2017. április 10., hétfő

A sárga rajztábla

Az első asztalom - íróasztalnak nem nevezhetjük, hiszen azt éppen csak próbálgattam rajta - egy közönséges iskolai rajztáblából állt. Olyanból, amit a nagyobbak füles mappában hordtak magukkal a rajzórákra. Édesapám befestette sárgára, két lécből lábat szögelt hozzá, volt egy kissámlim, és készen is volt a szoba sarkában az én játszó-, színező- és munkaasztalom. Ennyi. Nem jártuk előtte az áruházakat, hogy melyik is lesz a legmegfelelőbb :)
Sajnos, akkoriban a szüleim nem gondoltak arra, hogy ezeket a tárgyakat legalább fényképen jó lenne megőrizni, így csak az olvasó fantáziájára bízom, milyen is lehetett. Szerettem különben, jól emlékszem rá.

Sem ennek, sem pedig majd a máig is élő asztalnak a bemutatásával nem akarom a szegény kisgyermek panaszait előadni, ez egyszerűen így volt természetes, ezek között nőttem föl, megszoktam, megszerettem.

Volt egy kitérő azért asztal-ügyben, alsós koromban egy néni vigyázott rám tanítás után, őhozzájuk mentem az iskolából. Négyszögletes, nagy asztal állt a hallban (hall - ez is olyan furcsa volt, mit hall?) , vastag üveg volt rajta (remekül lehetett a másik, felvigyázott kisfiúval gombfocizni rajta), az üveg alatt pedig horgolt csipketerítő volt. Ahogy visszagondolok, most is érzem a karommal az üveg hidegét, ahogy a leckét írtam rajta.

Ötödikes koromtól aztán otthon voltam, és lett is asztalom a tanuláshoz. Az is házi készítésű, sajátos darab volt, mégpedig egy felhajtható asztal az ablak alatt. A világosság garantált, odahúztam egy széket, és már forgathattam is a könyveket, írhattam a házi feladatot. Amikor a nyolcadikat elértem, édesapám a konyha feléből alakított ki nekem egy saját szobát, oda be se fért volna más, lett hát ott is egy felhajtható asztal :)
Ennél az asztalnál jártam ki az iskolát, készültem az érettségire és szereztem két diplomát. Ami éppen nem előttem volt könyv, füzet, de aktuálisan kellett a tanuláshoz, azok a mellettem lévő ágyon hevertek, este csak átkupacoltam őket az asztalra, vagy vissza a helyükre.

2001-ben, amikor már egyedül maradtam a lakásban, felújíttattam, átalakítottam. De elképzelhetetlen volt, hogy az ablak alatti felhajtható asztal ne éledjen újjá az újratervezett szobában. Így legalább meg tudom mutatni:

Persze, a dizájn és a konstrukció már sokkal modernebb, a méret azonban nem változott.

Ma már a számítógépasztal szolgál itthon is munkaasztalnak, íróasztalnak, központi helynek.

A munkahelyeimen, amilyen gyakorisággal költöztem szobáról-szobára, épületből-épületbe, olyan sűrűséggel váltakoztak az asztalok is, nem volt idejük a szívemhez nőni. Az csak az itthoninak sikerült :)


2017. április 4., kedd

Íróasztalok

Nagyjából akkor lett saját szobám, amikor iskolába kerültem. Lett íróasztalom is, bár eleinte ez egy sima ebédlőasztal volt, később aztán fiókos, polcos íróasztalt kaptam. A fiókok jobb oldalon voltak, a polc pedig alul a lábamnál. Sokat ültem mellette, mivel szerettem tanulni, igaz, általános iskolás koromban nem volt szükség rá, elég volt odafigyelni órán. Középiskolás koromban, különösen, amikor már felvételire készültem, már hosszú órákat ültem mellette matek és közgáz feladatok megoldásával töltve az időt. Emlékszem, egyszer egy matek feladat megoldás zuhanyzás közben jutott eszembe, így aztán törölközőben álltam neki a megoldásnak :).

Egyetemista koromban főleg a kollégiumban tanultam, ahol 2-3 ágyas szobákban laktam, saját íróasztallal. Otthon csak a karácsonyi vizsgaidőszakban. Az íróasztalomon leginkább a tanulnivalók, a ceruzák, tollak, asztali lámpa volt elhelyezve, és aránylag rendet tartottam :).

Amikor lediplomáztam és albérletbe költöztem, vettem egy hatalmas íróasztalt. Fontos volt, hogy nagy legyen, mert másképp nem fértem volna el a magántanítványokkal mellette. Különösen a számvitel oktatásához kellett sok hely, a naplók és akasztófák mindig nagy helyet igényeltek. Így aztán vettem egy 150 cm x 75 cm méretű fenyő íróasztalt, mindkét oldalán polcos szekrénnyel, és billentyűzet tárolására alkalmas fiókkal. Az egyik szekrényben elfér(t) a számítógép háza, a másikban a könyvek, feladatgyűjtemények. Az íróasztal több költözést is megélt már, és mindenhol jó szolgálatot tett, hogy elfért mellette két ember.
Most már évek óta nem tanítok otthon, ezért nincs kihasználva. Néha rendet rakok rajta, hogy tudjak rajzolni (de a rajzolást mostanában inkább a nappaliban csinálom, a dohányzóasztalon), néha odaülök a számítógép mellé is (de leginkább a laptopot használom, szintén a nappaliban), de az idő nagy részében szegény íróasztalom csak tárolónak van használva. Hivatalos levelek, jövedelemigazolások, csekkek, egyebek vannak rajta. Otthon ritkán dolgozom, ha mégis, akkor szinte kizárólag laptopon. A fiúknak van saját íróasztaluk (persze nem használják, az ebédlő asztalnál írják a házit).

A munkahelyemen most nagy L alakú íróasztalom van, mindenféle praktikus tárolóval és jól pakolható formában. Kényelmesen elférek mellette, a két monitorral, telefonnal együtt. Volt ennél kisebb asztalom is, értelemszerűen az iskolában, ahol éppen hogy elfértek a dolgaim. Ha nem lett volna a hátam mögött egy kétajtós szekrény (aminek egy részét használhattam én), akkor nagy bajban lettem volna. De mivel az iskolában töltött idő nagy részét úgyis a különböző termekben töltöttem, így meg tudtam oldani a kis asztal mellett is az életemet (a dolgozatokat meg otthon javítottam a hatalmas asztalomnál). A mostani munkakörülményeim azért nagyságrendekkel jobbak, mint az akkoriak :). Minden értelemben.

2017. március 29., szerda

Régi idők tanúi - folytatás

Visszajöttem, mert feltétlenül pótolnom kell, amit múltkor kifelejtettem. Hát persze, hogy a kollégiumi tanulóasztal! 

A kollégiumban nyolcágyas szobákban laktunk, vagyis két négyágyas volt középen összekapcsolva egy pici belépővel és egy nyolc személyre kialakított tanulóval. A tanulóban piros műbőr borítású székek szorongtak az ablakra merőlegesen sorakozó, egymáshoz illesztett asztaloknál, magát a tanulót pedig szürke mintás, zörgő hangot adó harmonikaajtó választotta el az előszobaként szolgáló helyiségtől.

Egyszerű íróasztalok voltak, az egyik oldalukon polcos szekrényrésszel. Az én asztalom általában a bal oldali második volt, nem emlékszem, hogy bármelyik évben másutt ültem volna. Ha a múltkori bejegyzésben azt írtam, hogy sok mindennek volt tanúja az a bizonyos otthoni asztal, akkor ugyanez nyugodtan elmondható a kollégiumi asztalról is. 

A szobánkban mindig én voltam az egyik éjszakai bagoly, jól tűrtem az éjszakázást, ha úgy fél egyig nem dőltem ki, akkor már akár reggelig is bírtam. A tanulóasztalnál töltött éjszakai óráknak felejthetetlen hangulata volt, a fejem fölött zúgtak a neoncsövek (mert azok zúgtak rendesen!) és úgy hajnali három után végigzörgött előttünk a tejes autó, a kis közértnél megállt, majd lerakták róla a csörömpölő tejesüvegekkel teli rekeszeket. A tanulóasztalnál jegyzeteltem, szótároztam, ott gyötrődtem egy-egy referátumhoz szükséges anyaggyűjtés alatt, ott írtam a dolgozatokat, aztán letisztáztam - ezeket kénytelen voltam az asztalnál végezni, mert azért olvasni általában az ágyon hasalva, fekve, forgolódva szoktam. És persze a tanulóasztalok tanúi voltak sok nagy beszélgetésnek, lelkizésnek, leginkább éjszaka a nagy csendben, amikor a többi lakó már régen aludt. A pár hónap alatt, amikor Rózsával szobatársak voltunk, sok órát beszélgettünk így végig rettentően fontos dolgokról, miközben időről-időre igyekeztünk magunkat visszakényszeríteni eredeti feladatainkhoz, a referátumíráshoz, vizsgatanítás-vázlatíráshoz, egyebekhez. Mégis, az esetek többségében a fontos témák győztek. :)

Meg kell még emlékeznem a mi kollégiumi tanulószobánk egyik sajátosságáról, a lemezjátszóról. Emlékezetem szerint volt legalább két tanév, amikor a mi szobánk őrizte az emelet egyetlen lemezjátszóját. Hogy ez valami jutalomféle kiváltság volt-e, vagy esetleg csak azon múlt, hogy a szobafelelősünk, K. Ági ügyesen lobbizott a jog megszerzéséért, már nem tudom, de a lényeg, hogy nálunk volt a lemezjátszó, ennek a helyzetnek minden előnyével. A helye mindig az ablak felőli utolsó asztal végén volt és persze gyakran bekapcsoltuk. Nappal az egész szoba hallhatta, éjszaka aztán a maradék éjszakai baglyok, akik kiszorultak a tanulóba, halkra vették a hangerőt. Több szobatársam volt angol szakos, közülük néhányan addigra már jártak Angliában is és onnan hoztak bakelitlemezeket, ezeket nagy becsben tartottuk. Ettől van az, hogy amikor a kollégiumi tanulószobára gondolok, mindig eszembe jutnak azok a zenék, például egy Beatles-lemez, az egyszerűen csak Bors őrmesterként emlegetett album. Hát... ki hinné, de így lehet eljutni a munkaasztaltól a Beatlesig. :)


2017. március 25., szombat

íróasztalaim

   A hokkedli, mint első munkaasztal Áginál! Ismerős! A miénknek fehér volt a lába és almazöld a teteje: anya festette be?... Lehet. Ezen írtam első "irodalmi szándékú" szövegeimet egy kockás füzetbe, úgy 10 éves korom körül... Nyoma sem maradt. Nem a hokkedlinek. Kár.
    A leckémet eleinte a konyhaasztalon írtam: ott volt a legvilágosabb, a legmelegebb.
Később, amikor már több könyv, füzet kellett, előfordult, hogy a középső szobában, a szőnyegen teregettem szét mindent és afölé görnyedve dolgoztam, ami nagyon bántotta anya szemét, mert legszívesebben ő mindent glédába állított volna! A rendetlenségben nyilván volt némi ellenállás is részemről... Emlékszem, ilyen földön térdelő helyzetben kezdtem el festeni is rajztanárnőnk, Emmi néni néni lelkes biztatására, ötödikben. Illusztráltam a "János vitéz" minden énekét egy nekifutásra! Csak az előszoba csempéin fértem el, mindent kiteregetve, térden. Furcsa módon sem a csempe hidege, sem a keménysége nem maradt meg...  
   Ági emlékszik még jobban, mint én, a Móra kollégium tanulószobájára, melyet vizsgaidőszakban jobban látogattam, évközben inkább az ágyamon olvastam. Sőt, szigorlatok előtt a folyosók kanyarulataiban leterített pokrócon is tanultunk éjjelente, még a telefonfülke is foglalt volt. Egy újabb kép ugrik be: éjfél után van jócskán, küzdök az álmossággal a pokrócomon. Egy ötödéves lány érkezik, kezében vodkás (vagy pálinkás) üveg, aminek az alján lötyög még egy kis maradék... "Hát te mit csinálsz itt? Azt hiszed, megéri? Inkább húzd meg ezt!"  -  nyújtja felém az üveget... Azt  hiszem, megköszöntem, de elutasítottam, mert az ízére nem emlékszem...
   Rengeteget költöztünk, így íróasztalaim is sokat változtak, mert nem követtek az új helyekre. Új hely, más környezet, más íróasztal, új élet, fel se tudnám sorolni őket. Itt, ebben a házban, ahol a 27. évet töltöm (rekord!), az írás többnyire a képen látható asztalnál történik, a képernyő előtt, az ebédlő sarkában. Pedig van egy "igazi" dolgozószoba is, a Gilbert-é, ahol könyvei születtek. Ideális hely lenne, a kertre néz az ablaka (amin ő sose nézett ki), könyvek bélelnek 3 falat. Ritkán megyek föl, a 36 lépcsőfok miatt. Amire szükségem van itt kéz alatt, lassan levándorol a földszintre. 
   Amúgy néha a konyhaasztalnál is írok, háttal a radiátornak, szemben a kerttel, de ott többnyire kézzel. Teleírtam már 2009. óta 4 füzetet (átlagban 240 oldalasak), most telik be az ötödik, 3 oldal híján...

2017. március 24., péntek

Régi idők tanúi

Igazán nem akarom itt előadni a szerencsétlen csóró kisgyermek panaszait az átkos múltból, de az tény, hogy igazi íróasztalom nekem sosem volt, sőt sokáig saját asztalom sem. Amikor még egészen kislány voltam, általában nem is asztalnál írtam a leckémet, hanem a konyhában egy hokedli előtt a sámlin ülve. Főleg télen volt ez így, mivel a konyhában volt a  legmelegebb, ott folyamatosan égett a tűz a sparheltban, estefelé a platnin nagy krumplik vagy sütőtökdarabok sültek valami összetéveszthetetlen illattal töltve be a helyiséget. A hokedlire ráfért a könyvem, füzetem, meg a tolltartóm, ez utóbbi fából készült, a tetejére virágmotívum volt festve. Egészen a legutóbbi évekig megőriztem, sőt valamikor a hetvenes években újrapingáltam a mintáját, majd pedig lelakkozva szépen felújítottam és a munkahelyemen mindig az asztalomon tartottam. Nemrég döbbentem rá, hogy már nincs meg, nem tudom elhinni, hogy kidobtam volna, pedig tényleg elveszett.

Szeptemberben, szép nyárias időben gyakran ültem a teraszon egy kerek asztalnál. Ott ugyan sok minden elvonta a tanulásról a figyelmemet, de előbb-utóbb azért mindig végére értem a tanulásnak és mégis jobb volt a levegőn tölteni a délutánt még akkor is, ha közben szívesebben rajzoltam, például öltöztető babákat teljes ruhatárral, vagy frissen szedett vadgesztenyékből és gyufaszálakból mindenféle emberkéket, állatokat, házikókat vagy talicskákat gyártottam. Íme, bizonyság: ezen a képen éppen e mellett a kerek asztal mellett ülök 1955 szeptemberében.

Középiskolás éveim alatt egy varia asztalnál tanultam (van-e még, aki tudja, mi az a varia asztal?), ugyanennél, mely ma is itt áll a szobában. Nem használhattam igazi íróasztalként, mert a nagy szobában állt és így minden este el kellett róla pakolnom a szétteregetett iskolai könyveimet, füzetet, atlaszt, függvénytáblázatot, szótárt, vonalzókat, egyebeket, ugyanis a nap többi részében ő volt "az" asztal a nagy szobában. Aztán amikor délután hazaértem, ismét tanulóasztallá változott, estig megint az én iskolaszereim borították. Ott szenvedtem a nehezebb tananyagokkal, főleg a kémiával, ennél az asztalnál próbálta apám megértetni velem a vegyértékeket, gyököket, fene tudja, miféle atomok egymáshoz kapcsolódását, nem sok sikerrel, mert a kémiához finoman szólva reménytelenül tehetségtelen voltam. E mellett az asztal mellett készültem az érettségire is, májusi-júniusi kánikulában, megtámogatva anyám felejthetetlen almáspitéivel és egyéb süteményeivel, de amennyire emlékszem, még azok sem igazán enyhítették szenvedéseimet. Szóval, sok mindent átélt ez az asztal az elmúlt ötvenvalahány évben! 

Felnőttként aztán lett saját asztalom igen változatos funkciókkal: íróasztalként, rajzasztalként, varróasztalként, vasalóasztalként, esetenként barkácsolóhelyként is szolgált. Ja, és néhány évig erre szereltük fel a kötőgépet is. Ennek megfelelőek voltak a sérülései is, pár év alatt már inkább látszott valami lepusztult műhelyből a lakásba hurcolt, agyonkopott, farigcsált, lyukakkal és sebhelyekkel tarkított munkapadnak, mintsem íróasztalnak. Amikor először elköltöztünk, már nem hoztam magammal, azt hiszem, tűzifa lett belőle. Végül is, előbb-utóbb ez az asztalok sorsa.

2017. március 5., vasárnap

Mikrokörnyezet




Ha felemeltem a fejem, a napköziben a tanári asztalra esett a pillantásom.  A katedrabútor régen valami vékony furnérlemezből készült, halvány sárga-drapp festéssel idézték rá a fa erezetét. A katedrán Nagyika ült, ő volt a napközis tanító néni 1954-ig. Szemüveget viselt a naplóíráshoz, ajkát szigorúan összezárva tartotta. Amikor a délutáni szünetben megkérdezte, ki megy a Francia utcai Népboltba kenyérért, mindjárt jelentkeztem. Persze, már mosolygott, nem sokáig bírta a szigorúskodást. Ketten-hárman mentünk kenyérért, a napközi népe minden délután megszavazta, mit hozzunk mellé. Lehetett választani: zsírt, kristálycukrot, margarint, dobozos gyümölcsízt vagy Hóvirág sajtot. Nagyika fölszeletelte a kenyereket, kétkilós félbarnák voltak, azóta se ettem olyan jót. A cukrot mindenki egy darab papírra kapta, abba mártogattuk a frissen kissé ragadós kenyeret. Uzsonna után takarítottunk és folytattuk a tanulást.
*
A középiskolában tanulószobás voltam. Ha fölemeltem a fejem, a tanári asztalra esett a pillantásom. Ott ült Vozáry Katinka néni, töri szakos tanárnő, nagyon öregecske. Ültében gyakran elbóbiskolt.
Egy óra múlva az énektanárnő váltotta fel Katinka nénit a katedrán. Addigra elfáradtunk a padokban, és pihenésül röhigcséltünk. Az énektanárnő elég goromba volt. Csúfolt bennünket így: -"Hihihi, ránéztem a macska farkára". Gyorsan megkomolyodtunk, mert a macska farka tényleg nem nevetséges. Bár, a képzelődés már akkoriban is könnyen ment nekem, az imbolygó csíkos farok: nahát, szóval hihihi. "Menj ki fiam a folyosóra, ott röhögd ki magad."
 Nemsokára jött a földrajztanár. Fekete bajszos alak, szája görbe, pillantása szűkre húzott, gyanakvó. Pfff. Otthon máshoz voltam szokva.
Három óra eltelt valahogy a tanulószobán. A jobb napokon, hetente kétszer délután énekkarra mentem. A karvezető öreg bácsi nem tudott fegyelmet tartani. Annyira sajnáltam szegényt, pedig milyen jó lett volna több szólamban énekelni, de úgy, hogy a gyerekek néha bele is nézzenek a kiosztott kottákba.
Négytől ötig, ha nem volt karének, majdnem minden nap Ilonka néni, az osztályfőnököm jött be tanulószobai ügyeletre.  Sápadt arca, dauerolt, korán őszülő haja,  kedves félénk mosolya volt. Mit olvasok mostanában, titkos otthoni polcok hátsó traktusában fölfedezett könyvekről suttogtunk, nem ám a többi tanulnivalóról. Ez volt első gimnáziumban a Tömörkényben. A következő évet a Ságváriban kezdte az osztály, ott minden más volt.  
Mikroélmények az iskolában: akár folytatni lehetne.

2017. március 2., csütörtök



Íróasztal, varróasztal, rajzasztal, tehát kinek-kinek alkata és kedve szerinti munkaasztal, de főleg: mi volt régen az a közvetlen környezet, ahol tanult, dolgozott, alkotott, és ha felemelte a fejét, milyen tárgyakra esett a tekintete. Úgy is mondhatnám, mikrokörnyezettanulmány. 


--------------------------
(A képen Gárdonyi Géza íróasztala egri házában)

2017. február 22., szerda

Napirendről - magyarázkodással fűszerezve :)


Nagyon-nagyon régen nem írtam már ide, remélem, nem utáltok ki ennyi idő után J.

A mostani téma a legjobb arra, hogy elmondjam, miért is nem tudtam/tudok írni ide, pedig szeretem ezt a blogot, és nagyon sokszor eszembe jutott, hogy írni kellene, de hát egyszerűen nem fér bele az időbe. Illetve sokkal ritkábban fér bele, mint én azt szeretném.

Most már egy ideje egyedülálló anyaként funkcionálok, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy a fiúk sokat találkoznak az apjukkal, de ha valami sürgős és váratlan van, akkor szinte biztos, hogy nekem kell ugrani. Néha bevethetők a nagyszülők is, de egyre kevésbé, hiszen ők sem lesznek már fiatalabbak.
Mindemellett a munkahelyemen már több mint egy éve igazgató vagyok, ami szintén nem kevés feladatot jelent, ráadásul nemzetközi területen, azaz időnként utazni is kell (tavaly 12 különböző országban jártam, októberben minden héten máshol, ami azért fárasztó nagyon, mert megyek-tárgyalok-jövök, és általában sem városnézés, sem pihenés nem nagyon fér bele a sűrű programba, vagy csak nagyon rövid idő, hogy épp emlékezzek rá, hol is jártam éppen).

A sok program miatt komolyan veszem a napirendet, a rendszert azt életünkben, mert azt vallom, hogy a gyerekeknek is könnyebb, ha tudják, mihez kell alkalmazkodni.
Reggel én 6.10-kor kelek, őket fél hétkor keltem. Előfordul, hogy addigra már felébrednek, és játszanak a telefonon vagy tableten, de sokszor alszanak fél hétig. Gyors reggeli (sosem hagyjuk ki), fogmosás, öltözés, és 7-kor már indulunk is. Elviszem őket a suliba, aztán megyek dolgozni, általában 8 előtt beérek, közlekedéstől függően néha már fél 8-ra.
A munkaidő hivatalosan fél ötig tart, de a vezetői állás előnye (ami amúgy hátránya is) a rugalmasság. Így aztán hétfőn négykor elindulok, hogy el tudjam vinni a fiúkat edzésre, de sokszor viszem magammal a laptopot, és amíg ők vívnak, én ülök a kispadon és dolgozom. Edzés után sokszor még tanulni kell a naggyal, most lett ötödikes, nehezen szokik hozzá, hogy ez már nem az alsó évfolyam, amikor csak oda kellett figyelni órán. Tanulás után, ha van még idejük, játszhatnak, aztán 8 körül zuhanyzás és legkésőbb fél 9-kor már alszanak (na jó, néha csak ágyban vannak, de 9 előtt azért el szoktak aludni).
Kedden elvileg az apjuk jön hozzájuk délután, ilyenkor szoktam tovább bent maradni dolgozni, ha szükséges, illetve ilyenkorra időzítem a magánprogramjaimat (barátok, vásárlás, doki, okmányiroda, egyebek). Szerdán fél ötkor szigorúan el kell jönnöm, mert viszem őket megint edzésre fél hatra, edzés után ugyanaz a program, mint hétfőn. Csütörtökön megint apás nap van, de elég sokszor előfordul, hogy mégsem tud jönni. A fociedzésre a nagyszülők viszik őket, de időnként nekem kell értük menni. Pénteken rövidebb napom van, munka után még elmegyek fallabdázni, aztán megyek a gyerekekért. Ha apás hétvége van, akkor 6 óra körül átviszem őket a nagyszülőkhöz, ha velem vannak, akkor még pénteken gyorsan megcsináljuk a hétvégi házi feladatokat, hogy ne kelljen szombaton és vasárnap tanulni.

A hétvége változó, gyerekekkel mindig van valami program (van, hogy minden héten megyünk focimeccsre, főleg a kicsivel, aki nagyon ügyes kapus), ha egyedül vagyok, néha csak nézek ki a fejemből, annyira ki vagyok merülve.

A munkanapok nagyon nehezek tudnak lenni, különösen, ha valami komolyabb feladat is áthúzódik egyik napról a másikra, olyankor legalább a telefonon követem az e-mailjeimet, miközben mondjuk épp matek feladatot gyakorlok nagyCs-vel. Tudom, hogy ez annyira nem jó, de nem mindig tudom kikerülni. Alapvetően próbálok olyankor dolgozni (ha szükséges), amikor ők már ágyban vannak.

Magánéletre aránylag kevés időm, lehetőségem van. Most ez jó így, de azért van bennem hiányérzet. Ezért aztán idén többször „magamra erőltetem” a színházat (januárban volt már egy előadás, áprilisra már két előadásra is van jegyem), néha éjszakába nyúlóan olvasok szépirodalmat (ez sokáig elmaradt, mert egész nap olvasok, és estére már ahhoz sincs kedvem), igyekszem többet mozogni (legalább otthon szobakerékpárral, de azt hiszem, újra fogok úszóbérletet is venni, tavaly ősszel nagyon bevált).


Az életem, és így a napirendem is a munka és a gyerekek körül forog J. Hát ezért van az, hogy ritkán jutok el közétek. 

2017. február 16., csütörtök

idő(t)!

2012. február 16..
sose tudtam beosztani az időmet...
iskoláskoromban gyönyörű napirendjeim voltak, mindenféle foglalkozásokkal, nem igen maradt u.n. szabadidőm... talán az volt a jó! a szabadság elkényelmesít, látszólag megnyújtja az időt, valójában viszont egyre jobban felgyorsult, és/vagy én lettem lassú. Szóval állandóan el vagyok maradva mindennel, el vagyok csúszva az idővel, a ma átmegy a holnapba, és így is mindig marad restancia, aludni viszont kell(ene), s eleget (épp most olvastam valahol hogy a kevés alvás és az A. kórra való hajlam egyenesen arányos), szóval korlátok, határok mögé kéne szorítani a tennivalókat, nem átvinni, más napokba, hetekbe... évekbe?!... különben is mit tudom én, meddig van erre lehetőség... hiszen nem korlátlan az időm... nagyon is nem ...(már csak azért is kellene nekem is korlátozni, előbb. )
"kizökkent..." (már megint)....
...és még mindig! (2017. febr. 16-án)

2017. február 9., csütörtök

Napirenddel vagy anélkül?

Amikor én még kislány voltam, iskolás, sőt nagyobb iskolás, felsős, meg gimnazista, akkoriban a reggeleknek az volt a menete, hogy miután a család feltápászkodott - mely tápászkodás főleg rám volt érvényes, a szüleim nem engedhették meg maguknak az időhúzást, vagy hogy kéressék magukat és a kelj már föl, fél hét van ismétlődő felszólításra még mindig csak dühös fal felé fordulással reagáljanak,  szóval, előbb-utóbb leültünk reggelizni a konyhában. Vajas- vagy zsíroskenyér volt a reggeli, rajta télen esetleg kis kolbászkarikákkal, máskor Mackó-sajttal, de leggyakrabban vajaskenyeret ettünk  lekvárral vagy mézzel, ehhez pedig általában pótkávéből készült tejeskávét ittunk. Ééés... mindeközben szólt a rádió, minden reggel, hírek, időjárásjelentés, zene. Ami ezekről a reggelekről feltétlenül eszembe jut, az a rádióból szóló zene:  Vörös Csepel, munkásőr-induló, Geier Flórián dala, gyermekkórus a reggeli tornáról szóló vicces dallal, Ifjú Gárda induló, hasonlók. A reggeleknek hangulata volt. Hogy ezekkel az aláfestő zenékkel tarkított hangulata? Hát kérem, akkoriban ezt kaptuk, ahogy ma mondják: ezt dobta a gép. Sok-sok évig, annyira, hogy én például közben kijártam az iskolákat. :) 

Reggeli nélkül nem indulhattam el az iskolába, ezt megszoktam. Általában tízórait is csomagolt Anyu, két vajaskenyér közé tett valamit, mondjuk sajtot és zöldpaprikát, de a legjobb az volt, amikor rántotta volt két szelet kenyér közt. Amikor kora délután hazaértem, már ott volt nálunk nagymamám és megmelegítette az ebédet. Ebédeltünk, aztán tanulnom kellett, meg hát ott volt a hegedű is, gyakorolni is kénytelen voltam, de ezt, ha csak tehettem, elblicceltem, nagymama nem volt szigorú, inkább hajlott a cinkosságra, szíve szerint bármit megengedett volna az ő egyszem unokájának. Napirend, na, olyan nála nem volt, legalábbis ha csak rajta múlt volna, akkor azt csinálok, amit akarok. :)

A hét hat munkanapja (igen, szombaton is volt iskola) hasonló rend szerint zajlott, de szombaton késő délután vagy estefelé takarítottunk. Anyu megkövetelte, hogy segítsek, kisebb koromban csak a portörlés volt az én reszortom, később aztán már mindent közösen csináltunk, hamarabb is végeztünk így. Nem szerettem takarítani, bevallom, egyik munkafolyamat se volt ínyemre, rendszeresen vitába bocsátkoztam ama kardinális kérdést illetően, hogy dehát miért kell a bútorok oldalait is letörölni? Merthogy szerintem azokon nem tud megállni a por. Így elvoltunk anyámmal, én próbálkoztam, ő replikázott, de mindig ő győzött, természetesen.

Hogy manapság nálam van-e megszokott rendje a napoknak, a hétnek, az életnek? Egyre kevésbé. De hogy ez jó-e, igazán nem tudom. 




2017. január 31., kedd

Szabadon

Családunk bája,
hogy nincs alapszabálya.
Ugyanez vonatkozik a napjaim beosztására.
Soha nem bírtam (gyerekként sem) az egykor divatos „Franklin-táblát”. Lehet, hogy Franklinnak bejött, nekem nem. Hogy egész nap azon tipródjak, hogy megfeleljek a piros pontoknak és a feketéktől meg ódzkodjam? Na nem! Semmi természeteset nem találtam benne.
Gimnazista koromból őrzöm egyik tanárunk által citált szállóigét (valamelyik magyar kutatónak tulajdonította): „Kétféle laboratórium van. Az egyikben patikatisztaság uralkodik, a másikban pedig munka folyik. Lehet, hogy a padlón beleakadsz egy dinnyehéjba, vagy fuszeklibe, de nem ez a lényeg.”  
Egyik kedvenc viccem egy karikatúra. Kopasz pasi ül az íróasztalnál, jobbra elvágólag és nagyságrendben sorakoznak a tűhegyesre faragott ceruzák, mellettük egy vonalban a radírok. A kép alatti szöveg: „Ki mondta, hogy én egy undok precíz vagyok?”
Mindezek ellenére munkámban a tökéletességet céloztam meg, tudván, hogy a legjobb akarattal se lesz egyetlen elkészült anyag se tökéletes. (Látott már valaki hibátlan könyvet?)
Ami pedig a napirendet illeti – jelenthetem, hogy mégis létezik, de fenemód rugalmas.
A saját köreimben ugyanis azt tanultam, hogy a jobbért a jót azonnal ott kell hagyni. Nemritkán élek ezzel az alapelvvel.
Az persze nem megy, hogy a reggeli gyógyszert este vegyem be, a vízhajtót meg éjszakára.      
Mindenesetre merev időpontok nincsenek.
A napindítás forró feketével és tájékozódással, internetbe való belekukkantással kezdődik, majd közel egy órás néma elmélkedéssel folytatódik, amikor szeretteimre, a világra, a természetfelettire, az ifjúságra, a vallásra, az ismerősökre, a családokra, a lelkek vezetőire, az elhunytakra és a világ zűrzavarai közepette élőkre gondolok. A téma nem nóvum. Posztjaimban bőven benne vannak.
Reggel misére járunk (mindig nyolc órakor kezdődik), hacsak közbe nem jön valami: gyerekvigyázás, más váratlan esemény. Utána valamikor reggeli.  Délben vagy később ebédelünk.
Közben olvasok, írok, ha jobb az idő sétálok, fotózgatok. Délután olykor unokázunk szükség szerint. Éltetnek a kis lurkók, de alapelvem: Ajtónk nyitva áll, ám nem ragaszkodunk a rendszerességhez a megjelenésben. Ha jönnek, mindig örülünk.
A napirendet nem érinti, mert kedvem szerint a szintetizátor elé ülök-állok, és kalimpálok rajta minden előzetes elhatározás nélkül. Amerre visz az ihlet, az emlékezet.
Megveszem a fülesbagoly rejtvényfüzetet, (Olaszmódra típusú agytorna), ha kivégeztem, kidobom. Elég bizarr.
Több-kevesebb rendszerességgel könyvet olvasok. A tévét nem igazán szeretem, nem szólítanak meg a szappanoperák, se a reklámok. A propagandát utálom, a sorozatokat kerülöm, a krimi nem az én műfajom. A mezzo csatornát szeretem, szeretem behatárolni, és ha lehet pontosan megfejteni, hogy az éppen hallott-látott zenemű kinek az alkotása.
Későn fekszem, mert hajnalban így is kidob az ágy.

2017. január 29., vasárnap

Kár, hogy nem beszél


A macska időérzéke csodálatosan működik Télen-nyáron délután 5 órakor odaül a tényérja elé, szemét le nem venné  a hűtőszekrény ajtajáról. Igaz, hogy sose kap semmit hidegen, de talán megfigyelte, hogy a mi vacsoránk onnan kerül elő. Az óraátállítás néhány napig okoz zavart nála, inkább korábban jön, mint később, le ne maradjon valamiről.
Az erős mínuszokba nincs szívünk kizavarni szegényt, így vacsora után megszokta, hogy felugorhat a radiátorra, és onnan legalább éjfélig nem is kell sehová mennie. A teraszon papundekli doboza van, benne mindenféle bélelés, gyapjúpárna, a saját bundája meg mennél hidegebb van, annál sűrűbbre nő.
Néha köhög. Aggódunk.
Éjjel benn maradhat, amíg le nem fekszünk. Én már éjfél körül nyugovóra térek. A ház ura  internetezik fél háromig. Macskabácsit ekkor kiküldi, én viszont nemsokára fölkelek, mert szól az ébresztőóra. Hajnali 4 órakor beegedem szegény vacogó állatunkat. Ilyenkor kicsit eszik, aztán az ágyam elé hasal, dorombolgat, ravaszkodik. Fölteszi a fél mancsát a paplan szélére, figyeli, mit szólok hozzá. Hunyorogva nézem.  Egy idő múlva fölrakja a másik lábát is, de még nem ugrik. Megmoccanok, ő visszahúzódik, tudja, hol a helye.
Reggel 8 órakor kimegyek kávét főzni. A macska előttem üget, most nem eszik, leül a másik tányérja elé, ebben kap tejet. Lefetyel, majd kimegy, ha süt a nap. Ha nem süt, fölugrik a radiátorra, onnan le se jön délig. 10-kor reggelizünk, közben megbeszéljük, hogy van a macska, hogyan töltötte az éjszakát, mit evett, mit nem evett, mit hozzunk neki a Tescoból.
Télidőben hamar sötétedik. A ház ura délután 4-kor kimegy, megtölti a fák alatt a madáretetőket, hogy kora reggel találjanak valamit a cinkék  meg a többi éhező. Az új nap nálunk estefelé kezdődik, rendje ugyan nincs, csak szokásaink vannak.
*
Cila, Cilu, Cinciri-Minciri,
Behálóznak a mozdulatai.
Itt sétál az íróasztalomon:
nők vonulnak át tükrös agyamon.
Ha valami jó az eszébe jut,
mint két szikrázó, vörös alagút
gyúl s mélyül rögtön kék-sárga szeme.
Légy zümmög tova - szinte száll vele,
s aztán tíz percig nézi a plafont:
mi az a gyanus kis fekete pont?
Az imént papírral futballozott,
függönybe, szőnyegbe csavarodott,
most felugrik, a fűtőtestre ül,
könyvekre, az a helye. És örűl
- nem, nem örűl: ásít, nyujtózkodik,
végül göngyöleggé kunkorodik.
Cilu, Cinciri, hófehér Cila!
Úgy sajnálom, hogy nem beszél soha.
(Szabó Lőrinc verse)


2017. január 27., péntek

Megmagyarázom, mert elég nehéz egy szóval kifejezni, mire is gondolok. Életünk, napjaink rendje, szokásos cselekvéseink rendje, életszakaszaink megszokott, ismétlődő vagy változó napi szokásai - meg úgy egyáltalán, van-e vagy netán nincs "bejáratott", betartott napi- vagy heti rend? És ha van, mitől változhat? Vagy ha nincs, miért nincs? 
Szóval, mindenféle  ilyesmiről beszélgessünk.



2017. január 13., péntek

Visszapillantás 2016-ra

   Ideje lenne már megírnom ezt a 2016-os visszapillantást, hiszen majdnem január közepén járunk!... Amúgy tetszik is a téma, de tudom, hogy minimum 1 órat vesz majd el az időmből. Na és? Nincs-e belőle korlátlan mennyiségben? Majdnem.
   Kezdjük az áttekintést: az új év nagy náthával, de jó hangulatban kezdődött a gyerekekkel, a tengerparton. Elsején kisétáltuk magunkból az evés-ivást, a virrasztást, de a kb. 4 km-es gyaloglás a metsző szélben, ha serkentő volt is a vérkeringésre, de azóta is fáj a jobb térdem (amely november végén újabb zúzódást szenvedett a pincelejáróban...).
    Végiglapoztam a blogom: majdnem olyan, mint egy napló (csak nincs benne minden). Kiemelkedő eseményeit a néhány múzeumlátogatás képezi. Mindjárt március elején itt a belga határ túloldalán, Mons-ban, Claire D. fotókiállítása egybeesett az első tavaszi símogató napsugarakkal. Mégis ezt a mellékelt képet választottam magamnak, mert úgy éreztem, hasonlít a mostani életemre: én legalábbis ilyennek érzem... Alacsony horizont, óriási, fenyegető égbolt s a bal sarokban egy magányos fa álldogál... Ha optimista akarok lenni, akkor a lassan felszakadozó felhőkre koncentrálok...
   Március elején a nőnapi felolvasásom sikere pár napra felröppentett egy rózsaszín felhőcskére: jól esett érezni, hogy teljesen idegen közönség számára sikerült közvetítenem a szavak (mégpedig eredetileg számomra idegen nyelv szavai) segítségével egészen mélyen rögződött érzéseket, s melyek bennük is rezonanciát keltettek!...
   Aztán lassan eljött a tavasz és a tárlatra készülés szokásos megfeszített munkaüteme.  Rövid kirándulás Senlis-ba, Séraphine képeit élőben is megcsodálni, majd júliusban a tengerpart egy-két hétre a gyerekekkel... Július 14-e, az őrült kamionos terrortámadás az ünnepi tüzijáték kellős közepén Nice-ben... S még aznap éjjel Esterházy Péter halála. 
   Július végén elindultunk Magyarországra, öten az autóban. Két éjszakára megálltunk Bécsben, hogy megnézhessem kedvenc festőimet a Leopold-Museum és a Belvedère falain. Akkor még nem tudtam, hogy ez az év a tárlatlátogatások éve lesz, amit különösen  imádok... Pihenés, családi összejövetelek, badacsonyi kirándulás, majd röpke találkozás hajdani kedves diákjaimmal negyvenegynéhány év után...Minden esemény, benyomás, színek, ízek és érzelmek táplálékként szolgálnak az eljövendő hónapokra, melyek igen sok fizikai és lelki energiát igényelnek.
    A következő négy hónapból két eseményre emlékezem szívesen: a Lens-i Louvre-ban nyílt, a mezopotámiai kulturát bemutató kiállításra és Pierre Alechinsky nagy tárlatára Le Cateau-ban. Ezekről blogomon kimerítően beszámoltam, nagyon sokat jelentettek nekem.
   Természetesen ide tartoznak az unokáimmal töltött kis szünetek, barátaim társasága, a magányos elmélyülések. Lassabban, de mélyebben szántom az életemet...

2017. január 8., vasárnap

2017. január 2., hétfő

Pillanatok mozaikkockái

Nekem mindig a december 30. az összegzés, a hálaadás napja, mert a Szilveszter az közös és mozgalmas, még akkor is, ha estére már csak itthon vagyok. Azt a három nappal ezelőtti bejegyzést teszem át ide a saját blogomból:

Ebben az évben talán több volt a rossz és a bizonytalanság, mint a jó, mégis a hála él bennem, olyan ösztönösen, hogy meg se kell fogalmazni.
A jó és a rossz pillanatok, események mozaikkockái - még ilyen alig-távolból nézve is - sorban a helyükre kerülnek, és Isten szeretetének színes képévé állnak össze. Képpé. amiben minden jelenetnek helye van: a vízparti nyaralás felszabadultságának, a munka felelősségének, a mentősök megnyugtató és biztonságot adó jelenlétének, amikor értem jöttek, a frissen megjelent újság kézbevétele örömének, és a kép alsó sarkában elfér a totálisan beázott fürdőszoba is, mert onnan lejjebb már úgyse folyik a víz :)

Itt vagyok - talán ez a legtöbb, amit erről az évről elmondhatok. És itt vannak azok is mind, akik kedvesek nekem. Idén senkitől nem kellett búcsút vennem, sem visszahozhatatlanul, sem pedig esendőségünk okán viták, félreértések, harag következményeként.

Az évértékelésünk, azt hiszem, nem is annyira attól függ, hogy milyen volt az évünk, hanem, hogy mi magunk milyen szemmel tekintünk rá. Idén ennek a látásnak az ajándékát köszönöm meg.

2017. január 1., vasárnap

Évértékelő -másként-

Ernest Hemingway: Soha ne légy szomorú

Soha ne légy szomorú, ha a valóság túl rideg,
s ne keseredj el, ha nem találod helyed.
A valós élet olyan, mint a csörgedező patak,
előfordul néha, hogy nehezebben halad.
Ha nem találod céljaid, ne gyötörd magad,
idővel majd alakul, mi e percben csak gondolat.
Kérdezhetnéd, miért élünk, de senki nincs, ki választ ad,
minden napunk küzdelem, mely mindhalálig megmarad.
Ha csalódott vagy, s úgy érzed, hogy minden hullám összecsap,
gondolj bele, mennyi ember vállalná sorsodat.
Mindig csak a jóra figyelj, s hibáidat elfeledd,
ha önmagadat elfogadod, könnyebb lesz az életed.
Ha nem látod a fényt, a Napot, nyisd ki jobban a szemed,
gondjaid közt tartogat még csodákat az életed.
Mindig csak a mának élj, s az örök szabályt ne feledd:
A holnap mindig tiszta, mivel nem szennyezi semmi tett.

Ha így tennénk, talán könnyebb lenne átlépni az esztendőket. Ehhez kívánok minden itt írónak, olvasónak sok erőt, kitartást.

2016. december 31., szombat

2016 kedvetlen évértékelője


ezt az évet szeretném nem "érték"elni...
nincs kedvem hozzá... inkább már elkezdeni az újat
(mintha lehetne teljesen, és nem hurcolnánk magunkkal a régieket is...(?)


de túl sok (és közös) értékvesztés volt ebben az évben ...

ami engem illet, túl kevés"értéket" csináltam ebben az évben , ha egyáltalán, sőt még másokét se tudtam kellőképp megismerni (tanúskodik róla egy csomó előre naplóbeirás érvénytelenné válása...)

az évem csúcsa az aranydiplomám átvétele volt (magam is meglepődtem, hogy ennyire azzá lett), szeptember végén .de hát, leszámítva a kérdőiv kitöltését, meg szakmai életrajz írását,  ez se a 2016-os év eredménye, hanem legalábbis az ezt megelőző 50-é. Talán csak az időé, ami velünk de ténykedésünk nélkül is épp úgy múlik. Adjak hálát neki, hogy nem dobott még le magáról és hurcol... (néha vonszol) magával... nem mindenki van közülünk már ilyen szerencsés helyzetben ... 55. érettségi, és 59. általános iskolai találkozóinkon is tapasztalhatón.

feltűnt, hogy ha évértékelést nem is szivesen, de tulajdonképpen egy ideje mintha életértékeléseket (s)irnék vagy legalábbis summázatokat, számvetéseket az életemből. Unokám érdeklődő inspirálására gyűlt össze egy versciklusnyi az emlékcserepeimből, amikben - ahogy unokám kérte - a kisgyerekkoromról írok... méghozzá megjelenítve azt az időt (gyermek vagyok, gyermek lettem újra...) ennek örülök, hogy  létrejött, össze is akarom rendbe szerkeszteni (neki) :)

sajnos fizikailag egyre kevésbé vagyok mozgékony, keveset utazom, nehezen szánom rá magam, s még nehezebben lépek a tettek mezejére. (no, unokám 4. szülinapja mégis csak kivétel volt!)

lányom irodalmi szereplésein is csak egyszer-kétszer voltam jelen (a Műút bemutatón meg   Margo fesztiválon...) (no, mégis többször: kihagytam a Nemzetközi Könyvfesztivált) de a technika annyira fejlődik, hogy elmaradt utazásokat kompenzálandó, helyszini közvetitéseket tud nézetni velem, számitógépen, kényelmes s itthoni fotelből (ja, nem is az, kárpitoshoz kéne vinni, de az is mindig elmarad...)

kevesebb filmet, szinházi előadást, kiállitást láttam mint régebben...de azért még igen...különösen ha itt vannak helyben, s a szomszéd hagymaházban :)  (filmek pl. Hajnali láz,  Ifjúság, Spotlight, Mamma mia, Florence  - Queen,  Joplin, Firenze) vagy szinház: Csillagok közt, Lulu, Őszi szonáta), nameg egy jópár különböző koncert...a zene, örökérték. s egyre inkább....

a természetet  (is) egyre inkább élvezem, de leginkább az őszt...az rezeg együtt velem, a Marost gyakran meglátogattam ilyentájt...hosszú őszön.









de most tél van.....







2016. december 28., szerda

Gondolatok az idő múlásáról

Az idő embermértékkel nézve végtelen egyenes vektor, amely a ködös múltba vész, és a homályos jövőbe tart. Benne egy év – különösen is idősödve – sitty-sutty elszalad. Ha maradok az irányt felmutató vektor hasonlatnál, egy éve olyan, mint egy pontok közé zárt szakasz. Mindig egyenlő hosszúságú, de a szubjektív idő nem az. Mint megjegyeztem, gyorsulónak élem meg. Kicsit hasonlít is a többször megfigyelt űrállomásnak az égen való áthaladásához. Fényes, gyorsan haladó valami, mire felfedezem, a zeniten jár és seperc alatt eltűnik.
Az idei év furcsa dolgokat hozott. Kórházak jelölték ki a kereteit. Januárban ért stroke, decemberben kalapált a szívem. Közben apróbb szakaszok váltották egymást. Húsvét, nyaralás, jubileumi ünnepség 70. szül napon. Látogatások rokonoknál, rokonlátogatások nálunk. Mintha tegnap lett volna a atavalyi közös nyaralásunk, mintha tagnap lett volna stroke-om, mintha tegnap kaptam volna cardioverziós kezelést.
Vannak egyéb ritmusaink is. Ugyanazokat tudom róluk mondani. Már megint gyógyszert kell íratni, már megint eltelt egy hónap, és találkozunk XY-ékkal, már megint eltelt két hét, hogy összeüljünk NN-ékkel. A havi közös költséget nem tegnap fizettük? Úgy elszaladt a hónap.
Holnap csütörtök. Helyi piacnap. Hányszor jutott eszembe, mintha mindennap idejárnánk.
Nézem a facebookot. Csaknem felkiáltok, amikor jelentkeznek sorra ismerőseim: születésnapjuk lesz holnap. Azt írom: Isten éltessen!, de az motoszkál bennem: Mondd, Neked mindennap születésnapod van?
Hogy van ez?
Nem cifrázom tovább.
A fogyasztói világ kacatokkal kísért folyamatosan, miközben egyre nyilvánvalóbbá lesz előttem, hogy a kapcsolatoknak van értékük, a kapcsolatok ugyanis a szolgálatok helye. A mások felé fordulás, az empátia, az együttérzés, a szellemi-testi gondoskodás ér valamit, a többi szemfényvesztés és eltékozolt idő.
Mindenkinek köszönöm, hogy volt, mert ettől lehettem magam is. Annyira voltam, amennyire voltatok körülöttem-körülöttünk.
Bajomban hányan kívánták figyelmeztetőleg: Aztán vigyázz magadra, nagyon vigyázz magadra! Megígérem, vigyázok magamra, nagyon vigyázok magamra, bár tudnám, hogy adott esetben hogyan kell. Vigyázok magamra, noha jól tudom, hogy a vigyázás igen sokszor kevés. Mégis...
Nincs értelme az éves statisztikának se, mert mit mond az, hogy készült 350 poszt, 12 cikk, 2000 fotó, a fotókhoz rövid szöveges értelmezés? Önmagában semmit. Ha itt-ott hatott azokra, akik látták, olvasták, (ritkán egy-egy megosztott videót) hallották, akkor célt ért. Rám is hatottak mások anyagai. Az építőket megpróbáltam megjegyezni, a rombolókat pedig felejteni.
Sajnálom a számítógép előtt töltött időt. Majd ha jobbat tudok, váltani fogok.
Ölellek Benneteket.   

Évértékelő, 2016




Az elmúlt évben négy haláleset történt a családban.
A férjem és én betegség, baleset, kivizsgálások, kezelés, műtét miatt egész évi átlagra vetítve hetenként háromszor voltunk orvosnál.
Családi összejövetelek száma: havonta egyszer. De nem ilyen kiegyensúlyozottan, nyáron hosszabb kimaradás volt, télen többször láttuk egymást.
Mesteremberek, szerelők a ház karbantartása miatt időszakosan háromszor-négyszer, de több napig fordultak elő nálunk.
A falu gyakori rendezvényein ez évben egyszer sem vettünk részt.
A dorogi könyvtárban egyszer, a helyi könyvtárban háromszor voltam kölcsönözni. Egyébként a lányom mint könyvtáros, havonta hoz ki öt-hat újdonságot, és viszi vissza, amit már elolvastam. Egy szent veszett el benne.
A pékségbe hetenként járok, a patikába havonta. Fodrászhoz hat hetenként, kozmetikushoz kéthavonta. Most fog szülni a fiatalasszony, kit találok helyette, az kérdés, de nem nagyon lényeges.
A család is bővült, Katinak született egy kisfiú unokája: Máté Bendegúz. Négy kiló ötvenöt deka, 60 centi. A nővére mindjárt három éves lesz, a logikai feladatokat rajzban és kirakósban pillanatok alatt oldja meg. Matyi alszik és eszik. Egyelőre!
 Megpróbálom idehozni Stali új unokájának fotóját:

2016. december 26., hétfő

2016. december 23., péntek

2016. december 19., hétfő

Mikulásról - karácsony előtt

Mivel nem vagyunk amerikaiak, akik a Santa Claustól várják a karácsonyi ajándékot is, nagyjából ez az utolsó pillanat, amikor még Mikulás-emlékeket lehet idézni.

Kiskoromból csak emlékfoszlányok vannak, két ajándék: az egyik egy fából készült, festett, kedves, öreg Mikulás, hátán valódi puttonnyal, ami szintén fából volt, és elfértek benne a szaloncukrok és a mogyoró is. Éveken át megvolt, újra és újra ott állt az ablakban. Annyira sajnálom, hogy akkoriban még nem tudtuk csak úgy előkapni a telefont, hogy lefényképezzük, és egyáltalán nem is gondoltunk arra, hogy jó volna nemcsak belül megőrizni.
A másik szintén egy ajándék-Mikulás, csokiból volt, de a borítása valami furcsa műanyag - én porcelánnak tartottam - amit le lehetett hámozni róla, és az egész nekem nagyon tetszett.

Emlékszem, egyszer pont Mikuláskor voltam beteg, feküdtem a nagyágyon az egy szobában, és nem elég, hogy beteg voltam, de még a Mikulás sem jött, pedig olyan nagyon vártam! Aztán valami ürüggyel, jól bebugyolálva, átvittek a szomszédba, és mire visszahoztak, már ott sorakoztak az ajándékok az ablakban. Úgy örültem neki! :)

A meghatározó emlékem azonban nem igazán jellemző a Mikulás-estére: találkozásom "a" zenével. Negyedikes-ötödikes lehettem és Mikulás-ünnepségre gyűltünk össze a plébánia nagytermében. Álltunk körben a fal mellett, aztán megszólalt valami szép zene, közben bejött az idős plébános (nem ő volt a Mikulás :) és mosolyogva megszólalt: Ó, Vivaldi!
Értetlenül, ámulva és lenyűgözve álltam. Lenyűgözve a zene szépségétől - akkor hallottam először a Négy évszakból a Télt -, ámulva, hogyan ismerhet föl valaki egy zenét éppen csak belépve, és értetlenül, hogyan lehet azt is tudni ennyiből, hogy ki írta. Az izgatott zsongás előtte, a zene hangjai, a felismerés, hogy ez is tudható része az életünknek mind egyszerre járt át, és az élmény tisztán él bennem ma is.

Aztán felnőtt lettem - és évtizedek óta mikulásozom a gyerekekkel. Szeretem :)

Viszont itthon már sok-sok év óta lecseréltem az ablakot hőszigetelősre. Nincs ablakköze :(

2016. december 11., vasárnap

a Mikulás árnyékában...

...a kislány úgy állt a szegedi, zsúfolt Centrum áruházban az ajtóval szemben a Mikulásnak öltöztetett próbababa mellett, mint akit odaállítottak, hogy meg ne moccanjon, ott várja meg a felnőttet akivel együtt jött ide, a Mikulás mellett, aki majd vigyázni fog rá
úgy állt ott moccanatlanul, mint egy amerikai film épp megszeppent gyerekhőse, aki arra számit hogy a Mikulás megvédi mindentől és mindenkitől
igen, hősiesen állt ott meg nem mozdult - jobb is, igy legalább megtalálják egyből
milyen szófogadó
velem se állt szóba, miután lefényképeztem s megmutattam neki a fényképét a Mikulással - de el se mosolyintotta magát, szeme se rebbent
még azért búcsúzóul odaszóltam neki, hogy legyen továbbra is ilyen szófogadó, jó kislány, a Mikulás meg majd vigyáz rá, amig nem jön érte az anyukája
hát ebben a pillanatban meg is jelent az anyuka örömmel és bosszúsággal, mert már mindenhol kereste a kislányt, arra nem is gondolt, hogy épp itt lesz - pedig a Mikulás tényleg vigyázott rá. (ő meg a Mikulásra(?) (meg egy kicsit én is rá(juk)(?), hiszen akkor távolodtam igazán el, nyugodtan, amikor megérkezett az anyja...)

valakire mindig vigyázunk, valaki mindig vigyáz ránk... (!?!)

aliz2. :: 2009. dec. 11. 

2016. december 10., szombat

Ki volt a Mikulás?

Azzal már nem mondok újat, hogy a mi időnkben az iskolában a Télapó, otthon pedig a Mikulás hozta az ajándékot. Iskolai Télapó-ünnepségekre egyáltalán nem emlékszem, pedig biztosan volt valami. 
Otthon ilyenkor már csak a kisebbik szobát fűtöttük, annak az ablakába, a két ablakszárny közé kellett kitennem a kisuvikszolt cipőmet, ami általában az éppen aktuális magas szárú fűzős cipő volt, de előfordult, hogy a fehér hócipőmet raktam ki. Az ajándék mindig piros celofánzacskóban érkezett, apró csokiféleségek, cukorka, alma és pár szem dió, esetleg amerikai mogyoró volt benne, a zacskó mellől pedig kikandikált a cipőből az aranyfestékkel bekent virgács. Más Mikulás-ajándék nem volt divatban nálunk és igen, mindig kaptam virgácsot is, mert azért egy év alatt biztosan akadt pár dolog, amivel arra is rászolgáltam. :-)

Egyetlen esetre emlékszem, amikor, ha csak egy pillanatra is, de látni véltem a Mikulást. Már sötét volt, de a kis szoba redőnye még nem volt egészen leeresztve és akkor egy árnyék suhant el közvetlenül az ablak előtt. Abban a pillanatban meg voltam róla győződve, hogy az a Mikulás. Már nem tudom, azzal az elsuhanással odakerült-e a csomag is - valószínűleg nem - de az biztos, hogy pár perc múlva már az a gyanúm támadt, hogy nem is a Mikulás, hanem inkább nagypapám lehetett az. És ebben talán nem is tévedtem.

2016. december 6., kedd

régi  mikulások emlékei (lányommal) és egy mai poén (unokámtól)


2009. dec. 6.

"... neked is legyen mikulásod"
gyakran eszembejut, ma különösképp, amikor 1988-ban Mikulásnapján, akkor kisóvódás lányom a sok mikuláscsomagjából egyet nekem nyújtott e keresetlen szavak kiséretében:" "Ezt a csomagot neked adom. mert a Mikulás neked semmit se hozott. Inkább neked adom. Neked is legyen Mikulásod."
most én se tudtam neki csomagot adni, mert körülményes lett volna határon túlra küldeni, de igyekeztem, ébredés után emailben boldog Mikulásnapot kivánni (aztán, pár perc múlva, ő viszont -, hogy "nekem is legyen mikulásom"...) majd pár nap múlva pótolhatjuk személyesen is, de a mai nap nekem a nosztalgia jegyében telt, telik...

nem csak az  idő, a tér is  ott van a mostani és a régi mikulások közt

felnőnek a gyerekek, s kinövik az eredeti  helyüket, helyeiket is
emlékszem, amikor még a bölcsődéből mentünk a munkahelyemre, a "gimibe", ahol minden évben eljött a Mikulás a gimnázium dolgozóinak gyerekeihez, a Mikulás mindig egy felsős diák volt, persze, a pénzt meg mi adtuk be a csomagokra, együtt pár papírra leirt információval, amit a Mikulás szives figyelmébe ajánlottunk, a közvetlenebb kommunikáció érdekében... , lányom egyből leleplezte a "Mikulást" persze, könnyű volt, úgy köszönt nekem, mint egy diák a tanárjának) : "beöltözött Mikulásba"-állapitotta meg bölcsődés lányom, tényként. (később, épp egy éve, meg is irta ezt illetve ennek élménykörét egy  tárcájában. )
----------------------------------------------------


tegnap az utcán egyszerre rengeteg kis Mikulást láttam... azaz közelebbről megnézve kis óvodásokat, sorban, kézen fogva , óvónéni kiséretében -  de Mikulások lehettek valamennyien, mert mindegyikük fején piros Mikulássapka volt, fehér szegéllyel..
..................................................................

minden tele van Mikulással, ebédre menet egy takaros ház oromzatán láttam, odaapplikálva egy Mikulásbábut, ami mintha mászna le a tetőről
de aztán láttam, a nagykapun 3 további kis Mikulásbábút is
nem fényképeztem le, féltem, hogy személyiségjogokat sértenék vele(?)
de az étteremben, ebéd után, a kasszánál, fizetés előtt észrevettem az étlap fölött egy újabb Mikulást
(talán nekünk is volt otthon ilyesmi, ami gombnyomásra még énekelt is? már nem emlékszem..., de lányom biztos igen..., ha igen, bár... micsoda giccsek ezek!) 




Aztán az étteremből átmentem a közeli cukiba
(lányommal egy időben törzsvendégeknek számíthattunk, hétvégeken, ünnepnapokon itt (is) ünnepeltünk, kicsi kora óta 
legutóbb, nyáron, mikor hosszú idő után újra elmentünk, de már lányom férjével is; kaptak is invitálást a tulajdonosnőtől...,
de most (még) csak egyedül jöttem, bár ahhoz az asztalhoz ültem, amihez szoktunk,
az asztalokon régebben mindig volt valami virág a vázában, most Mikulásnaphoz  illően disz, a kedvenc franciakrémesem mögött

az ablak előtt meg Mikulásvirág is pompázott:




Hazafelé az elég jó időben karikáztam egyet, kerülővel, a Főtér kirakatai felé, s ott is láthattam Mikulásokat, a Csipkeházak alatti kirakatokban.
 A zsúfolt, játékokkal teli kirakatban a Mikulás épp fel vagy lemászni készült a játékok közé, vagy közül... (nem csodálnám, ha maga is csömört kapott volna tőlük!)
De sokat is ácsorogtunk a játékbolt kirakata előtt, lányommal, kiskorában:
 Boltsorok közt, az úton
talán ezt a gyerekkori versét is ezek az élmények (is) ihlethették
de az egy másik játékbolt lehetett, egy nagyobb, még a privatizálás előtti
most a nagy boltok helyén sok kicsi van, váltakozó profillal, az egyik nagy bolt egyik kirakata, már hónapok óta üres, árulják a hozzá tartozó üzletrészt, de most ennek a kirakatába is egy Mikulást ültettek (egy viziló és a boltot áruló tábla mellé) a kirakatban meg gyönyörűen tükröződik szinte az egész Főtér: a Korona,  a Hősök szobrával, a Bérpalota, sőt még egy távolsági busz is...:
 ...........
Tegnap a Prima Primissima átadón sok meghatott pillanatnak lehettünk tanúi, a dijazottak, a hozzátartozók szeme különösen gyanúsan csillogott, amikor nekik is megköszönték a köszönnivalókat, de Schaffer Erzsébet, hozzátartozói (könnyes szemű lányai)után, mindnyájunkhoz szólt, és azt mondta zárómondatként , hogy
Isten áldjon... mindannyiunkat
hát ez engem is nagyon meghatott
és bár ezt nem lehet fokozni, de azért kicsit plagizálva (dijazás nélkül): én (is) most elsősorban lányomhoz "szólok", köszönni a köszönnivalókat, (azt a régi felajánlott mikuláscsomagot is!)- kivánva Boldog Mikulásnapot és főleg a nem-mikulásnapokra is  sok -sok boldogságot ...
és egyébként mindannyiunknak is:

 aliz2. :: 2009. dec. 6. 12:11 :: még nincsenek kommentek
Kategóriák: ünnep :: Címkék: emlekezesepizodfotokkapcsolatoklanyommultunnepvers






2010. dec. 6.

ki a Mikulás, és kié

ezt a Mikulást küldtem el lányomnak emilben, Mikulásra:
foto


ismerős lehetett neki, mert ő csinálta, annak idején, iskolai rajzszakkörön, némi társi közreműködéssel, ahogy az alábbi képen láthatók is:


meg egy pár anekdotát is felidéztem, a régi mikulásokból, - ugyan a legkedvesebbet már a tavalyi bejegyzésben, amikor kaptam tőle sok mikuláscsomagjából egyet én is, hogy -mint mondta, 4 évesen-, nekem is legyen mikulásom... (ez 1988-ban történt, amikoris "hű, de Mikulás volt")


1989-ben, december 5-én meg korán lefeküdt hű, ennek már 21 éve?!) nyugtalanul aludt biztos mert várta a Mikulást...(vagy Télapónak mondtuk inkább akkoriban(?) Én közben elkészítettem az ajándékzacskót, és kiraktam a kifestőt. Felébredt,észrevette! Csodálkozva mondta:"Csoda történt!"
-Aludj el újra! - mondtam "Lehet, hogy még visszajön a Télapó. Mit szeretnél még?"
-Egy szép mesekönyvet!
-Az is lehet, hogy nem jön vissza...!
-De te itt vagy! - mondta felcsillanó szemmel.

(oda is raktam később az ajándékokhoz még a Grimm meséket , azt hiszem...)

Reggel meg, másnap, 6-án, megtalálta a mesekönyvet is. Örült neki persze.
-Látod, tudja a Télapó, hogy mit szeretsz!- mondtam.
-Persze, 
mert a tiéd"! - mondta.

1990.december 5.


A tévében felhívták a figyelmet a csizma kitevésére.
-Vajon mit vett neked a Mikulás? -kérdeztem.
.Miért? Már vettél Mikulás-ajándékot? Tudom, hogy 
te vagy a MikulásAz én Mikulásom!


aliz2. :: 2010. dec. 6. 3:07 :: 3 komment
Kategóriák: 
ünnepfotó :: Címkék: emlekezesfotoiskolalanyomrajz




2016. dec. 3-án, megkérdeztem a 4 éves unokámat, telefonon, mit hozzon neked az én Mikulásom---nem értette, mondom, hát a makói mikulás, mindenkinek van mikulása...

függőbe maradt, holnap megbeszéljük...

aztán eszembe jutott, az anyukája mondta mindig, hogy a te Mikulásodtól kaptam...az ajándékot... illetve én lettem az ő Mikulása...ő tudta

lehet, hogy az unokám szerencsésebb, remélem nem rontottam el semmit a leleplezéssel---

(az igazi poénnal még adós maradtam, de meglesz...) 


----
2016. december 4-én este,  lányom és fiacskája(4éves) párbeszéde:
    - Kisfiam, ugye holnap kitisztítjuk a csizmád a Mikulásnak?
    - Miért? Piszkos lesz az ajándék?!