindenféle ellenőrző vizsgálatra, néha egészen rádioaktív leszek (ötször) és olyankor pár óráig nem szabad gyerekek közelébe mennem... Kétszer mintát vesznek egy gerinc-csigolyámból, melyet áttétellel gyanúsítanak (nem éppen leányálom...), de nem találnak bizonyítékot. 
a kórházban
   Átvészelek egy kazáncserét, mely 2 hétig fűtés és meleg víz nélkül hagy február kellős közepén... A tavasz március táján kacsint ránk először, bár igen rövid pillanatokra és csak áprilisban válik megbízhatóbbá. A tavaszi hónapok az elnökválasztás körüli izgalmakkal telnek, s május elején valami megújulás-félét érzünk a politikában is. Néhány kirándulással, múzeum-látogatással próbálom napjaim egyhangúságát felpezsdíteni.
   Májusban orvosom rebesgetni kezdi a műtét perspektíváját. Nem meglepetés: már első találkozásunkkor (2016. szept.) sem hagyott efelől semmi illúziót, de én mindig igyekeztem messzebbre tolni a határt. Végül abban állapodunk meg, hogy legyen október vége, kerek szülésnapomat érhessem meg "egészben". 
   Augusztusban a Mindszenten töltött szűk 2 hétben fürdök a család melegében. Igen jót tesz, erőt ad az eljövendő nehéz időkre. Különösen október vége és az egész november volt kimerítő, fizikai és pszichikai tekintetben egyaránt. Szerencsére sok barátom a tenyerén hordozott, a család, a gyerekek  -  még ha többnyire messziről is, de állandoan velem voltak. 
a "cottage" a kandallóval december végén
   Most még a sugárkezelés 30 szeánszát kell kiböjtölnöm január közepéig  -  a felénél tartok. Aztán, gondolom, jönnek a rendszeres kontrollok (legjobb esetben). Biztos vagyok benne, hogy életem egyik próbára tevő szakaszát élem. Mi vár még rám? Mennyi maradt a szamárbőrből? Jobb nem tudni. Semmiképp sem szeretném előre megtudni.
   Végül is szerencsésnek érzem magam. Jó lenne, ha őrangyalom, akinek önkéntes, szolgálatkész és eredményes beavatkozását olyan sokszor igénybe vettem az utóbbi időben, továbbra is figyelemmel kísérne és a fejem felett világító szerencse-csillagom se hagyna el!...

2017. december 30., szombat

2017. december 23., szombat

2017. december 8., péntek

Rövid szín-kép-elemzésem

A világ első hangjátéka az angolok jóvoltából készült (1924-ben?). A rádiójáték stílszerűen egy bányászszerencsétlenségről szól. A föld méhében nemhogy színek nincsenek, de fény sincs.
Jut eszembe: Tessék mondani a fekete a fény hiánya vagy egészen másvalami?
A szín hiánya, maga is szín?
És mi a helyzet az ezüsttel, arany színnel.
Miért nem képes a fotótechnika visszaadni ezeket?
A fényben megjelennek a színek.
Egy vagy több; fehérbe begyűjtve a szivárvány valamennyi színe.
Hogy kinek melyik a kedvenc színe?
Kinek ez, kinek amaz.
Nekem évtizedekig a sárga volt a kedvencem (sárga irigység?) No nem. De lapgitárom színe volt. Mi festettük, szerettem. Aztán egyszer csak kezdett nem izgatni.
Szerettem a plakátok színtobzódását, a grafikusok, festők merészségét, amellyel a színeket kezelték (pl. Szyksznian Wanda lemezborítói), de Egry József visszafogott színvilága éppígy megfogott.
Nagyon szeret(t)em az impresszionistákat, akik igazi színmesterek. (Ugye A. Renoir jegyzi meg, hogy egy időben nem lehetett fekete festéket kapni, így született meg az impresszionizmus.
Magam színekkel, textilfestékekkel dolgoztam egy évig a Goldberger Textilgyárban. Tudnék róluk mesélni, de megtette helyettem Moldova György (A szent tehén).
Egy ízben egy ismerősünk, akinek sokadik emeleti lakásába tündöklő fényt varázsolt a hegyek mögé lebukó nap, legyintett: Eh, giccses.
De nem! A természet nem gyárt giccset.
Szeretem a színeket, és szeretem a fekete-fehér dolgokat is.
Témafüggő, hogy melyik fotó kíván fekete-fehér megjelenést, és melyik színeset.
Ugyanígy témafüggő, hogy szénrajzként mutat valami vagy festményben; hogy fekete-fehér rézkarcként vagy színes litográfiát igényel a téma.
A színárnyalatok száma végtelen, az emberi szem is százezrek megkülönböztetését teszik lehetővé. Már az ép szeműeké. A színtévesztőké néhány ezer árnyalatra szegényedik. Ők nem látják, amit mi látunk, mi nem látjuk, amit ők látnak. Külön érdekes téma.
***
PS. Valaki a múltban megjegyezte, hogy a címről megmondja, melyikünké a poszt. Érdekes stílusparódia lenne, ha valaki megírná mindünk helyett a közös témát. 
😊


2017. december 3., vasárnap

Vallomás a színekről...

   El kellene már kezdeni valakinek a témát! Én is csak nézegetem a listát, és ilyenkor  néma szemrehányó pillantással kísérem magam: mi ez a nagy bénulás a billentyűk felett?... Igaz, van rá egy-két beszámítható okom, de mégis: az írás orvosság, többet ér, mint sok másik, melyeket csak úgy lenyelhetünk egy korty vízzel.
   A színek!... Kellenének most nagyon, de amikor a napot se látni jó ideje, hogyan tehetnénk őket láthatóvá?... 
    A gyerekkoromat többnyire színesben álmodom. Különösen intenzív módon 8-9 éves koromtól. Virágos képeslapokat másoltam vízfestékkel. Még az érzést is fel tudom idézni hibátlanul, amely elfogott a csodálatos zöldek, sárgák, gyengéd és titokzatos rózsaszínek láttán, melyeket próbáltam kikeverni szerény kis palettámon. Még a nyelvem hegyét is kidugtam a nagy igyekezettől, annyira belemerültem. Aztán ötödiktől, miután Emma néni, a rajztanarnőnk "felfedezett", adott is a rajzszakkörben sok hasznos irányító támpontot, nem beszélve a rámhagyott, kiszáradt tempera-tubusairól, melyeket mámoros gyönyörben úszva oldottam fel otthon, hogy akvarellé váljanak... Különösen a kékek árnyalatai bűvöltek el: a kobalt, az akvamarin, a türkiz, a porosz-kék, az indigó, az ultramarin stb. Arról nem beszélve, hogy egymással keverve a színek számtalan árnyalatát kaphatjuk, teljesen egyéni összeállításban! Nekem akkoriban felfedezés volt, és talán onnan ered, hogy a "tiszta" alapszínektől húzódozom: szeretem a palettát is "bepiszkítani", hogy a végén szinte magam se tudjam, miből keveredtek ki a színek, melyekre szükségem van...
    Talán a berlini éveinkben kezdődött a máig is tartó hosszú periódus, amikor eltávolodtam a színektől. Fekete-fehér, esetleg szépia lett a világom. Az egyetlen szín árnyalatait kerestem, festés helyett a grafikát. G. egy ideig próbált az olaj felé terelni, bele is mentem, de csak azért, hogy a kedvébe járjak. Miután egyedül maradtam, végképp elraktam az olajfestéket. Mostanában vissza-visszatérek a pasztellhez, ahol mégiscsak van egy-két szín, ha nem is tombolnak a képeimen.
   Meg vagyok győződve róla, hogy a színekhez való viszonyunk temperamentum kérdése. Életünk folyamán is sokat változik. Gondoljunk bele pl., hogy mi a kedvenc színünk öltözködés, dekoráció tekintetében. Nekem pl. sokáig a zöld volt, de nem a harsány változata, hanem természetesen vamelyik enyhén "kevert" árnyalata. Mostanában a bizonytalan színű kékek sötétebb tónusai vonzanak. A pirostól pedig mindig idegenkedtem, de a narancssárgától is. S ki tudja miért, évtizedek óta semmi rózsaszín vagy égszínkék holmit nem veszek magamnak...

2017. november 26., vasárnap

2017. november 1., szerda

álom, álom...

ez most megint olyan tág és olyan közelálló téma, amiről rengeteget lehetne irni, átfogóan is...de épp ezért inkább - a könnyebb és feldolgozhatóbb -utat választva csak egyszerűen leirom legutóbbi álmom egy részletét - ez talán érinti a téma mindkét aspektusát (és talán  blogfőcimünket is: évek, emlékek? - mit lehet/ne velük kezdeni) :


egy hosszú asztalnál ülünk- Velem szemben valaki arról beszél, hogy különböző régi iratok, jegyzőkönyvfélék kerültek elő (levéltárban?) pontos korhatározást is mond -tól -ig Azt hiszem hatvanvalahánytól nyolcvanvalahányig...- szóval pont a legaktívabb éveim. Megkérdezem titkosak-e ezek a papirok vagy hozzáférhetők-e, mert ha igen , érdekelne, belenéznék az anyagba

mintegy indoklásként , bár kicsit feszengve, teszem hozzá: ugyanis könyvet készülök írni (némi szünet , habozás után:) az életemről

szabadkozva -tompítva nagyravágyó kijelentésem nagyképűségét- még hozzáteszem de legalább is gondolom, hogy



nem csak az én életemről szólna a könyv, hanem többes számban...a miénkről ...



2017. október 20., péntek

Bíróságon



A tárgyalóterembe hívnak. A terem ódon falain fáklyák világítanak, mindennek sötét, sárgás fénye van. A bíró lila köpenyt visel, ő az intézmény igazgatója, ahova járok. A tanúk padján a munka(csoport)társaim ülnek, szigorúan néznek a bírónőre, kezükben jegyzettömböt szorongatnak. Mellettem is ülnek páran, de ügyvédem nincs.
- A fegyelmi bizottság tagjai ennek a munkavállalónak - továbbiakban Vádlottnak -  a mulasztása miatt gyűltek össze. Bizonyíték van rá, hogy Vádlott 2017. április 2-án az alábbi feladatok elvégzésére kapott felszólítást: egy szórólap, egy logó, egy névjegykártya és egy webarculat tervezése, amelynek elkészítésére egy hét határidőt kapott. Vádlott a kért munkákat pedig nem készítette el időre.
- De hát ezer más munkával is megbíztak! - suttogom a mellettem ülőnek, de az rám sem hederít.
- Igaz-e, Vádlott, hogy nem készültek el a munkák időre? - kérdezi az ügyész felvont szemöldökkel.
- Igaz, de ez nagyon nem igazságos! Az előttem levő vádlottat többrendbeli gyilkossággal és garázdasággal hívtak be.
- Csendet! Vádlott csak arra válaszolhat, amit kérdeznek tőle. - üti a kalapácsot a bíró. - Kérem, folytassa, ügyész úr.
- Vádlott tudott a munkákról, amiket elmulasztott elvégezni?
- Igen, és meg is csináltam volna, ha nem kellett volna párhuzamosan másik öt munkát azon a héten befejezni.
- Ismételten felszólítom Vádlottat, hogy a kérdésre válaszoljon.
- Igen, tudtam. - mondom összeszorított fogakkal.
- Kijelenthetjük, tehát, hogy Vádlott előre megfontolt mulasztást követett el? - kérdezi teátrálisan az ügyész.
- Nekem ebből elég volt, felmondok! - állok fel mérgesen, és kiviharzok a teremből. Átmegyek az iroda épületébe. Szeretnék feljutni az emeletre, de a lépcsők használhatatlanul leomlottak, a lift meg nem működik. Úgy döntök, felmászok a falon, de akkor is feljutok. Kinézek egy falrészt, de az elejéhez kéne egy létra. Elkezdek összebarkácsolni egyet. A munkatársaim megjelennek mellettem.
- Felmentettek. Az ítélet szerint nem vagy bűnös.
- Még jó, hogy nem! - mondom felháborodva, de azért nagy kő esik le a szívemről. Beszállok a liftbe a munkatársaimmal, és felmegyek az emeletre.
Aztán felébredek.

2017. október 13., péntek

Álomszép álmokat

„Majd az édes álom pillangó képében
Elvetődött arra tarka köntösében,
De nem mert szemére szállni még sokáig,
Szinte a pirosló hajnal hasadtáig.
Mert félt a szunyogtól, félt a szúrós nádtól,
Jobban a nádasnak csörtető vadától,
Félt az üldözőknek távoli zajától,
De legis-legjobban Toldi nagy bajától.

5.

Hanem amidőn már szépen megpitymallott,
És elült a szúnyog, és a zaj sem hallott,
Akkor lelopódzott a fiú fejére,
Két szárnyát teríté annak két szemére;
Aztán álommézet csókolt ajakára,
Akit mákvirágból gyüjte éjtszakára;
Bűvös-bájos mézet, úgy hogy édességén
Tiszta nyál csordult ki Toldi szája végén.

6.

De a kínos éhség azt is irigyelte,
Hajnali álmából csakhamar fölverte
…”
Arany, Toldi 4. ének részlete) 


Az álom gyönyörű, az álom rémséges, az álom talán nincs is, legalábbis két álmodás (REM-fázis) között.
A legszebb elalvás a jól végzett munka utáni ágyba zuhanás, vagy egy hajnalig tartó mulatság, lagzi, házibuli) stb. utáni nyújtózás.
Szerettem a frissen húzott ropogós ágynemű álmot ígérő vonzását, szerettem még a nagyszüleimnél előforduló dunyhát, nem szerettem egy menedékház szalmazsákjában fészkelő hangyabolyt.
Szerettem hosszú túra után hálózsákba bújni, s elpihenni.
Nem szerettem éjszakai műszak alatt elbólintani, de olykor sikerült. A kényszerű felébredés annál keservesebb volt.
Aludtam állva hajnalban hazafelé utazván a troliban, és napi munka után a villamoson. Csak résre nyitottam ki a szememet, hogy lássam, hol vagyunk, hány megálló van még hátra. Egyszer sikerült továbbutaznom.
Ma már keveset alszom, és örülök, ha nem kell sokáig néznem a plafont. Rádióhallgatással űzöm az időt kb. féltizenkettőig, azután katt, és megpróbálok hamar elaludni. A legrémesebb éjjelem összefügg egy enyhe stroke-kal. Erősen fájt a fejem, alig vártam, hogy reggel legyen. Megébredve nehezen beszéltem, kórházba kerültem. Azóta nem várom teljes szívvel az éjszakákat.
Voltak szép álmaim, és rosszak is. Nem tudom, minek az alapján álmodunk pozitívat vagy negatívat. Kivetítés? Fantázia? Irányultság? Tán ez is, az is. Álmomban előbb volt személyautóm, mint a valóságban. Fent parkolt a lakásunk utáni félemeleten. Zöld sötétzöld színű volt, s kerestem felébredve. Egész biztos voltam benne, hogy az én autóm volt és ott, ahol említettem. De ébren köddé vált. Időbe telt, míg elfogadtam, hogy nem ellopták, merthogy sose volt.
Volt nekem biciklim is, mielőtt a valóságban. Hajtottam, de a pedál-ék (hol van már a pedálék, hol a kontrafék, hol a láncfeszítő sarkantyú, de még a dinamó is ritka) kieshetett, mert lement alsó állásba és hajthatatlanná vált.   
A jóleső álmok részleteire érdekes módon alig emlékszem. Viszont nemegyszer írtam blogomban álmaimról, melyeket ébredéskor még idejében nyakon csíptem. Gondolom, akad közöttük pozitív is.
Zárásképpen mindenkinek álomszép álmokat kívánok (a szókép Bródy J.-tól kölcsönözve).

2017. október 11., szerda

Álmokkal és álmodozások nélkül

Az alvás közben átélt álmaimról hosszan tudnék mesélni, mert én mindig álmodom, legfeljebb nem mindegyikre emlékszem élesen. Sokszor álmodom lépcsőkről, ami akár lefelé, akár fölfelé vezet, meredek, és látszólag lehetetlen haladni rajta. Sokszor megyek álmomban vasúti sínek melletti úton, mindig szorít az idő és mindig tudom, hogy nem fogok odaérni. Sokszor vannak jelen álmaimban a szüleim, a nagymamám és mostanában a bácskai nagynénéim. A cselekmény legtöbbször a rákosligeti ház környékén lévő utcákon zajlik, de az utóbbi időben gyakran apám bácskai szülőfaluja a helyszín. Ezeket már régóta nem is próbálom megfejteni, bár az éppen aktuális lépcsős álomra már álmodás közben is lemondóan legyintek, mert  tudni vélem a jelentését.  

Az álmodozások pedig távol állnak tőlem. Nekem a valóság kell,  semmit sem tudok kezdeni azzal, amire nincs reális esély, ilyen voltam már fiatalon is, ma pedig még sokkal inkább elutasítok mindenféle "haszontalan" és esélytelen álmodozást. 

Mégis, egyetlen gyerekkori álmom nekem is volt: nagyon szerettem volna rádióamatőr lenni. Ez akkor volt, amikor még azt hittem, rádióamatőrnek lenni, az egy foglalkozás, rendes kenyérkereső szakma. Olyan ember, akinek csak az a dolga, hogy ül a csodagép előtt, fölötte a háztetőn antennaerdő, ő meg csavargatja a gombot és a vijjogó, sistergő, recsegő hangok közül kiszűri a világ másik feléről bejelentkező kolléga hangját. Mert az egészben ennek volt a legnagyobb varázsa: hogy ugyanakkor, egyazon időben beszélni olyasvalakivel, aki sokezer kilométer távolságban ül egy ugyanolyan készülék előtt és ugyanúgy tekergeti a gombokat.
Aztán később rájöttem, hogy ez nem szakma, hanem szórakozás, sport, szenvedély és nem fizetnek érte. De ahányszor rádióamatőrről hallok, vagy még inkább, ha filmen, tévéműsorban igazi, élő rádióamatőrt látok, mindig megjelennek előttem apám rádiós újságjai, melyek lapjain a frekvenciákat böngésztük, meg a QSL-azonosítókat és a világ minden táján élő amatőrök élményeiről, nagy fogásairól olvastunk.
Egy időben terveztem, hogy műholdvevőt és parabolaantennát szerzek be, de ha a szívemre hallgattam volna, legszívesebben rádiós antennákat vettem volna inkább. Meg adó-vevőt sok-sok hozzávaló kütyüvel.

Amikor tizenévesek voltunk, örökösen az élet nagy dolgait ragoztuk, álmodoztunk, elképzeltük és részletekbe menően kiszíneztük a saját jövőnket - pontosabban a többiek, az osztálytársaim álmodoztak, elképzeltek, színeztek, én meg mindig csak azt éreztem, hogy nem érzek semmit, nem tudom elképzelni a jövőmet. Még mondtam is nekik, hogy biztos azért van ez, mert nem fogom megérni a felnőttkort. Lehülyéztek és igazuk volt, mert bár akkor nem látszott lelki szemeim előtt semmi ebből, nagyon is felnőttem, sőt még most itt vagyok. De rádióamatőr, az már nem leszek.

2017. október 7., szombat

Lepkék




Ági felhívásának ehhez a részéhez szeretnék csatlakozni: "Legyen most szó az álmokról: alvás közben átélt álmokról, vagy olyan vágyálmokról, melyeket csak a képzeletünk táplált, de megmaradtak szép, elérhetetlen, meg nem valósult álomnak."

A vágyálmok pillangói szórakoztatóak és megnyugtatóak. Képzelődős voltam mindig,  voltak növények, virágok, termések, állatok, akiket saját sorssal és egyéniséggel ruháztam fel. Különösen mostanában játszom ezt,  én így készülök a saját elmúlásomra. Megyek oda, ahová többi élőlény. Szépen, nyugodtan, örömmel.

Többnyire lepkékkel képzelődőm. Az idén nem jöttek sokan. Leghamarabb egy fehér lepke csapongott a terasz előtt. Lementem hozzá, akkor átrepült a napos oldalra, ott suhant előre-hátra, közel a lábamhoz. Még jött néhányszor, mindig kora délután, aztán elmaradt. Szia, fehér lepke! Jó, hogy itt voltál.
Az óriási bogáncslepkét már írtam máshol. Remélem, úgy lesz, ahogy gondolom.
 Aggasztó volt két barna lepke látogatása. Úgy viselkedtek, mintha veszekednének. Nem az a bájos táncikálás volt a mozgásukban. Az erősebbik lelökte a másikat a levegőből, szabályosan koppant a teraszra kirakott lomok között. Az erős lepke dühösen kereste az utat kifelé a polikarbonáton át. Nehezen, de megtalálta, merre jusson ki a szabadba az esőcsatorna és az átlátszó fal között. Amelyik leesett, nem volt ott, ahol koppant, hiába kerestem.
Júliusban egyik délutánon másik bogáncslepke is előkerült. Sokkal kisebb volt, mint a régebbi nagyon nagy, aki a korláton pihent jó sokáig, mielőtt elrepült volna. Ez a kis ideges le-föl húzott a terasz előtt, többször fordult azon a húsz-huszonöt méteren, később eltűnt. Hiába  volt jellegzetes a mozgása, nem azonosítottam senkivel. Nem éreztem a lényét.
Ma reggel egy kisebb fehér lepke csapongott a sövény fölött. Nem repült föl hozzám. Eltűnt a ház sarkánál.
Az álomhozó, vágyteljesítő lepke viselkedése teljesen más. Mintha "tudná", mikor jöjjön elő, milyen feltűnő erővel körözzön a fejem körül.  Kétszer volt ilyen meggyőző élményem. Az óriáslepke bizonyosságot adott. Hogyan, azt nem tudom. Néztem őt, és egy régi kételkedés a fejemben a helyére zökkent.
 Néhány éve szintén júliusban minden nap délután öt órakor  két bogáncslepke repült át a háztető fölött, mintha a Mókus-hegyről jönnének. Vártam őket. Köröztek az udvarban, én megálltam a lépcsőn középtájon, kinyújtottam a karomat, hátha rárepül valamelyik. De nem vették a bátorságot, csak röpködtek  körülöttem, mintha mondani akarnának valamit. Az egyik egyetlen egyszer a bal orcámat érintette, nem túl kedvesen. Dühösen zúgott közben. Minthogy a lepkék nem adnak ki hangot, megijedtem.
Ősz elején két halott lepkét találtam a fáskamra ablakpárkányán. Ők voltak azok, egészen biztos. Hogy mit gondoltam minderről, persze, nem írom le. Csak tessék nyugodtan nevetni, netán bosszankodni, mennyire nincs vége ennek a történetnek.

2017. október 2., hétfő

Álmokról röviden

"Rémálom"
   Úgy tűnik, nehezen indulnak el közös blogunk ihletett pillanatai... Elkezdem hát én, hátha mások is kedvet kapnak!
   Álmok... Alva és ébren...
   Bevallom, az alvás közbeni álmaimra nemigen emlékezem. Állítólag mindenki álmodik és csupán gyakorlat kérdése, hogy emlékezzünk is rá. Egy-kettő elég rendszeresen visszajár kísérteni és nem is kell hozzá nagy beavatottság, hogy megfejtsem őket.
   Sokszor futok a már mozgásban levő vonat után, de reménytelenül. A lekésett vonat valószínűleg elvetélt álmaimat is jelentheti. Futok, futok kifulladásig s a vonat egyre gyorsabban távolodik...
   Egy másik visszatérő és kínzó rémálmom érettségi szóbeli matematikából. Valami rettentően bonyolult egyenletet kell a táblánál megfejtenem és hiába töröm a fejem, megbénul minden szellemi erőfeszítésem...
   Érdekes módon, többször is álmodtam a következő helyzetet: Gilbert-rel már több éves házasság áll mögöttünk, külföldön lakunk (egyikünk hazájában sem) és egyszercsak poligámiával vádolnak... A törvény szerint nem érvényes tehát a G-rel kötött házasságom, mert évekkel előtte már volt egy férjem (nem tudni, kicsoda, mi lett vele, elhagytam, de válás nélkül, elveszett a messzi múlt homályában, de előkerül valami irat, mely bizonyítja)... Csak a reménytelen szituáció emléke marad fenn.
   Valamivel egyszerűbb az ébren álmodott és be nem teljesedett vágyaimról számot adni.
Van belőlük egy-kettő. Az első valószínűleg a képzőművészet kacskaringós ösvénye felé vezetett volna, a színek, képek részegítő világába, ha el nem vesztettem volna szem elől. Ha viszont tehetséget választhattam volna magamnak, valószínűleg az éneklés, zene mellett döntöttem volna. Sajnos, tehetségem nem volt hozzájuk, csak vágyaim...

2017. szeptember 26., kedd


Épp ideje már, hogy befejezettnek nyilvánítsuk a nyári szünetet és folytassuk a blogot. Legyen most szó az álmokról: alvás közben átélt álmokról, vagy olyan vágyálmokról, melyeket csak a képzeletünk táplált, de megmaradtak szép, elérhetetlen, meg nem valósult álomnak.

2017. augusztus 11., péntek

habzsoltam a nyarakat



habzsoltam a nyarakat

jutott eszembe a biciklim tetején, azzal együtt, hogy bár még meleg van, de hidegülést jósolnak az időtudor meteorológusok. és mintha ennek örülnék is most, mármint a remélhető enyhülésnek.

holott, annak idején, fiatalon:

habzsoltam a nyarakat

gyűjtöttem a napos napokat, mert azokat mindig a Maros parti strandon tölthettem, és töltöttem is. számozva be is irtam a naptáraimba...

mi változott?

hát nem a nyár



2017. július 31., hétfő

Réges-régi nyarak emlékezete II.

Aztán középiskolában a németes osztályok nyelvtanára, hadd nevezzem nevén Hitter Piroska tanárnőt, nyelvgyakorlás céljára  három hetes NDK-beli utakat szervezett, amiből két hét nyári munka volt, egy hét pedig nyaralás. Piroska néni a gimnáziumi lánykollégiumot vezette, ő nem jött velünk, már akkor is idős volt, és nem vállalta a három hét nomád körülményeket- egy helyi  iskolában volt a szállásunk a tornateremben, udvarvégi WC-vel és kevéssé komfortos tisztálkodási lehetősséggel. A nyári munka egy kis konzervgyárban volt  Gerwishben, ez egy kis falu vagy alig város Magdeburg mellett, a nyaralás pedig, nos hát a nyaralás az ott helyben dőlt el, és változott meg az szervezett, csoportos, vasúttal történő kirándulások helyett - a VIT-re való utazás Berlinbe!
Egy éppen végzett és friss, egy évet tanított matematika tanárnő jött velünk (ez igen abban az évben volt, amikor a zsebes-farmercipős orosz nyelvtanárunkat olyan meghatódásra késztettük a pedagógusnapi személyenkénti egy szál virág átadásával) és ő nyitott volt minden jó ötletre és lássuk be kevésbé volt veszélyes  még a világ akkoriban, a népi demokráciák diktatúrája a közrendet fenntartotta.
Szóval elutaztunk az NDK-ba vonattal 16-17 évesek, mi az angol tagozatosok ugyan egy árva fia szót sem beszéltünk németül, de a többiek gagyogták, angollal meg már akkor el lehetett boldogulni bárhol.
A konzervgyári munka nem nem volt megerőltető, mi talán csak napi négy vagy hat órákat dolgoztunk - nyilván, mint kiskorú munkavállalók- és az uborkák megmosása és üvegbe rakása nem volt nagy dolog az ecetes felöntőlével való feltöltését - amit gép végzett- felügyelni szintén nem erőltetett meg bennünket nagyon. (nyilván a Spreewalder gurken  konzervet gyártottuk mi is) Nekünk önálló brigádunk volt, egy gépsoros mi dolgoztunk csak, persze helyei munkavezető felügyeletével. Ebédet a konzervgyári  étkezőben kaptunk, olyat, amilyet a melósok,  osztatos műanyag tálkában, egyik rekeszben a szelet hússal, nyakon öntve barna mártással, másik rekeszben a krumplival, harmadik rekeszben a zöldséggel, barna mit barna, fekete sűrű kenyérrel. Hááát, a mi  rezgő daragaluskás húslevesen, rántott csirkén, sült krumplin kényeztetett gyomrunk nem is nagyon akart elsőre bevenni, aztán elfogyott az otthonról hozott kolbász, szalámi, sütemény és eljött az az éhség-pillanat, amikor már megettük és láss csodát, semmi bajunk nem lett tőle.
Egy ilyen első hét közepi ebédnél jön ám oda hozzánk az ott dolgozók munkavezetője és mondja, hogy feltétlenül beszélni akar velünk. Húztuk a nyakunkat, hogy nyilván most jön a letolás, hogy valamit elrontottunk, hogy keveset dolgozunk, hogy lógunk, hogy nem jó, amit csináltunk, ki kellett dobni az egész műszak teljes termelését... Ment a  csoportvezetőnk és visszafelé jövet hiába lestük az arcát, azon egy fia érzelmet nem lehetett látni, hogy mi történt, mit rontottunk el,  olyan merev  póker arccal jött, hogy semmit se tudtunk meg. Mondta, hogy menjünk, induljunk hazafelé, majd útközben megbeszéljük, hogy mi volt.
Két saroknyi távolság után, jól körülnézve, hogy senki a konzervgyáriak közül nincs a közelünkben- maga köré gyűjtött bennünket  és  most már erőltette magára a  komolyságot, hogy el tudja mondani, mit akartak tőle a helyiek. Nagyon szépen megkértek minket, hogy legyünk szívesek tekintettel lenni rájuk, és ne rontsuk el az ő normájukat, mert mi elmegyünk, a norma viszont amit felállítunk nekik az itt marad, és ők azt nem tudják teljesíteni.  A háromnapos gyors mérleg után ugyanis kiderült, mi az ő eddig normájukat 170 %-ban teljesítettük a minőség ellenőrzésen pedig az ő 72 %-al szemben mi 98 %-ot hoztunk, ezért kérnek minket, hogy lassabban dolgozzunk...
A felharsanó megkönnyebbült hahotázásunk indokolta a konzervgyártól való távolságot. Mindenesetre másnaptól javasoltuk, hogy ne külön szalagon dolgozzunk mi, hanem osszanak be minket a helyiek közé, mert végül is nyelvet gyakorolni jöttünk, és azt csak a helyiek között tudjuk.
 
Hetente kaptunk fizetést, ha jól emlékszem még prémiumot is fizettek nekünk, így a jól ellátott NDK-ban (igen a kivehető ajtajú turmix gépek időszaka volt ez)  rendesen bevásároltunk mindenfélét,  a helyi fiatalokkal kocsmáztunk, ittuk a sörüket, mi meg megismertettük velük a magyarországi borokat, amik a magdeburgi éttermekben, hála a KGST árucseréjének, kapható volt. A Királylányka nagyon ízlett a mi ismeretségünkbe tartozó kedves fiatalembereknek.
Utaztunk emeletes vonaton, hajóztunk az Elbán, voltunk Drezdában, sétálgattunk a Zwinger udvarán és bent a palotában a múzeumban, néztük a bomba-szaggatta épületek torzóit,  hallgattunk szabadtéri hangversenyt, orgonakoncertet a lipcsei Tamás templomban, voltunk Postdamban és persze Berlinben.

Az utolsó héten  tehát saját gyors elhatározásunk és szavazás után 3 nap a VIT-re való utazás lett. (hogy mi a VIT azt csak az esetleges külső olvasók kedvéért írom ide ez volt a Világfijúsági és diáktalálkozó Ezt  abban az évben Berlinben rendezték meg, utólag ismertté vált adatok szerint 25 600 résztvevő volt. Nos ezt további 23 fővel bátran meg lehet toldani, mert mi is ott voltunk számba nem vett résztvevőkként. Csak egyszer volt több résztvevője a VIT-nek 26 000 fővel Moszkva előzte csak meg az 1973-as berlini találkozót.)

Tehát irány Berlin.
Autóstoppal.
Imádtuk.
Végig a német autópályán - amit még a háború előtt építettek, mikor mivel, hol autóval, hol motorral aki felvett bennünket azzal mentünk. Mindenki baj nélkül odaért, az előre megbeszélt helyen találkoztunk. Iszonyatos tömeg volt Berlinben egy talpalattnyi hely nem volt szabad, mindenhol buli volt - amit akkor persze rendezvényben hívtak.
Megtaláltuk a Bergendi együttes koncertjét, ami egy tízemeletes épület tetőteraszán volt, és velük  buliztunk hajnalig. Szállásunk nem volt, nem lehetett sehol szállást találni, minden előre lefoglalt ágyban aludtak, de valahol nekünk is kellett volna, és egy újdonsült ismerős gyorsan fel is ajánlotta egy barátja lakását, valahol kint egy külső kerületben-ahová metróval mentünk ki, és ott valóban volt egy lakás, amiben aludhattunk. Ki hol tudott. A szerencsésebbek, a lányok a kihúzható négy személyes rekamién,  a többiek szőnyegen, fotelban, kanapén, fürdőkádban. A tulajdonos nem volt otthon. Aztán hazaért a tulajdonos az éjszakai műszakból, és látva, hogy fullon van a lakása, szépen átballagott a szomszédba aludni- biztosított bennünket arról, hogy nem dehogy haragszik nagyon örül a vendégeknek aludjunk csak,  estére úgyse kell menni dolgozni neki, délelőtt együtt mehetünk vissza a belvárosba. Mindenhol, mindenki nagyon kedves segítőkész volt, de haza már csoportosan vonattal mentünk.

Ez a nyári szünet  a hasonló korú "felnőtt gyerekek" együtt töltött nyaralása, szabadsága volt -most már látom, hogy a fiatal tanárnő hatalmas kockázatvállalásával- ami kiválóan sikerült és bizony ettől kezdve nehezebb volt kivárni a nagykorúságot és a továbbtanulás okán  az otthonról más városba költözés  lehetősége adta abszolút szabadságot.