Az én "Dunám"

 

A mai 70-80 éveseknek minden túlzás nélkül életük talán legnagyobb csodája a televízió lehetett. Nekem egészen biztosan!

Nincs ember közöttünk, aki ne tudna felidézni a múlt század hatvanas éveitől kezdve néhány számára különleges emlékként megmaradó filmet, filmsorozatot, ismeretterjesztő célzattal heti rendszerességgel megjelenő adást, ami akkor legalább annyira fontos volt az életünkben, mint manapság az internet adta szórakoztatás, ismeretterjesztés. A régi Táncdalfesztiválok szívfájdítóan szép dalait ha ma meghalljuk, ugyanúgy dobban meg a szívünk, mint akkoriban kisgyermekként, kiskamaszként, fiatal felnőttként.  

„Rövid az élet!” – énekelte Toldy Mária 1967-ben. Ha eszembe jut, és néha meghallgatom, ugyanúgy megdobban a szívem, és futkározik a hátamon a hideg, és ma már a szövege, mondandója is sokkal jobban hat rám. El sem kezdem sorolni mi minden volt rám el nem múló hatással az elmúlt több, mint hatvan évben műsorok tekintetében. Inkább fókuszálok az első tíz évre, amikor a mi családunkban is megérett a helyzet egy televízió vásárlására.

Az első televíziónkat talán 1961-62-ben vásárolták a szüleim. Nagy képernyős Duna televízió volt, mely a szüleim utcára néző szobájának ablakhoz közeli sarkában kapott helyet egy akkoriban szintén újdonságként a lakásunkba kerülő bárszekrény tetején. A televízió alatt csipketerítő, naná! Anyukámnak hatalmas választékban horgolta a terítőket két idősebb testvérpár hölgy, miért is maradhatott volna ki épp a bárszekrény teteje. Nem zavarta a lefelé nyíló ajtót ez a csipke, mert bár ital is volt bőven a bárszekrényben, a szüleim egyáltalán nem nyitogatták napi szinten, csak legfeljebb névnapok alkalmával. És persze én is, teljes titokban. Az édesanyám barátnője gyógyszertárban dolgozott asszisztensként, és hogy, hogyhogynem, mindig csurrant-cseppent egy kis tiszta alkohol anyukám konyhájára is, amiből nagyon finom tojásflipp és csokoládélikőr készült. Jó sűrű volt mindkettő állaga, így nekem a kis torkos gyermeknek az üveget megdöntve elég volt az ujjamat beledugni, hogy az üveg nyakából kinyalhassam a sűrű tojás- és csokoládékrémet. Soha nem buktam le, pedig elég gyakran rájártam az üveg „szájára”. Ma is imádom mindkettőt, de tudatosan távol tartom magam a gyerekkorihoz hasonló torkosságtól. Hamar függőjévé tudnék válni, mint a gyermekkori televíziózásnak.

Hamar kialakult a család esti rutinja. Bátyámmal este nyolckor már általában zártuk a napot, és villanyoltás után hamarosan hallhattam testvérem egyenletes szuszogását, ami jelezte, hogy Jóska „alszik”. Szüleim is elvonultak és bekapcsolták a televíziót. A két egybenyíló ötször ötös szobánkat dupla szárnyú, különleges geometriai formájú színesen festett üveges ajtó választotta el, aminek legalsó 8-10 milliméterén átlátszó volt az üveg. No, én akkoriban épp akkora voltam, hogy letérdepelve az ajtó elé, az átlátszó üveg sávja épp a szemem vonalába esett. Simán „végigtérdepeltem” egy gyönyörű romantikus filmet, melyben életem első filmes csókját láthattam két szép színész „előadásában”. Tátottam a számat, hisz soha nem láttam még ilyet sehol, sem otthon, sem utcán, de még regényben sem olvastam róla. Hasonlóan nagy hatással volt rám egy másik különleges film, aminek csodálatos zenei vezér motívuma évekre elkísért. Csajkovszkij B-moll zongoraversenye volt. Jó tíz év múltán tudtam beazonosítani a szerzőt és művét, amikor már huszonévesen gyűltek a komolyzenei lemezeim. E két első filmet hatásában felülmúlta a Belfegor, amit már kényelmetlenebb körülmények között kellett végigtérdepelnem, mert közben nőttem nem kicsit, és csak fészkelődve-kínlódva sikerült az átlátszó sávot a szemem előtt tartani. A Louvre-ban suhanó fekete ruhás alak felbukkanva a jelenetekben különleges, félelemmel vegyes érzelmeket váltott ki belőlem, ki nem hagytam volna egy részt sem. Ezek a rendszeres esti tévézéseim örökre megmaradtak az én titkomnak. Olyan szerencsém volt, hogy a szüleim soha nem jöttek ki hamarabb a szobájukból, minthogy én már ne feküdtem volna a komplett hálószoba bútorunk dupla ágyában, ami az ajtótól két méterre állt. Amúgy sem gyújtottak soha villanyt, ha a fürdőszobába vagy a konyhába mentek ki este nyolc után, figyeltek arra, hogy gyermekeik álmát ne zavarják meg villanyfénnyel. Besütött a Hold, annak a fényénél közlekedtek. Évekig tévéztem szinte minden este, a hétfői adásszüneti napot kivéve. Csodálom utólag is, hogy tudtam reggel minden gond nélkül felkelni, az iskolában figyelni.

Esti közös televíziózásokra később sem emlékszem, de az biztos, hogy a Tenkes kapitánya sorozatát már a szüleimmel együtt néztem én is – talán – vasárnapi napokon. Valószínű így lehetett, mert szállóigévé vált nálunk a „Tenkes” káposzta. Édesanyám ugyanis egyszer épp töltött káposztát főzött, miközben elkezdődött a sorozat egyik epizódja. Beszaladt a konyhából, majd simán „ottfelejtette” magát a televízió képernyője előtt. A káposzta meg szépen elfőtte a levét, és a fazék alján sorakozó káposzták feketére sültek. Apukám élete végéig emlegette, amikor töltött káposzta készült nálunk.

1970-ben elköltöztünk a Timár utcai két szobás lakásunkból, akkor már tizenhat évesen amúgy is akadt érdekesebb programom is az esti televíziózásnál.

Szüleim életük végéig nagy rajongói maradtak a tévé műsorainak. Én viszont igazán soha nem lettem televízió függő, de azért a Szomszédok című teleregényt és egyéb sorozatokat én is szívesen megnéztem. Majd ahogy megjelent a színes televízió, igyekeztünk mi is hamar váltani a fekete-fehér készülékről, ez már egy minőségi változás volt az életünkben. Ahogy bővült a csatornaválaszték, évekig függője voltam a Mezzo csatornának, ahol komoly zenei műsorokat és a szívemcsücske balett előadásokat nézhettem óraszám.

Manapság gyakran fordul elő velem, hogy akár egy hétig sem kapcsolom be a tévét, de azt sem tagadhatom, hogy most is van egy-két olyan időszakos műsora az RTL-nek TV2-nek, ami elé rendszeresen odaülök, akár van értelme, akár nincs. A hatvanas évek kedvence a televízió volt, manapság meg már sokan átpártoltak a mindenféle kütyük, okos telefon, tablet, laptop, számítógép használatára, ahol az internet segítségével rengeteg értékes órát tölthetünk a kütyük bűvöletében.

Kíváncsian várom, hogy megtörténhet-e még az én életemben egy olyan új műszaki találmány megszületése, amire még álmunkban sem gondolnánk, és ami olyan változást hozhat az életünkbe, mint amit megéltünk az internet beköszöntével.