2016. szeptember 26., hétfő

Történetek a barátságról

A barátságról...
Azt hiszem, inkább fiatalkori téma.
Egyszer anyósom azt mondta, hogy idősebb korban nehezebben kötődnek barátságok. Akkor azt hittem, túloz, hogy meglehetősen zárkozott természete mondatja vele.
Most, amikor már lassan elérem az ő akkori életkorát, rájöttem, hogy igaza volt. 50-60 év után legfeljebb többé-kevésbé szoros, kellemes kapcsolatok szövődnek, de barátságok nemigen...
Hát akkor mi is az a barátság?
Isztambuli szilveszter
Visszagondolok gyerek- és kamaszkoromra. Volt egy osztálytársam, akivel sokszor összekaptunk az általánosban, középiskolás éveinkben pedig bensőséges barátnők lettünk. Ha délután összejöttünk, alig bírtunk elválni: ő engem, én őt kísértem a sarokig, többször is, oda-vissza. Sokat nevettünk, sok bizalmas gondolatot is megosztottunk. Aztan elváltak útjaink, én Szegedre kerültem, majd tovább sodort az élet. 

A moszkvai év alatt B. M. csoporttársammal laktunk egy szobában, két orosz lány társaságában. Közös füzetbe vezettünk naplót kalandos moszkvai évünkről, még randevúinkra is együtt jártunk: biztonságosabb volt! Nemegyszer előfordult, hogy kis flörtjeink tárgya a barátnőhöz fordult segítségért, ha el kellett símítani valamilyen félreértést!

Aztán is jöttek barátságok, s amikor férjhezmentem, már házaspárok között szövődtek többnyire. Amíg különböző országokban éltünk, a francia kolónia tagjai meglehetősen összetartottak. Isztambulban leginkább két kb. korunkbeli házaspárral jártunk össze hétvégeken, vendéglőbe, kirándulni, ide-oda. Gyerekeink korban egymást követték, mint az orgonasípok. Sokszor táboroztak le egyikünknél-másikunknal hét végén. A karácsonyt, szilvesztert együtt ünnepeltük 6 éven át, mert a törököknél nem volt karácsonyi szünet.
Itt is sok embert ismerek, összejárunk, s ha bármi bajom van, azonnal többen is a segítségemre sietnek. 
Talán én letten zárkozottabb, ki tudja...

Itt, északon...

2016. szeptember 23., péntek

Miben hasonlítunk, miben különbözünk?



Ha túl sok a hasonlóság, egy idő után unni fogjátok egymást. "Már megint!" - mondod, és titokban belátod, hogy te se csináltad (gondoltad) volna másképpen. Olyan emberhez vonzódsz igazán, aki picit túlmutat a korlátaidon, rádöbbent valamire, amire eddig nem gondoltál, megmutat valamit, amit eddig nem ismertél, így nyújt a barátsága érzelmi és ismereti többletet. Ragaszkodsz hozzá. Ő pedig szívesen veszi tőled azt, ami belőle hiányzik, vagy csak nyomokban van meg. Például elámulva látja, milyen ügyesen varrsz, miközben ő egy öltést sem tud türelmesen összehozni. Csodállak, ezért is szeretlek.  Viszonzásul csak önmagamat adhatom. Eszmecsere, érdeklődés, támogató figyelem, segítség, szeretet. A barátság tartalma nagyjából ennyi. Bár ugyanez kijár a családtagoknak is. A barátság fennmaradásáért tenni kell valamit, a családba beleszületünk.


Ezzel a lánnyal 62 éve vagyunk barátnők. Néha lazult a kapcsolat, néha szorosabbra zárult. Együtt lettünk gyerekből felnőttek. Ha nem költözünk Pestre, gyakrabban találkozhattunk volna. Bármilyen hosszú kihagyás után mégis ott  folytatjuk a beszélgetést, ahol abbahagytuk.    

A barátságról

A barátság roppant
gazdag fogalom, és kimeríthetetlen. Szűkebb csoportomban történt, hogy egyikünk
azt mondta: YX már majdnem a barátom volt. Meghallgattuk, és nem igazán
értettük, hogy miért nem tudott egészen baráttá lenni? Ugyanott, ugyanakkor
elhangzott a másik véglet: Ti, akikkel egy közösséget alkotok, mind a barátaim vagytok.


Most kicsit a nemek felől vizsgálom. Két férfi és két nő hamarabb lesz barát,
mint a vegyes párosok. Utóbbiak vagy elhidegülnek, vagy intim kapcsolatba kerülnek,
így kevésbé valószínű, hogy barátság marad a viszonyuk. Szoktam mondani: egy
ilyen vegyes páros barátság olyan, mint két mágnes, amely természeténél fogva
össze akar csapódni. Sok felesleges energiát emészt, hogy az intimitás fokát ne
közelítsék a szokásosnál jobban, azaz intim szférájukba ne engedjék a másikat.

A barátságról gondolkozva idehozok egy képet az olajfák hegyén történtekről. Jézus
elfogásakor a csapatot vezető Júdáshoz intézi szavait: Barátom, mi végre
jöttél? Tudván tudja, hogy barátja elárulta. Mégis így szólítja: barátom.

A barátok félszavakból értik egymást. Tűzbe teszik egymásért a kezüket, kitartanak
egymás mellett jóban, rosszban, sőt sok esetben nyilvánvaló világnézeti és
politikai véleménykülönbségük ellenére is kitartanak egymás mellett. Semmi sem
számít, mert barátok. Kitartanak, mint Róbert Gida Micimackó mellett, amikor
így szól: Csacsi öreg medvém.

Szép leírást ad a barátságról A kis herceg írója: A. de Saint Exupéry. Nem ragozom
tovább. Inkább megjegyzem, hogy a barátság nem fordulhat senki ellen, pusztán
arról szól, hogy erőink végesek, és képtelenség mindenkivel a barátság
kötelékét létrehozni. A többiek viszont a bibliai felebarát (atyafi)
kategóriába esnek, és személyválogatás nélkül mindenkit megillet az ártatlanság
vélelme. Célszerű meghallgatni mindenkit, és erőnk szerint segíteni emberségük
kiteljesedésében. 

2016. szeptember 19., hétfő

barátságok, szabóságok...

a barátság gyönyörű, nagy téma, nem akarom sem kihagyni, sem ezzel a kis előzetessel elintézettnek tekinteni---de ez elkészült már. a gyerekkori emlékeimet írtam(írom?) meg versformában mostanában (ürügy: unokám kérte, meséljek a kiskoromról... jöttek így az emlékek , emlékcserepek- bár sok közülük még nem neki való) (anyja szerint az én egész gyerekkorom nem...:(  na és nekem való volt? - jut eszembe)

mindenesetre most kapóra jött ez a z emlékezés két kis általános iskolai ,(alsó tagozat!) Szabó nevezetű barátnőmről írtam itt, igy:,,,,


szabóságok

alsóban két
barátnőm van
mindkettő Szabó

Sára, meg Anikó
de ők 
nem barátnők…

Sára a töltés mellett lakik
a nővérével és
özvegy tűzoltóné anyujával
aki nagyon szigorúan
neveli őket
mint egy agitátor
még anyukámra is rászól
elég keményen
mért nézet meg velem
nem nekem való filmet
Rettegett Ivánról

Anikó a szomszédban
az orvoslakban él
cuki kishúgával
gyerekorvos apukával
ki hivatalból kedves
s anyukájuk is az
sudármagas
de nem néz le
bennünket
gyerekeket se
igaz, nem is ül 
közénk 

egyszer szülinapomra
Kővirágot vesz
Bazsovtól, 
de csak a fehér hátlapot látom
a piacról hozott hálóból
kikandikálva
mikor épp náluk játszom
s azt mondja rá
valami orvosi könyv
de a zsúrunkon felismerem…
Anikó ezt hozza nekem
ajándékba

Sári messze lakik
és havas télen van a szülinapja
az egyik szobájuk földes
de nagyon tiszta….
le is lett locsolva
de azért ezen elcsodálkozom
hogy lehet föld egy házon belül…
visszafelé a
hosszú utat kétszer is megteszem
a hideg s havas sötétben
haza és Sáriékhoz meg vissza
mert a kapunkban nem találom
az anyutól kapott
egyforintom….
majd visszafelé másodszor
lemondó szomorúan
a kapunkban
lelem meg
mert ott is szórhattam el…
még mikor fejvesztve kerestem

ha Anikóéknál vagyok
a szomszédban ott
csendben kell játszani
mert lepisszegnek
bennünket
a nagyok
azt utcára figyelve
lehúzott redőny mögül
valami baljóst sejtetnek

gyönyörű régi játékaik vannak
hatalmas fényes szekrényekben
ritkán láthatjuk
csak sóvárogjuk
dobozaiból mindet
a doktorbácsi apukáé volt
kisgyerek korában
valaha a régi világban…
s még most is félti
ettől az újtól
s előlünk
elzárva

Anikó szereti a virágokat
gyűjtjük a magokat
el is ültetjük
az árokszélen
de arra már nem emlékszem
belőlük virágok kinőttek-e
valaha

Anikó befelé rakja a lábát
mások azt mondják rá
hogy csámpás,
de nekem nagyon tetszik
ez a járás
csodálom
és le is utánzom…

Sári meg különös szögletes betűkkel ír
a padban is szálegyenesen ül
s derékszögben
hátratett kézzel
az a-i olyanok mint egy-egy négyzet
hát én is kikísérletezem
ezt a geometriát
s a sáris írást
magamnak is
elhagyva érte
korábbi
szép s szabályos
gömbölyű betűim

ahogy sikkes járásom is
anikós csámpásra cserélem…

csak hogy hasonlítsak rájuk
most se értem...

s nem is tudom
vajon leszoktam-e arról
hogy a rosszat
utánozzam
a jó helyett
puszta barátságból
vagy rajongásból

csak remélem, 
le, igen

s nem hagytam
később soha
átszabni magam
holmi szabókkal…

bár kis barátnőim fel kell mentenem
önként s szabadon követtem őket
mint később a tanítványaim
a frizurám és az öltözékem.
ami nem volt ínyemre
egy csöppet sem –-

hiszen azt akartam volna
megtanítani
hogy mindenki 
legyen önmaga-
legjobb változata

talán ezt is 
tanulták tőlem
bár ezt még magam is
csak tanulom
míg csak élek

   

2016.ápr 20                


a fotó általános iskola 3. osztályunk, természetesen rajta van mindkét Sz. barátnőm és én is, de  nem árulom el, ki hol áll ill. ül :)





2016. szeptember 11., vasárnap

Tessék nézni! Ezt neked hoztam!

A tegeződés-magázódáshoz kapcsolódik életem egyik nagy csalódása. Édesapám folyvást mondogatta: "Meglátod, ha leérettségizel, majd mindenki összetegeződik veled! A polgári világban ez így szokás, az érettségizett ember ezt már kiérdemli."

Aztán letettem az érettségit, és a számos nagynéni-nagybácsi közül egynek se jutott az eszébe, hogy akkor mostantól tegeződjünk. Legtöbbjükkel egész élete során sem jutottunk el odáig, miközben nagyon jó viszonyban voltunk, és ez számomra is így volt természetes. Volt, aki már nagyon-nagyon felnőtt, dolgozó ember koromban ajánlotta föl, nehéz is volt átállni.
A gimnáziumi tanáraink se ajánlották fel a tegeződést, volt köztük, aki ekkortól inkább magázni kezdett bennünket, nagyon furcsa volt az is.

A munkahely már magától értetődően hozta magával a kollegák közötti tegeződést, a főnökökkel ez nem feltétlenül volt így, különösen férfi-nő viszonylatban. Volt olyan főnököm, akivel például akkor tegeződtünk össze, amikor már elváltak az útjaink.
Ma ez sokkal természetesebb, korra, nemre, beosztásra való tekintet nélkül mindenki mindenkivel tegeződik, és, bizony, már jó ideje én ajánlom ezt föl az ifjabb munkatársaknak, egyedül a diákmunkás/gyakornok fiúk a kivételek, azok tisztelettudóan tetszikeznek, a lányok, ha tudnak, tegezhetnek, de látom, ma ez éppúgy gondot okoz, mint nekem fiatalkoromban.

Az általános bolti tegeződésbe én nem szállok be, elég öreg vagyok ahhoz, hogy a pénztáros lánykák ne sziával kezdjék el beütni, amit vásároltam.

Egy érdekes terület, ami talán keveseknek ismert: tegeződés-magázódás az egyházon belül. Az etikett szerint mindig a felszentelt személy kezdeményezi a tegeződést, függetlenül az életkortól és a férfi-nő relációtól.  Ezt, persze, lehet kedvesen, udvariasan is: Kérhetem, hogy tegeződjünk?
Történt egyszer, hogy akit nagyjából velemkorú, fiatal papként ismertem meg, az idők folyamán püspök lett belőle. Amikor először találkoztunk ebben a minőségében, szépen megvártam, hogy tisztázzuk, mit is jelent ez ezentúl a beszélgetésünkben. Nyilván nem változtatott semmit, de mégis így éreztem helyesnek.

Amiről pedig itt sokaknak van tapasztalata, az a tanárság. Nem tartozom a tegeződést automatikusan felajánlók közé, akkor teszem, ha valamilyen formában továbbra is kapcsolatban maradunk.

A címben idézett mondat pedig egyik hajdani kis elsősömtől származik. Szeptember elején jártunk, és Dani úgy érkezett meg az órára, hogy a markában nagyon szorongatott valamit. Odaállt elém, kinyitotta a kezét, és a tenyerén egy gyönyörű, fényes, nagy vadgesztenye csillogott. Lelkesen nyújtotta felém: Tessék nézni, ezt neked hoztam!

Na, ezt próbálja visszaadni valamelyik idegen nyelv!  :)

2016. augusztus 23., kedd

Tege vagy maga?

Amikor az ember kicsi, ugrál benne ez a megszólításbeli kétarcúság. Egyikünk papás-mamás játék közben tette ezt az általunk azóta emlegetett kijelentést: „Te maga, beteg a gyereke.” Bennem vagy négyéves koromban olyasfajta kép élt, hogy a tegezés az valamiféle leszólás egyben. Anyánk gumicsizmájával játszottunk. Dobáltuk, s közben azt kiabáltuk, most letegezlek! És a csizmákat vagdostuk egymáshoz.
Prohászkánál olvashatjuk 1920-as naplóbejegyzései között (dec. 11.), hogy „Festetich Pál gróf (magyar arisztokrata) föllépett vidéken s igy (sic!) szólította a közönséget: Tiktek kentek!’ Zichy Aladár gróf pedig igy: ’Tisztelt parasztok!’ Ezek a magyar néptől igazán annyira vannak, mint Makkó Jeruzsálemtől.”
Szomszédom Debrecenben nőtt, a cívisvárosban. Neveltetése okán nem fogadja, ha a ház gyerekei úgy köszönnek neki, hogy ’szia’.  Amikor véleményemet kérte az esetről, köpni-nyelni nem tudtam. Magam minden fenntartás nélkül örülök neki, ha valaki egyáltalán köszön.
Meg kell becsülni a jó csíráját. Olyan ez, mint a fiatal, aki át akarja adni ülőhelyét. Mindenképpen elfogadom. Nem azért, mert nem vagyok képes tovább állni, hanem azért, mert méltányolom az ifjabb generáció szándékát, gesztusát. S nem hagyom, hogy frusztrálja őt elzárkózásom.
Az előző példák mind arra utalnak, hogy a kisebb-nagyobb társadalomban évezredek óta létezik a tegező viszony (Et tu, mi fili, Brute?), s mellette a fölé-alárendeltséget kifejező magázódás. Annak is különféle árnyalatai. Kabos László egyik kabaréjelenetében dicsekszik azzal (szoc. idők!), hogy a nőknek mindig azt mondja, hogy nagyságos asszonyom. Ugyanis, ha korábban (1945 előtt) az volt, akkor örül neki, hogy valaki elismeri méltóságát. Ha pedig nem volt 45 előtt nagyságos asszony, akkor még jobban örül neki.
Az biztos, hogy nagyfokú érzékenység kell ahhoz, hogy kitaláljuk, ki milyen megszólításnak örülne. Amikor egyik felnőttől először hallottam, hogy kegyed, nagyon meglepődtem. Azt hittem, már rég kihalt ez a fajta megszólítás. De nem. Vö. Kiskegyed.
A neten terjed a tegezés. Már-már tőlem se idegen. Ám nem biztos, hogy akit a hálón tegezek, akkor is tegezném, ha szemtől-szemben találkoznék az illetővel.
Még az érdekesség kedvéért megjegyzem, hogy az Üdvöz légy, Mária kezdetű ima a franciáknál tegező és magázó formában is ismert. Nálunk csak tegező formában él, miként a Mi Atyánk is.
Végül pedig úgy gondolom, hogy mind tegező, mind magázó formában lehet az ember udvarias, készséges és előzékeny, ugyanígy lópokróc is. Tehát a tiszteletadás és a tegezés/magázás nem egészen korrelálnak.         

2016. augusztus 22., hétfő

Pertu vagy magázás?

Látom, az új téma - vagy inkább témavariáns - nemigen lendítette föl itt a forgalmat, hát akkor kezdem én. 

A tegezés-magázás kérdéséről napjainkban bőven van alkalom elgondolkodni, mert hamarosan ott tartunk, hogy korra és nemre való tekintet nélkül mindenki tegeződni fog. De nem volt ez mindig így. Régen szigorú szabályai voltak annak, hogy ki mikor, milyen alkalomból, milyen hosszú ismeretség után ajánlhatja fel, engedheti meg a pertut a másiknak. Már a kifejezés is: felajánlja, megengedi, már ez is azt sugallta, hogy a váltás valami engedményt jelent az addigi távolságtartásban, bizonyos mértékig való közeledést, a kapcsolatnak közvetlenebbé válását ígéri, ettől kezdve a viszony bizalmasabb lehet, a kommunikáció némileg egyszerűbbé válhat. 

Tizenéves koromban nagyon nehezen szoktam meg, hogy felnőtt férfiak magázni kezdtek. A gimnáziumban szerencsére csak némelyik férfitanár magázott bennünket, a többiek tegeztek. Aztán amikor leérettségiztünk, a volt tanáraink pár év múlva magázni kezdtek, mintha nem mertek volna már tegezni egy huszonéves felnőtt nőt. Sose tudtam ezt megszokni, sőt amikor három évvel ezelőtt az öregdiák találkozón a kilencvenhez közeledő osztályfőnököm magázva beszélt velem, azt is kifejezetten furcsának találtam, pedig hát meg lehet őt érteni, így érezte helyesnek.  

Az egyetemen volt két tanárnő, akik a negyedéves szigorlatok végeztével az eredményhirdetés után ünnepélyesen letegeződtek velünk, lányokkal (hogy a csoportbeli két fiúval hogy is történt, arra már nem emlékszem), de ez mindannyiunknak nagyon furcsa volt. Pedig alig volt köztünk korkülönbség és mégis valahogy nem tudtuk megszokni.

Amikor tanítani kezdtem, ugyanabban a tanévben került ugyanabba az iskolába a gimnáziumi politechnika-tanárnőnk. Természetesnek érezte, hogy azonnal összetegeződött velem mint kollégával. De volt egy másik, idősebb kolléganő is, akit én, mint kerületi pedagógusgyerek kicsi korom óta ismertem és világéletemben Klári néniként tiszteltem. Ő például nem ajánlotta fel a tegeződést és nekem nagyon jó volt ez így, sokkal jobban éreztem magam ebben a helyzetben, a legtermészetesebb módon csókolomoztam és klárinéniztem mindvégig. A nála is idősebb János bácsi nevű kollégám viszont egyszercsak "rámerőltette" a tegeződést, amit persze nem tagadhattam meg, bántó lett volna - na például vele kapcsolatban szinte élveztem, hogy jánosbácsiztam ugyan, miközben bátran tegezhettem. :)

No és ott voltak a saját gyerekeim, akiket a hetvenes években tanítottam. Akik ugyebár egy idő után felnőttek, közben pedig sokáig nem is találkoztam közülük senkivel. Aztán pár évvel ezelőtt az egyik osztályom meghívott a harmincéves találkozójukra és szembetaláltam magam azzal a csapat negyvenes évei közepén járó lánnyal és fiúval. Tegeződjünk, mondtam nekik, mert az a tizenvalahány év igazán nem számít. A fiúk persze nem tartják be ezt, de a lányok nyugodtan tegeznek és áginéniznek személyesen, emailben, facebook-on, mindenütt.  :)

Amikor könyvtárba kerültem dolgozni és bemutattak a közvetlen kollégáknak, volt ott az osztályon egy idősebb nő,  Edit, aki első pillantásra láthatóan anyám korabeli lehetett, az első percben nem tudtam, mit csináljak, aztán a kézfogásnál mégis megkockáztattam a tegezést és milyen jól tettem! Évek múlva szóbakerült ez köztünk, én nevetve meséltem az akkori zavarodottságomat, ő meg viccesen rámförmedt: Na, csak próbáltál volna magázni, agyon is csaptalak volna! :)

Hát kérem, a kőkorszakban ilyen bonyolult dolog volt ez. Bezzeg most, korombeli vadidegen asszonyok simán elsőre letegeznek csak azért, mert láttuk már egymást. És ahogy hallom, munkahelyen is sokkal inkább dívik az általános, kortól és nemtől szinte már teljesen független tegeződés. A hétköznapi életről nem is szólva, boltban, pultnál, pénztárnál egy igen széles korosztály válogatás nélkül tegezi egymást. De abba az igen széles korosztályba - sajnos vagy szerencsére? - én már nem tartozom bele. Most már én ajánlom fel a tegeződést a fiatalabbaknak, hátha ettől az én éveim is legalább egy kicsit feledésbe merülnek. :)

2016. augusztus 16., kedd



Tudom, összefügg a köszönéssel. De éppen az előző témánk adta az ötletet, mert miközben a saját bejegyzésemet írtam, minduntalan olyan mesélnivalóim jöttek elő, amelyek nem csak a köszönésről, hanem szorosan hozzá kapcsolódva a tegezés-magázásról is szóltak volna és végül ezek mind "bennem rekedtek".  Hátha más is járt így vele és most tudna írni kifejezetten a tegeződés-magázódás témájáról is. (Aliz a legutóbbi saját bejegyzésében ezt már szépen ki is fejtette, de remélem, lesz még ide is mesélnivalója.)

2016. augusztus 11., csütörtök

Köszönések változása

Akkor kezdődtek a gondok, amikor a szemközti szomszéd Jenei bácsi elkezdett magázni és csókolomozni. Addig jó kislányként mindig tudtam, kinek hogyan kell köszönni, különös tekintettel arra a főszabályra, hogy akivel a szüleim üdvözlik egymást, annak én is köteles vagyok köszönni. Volt ugyan az utcában egy idősebb asszony, aki az én csókolomomra mindig ilyen furcsán válaszolt: pá, édes! - de ettől eltekintve minden ment a maga útján. Ám amikor már  Jenei bácsin kívül a  másik szomszéd, egy 30 körüli férfi is csókolommal üdvözölt, attól kezdve egyre többen lettek azok az ismerősök, akiket ha csak tehettem, elkerültem, vagy legalább a köszönést igyekeztem megúszni. Évekig tartott, mire megszoktam, hogy már nem tekintenek gyereknek.

Jó lenne tudni "kultúrtörténetileg", de nem tudok visszaemlékezni rá, mikor jött be a tegezős köszönések közé a szia. Kisebb gyerek korunkban talán még nem volt divat, nem nagyon ismerhettük, akkoriban még szervuszt és szevaszt köszöntünk, de nagyobb iskolásként már biztos, hogy használtuk a sziát.

Amikor tanítani kezdtem, több régi ismerős tanárnővel is tegeződésre váltottunk, amivel persze a köszönés is változott. Ez egy bizonyos korosztállyal bezárólag nem volt probléma nekem, de amikor például az apámmal egykorú Erzsike néni - akit kisgyerek korom óta jól ismertem - felajánlotta a tegeződést, azt nagyon nehezen szoktam meg, még abban a formában is, hogy szervusz, Erzsike néni. Amikor pedig évek múlva otthagytam a pedagógus pályát, megkönnyebbülve váltottam vissza vele a magázásra és ez ellen ő sem tiltakozott, végül is már nem voltunk kollégák. 

Mostanában a szülők általában nem szoktatják rá a gyerekeket, hogy ha ismerős felnőttel találkoznak, annak a gyerek is köszönjön. A lépcsőházban találkozunk anyukával, köszönünk egymásnak, az ötéves kislány meg rámnéz és hallgat. Persze vannak kivételek, de az se az igazi, amikor az óvodás kisfiú lazán jónapotot vet oda kívánok nélkül. A felnőttek mai köszönése is külön tanulmányt érdemelne, ott van például a helló és a pénztárosok/eladók idétlen szép napot-ja, na meg a válogatás nélküli tegeződős sziázás vadidegenek közt -  de mivel itt mi a régi időkre emlékezünk vissza, ezeket most hagyjuk.

2016. július 31., vasárnap

Találtam

A köszönés jólneveltség kérdése
Bár egymás üdvözlése az emberiséggel egyidős, a köszönés formáját és értelmét már egy egyszerű mimika, testtartás vagy magatartás is megváltoztatja, tiszteletünket már egy kis gesztussal is kifejezhetjük.
Mindenki megérdemli, hogy köszöntsék. XIV Lajos például az utolsó szolgálóját is ugyanolyan rajongással köszöntötte, mint a legcsillogóbb La Vallière kisasszonyt.
Ki köszön előre?
A férfi köszönti előre a nőt, még ha idősebb is nála
A fiatalabb köszönti előre az idősebbet
A társaságba újonnan érkezett köszönti előre az ott lévőket
A beosztott a magasabb rangút
A köszönést kötelező módon fogadjuk, ennek elutasítása súlyos sértés annak, akitől kaptuk.
Hogy köszön egy úr?
Mindig a nő előtt köszön
Abbahagyja a cigarettázást
Kiveszi kezét zsebéből
Kalapot emel: legalább a találkozás előtt két méterrel, enyhe meghajlással kísérve és a másik személy szemébe nézve. Ha a köszöntött fél bal oldalunkon van, jobb kézzel illik kalapot emelni, és fordítva.
Jobb a fejen hagyni a kalapot és csak verbálisan köszönni, mint a gesztust leredukálva csak a kalap szélét megérinteni anélkül, hogy levennénk.
Ha nincs a férfin kalap, akkor fejét kissé mélyebben hajtja meg.
Hogy köszön egy hölgy?
Azonos neműek találkozásánál a fiatalabb köszön először
Enyhe mosollyal és rövid fejhajtással kísérve
Az angolszász országokban a nő köszön előre, ezzel engedélyezve a férfinak a köszönést
Európa többi részén a férfi köszön, a nő fogadja
Két, azonos nemű és korú személy egyszerre köszön
A köszönés visszautasítása
A köszönés visszautasításával (nem fogadásával) sértettségünket fejezzük ki az iránt, akitől kaptuk. Ezen a helyzeten kívül nincs az a köszönés, amit a jó modor alapszabályainak szándékos és durva megsértése nélkül elutasíthatunk.

2016. július 24., vasárnap

szia(sztok)

ha történelmi távlat(om)ba teszem ezt a kérdést: köszönés...be kell valljam, voltak vele problémáim. talán mára már nincsenek? de tapasztalom olykor velem szemben...valósziű ifjúsági probléma ez, ha az, de azt hiszem van egy szélesebb , társadalmi tisztázatlansága , kiforratlansága is... összefüggésben a tegeződés-magázódás zavarával, gubancaival is. milyen jó az angoloknak...ott csak tegeződés van, bajlódnak is ezzel a magyar forditók - )de hát a demokrácia vagy annak hiánya mindig is tükröződött tükröződik a nyelvhasználatban is Ja meg az udvariasság léte vagy nem megléte is belejátszik a kérdésbe....meg a nevelésé , van vagy nincs egyáltalán...(köszönj szépen kisfiam...)

legrégebbről arra emlékszem, hogy barátságos társas lény anyukámmal megyünk az utcán, és gyakran leáll beszélgetni ismerősökkel... akiket én nem ismertem korábban. és rám szól, mikor elhaladunk, hogy miért nem köszöntél? hát mert nem ismerem ezt a nénit...de akinek én köszönök , annak köszöni kell neked is. emlékszem ezen elmorfondírozgattam, és anyámnak magamban nem is adtam igazat, de azért igyekeztem, én is köszönni, annak a felnőttnek akinek ő, Csókolom... (pedig eszem ágába se volt tényleg megcsókolni , azt aki nekem nagyon ellenszenvesnek tűnt...)

aztán arra emlékszem, hogy egyszer csak az iskolában , az úttörőben, de hát mindenki az volt, bejött az ELŐRE! köszönés. Polgári izlésű, elegáns tanítónéninknek is így köszöntem strandra-menet jövet a folyóparti erdőben összetalálkozva, és sose megy ki a fülemből az a különleges, hangsúlya, ahogy -ugyancsak elegánciával: és csöppet se szalutálósan válaszolt , mosolyogva az orra alatt: ELŐRE...

aztán a Jó reggelt kivánok stb is zavart, a napszaknak megfelelő köszönés, olyan merev volt és lelketlen pedig valójában a jelentése - oké.de nem tudtuk igazán kedvesen mondani az iskolai keretek közt

ahogy a tegezés elterjedt, egyszerűsödött a köszönés, emlékszem, arra, amikor még megbotránkoztatónak számított egy SZIA, NAGYI! anyukám is említette, hogy jobb lenne, ha nem tegezném őt se, mert akkor nem lennék olyan szemtelen. hanem tisztelettudóbb vele szemben is. (Ő persze magázta a szüleit, sőt még apukámmal - a férjével is magázódtak)

az nagyon jó volt még egyetemi évek alatt is, hogy fiatalsága örvén mindenki mindenkit tegezett, az egyeteme kívüli világban is...

a bajok akkor kezdődtek, (folytatódtak?) mikor elkezdtem tanítani. U,i oda mentem vissza tanárként ahol diák voltam, s a régi tanáraim lettek a kollegáim. Zavarban voltam...akkor is amikor fel-felajánlották persze a pertut, fura volt letegezni , leszervuszozni egykori tanáraimat. volt hogy el is odáztam a tanáribalépést emiatt...szivesebben voltam a diákjaim körében , igaz hogy röhejes volt az is, ahogy ők magáztak, meg Julikanéniztek,

szeret(t)em a demokratikus, egyöntetű, egyszerű sziát. most is. abban is lehet tisztelet, az a fontos, hogy a köszönés köszöntés legyen, öröm, hogy megláttuk a másikat (ezért mindegy is , ki köszön előbb), s olykor egy kedves mosoly, biccentés is pótolhatja...nem kell a protokoll. Sziv kell....

------


4 éve irtam 2012. julius 24-én
ÚJRA ITTHON
-Jónapot, tanárnő!
-Csókolom, tanárnő!
-Csókolom, Julika!
-Szia, Julika!
-Szia, Julikám!
-Szia, Juli!
-De rég láttalak!....
(kapdosom a fejem...
Itthon vagyok újra)


2016. július 22., péntek

A köszönés útvesztői

   Bevallom, bennem akkor tudatosult igazán a Magyarországon a 70-es években használatos köszönések széles skálája és még bonyolultabb kódrendszere, amikor Gilbert probált bennük eligazodni s magától értetődően engem kért meg, hogy elkalauzoljam e dzsungelben.
   A tanáriban a jóreggelt, jónapot stb. volt a támpont. A fiatalabbak között a "szia", "sziasztok" még csak érthető volt, bár etimológiája talányos. Még a "viszontlátásra" akadályát is vette, bár kicsit nyelvtörőnek találta. 
   Amikor a családot kezdte látogatni, a helyzet rendkívüli módon bonyolódott. Engedelmesen köszönt a "jónapot"-tal, de megmagyaraztam, hogy családi kötelékeken belül ez hidegen, hivatalosan hat, mintha a postás vagy a végrehajtó érkezne... A "csókolom" használatának számtalan árnyalatát nehéz volt megemésztenie. Pl. nagynénémhez szólva kiválóan megfelelt, de lányát, unokatestvéremet már öregítette... Nem beszélve a férfiakról, akikhez nem volt tanácsos ily módon fordulni... Anyának se köszönt így soha, s ebben tükrözodött bonyolult viszonyuk is, mely megértésből és ütközésből ötvöződött. Azt is megmagyaráztam, hogy  abban az esetben, ha a családi kapcsolat lazább, nyugodtan jöhet a "jónapot" is... Sőt, vannak személyek, akiknek én "csókolom"-ot köszönök ugyan, de neki főleg nem muszáj! Mindez még jobban megerősítette a gyanújában, hogy a magyar nyelv sokmindenben a "feeling"-re hagyatkozik, ahelyett, hogy világos, vonalzóval meghúzható szabályoknak engedelmeskedne. Ezzel én is mélyen egyetértettem.
    A francia nyelvben mindez sokkal egyszerűbb, demokratikusabb. Fiatalabbak között a "salut!" járja. A "bonjour", "bonsoir" mindenkinek megfelel, mellékzönge nélkül, de udvariasabb hozzátenni a Monsieur, Madame megszólítást, esetleg az illető keresztnevét bizalmasabb viszony esetén, távolabbi esetben a családnevét: "Bonjour, Monsieur Legrand", "Bonjour, ma chère Anne". Unokáimnak kijár reggelente a "Bonjour, ma chérie", este pedig a "Bonne nuit, ma beauté" és a becézés egyéni és végtelen verziói.

2016. július 18., hétfő

...stét!


Hyppolit, a lakáj egészen másképpen köszöntötte az embereket, mint filmben szereplő lokálbeli dizőz. Utóbbi bizalmaskodón énekelte azt, hogy aszongya:
„Pá, kis aranyom,

Pá, nem zavarom,
Pá, csak elhagyom, pá!”
Ez a Pá, Magának! – búcsúzási forma valóban létezett, de inkább intimebb-közvetlenebb kapcsolatokban.
Ahány ház, annyi szokás.
Én a Kezét csókolom-on nőttem fel. Az iskola vett rá a Jó reggelt! napot! estét! éjszakát!-ra.
Eredetileg, azaz teljes formájában persze úgy hangzott, hogy Adjon Isten jó napot! stb. Aztán lerövidült. Mint a feketekávéból a fekete, vagy a dupla. Mondták néhányan szólóban Pl.: Aggyisten, (Biri!)  Mások ...’sten, megint mások ..’stét, ’pot, de ezekhez illett a kalap karimáját mutatóujjal megbökni.
Nekem sokáig sapkám volt, annak nem volt karimája, azt nem lehetett érinteni. Viszont előállt a tegeződők körében teljesen elfogadott szia, szevasz, vagy a hangyányival igényesebb szervusz, ami megint csak rövidülés: az alázatos szolgája rövidülése. (servus=szolga)
Mi ezekkel éltünk. Az üdvözlöm nekem suta. Az Isten hozott, családi körben elmegy, ugyanígy az Isten veled formula. Hasonlóképpen a Mikor látlak? kérdés is megfelelő lehet.
Az olasz csauból passzírozott cső, csőváz, csá, nem az én korosztályom sajátja.
A korábban felettünk lakó tulajdonostársa fiának egy alkalommal felkiabáltak a haverjai: „Nem jöttél le, pedig 
taliba állapodtunk meg. Ha apád nem enged, az rendben van, de akkor mondd el, aztán csá!”
Ugye a katolikus köszöntés a jezsuiták által bevezetett Dicsértessék a Jézus Krisztus! A reformátusoké: Áldás békesség! A lutheránusoké: Erős várunk az Isten. Jókedvű fiatal ökumenikusok pedig összevonták a hármat, és ezt a szójátékot alkották: Erőltessék a békesség!
A viszontlátásra, viszonthallásra kimért, korrekt búcsúzás, ráadásul olykor felcserélve alkalmazzák őket.
Rövidítve pongyola a Viszlát, viszhall.
Én meg itt bezárom rövid posztomat, oszt jó napot!

2016. július 16., szombat

Jó reggelt, jó napot, jó estét!

     Majd jövök. Addig is egy részlet Antoin de Saint Exupéry Kishercegéből.
»Amikor a bolygó közelébe ért, tisztelettel köszöntötte a lámpagyújtogatót: 

     - Jó napot kívánok! Miért oltottad el a lámpádat? 
     - Mert ez a parancs - felelte a lámpagyújtogató. - Jó napot! 
     - Mi a parancs? 
     - Hogy oltsam el a lámpámat. Jó estét! 
     Azzal meggyújtotta a lámpát. 
     - De hát akkor miért gyújtottad meg újra? 
     - Mert ez a parancs - felelte a lámpagyújtogató. 
     - Nem értem - jegyezte meg a kis herceg. 
     - Nincs is mit érteni rajta - mondta a lámpagyújtogató. - A parancs: parancs. Jó napot! 
     És eloltotta a lámpát. 
    ...     "Ezt - gondolta a kis herceg, ahogy továbbment -, ezt a többiek mind megvetnék: a király is, a hiú is, az iszákos is, az üzletember is. Pedig szerintem ő az egyetlen, aki nem nevetséges. Talán mert mással törődik, nem saját magával." 
     És sajnálkozva sóhajtott egyet. 
     "Ő az egyetlen - folytatta gondolatait -, akivel meg tudnék barátkozni. Csakhogy igazán túl kicsi a bolygója. Nem férnek el rajta ketten..."« 

2016. július 14., csütörtök

Tiszteletem!


 
A legkisebb Ugrifüles köszönni tanította a barátját: " ... nagy levegőt vett, és egy szuszra sorolni kezdte:
 – Barátsággal köszöntelek, szívélyesen üdvözöllek, szervusztok, szia, csaó, jó reggelt, jó napot, jó estét, kezét csókolom, viszontlátásra, adj’ isten, tiszteletem, agyő, pá, mély hódolatom, alázatos szolgája, ég áldjon, béke veled, itt a kezem, nem disznóláb, csapj bele!
Majd megint levegőt vett, mert teljesen kifulladt.
– Mi az, amit itt egy szuszra elsoroltam? Ha egy csomó kifejezést ma már nem is használunk, mert idejét múlta, mindenki számára világos, hogy köszönésről, üdvözlésről van szó! Ezek közül bármelyiket választhatod!
Tüskéshátú elgondolkozott.
– Azt választom, hogy mély hódolatom!"
Szóval, így valahogy. Csukás István meséjéből való az idézet. Azoknak szól, akik köszönnek. Vajon, akik fogadják, minden esetben tudják-e, hogyan viszonozzák a szívből jövő üdvözlést? Például egy rokon fiatalember nem akart visszategezni, a szia helyett a "Tiszteletem!" formulát választotta. Hát erre mit mondjak? "Légy üdvözölve", mert a tegezésről nem mondhatok le, ha már elkezdtem, vagy a napszaknak megfelelőt kívánjam? Képzeljük el:
-Tiszteletem!
- Jó estét kívánok!
 Annyira hivatalos. Sehogy sem fejezi ki a tiszteletteljes rokoni viszonyt a fiatalember részéről, és a köszönés szíves, barátságos elfogadását sem az idősebb nőrokon részéről. (Egy darabig körülményesen cseteltünk a fészen, aztán abbahagytuk.) Persze, azt a köszönést sem tudnám fogadni, amit Tüskéshátú választott ki a felsorolásból. Mit lehet mondani arra, hogy "mély hódolatom"?

Az is borzasztó, ha az ember udvarias köszönését nem megfelelően fogadják. A faluban tapasztaltam, hogy amikor a hajnali nyolc órás buszhoz sietve jóreggelt köszöntem a szomszédasszonynak, ő jónapottal fogadta, ráadásul foghegyről. Megtanultam mindjárt elsőre, hogy a nap itt akkor kezdődik, amikor felkel. Tényleg, a bolt hatkor nyit, de már az első vásárlók is jónapottal lépnek be az ajtón.

A csácsumiról és újabb keletű társairól nem fogok most borongani, inkább ide írom egy friss megfigyelésemet. Az iskolában jónapotra szoktatják a gyerekeket, otthon viszont a csókolom tartja magát a régi időkből. Anyuka kisfiát kézen fogva jön velem szemben a sportcsarnok előtt. Köszön, hogy "Jónapot kívánok!" a kisfiú utána mondja: "Jónapot!" Talán rossz kedve van, azért maradt el a "kívánok". Gyógyír, ha  a boltos csókolommal köszön el. Mégis barátságosabb így a hangulat.  



2016. július 10., vasárnap

Jutalmak nélkül is felnőttem

Gondolkoztam, miről is tudnék írni ebben a témában. Jutalomkönyvekről nem, mert iskolás koromban tanév végén én is kaptam ilyeneket, de egyre sem emlékszem: milyen könyvek voltak, kik írták, miről szóltak, fogalmam sincs. Vélhetőleg nem jelentettek különleges élményt. 

A munkahelyi úgynevezett jutalmak szerintem szót sem érdemelnek. Legalábbis én akárhol dolgoztam, mindenütt azt tapasztaltam, hogy a munkahelyi jutalmak mögött mindig valamilyen külön érdek, hamis szempont, elfogultság rejtőzött, ezért aztán ezek a jutalmak szinte soha nem a valós és igaz értékeket honorálták.

Akkor hát miről írjak? Talán az otthoni jutalmazásról, ami nálunk nem volt szokás. Nem kaptam pénzt, játékot, semmit, ha jó jegyet hoztam - inkább úgy mondom, hogy ha például kijavítottam egy rosszabb jegyet. Nem kaptam jutalmat, ha segítettem takarítani, ha hetenként letörölgettem a port a bútorokról, vagy ha nagytakarítás alkalmával lemostam az összes ajtót és Szidollal kifényesítettem a rézkilincseket. Nem kaptam semmit akkor sem, ha elmentem a közértbe és megvettem, amivel otthon megbíztak. A szüleim nevelési eszközei közt egyszerűen nem szerepelt a jutalmazás. A dicséret és elismerés persze igen, de a jutalmazás nem. A tanulás kötelesség volt és mint ilyen, természetes, tehát nem érdemeltem érte semmi külön "fizetséget". Az életkoromnak megfelelő besegítés a házimunkába úgyszintén természetes volt, azért sem járt semmi.

Egyetlenegy jutalomból kapott ajándékra emlékszem. Talán hatéves lehettem, amikor egy hátsó őrlőfogam  - még tejfog, szerencsére - csúnyán begyulladt, a fél arcom feldagadt és nagyon fájt. Anyuék elcipeltek a Szentkirályi utcába az ügyeletre, ahol aztán a doktor éterrel elbódítva kihúzta a fogamat. Hogy ezt hagytam és végigszenvedtem, az már anyuék szerint is tényleg jutalmat érdemelt, úgyhogy hazafelé egy játékboltban vettek nekem egy kis mackót, fájdalomdíjként.  :)

Nos... részemről nagyjából ennyit tudok mondani a jutalmazásról.


2016. június 23., csütörtök

jutalomkönyvek tündöklése és bukása

Haj, azok a jutalomkönyvek! minden év végén dukáltak. mert kínosan ügyeltem a "kitűnőség"emre. Haj. Jaj. Általában ezt írták bele az első oldalra G. J.. .----oszt tanulónak: kitűnő magatartása és példás magaviselete jutalmául... ( egyébként .a magatartásom nem volt mindig példás , de év végére mindig megadták.) Egyszer nem voltam kitűnő, mert rajzból csak jó, de abban az évben is kaptam, azt hiszem testnevelési sikerek, meg kultúrmunkáért. ja igen szavalóversenyek megnyeréséért is külön könyv dukált , év közben is. Meg irodalmi pályázat díjaként egy csomó könyv... kevés kedvemre valót kaptam, de külön becsben és helyen kezeltem a jutalomkönyveim, mint a dedikáltakat, végül is dedikálás volt bennük a dicsszöveg...

Tanárként azaz osztályfőnökként én igyekeztem jó könyveket vásárolni a tanítványaimnak (egyszer kaptam tőlük én is is. A Forsyte Sagat, amivel nagy örömöt okoztak)

A jutalomkönyveim külön polcokon sorakoztak, tornyosultak egy fekete szekrény fakjaiban. Hogy elköltöztünk és a hatalmas, többemeletes ruhaszekrényt ott kellett hagynunk... a jutalomkönyveim egykori helyein ma pulóverek, ágyneműk, fehérneműk sorakoznak. hm. Egész polcrendszert csináltattam a könyveimnek, szinte minden falat az borítja. de már csurognak le róla a könyvek, nincs is hova rakjam, noha duplasorokban állnak a polcokon... Fogalmam sincs hova lettek a jutalom könyveim. arra még emlékszem, hogy külön dobozban elhoztam őket. A szép reményeket, meg a János vitézt, meg Tolsztoj meséit, Ehrenburg Olvadását... de a címekre sem igen emlékszem már (Bár pl most beugrott Nyilin Kegyetlensége ,, soha ki se nyitottam). nem tudom, hol lehetnek...talán valami hátsó sorban, zugban, pironkodnak, porosodnak?

Mindegy. az öröm illan, és mulandó.

Ha minden igaz szeptemberben átveszem az aranydiplomám. Minek tekintsem? Nem külön érdem.

De hálás leszek majd érte. Hogy megértem, Ha megérem.

2016. június 21., kedd

A jutalomról



Aztán jó legyél! - mindig így engedtem útjára nehéz táskával a hátán szegény kislányomat. Egyszer  visszalépett a küszöbről, és megkérdezte: - Hogyan kell jónak lenni?- Zavartan válaszoltam, hogy jelentkezzél sokat, legyél szófogadó, írj szépen, ne legyen szamárfüles a füzeted, és hirtelen lenyeltem a többit.  A tiltások hosszú sora következett volna. (Ne fecsegj, ne feleselj stb.) Annyira jó kislány volt, okos és érzékeny, nem volt jogos az iskolába indító figyelmeztetés. Csak puffant a közhely, a gondos anya intő szava.  A lányom temperált viselkedése természetes volt,  nem járt érte jutalom. Talán egy kicsit rendetlen volt a szobája. Pakold el a játékaidat, rakodd el azt az iskolai holmidat, ami holnap nem kell, a szoktatással automatikussá vált a rendszeresség és az önellenőrzés.
Jó szülőim engem sem dicsértek meg soha azért, ami természetes. Pedig jó hatással lett volna az önbizalmamra.  Most már bánom, hogy ennyire erősen követtem a hazai példát. A szelíd, okos lányocskámnak  kevés volt az önbizalma éppen a dicséret hiánya miatt, mert nem erősítette meg semmi, hogy jó voltál, kislányom. 

Most még messzebb nézve visszafelé az időben, a saját iskoláskoromból szedek elő néhány példát a jutalmazásra. 1946-ban, a háború után mindenki nagyon szegény volt. Jegyre adták a tejet, a kenyeret, a cukrot, a zsírt meg a húst. Tanítónéninknek még a háború előttről lehettek tartalékai málnacukorból. A piros apróságokat osztogatta  a beszéd- és értelemgyakorlat órákon azoknak, akik jelentkeztek, mert tudtak valamit, és ügyesen, bátran válaszoltak is a kérdéseire. Ez lett volna az iskolai munkára ösztönzés. Év végén a bizonyítvány legalsó rubrikájába beírta a tanítónéni, milyen tantárgyból nyújtott kiemelkedően jó teljesítményt a tanuló, amiért dicséretet érdemel.
 A motiválás időről időre változott. A közösség nevű mítosz ébrentartására, talán hetedikesek voltunk már, a padsorokat versenyeztették. Hetenként összesítették a padsorban ülő gyerekek eredményeit, és a legjobb padsor arany hetest kapott, kifüggesztették az első padra. Az értékelés  olyan elemekből tevődött össze, mint a leckenéző pozitív jelentése, a tisztaságfelelős jelentése, a tanulmányi figyelő jelentése, hány jó jegyet szereztek összesen a sorbeliek.  Aprólékos és formális volt az egész, de legalább megtanulták a gyerekek, hogyan kell kicsinyesnek lenni. Két évig volt legjobb jegy a hetes, aztán visszatért az ötös.
A versenyszellemet továbbra is erősítette a szocialista pedagógia: éltanulókat neveztek ki a kitűnő tanulmányi eredmény, a kiváló szorgalom és a példás közösségi magatartás kritériumai alapján.

Kis magyar pedagógiatörténeti visszaemlékezésem kiterjed még a jutalomkönyvre. Ilyet csak egyszer kaptam, azt se azért, amit beleírt a tanár úr, egyszerű cinkosság volt, egyszer már meséltem róla.

A munkahelyen, amikor már kollektív szerződésben vívta ki a szakszervezet a munkáltató kénye-kedve elleni lépéseket, a teljesítményt prémiummal jutalmazták. November 7. és április 4.  ünnepi mézes madzagja volt a pénzjutalom, amely a béralap megtakarításaiból képződött, és annyira kevés volt, hogy nem jutott volna mindenkienek, ezért lett kitalálva a premizálás. Az üzemi háromszög javasolta jutalmazásra a kiemelt dolgozókat. Te jó ég! Ahogy ezt írom, olyan, mintha meg se történt volna.

Jutalmazás és/vagy ajándékozás?

Nem akartam elhinni ... valahogyan a jutalmazás és az ajándékozás jelentése összecsúszott a fejemben. Pedig ajándék valakinek ingyen, v. szeretetből, figyelmességből adott dolog. Ehhez képest a jutalom teljesítmény, szolgálat elismerésére adott pénz vagy tárgy.
Azon gondolkoztam, hogy hogyan fordulhatott elő ez velem. S arra a konklúzióra jutottam, hogy a háttérben az lehet, csak ritkán vagy még akkor se éreztem, hogy a jutalmam mögött valamiféle szédületes teljesítmény áll. Inkább azt, hogy velem is előfordult, hogy jó időben voltam jó helyen. Még iskola előtt történt, hogy segítettem egy idős nőnek hazacipelni a cekkerét (szatyor). Ő pedig kérés nélkül egy zacskó naspolyával jutalmazott meg. Elsős iskolásként év végén megkaptam Hegedűs Géza egyáltalán nem kisiskolások nyelvére komponált regényét, az Erdőn túli veszedelem címűt. Kezdetben olvasgattam belőle egy-egy szakaszt, gondosan megjelölve, hogy meddig sikerült elérnem az olvasásban. Aztán abbamaradt. Máig se olvastam el ezt a könyvet. Később is kaphattam jutalomkönyvet, de nem sokra becsültem, kivált, ha nem is érdekelt a témája. Tanultam, mert tanultam, és hoztam a formámat, mint mások is. Egyesek gyengébb osztályzatokat kaptak, mások jobbakat. Sose éreztem kiválóbbnak magamat másoknál. Visszaemlékezve Regnum Marianum föld alatti életünkre, egyszer kaptam egy Békés-Dalos Újszövetséget. Ugyanúgy voltam vele, mint a korábbiakban. Volt mögöttem teljesítmény, amennyiben hoztam a formámat. (A BM nem díjazta.) Hol karnevál királya lettem, hol helyi ki mit tud győztese, mégis magát a kihívást kedveltem, nem a sikert. (Most kudarcaimról nem kell vallanom, ugye.) Fogalmam sincs, hogy miféle jutalmakat kaptam említett sikereimért.
Felnőttként meg kellett várnom, míg középvezető lettem. Akkortól kétszer vállalati kiváló (nem váltam ki semmiből) lettem, és egyszer szövetkezeti kiváló. Alighanem Hofi Gézának volt igaza (Van egy fél kiló kiváló kitüntetésem ... ultin nyertem). Onnan tehát a keveredés, mint említettem, hogy a bennem szunnyadó törekvéseket díjazták különösebb különteljesítmények nélkül. Kérdezte is a velem jóban lévő KISZ-titkár: – Miklós, te nem akarsz hemzsegni ... KISZ, párt? Nem – válaszoltam, s ez a téma többé nem került elő.
Mindent összevéve úgy vélem, engem a kötelességtudat vezérelt és nem a sikeréhség. Általában el is kerültek a nagyobb fajsúlyú jutalmak. Ahhoz megfelelő alanyok kellenek, akiknek erős affinitásuk van a kitüntetésekhez. Meg is szokták kapni rendre. Egyiket a másik után, kifulladásig. Nem vágyom rá.
A személyes dolgokat abbahagyom, s kissé távolabbról próbálom megnézni a jutalmazást.
Mondják: egy ló két esetben fog húzni. Vagy azért, mert ostorral verik, vagy mert cukrot kap. Előbbi volna a büntetéstől való félelem, utóbbi pedig a jutalmazás. A jutalom, a prémium előre tudott, vagy nem tudott, legfeljebb sejtett vagy legalább vágyott értékelése, elismerése egy elvárt/remélt/óhajtott teljesítménynek.
Gyökössy Endre egyik anekdotája kb. így szól: Nagy a felhajtás, a násznép indul a templomba. Mindenki puccban, a menyasszony fehérben, a vőlegény öltönyben. A lelkész felteszi a szokásos kérdést: Szereted-e az itt megjelent Jankát? András határozottan rávágja: NEM. A lelkész sajnálkozik, de elutasítja a frigy szentesítését. A családok és a násznép mérgesen el, majd egy fertályóra elteltével deputáció megy a lelkészhez: Gyűjjék már kend esketni, már szereti a fiú a Jankát. Nem árulják el neki, hogy a lány apja még néhány hold földet az ifjú pár nevére íratott.
Ennyi bajom van a jutalmazással. Ne azért szeresse Andris a Jankát, mert még földet kapott, hanem magáért Jankáért.
A jutalom mégis van, nagyon is van, s talán egyre inkább van. Egy Kanadában élő sportoló részt vett 1936-ban a berlini olimpián, s csapata aranyérmet szerzett. Már nem emlékszem pontosan, hogy semmit, vagy csak egy jelképes zsebpénzt kaptak a győztesek. Ma mintha megnőtt volna a sportviadalok győzteseinek anyagi elismerése.
Már így is túl sokat fecsegtem.

2016. június 18., szombat

Egy emlék, egy könyv, egy tanítás

Az időrendet követve az emlékkel kezdem, ez pedig édesanyám iskolai jutalomkönyve. Pásztor Árpád: Princesz című regényét kapta ajándékba. Amikor, 10-12 éves koromban lehetett, rábukkantam a könyvespolcon és elolvastam, kedves könyvemmé vált. A történet címszereplője egy gyönyörűséges baba, amelyet az üzletben dolgozó kislánynak, Katicának kellett elszállítania a megadott címre, a születésnapját ünneplő Bözsikéhez. Igen ám, de Katica útközben kibontja a dobozt, hogy kicsit játszhasson a babával, azonban leejti, eltörik, ő mégis visszacsomagolja, és átadja, mintha mi sem történt volna. Innentől sok bonyodalmon, szomorú, kedves és szép fordulatokon keresztül jutunk el végül a két kislány barátságáig és Katica sorsának jóra fordulásáig.
Különösen kedves a könyv számomra azért is, mert anyutól maradt.
 
 

Érdekes, hogy bár a szerző  1919-ben írta a könyvet, és az minden momentumában az akkori életet tükrözi, mégis a Móra kétszer is újra kiadta, ebből az egyik kiadás még 1986-ra esik.

Én, különösen az általánosban, nem voltam olyan kiváló, nem nagyon kaptam jutalomkönyvet. Egyetlen könyvre emlékszem,de arra nagyon: Révay József Aranygyűrű című regénye rongyosra olvasott kedvencem lett. Az ókori Rómában játszódik a történet, és nagyon magával ragadott. Amikor kaptam, talán hetedikben lehetett, már a Pöttyös-könyvek sorozatban futott a sokadik kiadás.

A máig bennem élő és megfogadott tanítás pedig a gimnázium első évének tanévzárójához kötődik. Abban az iskolában már magamra találtam, úgyhogy rögtön az első osztály végén jutalmazott lettem. Amikor az udvaron tartott tanévzárón kiszólítottak, és mentem átvenni a jutalmat, (valószínűleg az összes kezemmel nyúltam érte :) igazgató úr ott, az asztalnál így kezdte: "Először a jobb kezeddel kezet fogsz - megállt, várta, hogy megtegyem - , aztán a bal kezeddel átveszed a könyvet."
Azóta, bármikor vettem át bizonyítványt, oklevelet, kitüntetést, jutalmat, sose jöttem zavarba, mindig eszembe jutott ez a jelenet, és aszerint jártam el. Ettől úgy néztem ki, mint aki roppant magabiztos az ilyen dolgokban, nyugodjék békében, Igazgató úr!