2017. augusztus 11., péntek

habzsoltam a nyarakat



habzsoltam a nyarakat

jutott eszembe a biciklim tetején, azzal együtt, hogy bár még meleg van, de hidegülést jósolnak az időtudor meteorológusok. és mintha ennek örülnék is most, mármint a remélhető enyhülésnek.

holott, annak idején, fiatalon:

habzsoltam a nyarakat

gyűjtöttem a napos napokat, mert azokat mindig a Maros parti strandon tölthettem, és töltöttem is. számozva be is irtam a naptáraimba...

mi változott?

hát nem a nyár



2017. július 31., hétfő

Réges-régi nyarak emlékezete II.

Aztán középiskolában a németes osztályok nyelvtanára, hadd nevezzem nevén Hitter Piroska tanárnőt, nyelvgyakorlás céljára  három hetes NDK-beli utakat szervezett, amiből két hét nyári munka volt, egy hét pedig nyaralás. Piroska néni a gimnáziumi lánykollégiumot vezette, ő nem jött velünk, már akkor is idős volt, és nem vállalta a három hét nomád körülményeket- egy helyi  iskolában volt a szállásunk a tornateremben, udvarvégi WC-vel és kevéssé komfortos tisztálkodási lehetősséggel. A nyári munka egy kis konzervgyárban volt  Gerwishben, ez egy kis falu vagy alig város Magdeburg mellett, a nyaralás pedig, nos hát a nyaralás az ott helyben dőlt el, és változott meg az szervezett, csoportos, vasúttal történő kirándulások helyett - a VIT-re való utazás Berlinbe!
Egy éppen végzett és friss, egy évet tanított matematika tanárnő jött velünk (ez igen abban az évben volt, amikor a zsebes-farmercipős orosz nyelvtanárunkat olyan meghatódásra késztettük a pedagógusnapi személyenkénti egy szál virág átadásával) és ő nyitott volt minden jó ötletre és lássuk be kevésbé volt veszélyes  még a világ akkoriban, a népi demokráciák diktatúrája a közrendet fenntartotta.
Szóval elutaztunk az NDK-ba vonattal 16-17 évesek, mi az angol tagozatosok ugyan egy árva fia szót sem beszéltünk németül, de a többiek gagyogták, angollal meg már akkor el lehetett boldogulni bárhol.
A konzervgyári munka nem nem volt megerőltető, mi talán csak napi négy vagy hat órákat dolgoztunk - nyilván, mint kiskorú munkavállalók- és az uborkák megmosása és üvegbe rakása nem volt nagy dolog az ecetes felöntőlével való feltöltését - amit gép végzett- felügyelni szintén nem erőltetett meg bennünket nagyon. (nyilván a Spreewalder gurken  konzervet gyártottuk mi is) Nekünk önálló brigádunk volt, egy gépsoros mi dolgoztunk csak, persze helyei munkavezető felügyeletével. Ebédet a konzervgyári  étkezőben kaptunk, olyat, amilyet a melósok,  osztatos műanyag tálkában, egyik rekeszben a szelet hússal, nyakon öntve barna mártással, másik rekeszben a krumplival, harmadik rekeszben a zöldséggel, barna mit barna, fekete sűrű kenyérrel. Hááát, a mi  rezgő daragaluskás húslevesen, rántott csirkén, sült krumplin kényeztetett gyomrunk nem is nagyon akart elsőre bevenni, aztán elfogyott az otthonról hozott kolbász, szalámi, sütemény és eljött az az éhség-pillanat, amikor már megettük és láss csodát, semmi bajunk nem lett tőle.
Egy ilyen első hét közepi ebédnél jön ám oda hozzánk az ott dolgozók munkavezetője és mondja, hogy feltétlenül beszélni akar velünk. Húztuk a nyakunkat, hogy nyilván most jön a letolás, hogy valamit elrontottunk, hogy keveset dolgozunk, hogy lógunk, hogy nem jó, amit csináltunk, ki kellett dobni az egész műszak teljes termelését... Ment a  csoportvezetőnk és visszafelé jövet hiába lestük az arcát, azon egy fia érzelmet nem lehetett látni, hogy mi történt, mit rontottunk el,  olyan merev  póker arccal jött, hogy semmit se tudtunk meg. Mondta, hogy menjünk, induljunk hazafelé, majd útközben megbeszéljük, hogy mi volt.
Két saroknyi távolság után, jól körülnézve, hogy senki a konzervgyáriak közül nincs a közelünkben- maga köré gyűjtött bennünket  és  most már erőltette magára a  komolyságot, hogy el tudja mondani, mit akartak tőle a helyiek. Nagyon szépen megkértek minket, hogy legyünk szívesek tekintettel lenni rájuk, és ne rontsuk el az ő normájukat, mert mi elmegyünk, a norma viszont amit felállítunk nekik az itt marad, és ők azt nem tudják teljesíteni.  A háromnapos gyors mérleg után ugyanis kiderült, mi az ő eddig normájukat 170 %-ban teljesítettük a minőség ellenőrzésen pedig az ő 72 %-al szemben mi 98 %-ot hoztunk, ezért kérnek minket, hogy lassabban dolgozzunk...
A felharsanó megkönnyebbült hahotázásunk indokolta a konzervgyártól való távolságot. Mindenesetre másnaptól javasoltuk, hogy ne külön szalagon dolgozzunk mi, hanem osszanak be minket a helyiek közé, mert végül is nyelvet gyakorolni jöttünk, és azt csak a helyiek között tudjuk.
 
Hetente kaptunk fizetést, ha jól emlékszem még prémiumot is fizettek nekünk, így a jól ellátott NDK-ban (igen a kivehető ajtajú turmix gépek időszaka volt ez)  rendesen bevásároltunk mindenfélét,  a helyi fiatalokkal kocsmáztunk, ittuk a sörüket, mi meg megismertettük velük a magyarországi borokat, amik a magdeburgi éttermekben, hála a KGST árucseréjének, kapható volt. A Királylányka nagyon ízlett a mi ismeretségünkbe tartozó kedves fiatalembereknek.
Utaztunk emeletes vonaton, hajóztunk az Elbán, voltunk Drezdában, sétálgattunk a Zwinger udvarán és bent a palotában a múzeumban, néztük a bomba-szaggatta épületek torzóit,  hallgattunk szabadtéri hangversenyt, orgonakoncertet a lipcsei Tamás templomban, voltunk Postdamban és persze Berlinben.

Az utolsó héten  tehát saját gyors elhatározásunk és szavazás után 3 nap a VIT-re való utazás lett. (hogy mi a VIT azt csak az esetleges külső olvasók kedvéért írom ide ez volt a Világfijúsági és diáktalálkozó Ezt  abban az évben Berlinben rendezték meg, utólag ismertté vált adatok szerint 25 600 résztvevő volt. Nos ezt további 23 fővel bátran meg lehet toldani, mert mi is ott voltunk számba nem vett résztvevőkként. Csak egyszer volt több résztvevője a VIT-nek 26 000 fővel Moszkva előzte csak meg az 1973-as berlini találkozót.)

Tehát irány Berlin.
Autóstoppal.
Imádtuk.
Végig a német autópályán - amit még a háború előtt építettek, mikor mivel, hol autóval, hol motorral aki felvett bennünket azzal mentünk. Mindenki baj nélkül odaért, az előre megbeszélt helyen találkoztunk. Iszonyatos tömeg volt Berlinben egy talpalattnyi hely nem volt szabad, mindenhol buli volt - amit akkor persze rendezvényben hívtak.
Megtaláltuk a Bergendi együttes koncertjét, ami egy tízemeletes épület tetőteraszán volt, és velük  buliztunk hajnalig. Szállásunk nem volt, nem lehetett sehol szállást találni, minden előre lefoglalt ágyban aludtak, de valahol nekünk is kellett volna, és egy újdonsült ismerős gyorsan fel is ajánlotta egy barátja lakását, valahol kint egy külső kerületben-ahová metróval mentünk ki, és ott valóban volt egy lakás, amiben aludhattunk. Ki hol tudott. A szerencsésebbek, a lányok a kihúzható négy személyes rekamién,  a többiek szőnyegen, fotelban, kanapén, fürdőkádban. A tulajdonos nem volt otthon. Aztán hazaért a tulajdonos az éjszakai műszakból, és látva, hogy fullon van a lakása, szépen átballagott a szomszédba aludni- biztosított bennünket arról, hogy nem dehogy haragszik nagyon örül a vendégeknek aludjunk csak,  estére úgyse kell menni dolgozni neki, délelőtt együtt mehetünk vissza a belvárosba. Mindenhol, mindenki nagyon kedves segítőkész volt, de haza már csoportosan vonattal mentünk.

Ez a nyári szünet  a hasonló korú "felnőtt gyerekek" együtt töltött nyaralása, szabadsága volt -most már látom, hogy a fiatal tanárnő hatalmas kockázatvállalásával- ami kiválóan sikerült és bizony ettől kezdve nehezebb volt kivárni a nagykorúságot és a továbbtanulás okán  az otthonról más városba költözés  lehetősége adta abszolút szabadságot.

2017. július 26., szerda

Réges-régi nyarak emlékezete I.

Az iskolai szünetet minden nyáron nagyon vártam. Ma úgy mondanánk, nagyon fáradt voltam év végére - de az igazság az, hogy csak unalmas volt már iskolában, elvégeztük a kötelező tananyagot- nem volt elmaradás, mint manapság,  már az éves ismétlésen is túl voltunk, az utolsó héten már megtartottuk a Fák virágok napját, megünnepeltük a Pedagógus napot, megvoltak a nyári tábor megbeszélések, pontosan tudtuk kinek a szülei mennek előre a katonaságtól kölcsönkapott sátrakat felverni, kiknek az anyukái mennek fel tábornyitás előtt két nappal, hogy a konyhasátrat felkészíteni az érkezésünkre, felvinni a száraztésztát, krumplit, zöldséget, paprikát, paradicsomot, gyümölcsöt, felderíteni a környékbeli boltot, hogy ott megrendeljék a megnövekedett kenyér mennyiséget, tejet és már vártak bennünket, amikor  vagy hatvan-hetvenen megérkeztünk.

Mert mentünk, boldogan, örültünk a kalandnak, mert ez az volt a javából!
Csak az ötödik végén mehettünk, és általában a nyolcadikat végzett ballagottak már nem jöttek velünk. Két-három iskolából, a három évfolyam, évenkénti három-három osztályából kerültek ki a táborozók. Volt, hogy Nógrádban táboroztunk, volt hogy Balatonfüred fölött, általában  a patakra jártunk el vízért, kulacsokba ki-ki magának hozott innivalót, a konyhára meg nagy vizes kannákban hordtuk a vizet. Mosdani is a patakban mosakodtunk, még fürödtünk is, úgy emlékszem. Gyalog jártunk le a Balatonra is, mit számított az a pár kilométer...

Az ebéd, amit a jelenlévő anyukák főztek, klasszikus egy tál-ételek voltak, paprikás krumpli kolbásszal, lecsó lecsókolbásszal, tojással, öreg-tarhonya,  öreglebbencs tojással, reggelire vacsorása zsíros kenyér paprikával, paradicsommal, vajas kenyér,  rántotta , bundás kenyér ilyesmik.
Mosogatni mindenki maga mosogatta el a magával hozott műanyag kis tálját, kanalát villáját - gondolni való, hogy milyen eredménnyel, az ultrás langyos mosogatóvízben... de nem volt bajunk. Volt éjjeli őrség,  reggeli torna, zászlófelvonás, tábori körlet ellenőrzés, rendrakás, tábori  ügyeletesek,  esti tábortűz, éneklésekkel, történetekkel- minden, ami egy hatvanas évekbeli úttörő táborban elvárható volt.
Megismertük a másik két iskolába járó gyerekeket, tanárokat, közös énekkart alkottunk
Az első hétvégén jöhettek látogatóba a szülők - nyilván hozták otthonról az ellátmány következő napokra való részét, nekünk csak annyi volt az orrunkra kötve, hogy jönnek és hogy az esti tábortűznél műsort adunk nekik.  Ezekre az estékre akkora tábortüzet raktunk, hogy égig ért a lángja.

Kirándultunk minden nap, minden napra volt valami remek izgalmas - alföldi gyerek számára különleges élmény.

Aztán voltak a családi nyaralások. Anyám, aki nem tudott úszni, de gondosan ügyelt rá, hogy mindkettőnket úszómesterrel taníttatott meg úszni  a hegyekbe szeretett járni, így éves váltásban mentünk a hegyekbe, vagy a Balatonhoz. Igen, mert voltam olyan szerencsés, hogy minden évben mentünk nyaralni. Ezek szokványos családi nyaralások voltak, anyám és nővérem a két szőke, a tejfehér bőrükkel az első nap felégtek, míg apám és én kreol bőrrel megáldva, a Bronzolaj áldásos eredményeként, örökké a vízben meg a napon, a nyaralás végére számolatlanul mehettünk volna a kisebbség soraiba...

De a családi nyaralásnak is vége lett egyszer, és aztán a többi része a nyárnak otthon telt.
Voltam olyan szerencsés, hogy nagyanyámék velünk laktak, így nekem nem volt részem nagyszülői nyaraltatásban, de persze nagyanyám azért elvitt a szomszéd városba, ahol a testvérének tanyája volt, annak minden jóságával és csodájával. Már azzal kezdődött, hogy kétlovas hintóval jött értünk Sanyi bácsi a vasútállomásra. Aztán voltak még a lovak mellett tehenek, bika, disznók, tyúkok, kakas, kiscsirkék, libák, kacsák, gyöngytyúkok, pulykák, minden jószág, ami csak kell egy rendes tanyára.
Nagyanyám testvére Eszti néni, maga sütötte a kenyeret, maga köpülte a vajat, maga hevítette a túrót. Hmmm azóta sem ettem olyan leveles, zamatos túrót, friss tejföllel, frissen sült kenyérrel...
Pirospozsgás, kedves, kedélyes emberek voltak, sose állt távol tőlük a nevetés,  mai eszemmel már tudom, hogy pedig hajnali négytől este tízig talpon voltak és percnyi megállás nélkül dolgoztak.  A tanya patyolat tiszta volt, az ebéd minden délben tizenkettőre az asztalon volt, az állatok körül minden munka elvégezve, a föld megművelve, éppen amit kellett mindig elvégezve. Nem is tudom hogy csinálták? Nyáron a munka dandárjában érkeztünk, de  egy percig nem éreztük, hogy láb alatt volnánk, pedig gyereksereg is volt, mert az unokák és testvérek unokái is ott élvezték a nyarat, a szabadságot, a jó levegőt, meg a tanyasi konyha remekeit.

Aztán az otthon töltött hetek, mert azért mégiscsak ebből volt több, mint a táborból nyaralásból, meg a rokonlátogatásból.
A forróságra emlékszem, a szürke égre, amikor nem süt a nap, csak olyan vakmeleg van, ahogy arrafelé mondták. A kertből hazakerült többládányi meggy magozására, amikor az udvaron kellett csinálni, mert minden-minden csupa meggy lé lett, a nyári árpával érő körte hámozására, kénezésére, citrompótlós lében áztatására, hosszú nyakú befőttes üvegekbe rendezgetésére, a cseresznye befőtt összekeverése a meggyel és készre dunsztolására, a sárgabarack forró vízből kiszedésére és hámozására, a barackmag megtörésére, meghámozására és a felezett barackok közé csúsztatására az üvegbe, hogy szép legyen, a nagy lekvárfőző lábasban az éppen ügyeletes lekvár kavargatására és amúgy forrón üvegben meregetésére...
Meg a 80 centis falú vályogház megőrzött hűvösségére, a lesötétített szobában a sezlonon hason fekve, fejet lelógatva, könyvet földre téve kislámpát bekapcsolva olvasásra.  Így olvastam el a nagy könyvszekrény közel ötszáz könyvét. (azokat a könyveket, amiket az idén tél végén három könyv áráért adtam el könyvszekrénnyel együtt. Hál' Istennek jó helyre kerültek, kedves fiatal barátnőnk vette meg, akit teljesen lázba hozott, hogy egy egész könyvtárat vehet meg- én meg örültem, mert én már olvastam mindet, és e-könyvben amúgy is rendelkezésre áll bármelyik ha újraolvasnám...)

Aztán azt vettem észre, hogy már annyira, de annyira jó lenne iskolába menni,  találkozni a többiekkel,  szakkörökre járni, énekkarral  próbálni, szerepelni. És kívánságomnak megfelelően el is kezdődött az iskola.

Ezek a réges-régi nyarak meg már csak az én emlékezetemben élnek, egyre kevesebb ember van már, akinek mondhatnám, emlékszel...?





2017. július 18., kedd

A falnak is füle van




Nyáron mindig gond volt velünk. Ha egész nap otthon voltunk, nem győzték hallgatni a nagyok a veszekedésünket. Igyekeztek valamennyi időre széjjelválasztani bennünket. Dédanyánk baráti köréből egy özvegyasszony vállalta a nyaraltatásomat, persze pénzért, nála voltam Csongrádon legalább egy hónapig, de még ennél is hosszabb időnek tűnik visszanézve az unalmas, magányos nyár, amikor nem igazán tudtam mit kezdeni magammal.

Az öregasszony sehová sem engedett el. Néha átjöhetett a szomszédból egy velemkorú kislány. Összebarátkoztunk, együtt fedeztük föl az óriási hideg pincét, amelyben meztelen csigák laktak, és a gazdasszony a lefelé tartó lépcsők alsó fokain hűtötte nagy csuprokban az aludttejet. Na, ez igazán jó volt, nem is nagyon ettem mást mint aludttejet kenyérrel.

Egyszer nagyon megkívántam valami édes ízt. Otthon mindig volt süti vagy egy darabka csokoládé ebéd után. A szigorú néni nem kényeztetett édességgel sem, így ki-kilopkodtam néhány kockacukrot a konyhai kredencen álló cukortartóból. Kora délután csendespihenőt tartott a néni, ezért nagyon óvatosan ügyködtem, nehogy felébresszem. Már néhány napja dézsmáltam a cukrot, egyszer azonban megcsörrent a porcelán cukortartó födele. Jaj, a falnak is füle van - gondoltam -, és lábujjhegyen óvakodtam a néni szobáján keresztül a saját alvóhelyem felé, hogy ott szopogassam el a vigasztaló édességet. De ezúttal csalódtam. A néni nem aludt, hanem egyenes háttal ült a székében. Úgy tett, mintha észre se venné, hogy beléptem az ajtón, furcsa mosollyal nézett maga elé. Gondoltam, talán így ábrándozik. És markomban három kockacukorral, besurrantam az alkóvba, ott volt az ágyam. A kockacukrot a sarkánál kezdtem rágcsálni. Omlott a számba, néha megnyaltam, de nem haraptam le a meglágyult részt, hogy tovább tartson.

Másnap a csendespihenő idején a kredenchez sompolyogtam. A cukortartó nem volt a helyén. Körülnéztem, hát ott volt a magas konyhaszekrény tetején, közel a pereméhez. A fehér porcelánra festett rózsaszín virágok alulról nézve nagyobbnak látszottak, mint eddig, a bögrés polc alatti félhomályban.

2017. június 12., hétfő

Gyerekkorom mesebeli nyaralásai

nem Piriten készült a kép, de a hangulata hasonlít...
   Eldöntöttem, hogy felelek Ági javaslatára és megírom a nyári szünet témáját... "Kimeríthetetlen", tettem hozzá. De azért megpróbálok meríteni belőle néhány hangulatfoszlányt. Megírtam már blogomon is, most újra nyitogatom emlékezetem fiókjait, beleszagolok a széna- és napsugár-illatba, mely a nyaralásaimat kísérte...
   Még egyetemista koromban is eljártam nyaranta a kis dunántúli faluba pár hétre. Ott lakott rokonságom teljes anyai ága: három megmaradt testvére és nagyszüleim. 
   A kis falu Veszprém és Vas megye határán fekszik, kb. 250 lakossal. Anya kiolthatatlan honvágya bennünk, gyerekekben valóságos mesebeli hellyé változtatta a kis poros falut, ahol még azt is elhittük neki, hogy a levegőnek utánozhatatlanul más a zamata, mint az Alföldön... Az odavezető út nagyon körülményes volt sokáig: már előző este vonatra ültünk, a Nyugatiba éjnek évadján kerültünk fel, s csak másnap ment tovább a vonatunk a Déli pályaudvarról... S amikor végre Bobára értünk d.u. 4 felé, onnan még 4 km volt az akácerdők között rejtőzködő kis falu, ahova végül nagybátyám kétlovas hintaja szállított bennünket!
   Nagyanyám csepp kis konyhájában ott szorongott az egész rokonság: szinte "esemény" voltunk, évente egyszer látott, kedves vendégek! Mindenki egyszerre beszélt, kérdezett-felelt, konstatálta a változásokat: megnőttek a gyerekek! esetleg eggyel több unoka született! Kire hasonlít? Jól nézel ki, Idám, Rózsim! (ez utóbbi dícséretet bizonyos fenntartással fogadtam később, amikor már adtam a vonalaimra...) Éhesek vagytok-e? S előkerült a sok vendégváró finomság... Ajándékok kiosztása, mindenki arcán mosoly...
   Nekünk, gyerekeknek akkor kezdődött a néha két hónapig is eltartó vakáció, amikor szüleink hazautaztak, a rokonságra hagyva bennünket. Maga a szabadság vette kezdetét. A négy rokoni ház között néha nehéz volt ránk találni. Én magam többnyire nagyanyáméknal, később Iduska nénémnél laktam, öcsém inkább egyik nagybátyámnál a kb. egyidős unokatestvérekkel  -  és főleg a lovak miatt! Ott született életre szóló szerelme a lovak iránt, s mihelyt tehette felnőttként, nagy boldogan vett is magának kettőt! Túlélték, sajnos...
   Részt vettünk az otthoni és a mezei munkákban is. Számomra nem volt idegen a mosogatás, felmosás, répalevél szelése a kacsáknak, vízért menni a kútra, tejet leadni este a csarnokba, szénagyűjtés, krumpliszedés  -  és főleg a tehénőrzés! Éveken át nagy élményem volt ez utóbbi egész napos elfoglaltság, amely csak a nyári vakációhoz fűződött. Aki már kipróbálta, tudja, milyen nagy nyugalom szállja meg a tehénpásztort, miközben a rendületlenül legelő, majd kérődző békés állatot szemléli, s közben a gondolatai szabadon szállnak ezerfelé... 
   Persze, maradt sok szabad időm is, melyet rajzolgatással, betelhetetlen olvasással (itt senki nem akadályozott benne, nem úgy, mint "otthoni" nagyanyám) töltöttem. Sőt, kamaszkoromban még bálba is elvittek nagynénéim búcsúkor, s ott ültek árgus szemű "falvédőkként" vagy négyen, hogy semmi bajom ne történhessen...
   Lehetetlen mindent belesűríteni ebbe a bejegyzésbe! Tény, hogy egy percet sem unatkoztam, pedig se mozi, se tévé nem volt akkoriban (hogy az internetről ne is beszéljünk!). Néha elgondolom: melyik mai kamaszt lehetne ilyen vakációra elcsábítani?...
   
    

2017. június 8., csütörtök

2017. június 6., kedd

Egyenöltözékeim

Általában szabálykövető gyerek voltam és semmi kifogásom nem volt az egyenöltözékek ellen - mondjuk, nem is kérdezte senki, van-e kifogásom, a szabályokat készen kaptam, ahhoz kellett igazodnom. Hogy nálunk az iskolában melyik osztálytól volt kötelező a köpeny, pontosan nem tudom, de talán a felső tagozatban vezették be. Igaz, az ötödikes osztályképen egyetlen egy lány van köpenyben, de ez nem mérvadó, mert a fényképezés napját tudtuk előre és lehet, hogy mi, többiek ezért mentünk be "szebb" ruhában. Hetedikben-nyolcadikban már biztosan köpenyben jártunk, mert emlékszem, hogy az április elsejéken megfordított - azaz hátul gombolt - köpenyben bohóckodtunk.

Hasznos viselet volt a köpeny, minden kinőtt, kifakult pulóvert, blúzt, szoknyát el lehetett alatta hordani és a majdnem egyforma köpeny miatt az iskolában nemigen látszottak az esetleges társadalmi különbségek (persze túl nagy különbségek egyébként sem voltak). No és azok az évente ismétlődő, augusztus végi köpenyvásárlások! Merthogy olyan gyerek nem volt, aki egy tanév alatt ki ne nőtte volna a köpenyét, tehát ezt a költséget sose lehetett megúszni - szóval, annak igazán sajátos bukéja volt, az a jellegzetes illat (szag?), amit a gyárból kikerült sűrű szövésű, kicsit fényes felületű sötétkék anyag árasztott, felejthetetlen. Némelyik köpenynek trükkös, rágombolható ujja volt, így hol rövid, hol hosszú ujjal hordtuk. De azt hiszem, fehér gallér mindegyik köpenyhez tartozott és általában elég vastag vászonból, esetleg pikéből készült, amit különösen nehéz volt vasalni. A gallért kis hurkok segítségével lehetett rágombolni a nyakkivágásra, ügyesebb szülők gyártottak tartalék fehér gallért is, hogy hét közben is lehessen tisztára cserélni az elpiszkolódottat, mert a köpenyt persze csak hét végén mosták ki, de legalább a fehér gallér legyen rendes.

A köpenyhez volt öv a saját anyagából is, de amikor divatba jött a széles gumiöv, előszeretettel használtuk inkább azt. De emlékszem, trükköztünk a köpeny saját övjével is: oldalt megkötve, hátul megkötve, vagy a két oldalvarrásba rögzítettet hátrahúzva, ahogy épp előnyösebbnek ítéltük, mert hát akkor már azért elég nagylányok voltunk ahhoz, hogy igyekezzünk minél jobban kinézni.

No és persze ünneplő ruhánk is volt, fehér blúz és sötétkék szoknya. Ami engem illet, a sötétkék szoknya műfaját sok-sok évre meg is utáltam, érettségi után nagy örömmel vettem tudomásul, hogy többé sosem kell sötétkék szoknyát hordanom. A matrózblúz nem volt kötelező, de én nyolcadikban kaptam olyant és pár évig hordtam is, mivel már hetedikben elértem a végleges magasságomat és nem nőttem tovább. Szerettem a matrózblúzt, évnyitóra-évzáróra mindig fel is vettem, de aztán a gimnázium negyedik osztályában más ruhában ballagtunk és vizsgáztunk - fekete kosztümben fehér blúzzal - és a tablóhoz is egyforma, madeiracsíkokkal díszített fehér blúzban fényképezkedtünk.

Mintha lett volna úttörőingem is, vagy talán kölcsönkaptam valakitől, nem tudom, de rémlik, hogy vasaltam ilyet, ami azért maradhatott meg az emlékezetemben, mert a vállra legombolt pánt és a zsebfedők miatt elég macerás volt a vasalása. Úttörőövem nem volt, sőt mi több, még nyakkendőm sem, mert az avatáson nem tudtam részt venni, ugyanis pont abban az időpontban szerepeltünk a zeneiskola énekkarával egy fellépésen. Aztán valahogy úgy alakult, hogy sosem lett nyakkendőm, de ebből csak az iskolai ünnepségeken akadtak gondok, amikor szegény Zsike néni, az énektanárunk nem győzött rámparancsolni, hogy minél kevesebb látsszon belőlem ott a leghátsó sorban. :-)
Ez a nyolcadikos ballagás napján készült gyenge kép az egyetlen bizonyítékom arra, hogy volt matrózblúzom:
:

2017. május 23., kedd

nem különbözni

tulajdonképpen én elvileg sose lehettem ellensége az egyenviseletnek, inkább az ellenkezője zavart mindig, hogy óhatatlanul különbözok, más vagyok mint a többiek... ez nagyon mélyről jött, és rossz érzés volt...aztán persze átmenetileg volt úgy is, hogy erre inkább rá is játszottam, de nem feltétlenül öltözékben, hiszen többnyire azt hordtam, amim volt, ami adódott, amit kaptam, nem nagyon válogathattam...sokáig

amikor pl a háború után amerikai csomagban jöttek ruhák, kifejezetten zavart, hogy a többiek nem ilyenben járnak...

először gimnáziumban volt egyenruhánk,* de azt kifejezetten nem szerettem: a magyar tanárnőnk ötlete volt, szerintem túl magyaros (félreérthetőség miatt nem akarom azt mondani, hogy  ...hejparasztos...mint Kukorica Jancsi neve...bár én se szégyelltem... de szerintem nem is volt diákos, egy húzott rövid ujjú (dirndliszerű) piros fehér pöttyes ruha, alól ráncbaszedett, felül ovális kivágással....mikor Egerben voltunk kirándulni, benne, mindenki azt hitte sajnálkozva, hogy árvaházból jöttünk...


(ez az első személyi igazolványképem a pöttyös ruhában, hát ilyen ni...:)...velem együtt:









aztán volt diáksapkánk is, Bocskai féle, oldalt arany zsinórral (sújtással?) jelölte, hanyadikosak vagyunk épp. na ezt a szövetkalapot együtt a nyári piros pöttyös ruhánkkal viselni, melegben, maga volt a borzalom, többnyire csak a gimi sarkánál vettük föl , mert a kapuban az egyik tanár ellenőrizte is, hogy rajtunk van-e

nekem sikerült is elveszíteni, sőt később egy alkalomra muszáj volt kölcsön kérnem egy külön fellépésre, és még azt is elhagytam valahol... (nincsenek véletlenek)

tessék megszemlélni, iskolába menet, harmadikosként, még a frizurám is elnyomja... de a ballon kabáthoz nem áll olyan rosszul mint a pöttyöshöz (a ballon kabát alatt köpeny, fehér gallérja látszik viszont)

ja, jut eszembe, az ünnepi ruhánk matrózblúz volt (ezt is anyu varrta), ezt szerettem, a sötétkék rakott szoknyával (ami mellesleg eredetileg egy gyapjúzsorzsett mályvaszínű volt, (ez is fránya amerikai divatdarab,csak anyu-ezermester befestette sötétkékre, egy hatalmas üstben kavargatva - emlékszem, de senki nem mondta volna rá, hogy festett)

még a gimi bálakra is ebben mentünk, csúfolódott is egy felnőtt táncosom (a fogorvosom) vele... (engem  meg ővele a többi lány)




köpenyekre is emlékszem a mindennapokból, különféle volt, szerettem is, praktikus volt, nem volt olyan sok ruhám, hogy ne tűnt volna jó megoldásnak...volt egy fekete klott(?) rövid ujjú, amire hosszút is lehetett rágombolni, ez pont olyan volt mint az Esős vasárnap kultfilm diáklányain (igaz, akkor már első éves egyetemi hallgató voltam)...




nagyon szerettem azt a sötétkék kötényszoknyát (azt is anyu varrta, és nem is volt igazi köpeny), az alá változatosan vehettem felsőket, még a kedvenc blúzom is






az egyetem egyenruha nélkül telt el, de kezdő tanárként újra visszajött a köpeny, csakhogy az inkább fehér volt ... érdekes módon ezt is inkább szerettem mint nem, valahogy ettől, ebben éreztem igazán tanárnak magam, legalább is hozzásegített, és szép is volt, rendezett külsőt adott,,,

itt órán ill.gyerekekkel , kollegákkal a fehér köpenyben, a gimiudvaron





aztán elkopott . elmúlt ez a viselet is (mint a tanárság, csak még jóval előbb)

már nincs egyenruhám.

(talán egy még vár rám, de erről nem beszélek,,, pedig ez azért egyen... fehér egyszerű vászon, mert az alkalom amire utoljára felvesszük illetve ránk adják, demokratikusan, mindenkire egyaránt, egyformán érvényes...)

* bocs, nem akartam kihagyni se letagadni az úttörő egyenruhát, mert általánosban az azért volt...mármint fehér blúz piros nyakkendővel, ünnepi iskolai alkalmakra többnyire, de nem vittük túlzásba...bár volt a funkciót betöltőknek komolyabb úttörőingje, meg övcsattja miegyéb, de én általában csak egyszerű tag voltam ...



nehezen is találtam úttörőruhás képet, (ezt az olvasós, kertes-macskásat valami ünnepség utánit,,,tán jutalomkönyv évzáró után? szép remények....meg még az utcán szembeszomszéd már gimista-nem úttörő lánnyal:)

viszont igen egy régit, anyukámról és három testvéréről... fel kell még ezt ide tennem, lám

egyen matrózruhában vannak rajta



és igen , itt még nem egyenruhaként, mert még nem is vagyok gimista ekkor, de matrózblúz van rajtam is,,,, azt hiszem, az unokanővéremtől örökölt...



2017. május 11., csütörtök

Úgy szerettem volna!

Az egyenruhafélék, amikhez közöm volt - egy kivétellel - nem nagyon hoztak lázba, amit pedig szerettem volna, az nem jött össze.

Ha ideszámítjuk ezt is, akkor, természetesen, főleg és mindenekfölött, volt az iskolaköpeny. Sötétkék, világoskék, nylon vagy rendes anyag, legombolható ujjal, legombolható piroskockás és fehér gallérral, zsebekkel, övvel vagy öv nélkül, mikor mit kínált az Úttörő Áruház vagy a Hófehérke boltok. Nem hagytak bennem mély nyomot, mindenki ezt hordta, kész. És akkoriban nagyjából egy nívójú volt még az alatta hordott ruha is.
A gimnáziumban végképp csak az "iskola"köpeny szerepét töltötte be, mert bent tarthattuk az iskolában, az osztályban hátul, a fogasra akasztva. Hiszen, szinte mindannyian naponta vonatoztunk, buszoztunk falvakból, másik városból, nem hiányzott, hogy még ezt is hurcibáljuk.

 Azonban ugorjunk vissza az időben, amikor is az alsó négy osztályt valódi egyenruhában jártam ki, mégpedig szürke blúzban és sötétkék szoknyában. Soha annyi szürke blúzom nem volt, mint azokban az években! Azóta se veszek föl ilyet. Akkoriban volt divatos anyag a banlon (full műanyag), ez volt a legstrapabíróbb, legkezelhetőbb és még meleg is volt, ilyenekben pompáztunk mindannyian. (Ki tudja, miért voltak képesek ekkorka gyerekeknek szürke blúzokat, ingeket gyártani, de talált mindőnk szülője, tehát kellett legyen.) Második osztálytól, amikor kisdobobosok lettünk, kötelező volt már mindennap a nyakkendő is. A sötétkék szoknyát is olyan komolyan vették, hogy amikor farkasordító telek voltak (mert, ugye, akkor még voltak? ;) úgy mentünk iskolába, hogy alul a mackónadrág, fölötte a szoknya. Beérve pedig le kellett venni a mackót, és szép szoknyácskában lenni egész nap.
Ez az egész egyenruhás fakszni azért történt, mert mi gyakorlóiskola voltunk. Megadták a módját, íme, a bizonyság az elsős osztályképről.

És egy újabb nagy ugrás (ez most egy ilyen ugrálós poszt, bocsi): én úgy, de úgy szerettem volna matrózblúzt hordani! Pontosabban én annyira, de annyira szerettem volna tengerész lenni! Dehát mit csináljon az ember egy egykori vizicserkész, aztán hajós, majd hajógyári édesapával? Azt hiszem, ez az a furcsa helyzet, amikor a vér is vízzé válik :)
Gimnazista koromra már megértettem, hogy mégse ez lesz az én pályám, de legalább a matrózblúz meglett volna! A mi iskolánkban azonban más volt a lányok egyenruhája: fehér ing, sötétkék nyakkendő (igazi, nem olyan megkötős, mint az úttörő; a mienket az osztályfőnökünk kötözte sorra, először magán, aztán átadta :), a nyakkendőn, középen pedig az iskola jelvénye, azt szerettem. Mi azt a legviharosabb időkben is dacos-büszkén viseltük, ezért az egyért bocsátottam meg, hogy nem lehetett matrózgallérom.

És megint egy ugrás visszafelé, hogy a végére még elmondhassam, milyen különleges ajándékot kaptam, mert sokáig csak vágyódva néztem azt a ruhát, amire esély sem volt, hogy valaha is magamra ölthetem. Aztán mégis úgy fordult a világ, hogy egyike voltam annak a három lánynak, akik a mi templomunkban először állhattak szoknyában-karingben-hímzett gallérban ministrálni az oltár mellé. Ó, milyen sokáig viseltem innentől ezt az "egyenruhát" és milyen örömmel! Méltóságot adott, tartást, külsőt-belsőt is, hiszen külön meg kellett tanulni járni, mozogni is benne. Nagyon szerettem a ruhát is, a szolgálatot is.
Aztán ezt is letettem, és most itt állok a saját cuccaimban. Jó volt mindig - a ruhán át is - tartozni valahova.

2017. május 9., kedd

A hatvanadik születésnap




Nem az enyémre, hanem  Rákosi elvtárs hatvanadik születésnapjára szeretnék emlékezni, amely ezúttal is március 8-ára esett. Úttörők voltunk akkor, tizenkét évesek. Erős zimankó rázta a szegedi Széchenyi tér platánsorát, ide vezényelték ki összevont ünnepi csapatszemlére a város összes általános iskolájának összes úttörőpajtását.
Természetesen egyenruhában kellett megjelenni. Jó anyáink siránkoztak, miként lehetséges a kora tavaszi öt-hat fokban, fagyos szélben egy szál fehér úttörőingben, sötétkék szövetszoknyában álldogálni a hosszú ájtatos beszédek alatt, majd teli torokból énekelni, hogy "Éljen, éljen Rákosi pajtás sokáig". Öltözzetek alá, vetette oda a városi úttörőparancsnok, és ettől kezdve anyáink a legmelegebb atlétatrikók és a legbolyhosabb bundabugyik beszerzésével voltak elfoglalva.
Az egyenruhához nagymamám csináltatott fehér bélelt inget, csakhogy meg kellett venni az úttörősípot is piros zsinórjával, a sötétkék pilóta fazonú úttörősapkát, amelyet ki tudja miért, nem a fejünkön, hanem az ing jobb oldali vállpántja alá gombolva viseltünk szigorúan egyformán. Meg kellett venni a barna bőr úttörőövet festett alumínium jelvénnyel a zárószerkezetén, kötelező volt a fehér pamut térdzokni a barna félcipőhöz, az öltözék tehát kívülről egyforma volt tetőtől talpig. Rosszul járt, akinek a térdzoknija - mint az enyém is - állandóan lecsúszott a gyenge gumírozása miatt. Osztották a fegyelmiket minden oda nem illő mozdulatért az ünnepély után. Ráadásul nem kevés pénzt emészett fel a családi költségvetésből ez a hencegő egyenruhásdi.
Nemcsak mi, úttörőruhás gyerekek köszöntöttük népünk bölcs vezérét. A Hét évszázad magyar versei kötetben külön fejezet közli Zelk Zoltán, Illyés Gyula, Devecseri Gábor és más igazán jó költők kényszerű egyengondolatait, hasonlóképpen mozdult meg az ország dolgozó népe is Rákosi Mátyás köszöntésére. Voltak felajánlások a ternelés fokozására, meg mindenféle más kitalálás az ünnepelt örömére.
A bejegyzésem illusztrálására a hugyagi MDP szervezetének hímzett ajándékát választottam ki, emlékeztetőül a régi hideg, szeles tavasz eleji napra.
A keresztszemes hímzés betűsorai a teljes kézimunkán körben olvashatóak: "Emlékül a mi vezérünknek, Rákosi elvtársunknak a hugyagi MDP szervezete."


2017. május 8., hétfő

Két öltöny, két esemény

Két kiemelkedően fontos korszak életemben két kiemelkedő öltöny, két intézményhez kötődik: A katonasághoz és a házassághoz.
Nem cifrázom: Életem legpasszentosabb öltönye a napszövetből készült katonai kimenő öltönyöm volt. Mintha csak rám öntötték volna. Nem tudom, hogyan történt. Új öltönyt kaptunk, és csodálatosan illett rám. Sehol nem volt szűk, sehol nem volt bő... Kár, hogy éppen a hadseregben osztották.
A másik ezzel ellentétben és nem sokra rá, hogy letettem az angyalbőrt, egy zsakett. Kölcsönöztük az esküvőnkre. Lehet, hogy az is méretes volt, mégse tetszett. Fényes hajtókája teljesen idegen volt nekem. A propellernyakkendőről nem is beszélve. Persze az alkalom összehasonlíthatatlanul pozitívabb volt, mint a legjobb fazonú, méretű egyenruha viselésének apropója.
Egyben voltak csak hasonlók. Egyaránt fiatal voltam mindkettő viselésekor.

     

2017. május 1., hétfő



Mindenféle egyenöltözék, köpeny, munkaruha, tornaruha, bármi ilyesmi szóba jöhet, és persze az is, hogy ki hogyan állt hozzá, szerette vagy sem, kötelezően használta-e, vagy ha tehette, elkerülte. Szóval, tessék a témát jó tágan értelmezni, ahogy szoktuk. :)


2017. április 10., hétfő

A sárga rajztábla

Az első asztalom - íróasztalnak nem nevezhetjük, hiszen azt éppen csak próbálgattam rajta - egy közönséges iskolai rajztáblából állt. Olyanból, amit a nagyobbak füles mappában hordtak magukkal a rajzórákra. Édesapám befestette sárgára, két lécből lábat szögelt hozzá, volt egy kissámlim, és készen is volt a szoba sarkában az én játszó-, színező- és munkaasztalom. Ennyi. Nem jártuk előtte az áruházakat, hogy melyik is lesz a legmegfelelőbb :)
Sajnos, akkoriban a szüleim nem gondoltak arra, hogy ezeket a tárgyakat legalább fényképen jó lenne megőrizni, így csak az olvasó fantáziájára bízom, milyen is lehetett. Szerettem különben, jól emlékszem rá.

Sem ennek, sem pedig majd a máig is élő asztalnak a bemutatásával nem akarom a szegény kisgyermek panaszait előadni, ez egyszerűen így volt természetes, ezek között nőttem föl, megszoktam, megszerettem.

Volt egy kitérő azért asztal-ügyben, alsós koromban egy néni vigyázott rám tanítás után, őhozzájuk mentem az iskolából. Négyszögletes, nagy asztal állt a hallban (hall - ez is olyan furcsa volt, mit hall?) , vastag üveg volt rajta (remekül lehetett a másik, felvigyázott kisfiúval gombfocizni rajta), az üveg alatt pedig horgolt csipketerítő volt. Ahogy visszagondolok, most is érzem a karommal az üveg hidegét, ahogy a leckét írtam rajta.

Ötödikes koromtól aztán otthon voltam, és lett is asztalom a tanuláshoz. Az is házi készítésű, sajátos darab volt, mégpedig egy felhajtható asztal az ablak alatt. A világosság garantált, odahúztam egy széket, és már forgathattam is a könyveket, írhattam a házi feladatot. Amikor a nyolcadikat elértem, édesapám a konyha feléből alakított ki nekem egy saját szobát, oda be se fért volna más, lett hát ott is egy felhajtható asztal :)
Ennél az asztalnál jártam ki az iskolát, készültem az érettségire és szereztem két diplomát. Ami éppen nem előttem volt könyv, füzet, de aktuálisan kellett a tanuláshoz, azok a mellettem lévő ágyon hevertek, este csak átkupacoltam őket az asztalra, vagy vissza a helyükre.

2001-ben, amikor már egyedül maradtam a lakásban, felújíttattam, átalakítottam. De elképzelhetetlen volt, hogy az ablak alatti felhajtható asztal ne éledjen újjá az újratervezett szobában. Így legalább meg tudom mutatni:

Persze, a dizájn és a konstrukció már sokkal modernebb, a méret azonban nem változott.

Ma már a számítógépasztal szolgál itthon is munkaasztalnak, íróasztalnak, központi helynek.

A munkahelyeimen, amilyen gyakorisággal költöztem szobáról-szobára, épületből-épületbe, olyan sűrűséggel váltakoztak az asztalok is, nem volt idejük a szívemhez nőni. Az csak az itthoninak sikerült :)


2017. április 4., kedd

Íróasztalok

Nagyjából akkor lett saját szobám, amikor iskolába kerültem. Lett íróasztalom is, bár eleinte ez egy sima ebédlőasztal volt, később aztán fiókos, polcos íróasztalt kaptam. A fiókok jobb oldalon voltak, a polc pedig alul a lábamnál. Sokat ültem mellette, mivel szerettem tanulni, igaz, általános iskolás koromban nem volt szükség rá, elég volt odafigyelni órán. Középiskolás koromban, különösen, amikor már felvételire készültem, már hosszú órákat ültem mellette matek és közgáz feladatok megoldásával töltve az időt. Emlékszem, egyszer egy matek feladat megoldás zuhanyzás közben jutott eszembe, így aztán törölközőben álltam neki a megoldásnak :).

Egyetemista koromban főleg a kollégiumban tanultam, ahol 2-3 ágyas szobákban laktam, saját íróasztallal. Otthon csak a karácsonyi vizsgaidőszakban. Az íróasztalomon leginkább a tanulnivalók, a ceruzák, tollak, asztali lámpa volt elhelyezve, és aránylag rendet tartottam :).

Amikor lediplomáztam és albérletbe költöztem, vettem egy hatalmas íróasztalt. Fontos volt, hogy nagy legyen, mert másképp nem fértem volna el a magántanítványokkal mellette. Különösen a számvitel oktatásához kellett sok hely, a naplók és akasztófák mindig nagy helyet igényeltek. Így aztán vettem egy 150 cm x 75 cm méretű fenyő íróasztalt, mindkét oldalán polcos szekrénnyel, és billentyűzet tárolására alkalmas fiókkal. Az egyik szekrényben elfér(t) a számítógép háza, a másikban a könyvek, feladatgyűjtemények. Az íróasztal több költözést is megélt már, és mindenhol jó szolgálatot tett, hogy elfért mellette két ember.
Most már évek óta nem tanítok otthon, ezért nincs kihasználva. Néha rendet rakok rajta, hogy tudjak rajzolni (de a rajzolást mostanában inkább a nappaliban csinálom, a dohányzóasztalon), néha odaülök a számítógép mellé is (de leginkább a laptopot használom, szintén a nappaliban), de az idő nagy részében szegény íróasztalom csak tárolónak van használva. Hivatalos levelek, jövedelemigazolások, csekkek, egyebek vannak rajta. Otthon ritkán dolgozom, ha mégis, akkor szinte kizárólag laptopon. A fiúknak van saját íróasztaluk (persze nem használják, az ebédlő asztalnál írják a házit).

A munkahelyemen most nagy L alakú íróasztalom van, mindenféle praktikus tárolóval és jól pakolható formában. Kényelmesen elférek mellette, a két monitorral, telefonnal együtt. Volt ennél kisebb asztalom is, értelemszerűen az iskolában, ahol éppen hogy elfértek a dolgaim. Ha nem lett volna a hátam mögött egy kétajtós szekrény (aminek egy részét használhattam én), akkor nagy bajban lettem volna. De mivel az iskolában töltött idő nagy részét úgyis a különböző termekben töltöttem, így meg tudtam oldani a kis asztal mellett is az életemet (a dolgozatokat meg otthon javítottam a hatalmas asztalomnál). A mostani munkakörülményeim azért nagyságrendekkel jobbak, mint az akkoriak :). Minden értelemben.

2017. március 29., szerda

Régi idők tanúi - folytatás

Visszajöttem, mert feltétlenül pótolnom kell, amit múltkor kifelejtettem. Hát persze, hogy a kollégiumi tanulóasztal! 

A kollégiumban nyolcágyas szobákban laktunk, vagyis két négyágyas volt középen összekapcsolva egy pici belépővel és egy nyolc személyre kialakított tanulóval. A tanulóban piros műbőr borítású székek szorongtak az ablakra merőlegesen sorakozó, egymáshoz illesztett asztaloknál, magát a tanulót pedig szürke mintás, zörgő hangot adó harmonikaajtó választotta el az előszobaként szolgáló helyiségtől.

Egyszerű íróasztalok voltak, az egyik oldalukon polcos szekrényrésszel. Az én asztalom általában a bal oldali második volt, nem emlékszem, hogy bármelyik évben másutt ültem volna. Ha a múltkori bejegyzésben azt írtam, hogy sok mindennek volt tanúja az a bizonyos otthoni asztal, akkor ugyanez nyugodtan elmondható a kollégiumi asztalról is. 

A szobánkban mindig én voltam az egyik éjszakai bagoly, jól tűrtem az éjszakázást, ha úgy fél egyig nem dőltem ki, akkor már akár reggelig is bírtam. A tanulóasztalnál töltött éjszakai óráknak felejthetetlen hangulata volt, a fejem fölött zúgtak a neoncsövek (mert azok zúgtak rendesen!) és úgy hajnali három után végigzörgött előttünk a tejes autó, a kis közértnél megállt, majd lerakták róla a csörömpölő tejesüvegekkel teli rekeszeket. A tanulóasztalnál jegyzeteltem, szótároztam, ott gyötrődtem egy-egy referátumhoz szükséges anyaggyűjtés alatt, ott írtam a dolgozatokat, aztán letisztáztam - ezeket kénytelen voltam az asztalnál végezni, mert azért olvasni általában az ágyon hasalva, fekve, forgolódva szoktam. És persze a tanulóasztalok tanúi voltak sok nagy beszélgetésnek, lelkizésnek, leginkább éjszaka a nagy csendben, amikor a többi lakó már régen aludt. A pár hónap alatt, amikor Rózsával szobatársak voltunk, sok órát beszélgettünk így végig rettentően fontos dolgokról, miközben időről-időre igyekeztünk magunkat visszakényszeríteni eredeti feladatainkhoz, a referátumíráshoz, vizsgatanítás-vázlatíráshoz, egyebekhez. Mégis, az esetek többségében a fontos témák győztek. :)

Meg kell még emlékeznem a mi kollégiumi tanulószobánk egyik sajátosságáról, a lemezjátszóról. Emlékezetem szerint volt legalább két tanév, amikor a mi szobánk őrizte az emelet egyetlen lemezjátszóját. Hogy ez valami jutalomféle kiváltság volt-e, vagy esetleg csak azon múlt, hogy a szobafelelősünk, K. Ági ügyesen lobbizott a jog megszerzéséért, már nem tudom, de a lényeg, hogy nálunk volt a lemezjátszó, ennek a helyzetnek minden előnyével. A helye mindig az ablak felőli utolsó asztal végén volt és persze gyakran bekapcsoltuk. Nappal az egész szoba hallhatta, éjszaka aztán a maradék éjszakai baglyok, akik kiszorultak a tanulóba, halkra vették a hangerőt. Több szobatársam volt angol szakos, közülük néhányan addigra már jártak Angliában is és onnan hoztak bakelitlemezeket, ezeket nagy becsben tartottuk. Ettől van az, hogy amikor a kollégiumi tanulószobára gondolok, mindig eszembe jutnak azok a zenék, például egy Beatles-lemez, az egyszerűen csak Bors őrmesterként emlegetett album. Hát... ki hinné, de így lehet eljutni a munkaasztaltól a Beatlesig. :)


2017. március 25., szombat

íróasztalaim

   A hokkedli, mint első munkaasztal Áginál! Ismerős! A miénknek fehér volt a lába és almazöld a teteje: anya festette be?... Lehet. Ezen írtam első "irodalmi szándékú" szövegeimet egy kockás füzetbe, úgy 10 éves korom körül... Nyoma sem maradt. Nem a hokkedlinek. Kár.
    A leckémet eleinte a konyhaasztalon írtam: ott volt a legvilágosabb, a legmelegebb.
Később, amikor már több könyv, füzet kellett, előfordult, hogy a középső szobában, a szőnyegen teregettem szét mindent és afölé görnyedve dolgoztam, ami nagyon bántotta anya szemét, mert legszívesebben ő mindent glédába állított volna! A rendetlenségben nyilván volt némi ellenállás is részemről... Emlékszem, ilyen földön térdelő helyzetben kezdtem el festeni is rajztanárnőnk, Emmi néni néni lelkes biztatására, ötödikben. Illusztráltam a "János vitéz" minden énekét egy nekifutásra! Csak az előszoba csempéin fértem el, mindent kiteregetve, térden. Furcsa módon sem a csempe hidege, sem a keménysége nem maradt meg...  
   Ági emlékszik még jobban, mint én, a Móra kollégium tanulószobájára, melyet vizsgaidőszakban jobban látogattam, évközben inkább az ágyamon olvastam. Sőt, szigorlatok előtt a folyosók kanyarulataiban leterített pokrócon is tanultunk éjjelente, még a telefonfülke is foglalt volt. Egy újabb kép ugrik be: éjfél után van jócskán, küzdök az álmossággal a pokrócomon. Egy ötödéves lány érkezik, kezében vodkás (vagy pálinkás) üveg, aminek az alján lötyög még egy kis maradék... "Hát te mit csinálsz itt? Azt hiszed, megéri? Inkább húzd meg ezt!"  -  nyújtja felém az üveget... Azt  hiszem, megköszöntem, de elutasítottam, mert az ízére nem emlékszem...
   Rengeteget költöztünk, így íróasztalaim is sokat változtak, mert nem követtek az új helyekre. Új hely, más környezet, más íróasztal, új élet, fel se tudnám sorolni őket. Itt, ebben a házban, ahol a 27. évet töltöm (rekord!), az írás többnyire a képen látható asztalnál történik, a képernyő előtt, az ebédlő sarkában. Pedig van egy "igazi" dolgozószoba is, a Gilbert-é, ahol könyvei születtek. Ideális hely lenne, a kertre néz az ablaka (amin ő sose nézett ki), könyvek bélelnek 3 falat. Ritkán megyek föl, a 36 lépcsőfok miatt. Amire szükségem van itt kéz alatt, lassan levándorol a földszintre. 
   Amúgy néha a konyhaasztalnál is írok, háttal a radiátornak, szemben a kerttel, de ott többnyire kézzel. Teleírtam már 2009. óta 4 füzetet (átlagban 240 oldalasak), most telik be az ötödik, 3 oldal híján...

2017. március 24., péntek

Régi idők tanúi

Igazán nem akarom itt előadni a szerencsétlen csóró kisgyermek panaszait az átkos múltból, de az tény, hogy igazi íróasztalom nekem sosem volt, sőt sokáig saját asztalom sem. Amikor még egészen kislány voltam, általában nem is asztalnál írtam a leckémet, hanem a konyhában egy hokedli előtt a sámlin ülve. Főleg télen volt ez így, mivel a konyhában volt a  legmelegebb, ott folyamatosan égett a tűz a sparheltban, estefelé a platnin nagy krumplik vagy sütőtökdarabok sültek valami összetéveszthetetlen illattal töltve be a helyiséget. A hokedlire ráfért a könyvem, füzetem, meg a tolltartóm, ez utóbbi fából készült, a tetejére virágmotívum volt festve. Egészen a legutóbbi évekig megőriztem, sőt valamikor a hetvenes években újrapingáltam a mintáját, majd pedig lelakkozva szépen felújítottam és a munkahelyemen mindig az asztalomon tartottam. Nemrég döbbentem rá, hogy már nincs meg, nem tudom elhinni, hogy kidobtam volna, pedig tényleg elveszett.

Szeptemberben, szép nyárias időben gyakran ültem a teraszon egy kerek asztalnál. Ott ugyan sok minden elvonta a tanulásról a figyelmemet, de előbb-utóbb azért mindig végére értem a tanulásnak és mégis jobb volt a levegőn tölteni a délutánt még akkor is, ha közben szívesebben rajzoltam, például öltöztető babákat teljes ruhatárral, vagy frissen szedett vadgesztenyékből és gyufaszálakból mindenféle emberkéket, állatokat, házikókat vagy talicskákat gyártottam. Íme, bizonyság: ezen a képen éppen e mellett a kerek asztal mellett ülök 1955 szeptemberében.

Középiskolás éveim alatt egy varia asztalnál tanultam (van-e még, aki tudja, mi az a varia asztal?), ugyanennél, mely ma is itt áll a szobában. Nem használhattam igazi íróasztalként, mert a nagy szobában állt és így minden este el kellett róla pakolnom a szétteregetett iskolai könyveimet, füzetet, atlaszt, függvénytáblázatot, szótárt, vonalzókat, egyebeket, ugyanis a nap többi részében ő volt "az" asztal a nagy szobában. Aztán amikor délután hazaértem, ismét tanulóasztallá változott, estig megint az én iskolaszereim borították. Ott szenvedtem a nehezebb tananyagokkal, főleg a kémiával, ennél az asztalnál próbálta apám megértetni velem a vegyértékeket, gyököket, fene tudja, miféle atomok egymáshoz kapcsolódását, nem sok sikerrel, mert a kémiához finoman szólva reménytelenül tehetségtelen voltam. E mellett az asztal mellett készültem az érettségire is, májusi-júniusi kánikulában, megtámogatva anyám felejthetetlen almáspitéivel és egyéb süteményeivel, de amennyire emlékszem, még azok sem igazán enyhítették szenvedéseimet. Szóval, sok mindent átélt ez az asztal az elmúlt ötvenvalahány évben! 

Felnőttként aztán lett saját asztalom igen változatos funkciókkal: íróasztalként, rajzasztalként, varróasztalként, vasalóasztalként, esetenként barkácsolóhelyként is szolgált. Ja, és néhány évig erre szereltük fel a kötőgépet is. Ennek megfelelőek voltak a sérülései is, pár év alatt már inkább látszott valami lepusztult műhelyből a lakásba hurcolt, agyonkopott, farigcsált, lyukakkal és sebhelyekkel tarkított munkapadnak, mintsem íróasztalnak. Amikor először elköltöztünk, már nem hoztam magammal, azt hiszem, tűzifa lett belőle. Végül is, előbb-utóbb ez az asztalok sorsa.

2017. március 5., vasárnap

Mikrokörnyezet




Ha felemeltem a fejem, a napköziben a tanári asztalra esett a pillantásom.  A katedrabútor régen valami vékony furnérlemezből készült, halvány sárga-drapp festéssel idézték rá a fa erezetét. A katedrán Nagyika ült, ő volt a napközis tanító néni 1954-ig. Szemüveget viselt a naplóíráshoz, ajkát szigorúan összezárva tartotta. Amikor a délutáni szünetben megkérdezte, ki megy a Francia utcai Népboltba kenyérért, mindjárt jelentkeztem. Persze, már mosolygott, nem sokáig bírta a szigorúskodást. Ketten-hárman mentünk kenyérért, a napközi népe minden délután megszavazta, mit hozzunk mellé. Lehetett választani: zsírt, kristálycukrot, margarint, dobozos gyümölcsízt vagy Hóvirág sajtot. Nagyika fölszeletelte a kenyereket, kétkilós félbarnák voltak, azóta se ettem olyan jót. A cukrot mindenki egy darab papírra kapta, abba mártogattuk a frissen kissé ragadós kenyeret. Uzsonna után takarítottunk és folytattuk a tanulást.
*
A középiskolában tanulószobás voltam. Ha fölemeltem a fejem, a tanári asztalra esett a pillantásom. Ott ült Vozáry Katinka néni, töri szakos tanárnő, nagyon öregecske. Ültében gyakran elbóbiskolt.
Egy óra múlva az énektanárnő váltotta fel Katinka nénit a katedrán. Addigra elfáradtunk a padokban, és pihenésül röhigcséltünk. Az énektanárnő elég goromba volt. Csúfolt bennünket így: -"Hihihi, ránéztem a macska farkára". Gyorsan megkomolyodtunk, mert a macska farka tényleg nem nevetséges. Bár, a képzelődés már akkoriban is könnyen ment nekem, az imbolygó csíkos farok: nahát, szóval hihihi. "Menj ki fiam a folyosóra, ott röhögd ki magad."
 Nemsokára jött a földrajztanár. Fekete bajszos alak, szája görbe, pillantása szűkre húzott, gyanakvó. Pfff. Otthon máshoz voltam szokva.
Három óra eltelt valahogy a tanulószobán. A jobb napokon, hetente kétszer délután énekkarra mentem. A karvezető öreg bácsi nem tudott fegyelmet tartani. Annyira sajnáltam szegényt, pedig milyen jó lett volna több szólamban énekelni, de úgy, hogy a gyerekek néha bele is nézzenek a kiosztott kottákba.
Négytől ötig, ha nem volt karének, majdnem minden nap Ilonka néni, az osztályfőnököm jött be tanulószobai ügyeletre.  Sápadt arca, dauerolt, korán őszülő haja,  kedves félénk mosolya volt. Mit olvasok mostanában, titkos otthoni polcok hátsó traktusában fölfedezett könyvekről suttogtunk, nem ám a többi tanulnivalóról. Ez volt első gimnáziumban a Tömörkényben. A következő évet a Ságváriban kezdte az osztály, ott minden más volt.  
Mikroélmények az iskolában: akár folytatni lehetne.

2017. március 2., csütörtök



Íróasztal, varróasztal, rajzasztal, tehát kinek-kinek alkata és kedve szerinti munkaasztal, de főleg: mi volt régen az a közvetlen környezet, ahol tanult, dolgozott, alkotott, és ha felemelte a fejét, milyen tárgyakra esett a tekintete. Úgy is mondhatnám, mikrokörnyezettanulmány. 


--------------------------
(A képen Gárdonyi Géza íróasztala egri házában)

2017. február 22., szerda

Napirendről - magyarázkodással fűszerezve :)


Nagyon-nagyon régen nem írtam már ide, remélem, nem utáltok ki ennyi idő után J.

A mostani téma a legjobb arra, hogy elmondjam, miért is nem tudtam/tudok írni ide, pedig szeretem ezt a blogot, és nagyon sokszor eszembe jutott, hogy írni kellene, de hát egyszerűen nem fér bele az időbe. Illetve sokkal ritkábban fér bele, mint én azt szeretném.

Most már egy ideje egyedülálló anyaként funkcionálok, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy a fiúk sokat találkoznak az apjukkal, de ha valami sürgős és váratlan van, akkor szinte biztos, hogy nekem kell ugrani. Néha bevethetők a nagyszülők is, de egyre kevésbé, hiszen ők sem lesznek már fiatalabbak.
Mindemellett a munkahelyemen már több mint egy éve igazgató vagyok, ami szintén nem kevés feladatot jelent, ráadásul nemzetközi területen, azaz időnként utazni is kell (tavaly 12 különböző országban jártam, októberben minden héten máshol, ami azért fárasztó nagyon, mert megyek-tárgyalok-jövök, és általában sem városnézés, sem pihenés nem nagyon fér bele a sűrű programba, vagy csak nagyon rövid idő, hogy épp emlékezzek rá, hol is jártam éppen).

A sok program miatt komolyan veszem a napirendet, a rendszert azt életünkben, mert azt vallom, hogy a gyerekeknek is könnyebb, ha tudják, mihez kell alkalmazkodni.
Reggel én 6.10-kor kelek, őket fél hétkor keltem. Előfordul, hogy addigra már felébrednek, és játszanak a telefonon vagy tableten, de sokszor alszanak fél hétig. Gyors reggeli (sosem hagyjuk ki), fogmosás, öltözés, és 7-kor már indulunk is. Elviszem őket a suliba, aztán megyek dolgozni, általában 8 előtt beérek, közlekedéstől függően néha már fél 8-ra.
A munkaidő hivatalosan fél ötig tart, de a vezetői állás előnye (ami amúgy hátránya is) a rugalmasság. Így aztán hétfőn négykor elindulok, hogy el tudjam vinni a fiúkat edzésre, de sokszor viszem magammal a laptopot, és amíg ők vívnak, én ülök a kispadon és dolgozom. Edzés után sokszor még tanulni kell a naggyal, most lett ötödikes, nehezen szokik hozzá, hogy ez már nem az alsó évfolyam, amikor csak oda kellett figyelni órán. Tanulás után, ha van még idejük, játszhatnak, aztán 8 körül zuhanyzás és legkésőbb fél 9-kor már alszanak (na jó, néha csak ágyban vannak, de 9 előtt azért el szoktak aludni).
Kedden elvileg az apjuk jön hozzájuk délután, ilyenkor szoktam tovább bent maradni dolgozni, ha szükséges, illetve ilyenkorra időzítem a magánprogramjaimat (barátok, vásárlás, doki, okmányiroda, egyebek). Szerdán fél ötkor szigorúan el kell jönnöm, mert viszem őket megint edzésre fél hatra, edzés után ugyanaz a program, mint hétfőn. Csütörtökön megint apás nap van, de elég sokszor előfordul, hogy mégsem tud jönni. A fociedzésre a nagyszülők viszik őket, de időnként nekem kell értük menni. Pénteken rövidebb napom van, munka után még elmegyek fallabdázni, aztán megyek a gyerekekért. Ha apás hétvége van, akkor 6 óra körül átviszem őket a nagyszülőkhöz, ha velem vannak, akkor még pénteken gyorsan megcsináljuk a hétvégi házi feladatokat, hogy ne kelljen szombaton és vasárnap tanulni.

A hétvége változó, gyerekekkel mindig van valami program (van, hogy minden héten megyünk focimeccsre, főleg a kicsivel, aki nagyon ügyes kapus), ha egyedül vagyok, néha csak nézek ki a fejemből, annyira ki vagyok merülve.

A munkanapok nagyon nehezek tudnak lenni, különösen, ha valami komolyabb feladat is áthúzódik egyik napról a másikra, olyankor legalább a telefonon követem az e-mailjeimet, miközben mondjuk épp matek feladatot gyakorlok nagyCs-vel. Tudom, hogy ez annyira nem jó, de nem mindig tudom kikerülni. Alapvetően próbálok olyankor dolgozni (ha szükséges), amikor ők már ágyban vannak.

Magánéletre aránylag kevés időm, lehetőségem van. Most ez jó így, de azért van bennem hiányérzet. Ezért aztán idén többször „magamra erőltetem” a színházat (januárban volt már egy előadás, áprilisra már két előadásra is van jegyem), néha éjszakába nyúlóan olvasok szépirodalmat (ez sokáig elmaradt, mert egész nap olvasok, és estére már ahhoz sincs kedvem), igyekszem többet mozogni (legalább otthon szobakerékpárral, de azt hiszem, újra fogok úszóbérletet is venni, tavaly ősszel nagyon bevált).


Az életem, és így a napirendem is a munka és a gyerekek körül forog J. Hát ezért van az, hogy ritkán jutok el közétek. 

2017. február 16., csütörtök

idő(t)!

2012. február 16..
sose tudtam beosztani az időmet...
iskoláskoromban gyönyörű napirendjeim voltak, mindenféle foglalkozásokkal, nem igen maradt u.n. szabadidőm... talán az volt a jó! a szabadság elkényelmesít, látszólag megnyújtja az időt, valójában viszont egyre jobban felgyorsult, és/vagy én lettem lassú. Szóval állandóan el vagyok maradva mindennel, el vagyok csúszva az idővel, a ma átmegy a holnapba, és így is mindig marad restancia, aludni viszont kell(ene), s eleget (épp most olvastam valahol hogy a kevés alvás és az A. kórra való hajlam egyenesen arányos), szóval korlátok, határok mögé kéne szorítani a tennivalókat, nem átvinni, más napokba, hetekbe... évekbe?!... különben is mit tudom én, meddig van erre lehetőség... hiszen nem korlátlan az időm... nagyon is nem ...(már csak azért is kellene nekem is korlátozni, előbb. )
"kizökkent..." (már megint)....
...és még mindig! (2017. febr. 16-án)

2017. február 9., csütörtök

Napirenddel vagy anélkül?

Amikor én még kislány voltam, iskolás, sőt nagyobb iskolás, felsős, meg gimnazista, akkoriban a reggeleknek az volt a menete, hogy miután a család feltápászkodott - mely tápászkodás főleg rám volt érvényes, a szüleim nem engedhették meg maguknak az időhúzást, vagy hogy kéressék magukat és a kelj már föl, fél hét van ismétlődő felszólításra még mindig csak dühös fal felé fordulással reagáljanak,  szóval, előbb-utóbb leültünk reggelizni a konyhában. Vajas- vagy zsíroskenyér volt a reggeli, rajta télen esetleg kis kolbászkarikákkal, máskor Mackó-sajttal, de leggyakrabban vajaskenyeret ettünk  lekvárral vagy mézzel, ehhez pedig általában pótkávéből készült tejeskávét ittunk. Ééés... mindeközben szólt a rádió, minden reggel, hírek, időjárásjelentés, zene. Ami ezekről a reggelekről feltétlenül eszembe jut, az a rádióból szóló zene:  Vörös Csepel, munkásőr-induló, Geier Flórián dala, gyermekkórus a reggeli tornáról szóló vicces dallal, Ifjú Gárda induló, hasonlók. A reggeleknek hangulata volt. Hogy ezekkel az aláfestő zenékkel tarkított hangulata? Hát kérem, akkoriban ezt kaptuk, ahogy ma mondják: ezt dobta a gép. Sok-sok évig, annyira, hogy én például közben kijártam az iskolákat. :) 

Reggeli nélkül nem indulhattam el az iskolába, ezt megszoktam. Általában tízórait is csomagolt Anyu, két vajaskenyér közé tett valamit, mondjuk sajtot és zöldpaprikát, de a legjobb az volt, amikor rántotta volt két szelet kenyér közt. Amikor kora délután hazaértem, már ott volt nálunk nagymamám és megmelegítette az ebédet. Ebédeltünk, aztán tanulnom kellett, meg hát ott volt a hegedű is, gyakorolni is kénytelen voltam, de ezt, ha csak tehettem, elblicceltem, nagymama nem volt szigorú, inkább hajlott a cinkosságra, szíve szerint bármit megengedett volna az ő egyszem unokájának. Napirend, na, olyan nála nem volt, legalábbis ha csak rajta múlt volna, akkor azt csinálok, amit akarok. :)

A hét hat munkanapja (igen, szombaton is volt iskola) hasonló rend szerint zajlott, de szombaton késő délután vagy estefelé takarítottunk. Anyu megkövetelte, hogy segítsek, kisebb koromban csak a portörlés volt az én reszortom, később aztán már mindent közösen csináltunk, hamarabb is végeztünk így. Nem szerettem takarítani, bevallom, egyik munkafolyamat se volt ínyemre, rendszeresen vitába bocsátkoztam ama kardinális kérdést illetően, hogy dehát miért kell a bútorok oldalait is letörölni? Merthogy szerintem azokon nem tud megállni a por. Így elvoltunk anyámmal, én próbálkoztam, ő replikázott, de mindig ő győzött, természetesen.

Hogy manapság nálam van-e megszokott rendje a napoknak, a hétnek, az életnek? Egyre kevésbé. De hogy ez jó-e, igazán nem tudom. 




2017. január 31., kedd

Szabadon

Családunk bája,
hogy nincs alapszabálya.
Ugyanez vonatkozik a napjaim beosztására.
Soha nem bírtam (gyerekként sem) az egykor divatos „Franklin-táblát”. Lehet, hogy Franklinnak bejött, nekem nem. Hogy egész nap azon tipródjak, hogy megfeleljek a piros pontoknak és a feketéktől meg ódzkodjam? Na nem! Semmi természeteset nem találtam benne.
Gimnazista koromból őrzöm egyik tanárunk által citált szállóigét (valamelyik magyar kutatónak tulajdonította): „Kétféle laboratórium van. Az egyikben patikatisztaság uralkodik, a másikban pedig munka folyik. Lehet, hogy a padlón beleakadsz egy dinnyehéjba, vagy fuszeklibe, de nem ez a lényeg.”  
Egyik kedvenc viccem egy karikatúra. Kopasz pasi ül az íróasztalnál, jobbra elvágólag és nagyságrendben sorakoznak a tűhegyesre faragott ceruzák, mellettük egy vonalban a radírok. A kép alatti szöveg: „Ki mondta, hogy én egy undok precíz vagyok?”
Mindezek ellenére munkámban a tökéletességet céloztam meg, tudván, hogy a legjobb akarattal se lesz egyetlen elkészült anyag se tökéletes. (Látott már valaki hibátlan könyvet?)
Ami pedig a napirendet illeti – jelenthetem, hogy mégis létezik, de fenemód rugalmas.
A saját köreimben ugyanis azt tanultam, hogy a jobbért a jót azonnal ott kell hagyni. Nemritkán élek ezzel az alapelvvel.
Az persze nem megy, hogy a reggeli gyógyszert este vegyem be, a vízhajtót meg éjszakára.      
Mindenesetre merev időpontok nincsenek.
A napindítás forró feketével és tájékozódással, internetbe való belekukkantással kezdődik, majd közel egy órás néma elmélkedéssel folytatódik, amikor szeretteimre, a világra, a természetfelettire, az ifjúságra, a vallásra, az ismerősökre, a családokra, a lelkek vezetőire, az elhunytakra és a világ zűrzavarai közepette élőkre gondolok. A téma nem nóvum. Posztjaimban bőven benne vannak.
Reggel misére járunk (mindig nyolc órakor kezdődik), hacsak közbe nem jön valami: gyerekvigyázás, más váratlan esemény. Utána valamikor reggeli.  Délben vagy később ebédelünk.
Közben olvasok, írok, ha jobb az idő sétálok, fotózgatok. Délután olykor unokázunk szükség szerint. Éltetnek a kis lurkók, de alapelvem: Ajtónk nyitva áll, ám nem ragaszkodunk a rendszerességhez a megjelenésben. Ha jönnek, mindig örülünk.
A napirendet nem érinti, mert kedvem szerint a szintetizátor elé ülök-állok, és kalimpálok rajta minden előzetes elhatározás nélkül. Amerre visz az ihlet, az emlékezet.
Megveszem a fülesbagoly rejtvényfüzetet, (Olaszmódra típusú agytorna), ha kivégeztem, kidobom. Elég bizarr.
Több-kevesebb rendszerességgel könyvet olvasok. A tévét nem igazán szeretem, nem szólítanak meg a szappanoperák, se a reklámok. A propagandát utálom, a sorozatokat kerülöm, a krimi nem az én műfajom. A mezzo csatornát szeretem, szeretem behatárolni, és ha lehet pontosan megfejteni, hogy az éppen hallott-látott zenemű kinek az alkotása.
Későn fekszem, mert hajnalban így is kidob az ágy.

2017. január 29., vasárnap

Kár, hogy nem beszél


A macska időérzéke csodálatosan működik Télen-nyáron délután 5 órakor odaül a tényérja elé, szemét le nem venné  a hűtőszekrény ajtajáról. Igaz, hogy sose kap semmit hidegen, de talán megfigyelte, hogy a mi vacsoránk onnan kerül elő. Az óraátállítás néhány napig okoz zavart nála, inkább korábban jön, mint később, le ne maradjon valamiről.
Az erős mínuszokba nincs szívünk kizavarni szegényt, így vacsora után megszokta, hogy felugorhat a radiátorra, és onnan legalább éjfélig nem is kell sehová mennie. A teraszon papundekli doboza van, benne mindenféle bélelés, gyapjúpárna, a saját bundája meg mennél hidegebb van, annál sűrűbbre nő.
Néha köhög. Aggódunk.
Éjjel benn maradhat, amíg le nem fekszünk. Én már éjfél körül nyugovóra térek. A ház ura  internetezik fél háromig. Macskabácsit ekkor kiküldi, én viszont nemsokára fölkelek, mert szól az ébresztőóra. Hajnali 4 órakor beegedem szegény vacogó állatunkat. Ilyenkor kicsit eszik, aztán az ágyam elé hasal, dorombolgat, ravaszkodik. Fölteszi a fél mancsát a paplan szélére, figyeli, mit szólok hozzá. Hunyorogva nézem.  Egy idő múlva fölrakja a másik lábát is, de még nem ugrik. Megmoccanok, ő visszahúzódik, tudja, hol a helye.
Reggel 8 órakor kimegyek kávét főzni. A macska előttem üget, most nem eszik, leül a másik tányérja elé, ebben kap tejet. Lefetyel, majd kimegy, ha süt a nap. Ha nem süt, fölugrik a radiátorra, onnan le se jön délig. 10-kor reggelizünk, közben megbeszéljük, hogy van a macska, hogyan töltötte az éjszakát, mit evett, mit nem evett, mit hozzunk neki a Tescoból.
Télidőben hamar sötétedik. A ház ura délután 4-kor kimegy, megtölti a fák alatt a madáretetőket, hogy kora reggel találjanak valamit a cinkék  meg a többi éhező. Az új nap nálunk estefelé kezdődik, rendje ugyan nincs, csak szokásaink vannak.
*
Cila, Cilu, Cinciri-Minciri,
Behálóznak a mozdulatai.
Itt sétál az íróasztalomon:
nők vonulnak át tükrös agyamon.
Ha valami jó az eszébe jut,
mint két szikrázó, vörös alagút
gyúl s mélyül rögtön kék-sárga szeme.
Légy zümmög tova - szinte száll vele,
s aztán tíz percig nézi a plafont:
mi az a gyanus kis fekete pont?
Az imént papírral futballozott,
függönybe, szőnyegbe csavarodott,
most felugrik, a fűtőtestre ül,
könyvekre, az a helye. És örűl
- nem, nem örűl: ásít, nyujtózkodik,
végül göngyöleggé kunkorodik.
Cilu, Cinciri, hófehér Cila!
Úgy sajnálom, hogy nem beszél soha.
(Szabó Lőrinc verse)


2017. január 27., péntek

Megmagyarázom, mert elég nehéz egy szóval kifejezni, mire is gondolok. Életünk, napjaink rendje, szokásos cselekvéseink rendje, életszakaszaink megszokott, ismétlődő vagy változó napi szokásai - meg úgy egyáltalán, van-e vagy netán nincs "bejáratott", betartott napi- vagy heti rend? És ha van, mitől változhat? Vagy ha nincs, miért nincs? 
Szóval, mindenféle  ilyesmiről beszélgessünk.



2017. január 13., péntek

Visszapillantás 2016-ra

   Ideje lenne már megírnom ezt a 2016-os visszapillantást, hiszen majdnem január közepén járunk!... Amúgy tetszik is a téma, de tudom, hogy minimum 1 órat vesz majd el az időmből. Na és? Nincs-e belőle korlátlan mennyiségben? Majdnem.
   Kezdjük az áttekintést: az új év nagy náthával, de jó hangulatban kezdődött a gyerekekkel, a tengerparton. Elsején kisétáltuk magunkból az evés-ivást, a virrasztást, de a kb. 4 km-es gyaloglás a metsző szélben, ha serkentő volt is a vérkeringésre, de azóta is fáj a jobb térdem (amely november végén újabb zúzódást szenvedett a pincelejáróban...).
    Végiglapoztam a blogom: majdnem olyan, mint egy napló (csak nincs benne minden). Kiemelkedő eseményeit a néhány múzeumlátogatás képezi. Mindjárt március elején itt a belga határ túloldalán, Mons-ban, Claire D. fotókiállítása egybeesett az első tavaszi símogató napsugarakkal. Mégis ezt a mellékelt képet választottam magamnak, mert úgy éreztem, hasonlít a mostani életemre: én legalábbis ilyennek érzem... Alacsony horizont, óriási, fenyegető égbolt s a bal sarokban egy magányos fa álldogál... Ha optimista akarok lenni, akkor a lassan felszakadozó felhőkre koncentrálok...
   Március elején a nőnapi felolvasásom sikere pár napra felröppentett egy rózsaszín felhőcskére: jól esett érezni, hogy teljesen idegen közönség számára sikerült közvetítenem a szavak (mégpedig eredetileg számomra idegen nyelv szavai) segítségével egészen mélyen rögződött érzéseket, s melyek bennük is rezonanciát keltettek!...
   Aztán lassan eljött a tavasz és a tárlatra készülés szokásos megfeszített munkaüteme.  Rövid kirándulás Senlis-ba, Séraphine képeit élőben is megcsodálni, majd júliusban a tengerpart egy-két hétre a gyerekekkel... Július 14-e, az őrült kamionos terrortámadás az ünnepi tüzijáték kellős közepén Nice-ben... S még aznap éjjel Esterházy Péter halála. 
   Július végén elindultunk Magyarországra, öten az autóban. Két éjszakára megálltunk Bécsben, hogy megnézhessem kedvenc festőimet a Leopold-Museum és a Belvedère falain. Akkor még nem tudtam, hogy ez az év a tárlatlátogatások éve lesz, amit különösen  imádok... Pihenés, családi összejövetelek, badacsonyi kirándulás, majd röpke találkozás hajdani kedves diákjaimmal negyvenegynéhány év után...Minden esemény, benyomás, színek, ízek és érzelmek táplálékként szolgálnak az eljövendő hónapokra, melyek igen sok fizikai és lelki energiát igényelnek.
    A következő négy hónapból két eseményre emlékezem szívesen: a Lens-i Louvre-ban nyílt, a mezopotámiai kulturát bemutató kiállításra és Pierre Alechinsky nagy tárlatára Le Cateau-ban. Ezekről blogomon kimerítően beszámoltam, nagyon sokat jelentettek nekem.
   Természetesen ide tartoznak az unokáimmal töltött kis szünetek, barátaim társasága, a magányos elmélyülések. Lassabban, de mélyebben szántom az életemet...