Történelmi pillanataink - saját kis történeteink

Vajon az elkószáltnak van-e esélye újra írni? Évek óta "csupán" olvasója lettem ennek a kedves, szívmelengető, okos és reménykeltő társaság írásainak.
Kár, nem tudom, miért is lustultam el, hisz remek mementója az életünknek, a saját életemnek is, mikor, mit és hogy emlékeztem vissza egyes évekre, hogy reagáltam korábban egyes témákra és most mit gondolok esetleg másképpen...
A mostani téma nem az első, hogy az írásban való visszatérés kisördöge belém bújt. Volt, hogy azt mondtam magamban, no ezt most nem hagyhatom már ki, muszáj lesz írnom. Aztán elsodort az idő...Mint ahogy most is elsodorna, de talán elég határozott leszek és nem hagyom.
Persze ha visszafogadtok...Ahogy sejtem/remélem ennek nem lesz akadálya. :)
Mellesleg jó lenne tudni, - hisz az elején olyan sokan voltunk itt együtt! -, mi lehet a régiekkel: Sasó és Pacemaker, Kapitány Gabi, Kanga, Borka, Zé, merre sodorta őket a sors, az életük?

No de nézzük csak ezt a mostani témát.
Ha jól emlékszem, az 56-os családi eseményeket, melyeknek főszereplője voltam bár, de emlékem pár napos koromból, - mily meglepő:) - , nincsen, szóval itt ezt már megírtam az adott évnél, a 89-et, 68-at is már sorravettük régebben.
Alíztól "lopott" ötlettel idelinkelem ezeket az éveket, eseményeket, a többiről viszont csupán vázlatosan jegyzetelnék. Két okból is. Mert ugye hiába ígérgettem, Áginak, mégis elúszott az idő, utolsó pillanatban esek neki a klaviatúrának. Másrészt meg.... sok olyan évszám van, amihez nem szívesen írom meg a saját benyomásaimat, épp mostanság nem lenne ildomos, itt mindig igyekeztünk a "politikamentességet" megőrizni. Akkor is, ha sejthető, Weöres Sándorral szólva: "ki minek gondol, az vagyok annak..." ...:)
Na de túl sok a szöveg, jöjjön hát a gyorsított ütemben megírandó sok-sok múltbéli emlék:

1956. októberéhez, ha valaki el és/vagy újraolvasná...:)
http://evekesemlekek.blogspot.hu/2013/11/hanyas-vagy-56-os.html

1961. Gagarinra, az első űrrepülésre valahogy egész élesen emlékszem. Láthattam újságban, a családtagok beszéltek erről, biztos ez az ok.

1963. Kennedy halála, a dallasi merénylet. Pontosan tudom, még ágyban voltam reggel, mikor a hírekben bemondták, épp ébresztett Apa, hogy keljek, készülni kell az iskolába.

196?. Apa elmegy, mindenki ideges és aggódik. Aztán Apa hazajön. A család fellélegzik, de nem mondják el "a gyereknek"a részleteket./nicht vor dem Kind, ugye/...Mozgósítás volt, behívták orvosként, már nincs aki megmondja, mi volt akkor, de nekem az rémlik, Berlinbe kellett volna bevonulni a csapatoknak....Amennyit mozaikokból összerakott a kisiskolás agyam, igen kevés, de Anya nagyon félt, azt tudom biztosan.

1968. Algériában voltunk, ezt is megírtam már, csak az eleje a szövegemnek a csehszlovákiai bevonulásról "szóló" rész:
https://evekesemlekek.blogspot.hu/2010/10/hatvannyolc.html

1969. Holdraszállás- ez annyira hihetetlen és olyan szuper jó dolog volt, nagyon élveztem, nagyikámnál láttuk a tévében. Későbbi sci-fi iránti érdeklődésem kezdete lehetett...

1980.  Hasonló nagy havazás volt, mint 87-ben, írtam is róla:

"December 1. Óriási hó esett, reggel nem volt áram, Apa hazatelefonált, be se menjek 8 előtt, mert nem tudjuk bekapcsolni a gépeinket. Délelőttre aztán nagyjából rendeződtek a körülmények, csak a hó esett veszettül odakint. ...Aznap nyílt a város első bababoltja. Mindenképp cseh pelenkát is szerezni akartam, és megvenni az új áruházban mindent, amire a kis picurkánknak majd szüksége lesz. El is mentem délután, gyalog, a buszokkal is volt valami gubanc. Úgy lépkedtem a nagy hóban, mintha hímes tojásokon járnék! 

1985. Nyár, Balaton, gyesen vagyok a gyerekekkel, unokatestvéreik is velünk vannak a szüleikkel. Kora hajnalban indul a családfő dolgozni, félálomban kísérem ki, a kapuban megszédülök, annyira, hogy a villanypóznákat nagy szögben megdőlve látom. Ja, nem is szédülök, ez földrengés. Rohanunk be, kikapkodjuk a kicsiket és visszük ki az udvarra, kempingágyon alszanak tovább...Szerencsére az ijedtségen túl csak egy polcról leesett és összetört váza a kár nálunk.

1986. Csernobil - a konkrét dátumhoz nem tudok saját emléket kötni, de a későbbi hírek, információk, félelmek és titkolózások annál élesebbek....

1987.  Januárban én voltam otthon  a gyerekekkel, előtte a nagymamák vigyáztak rájuk. Egymás után lettek bárányhimlősek, vagy öt héten át nem mehettek oviba. Mikor leesett az a rettentő sok hó, csak ámultunk, mert a 4.emeleti folyosón is szinte térdig ért, befújta az ajtók elé a szél. Gyalog ment dolgozni a családfő is, csodáltam is érte, nagyon messzire kellett mennie. A kórházban minden lehetséges helyen pótágyakat helyeztek el a fagyásos sérülteknek.

1989. Az a december vége tényleg feledhetetlen. Csak az a fájó, mennyire azt érzem most is, mint amit 2012-ben írtam 89-ről: "... valaminek a kezdete volt, s mivé lett mára mindez?!...."
http://evekesemlekek.blogspot.hu/2012/04/felfele-lepcson.html

1999. Napfogyatkozás -ezt is a Balcsin éltük át, mint a földrengést...Volt napbanézős szemüvegünk, készültünk rá, és figyeltünk, lestük az órát. Hát, nekem valahogy nem volt egy nagy durranás ez a jelenség. Ha meglátom a végtelen tenger kékségét, na engem akkor fog el a mámoros csodálat a természet iránt!

2001. szeptember 11. Sajttortát készítek, születésnapit, hosszúkás formájút, a tetejére piros húsú paprikából kanyarítom ki a 45-ös számot. Szól a konyhában a rádió. Félfüllel és alig figyelve hallom, valami bevásárlóközpontból Kozsó, vagy ki dumál bombáról. Jaj, ezek a celebes dolgok, már akkor is az agyamra mentek. Pfú, nem érdekel, talán ki is kapcsolom. Terítek, díszítek, várjuk az ünnepeltet. Ő persze azonnal bekapcsolja a tévét, és nem is érti, hogyhogy mi nem tudjuk mi történt. Ülünk a torta felett és rémülten nézzük az azóta már annyiszor látott képeket a két toronyról...Szó bennszakad, hang fennakad....

2004. Májustól uniós tagállam lettünk. Örülök, mert minket ez közelről érint.

2006. október 23. 50 évesek lettünk. Hétvégén Egerben ünnepeljük kettesben, szeretünk ott lenni. Hazafelé ki kell kerüljük a fővárost. Otthon próbáljuk lebeszélni a gyerekeket a visszautazásról. Mi nem, de a képernyőn látottak meggyőzik őket. Másnap kora reggel utaznak csak. (Utólag mesélték, még akkor is rémes volt a helyzet...)

Nagyjából végig is értem azokon az évszámokon, amikhez saját érzések és élmények kapcsolnak. Kicsit ráncba szedetlenre sikeredett ez a visszatérés ugyan, de remélem elnézitek nekem.

Az én történelmem

Addig is, míg Rhumel megírja a vázlatban várakozó posztját (mert igenis, van az elkószáltnak joga bármikor újra jelentkezni, örülünk neki!), addig én is ideteszem a saját blogomból az eredeti bejegyzést.
***************

Az ötletet Tamko adta, amikor nemrég az X-generáció emlékfoszlányait gyűjtötte össze egy posztban. Én nem vagyok X-generációs, ami elsősorban azzal jár, hogy nemcsak másféle, hanem sajnos, több és korábbi emlékezetes eseményről is vannak emlékeim.

Az első ilyen Sztálin halála volt 1953-ban. Ötéves voltam és nagyapám a Szabad Népet olvasta, nekem meg szokásom volt kérdezgetni őt a betűkről, ez milyen betű, az milyen betű - mellesleg így hamarosan meg is tanultam olvasni. Aznap a Szabad Nép címoldalán ott volt Sztálin fényképe, amiről én sokáig úgy emlékeztem, hogy a ravatalon fekvő Sztálint láttam, de ennél valószínűbb, hogy az már a temetésről szóló újságcikk illusztrációja lehetett pár nappal később.

1956. október 23-dikán - de valószínűleg inkább 24-dike volt már, mert az előző nap délután a város belsejében zajló események bennünket még nem érintettek, tehát nekem csak a következő napról lehetnek emlékeim - szóval, aznap nyárias meleg idő volt, az iskolából délelőtt hazaküldtek bennünket. Amikor hazaértem, nagymamám éppen szilvalekvárt főzött az udvaron egy nagy üstben. Kenyér már nem volt a boltban, és lisztet sem lehetett kapni, aztán pár nap múlva híre jött, hogy mindenki vásárolhat 5 kiló lisztet. A közeli kis közértben hosszú sor várakozott, engem is beállítottak oda és nagyon büszkén vittem haza a nekem járó 5 kiló lisztet. Ezután egész gyerekkoromban ez volt számomra a saját "erőm", teherbírásom bizonyítéka, mintegy alap-mértékegységként kezeltem azt az öt kilót és gondolatban minden ennél nagyobb súlyt ahhoz viszonyítottam. Mert lám, én egyszer már elbírtam 5 kilót!
A rádióból az Egmont nyitány szólt folyamatosan, komoran, mi meg a barátnőmmel a Kossuth-címert rajzolgattuk a nagy asztalnál, ahol máskor királylányokat szoktunk rajzolni.

1956. november 4-dikén a közeli aszfaltozott utat lánctalpas tankok szántották végig, apámék pedig odatolták a nagyszoba ablaka elé a kétajtós szekrényt, mert ők már tudták, milyen az, ha lőnek az utcán. A város felől ágyúzás hallatszott. Felmerült az is, hogy lemegyünk a pincébe, mert ők azt is tudták, milyen az, ha bombáznak, a nagy bőröndbe össze is készítettük a legszükségesebb ruhákat és nagymamám megnyugtatott, hogy ő még tud kenyeret sütni, ne féljek semmitől, de a leköltözés végül elmaradt. És biztos, ami biztos, másnap sietve levágattuk a két alig hízott disznót, akik mindketten Marci névre hallgattak - mert mi, nem tudom, miért, de minden évben minden hízót Marcinak neveztünk el. 

1957-ben felbocsátották az első, majd hamarosan a második műholdat, ezek voltak a Szputnyik-1 és a Szputnyik-2. A rádió bemondta és az újságok is megírták, naponta hányszor és mikor halad el Magyarország fölött, ezért egy este a szomszéd Tóni bácsival és apámmal együtt felmásztunk a padlásra és a tetőablakon kibújva próbáltuk meglátni a pici fénypontot, amint vonul a sötét égen. Rémlik, hogy láttuk is, de ez legalább akkora dolog volt, mint ma egy valós idejű webkamerán nézni a nemzetközi űrállomás repülését a kontinensek fölött.

1961. április 12-dikén kilőtték az első, embert szállító űrhajót Gagarinnal a fedélzetén - bár a fedélzet enyhe túlzás, láttam a kabint később Moszkvában a VDNH kiállításán, hát... épp hogy körbevehette az a fémdoboz szegény űrhajóst, akkorka volt. A nagy hírt persze izgatottan tárgyaltuk egymás közt az osztályban, mindenki lelkesedett, egyedül V. K. Erzsi hitetlenkedett, mondván: "Csak nem hiszitek el, hogy tényleg egy ember van abban az űrhajóban? Az nem is igaz!" De mi nem hallgattunk rá, pár nap múlva már kivagdostuk Gagarin képeit az újságból és feltűztük a faliújságra.

1969. július 20-dikán a Holdraszállást Péterrévén néztük élő tévéközvetítésben. Persze fekete-fehér képernyőn és elég hangyás, szakadozott képen, de ki nem hagytuk volna, akkora szenzáció volt. És bár saját szemünkkel láttuk a Hold felszínén le-föl "ugráló" szkafanderes embereket, hihetetlennek látszott az egész.

1986-ban május elején tudtuk meg, hogy napokkal korábban Ukrajnában robbanás történt a csernobili atomerőműben. Szép kora nyári idő volt akkoriban, mentem át a Roosevelt téren, tűzött a nap, ragyogott az ég és arra gondoltam, fogalmunk sincs, mi van körülöttünk a levegőben. Meg hogy az előző napokban friss fejes salátát, sóskát, újhagymát ettünk - de teljes képtelenségnek tűnt, hogy abban a ragyogó, tiszta időben bármi veszélyeset is belélegezhetünk, lenyelhetünk.

1987. január 12-én, hétfőn arra ébredtünk, hogy mindent beborított a hó, de nem ám csak úgy ímmel-ámmal, hanem jó magasan. Nagyon nagy volt a csend, mozdulni sem lehetett, járművel legalábbis végképp nem, és nagyon hideg is volt. A busz persze nem járt, pedig nekem reggel 8-ra a Bosnyákra kellett volna érnem. Úgy dél körül tudtam elindulni egy dugig tömött busszal, nagysokára oda is értem, aztán hamarosan elindultam visszafelé. A Bosnyák téren is is nagy volt a csend, autó egy szál se, busz is csak átlag félóránként törte át magát lassú lépésben a havon. Főleg arra emlékszem élénken, ahogy a tömeg állt a megálló feltételezett helyén - mert azt se lehetett látni, hol a járda széle - és mindenki nagy türelmesen várt és hallgatott.

1989 karácsonyán a romániai forradalom hírei jöttek éjjel-nappal folyamatosan, megállás nélkül szólt otthon a tévé, tudósítások, élő stúdióbeszélgetések, bejátszások, élő kapcsolások, és persze a keleti határ környékéről szóló rémhírek, elhangzott a megtámadnak, háború és hasonló kifejezések is. Élénken emlékszem, ahogy anyu azt kérdezte: és akkor bombázni fognak? Neki, aki annak idején az ostromot Budán élte át, a háborúról azonnal a bombázás jutott eszébe.

1990. október 26-án apám azzal ébresztett, hogy lezárták a hidakat, mire én félkómásan azt feleltem, hogy nekem nem kell hídon átmennem. És ahogy szoktam, elindultam Rákosligetről a belvárosba dolgozni. Az Örs vezér téren az egész kereszteződést elállták a legkülönfélébb autók, főleg a sok egyforma temetői halottaskocsira emlékszem. Már nem tudom, hogyan tudott bekanyarodni a busz a metró elé, de valahogy biztosan, aztán a metróval beértem a munkahelyemre. Egész délelőtt szólt az asztalomon a kis rádióm és amikor 11 óra után elhangzott, hogy délben beavatkozik a rendőrség, összekaptam magam és elindultam haza. A metrón úgy utaztunk, mint a szardíniásdobozban, de az Örsről már nem járt az én buszom, HÉV-vel eljutottam Mátyásföldig, de tovább semmi. Akkor is ugyanolyan nyári meleg volt, mint '56 októberében és sokat, nagyon sokat várakoztam a tűző napon egy keresztutcában, kizárólag csak a reményre hagyatkozva, hogy az a busz, ami egyébként békeidőben is csak párszor jár naponta, hátha még jön ma errefelé. És vagy egy óra múlva tényleg jött egy emberekkel telezsúfolt busz, így hazajutottam késő délután. Ha nem jön, tényleg nem tudom, mi lett volna, talán stoppolok, életemben először.

2001. szeptember 11.  Akkor éppen Budatétényben laktunk, munka után lépek be a lakásba, anyu feldúlva azzal fogad, hogy Amerikában repülők zuhannak a felhőkarcolókra. Így mondta, először nem is fogtam fel a mondat értelmét, csak amikor beértem a szobába és megláttam a tévén, ahogy a gép átmegy az egyik épületen. És ismételgették a felvételt, kapcsolgattak ide-oda, az egész iszonyúan hátborzongató és hihetetlen volt. 

A 2004. decemberi cunamiról a neten értesültem és azt hiszem, azelőtt azt se tudtam, hogy ilyen létezik, vagy ha hallottam is a szót, fogalmam sem volt, mit jelent a valóságban, mármint hogy nem egyszerűen nagy hullámok képződnek olyankor, hanem hegy magasságúra nőhet a tenger. A videók félelmetesek voltak, a  menekülőkről készült sajtófotók némelyikén pedig megdöbbentő volt látni az emberek arcát: mosolyogva futottak, mint valami sporteseményen, versenyfutáson, mint akik fel sem fogják, mi történik velük, és csak arra tudtam gondolni, vajon hányan maradtak közülük életben?

2006. október 23. Ünnep volt, mi meg robogtunk a mentővel Székesfehérvár felé, ültem anyu mellett a mentőautóban, aztán este valamikor indultam haza egyedül. Soha nem jártam előtte még Fehérváron, azt se tudtam, merre van az állomás, sejtettem, hogy ilyen későn busz már nem megy Bicskére, bóklásztam a sötétben a kórház udvarán, egy asszony segített kikeverednem a vasúthoz. Mobilnet nélküli telefonról nem tudtam menetrendet nézni, ezért már a vonaton ülve felhívtam Ilonkát, mikor van csatlakozás Kelenföldről. Ő meg rémülten: nehogy bemenj a városba, tüntetés van, zavargás van, vigyázz! 

Ami pedig azóta történt és történik, az már a jelen. Majd a következő, ki tudja, milyen betűs generáció megírja egyszer róla a visszaemlékezéseit. Ha ugyan lesz még betű.

Én és a történelem...

   

   Legkorábbi "történelmi" emlékem 1953-ból maradt fenn: a tanácsháza előtt mentünk el, amikor Vali néni, a helyi kommunisták egyik nagyhangú szószólója, különben szimpatikus középkorú asszony (kicsit féltem erős hangjától  -  képtelen volt lejjebb srófolni) zokogva, mellét verve jött szembe: "Jaj, meghalt Sztálin apánk! Mi lesz velünk?..."Megijedtem (5 éves voltam): ki lehet a nagyon fontos halott? Ha már "apánk", az is lehet, hogy a rokonság egyik tagja?... A családban azonban most is védőfalként vett körül bennünket szüleim csendje, semmit sem láttattak a gyerekek előtt a helyzet bizonytalan tragikumából.

   Ezekből a fojtogató ötvenes évekből vidéken egy-két fenyegető szó maradt fenn emlékeimben, melyet a felnőttek beszélgetéseiből kaptunk el néha: beadás, finánc, végrehajtó, pufajkások, gumibottal verés (főleg az érzékeny talpat, hogy ne látsszon a nyoma), ávósok... 

   1956. oktobere... Betöltöttem 9. évemet. Elmeséltem már ezen a blogon. Mosom a lábam a bádog lavórban és úgy reszketek a félelemtől, hogy a földre locsog belőle a víz... Az utcán tüntetők vonulnak, kórusban kiabálva: "Vesszen Gerő! Gyilkosok az ávósok!" Befut egy rémült szomszéd: kidobták a párttitkárt az ablakon... Gondolom, nagyobb baja nem eshetett, hiszen emeletes ház alig volt a faluban. Szüleimben még él háború közeli emléke, amikor minden felborul, veszélyessé, lehetetlenné válik: anya sírva ébreszt bennünket hajnalban: "Kitört a forradalom! Nem mehetünk többé Dunántúlra!..." Az iskolában szénszünet. Rákosi képe eltűnik a tanterem faláról, helyette feszület és reggel órakezdés előtt imádkozunk. Rövid időre az 1-es lesz a legjobb jegy...

   1963. Tévénk nem volt sokáig. Kennedy halálát már gimnazistaként hallottam, de csak futólag: gondoltam, talán nem is esemény, hiszen amerikai "ellenségről" van szó... Ma már furcsának tűnik akkori politikai "öntudatlanságom", de tény, hogy egyetemista koromig a politika teljesen kizáródott a gondolataimat foglalkoztató szférából. Annak ellenére, hogy mint szinte mindenki, voltam hittanos, első áldozó, úttörő, majd KISZ-tag. Kommunista nem...  

   1968. Második évfolyamos vagyok a szegedi egyetemen, orosz-francia szakon. Tolmácskodnom kell egy francia vendégnek, aki az ottani májusi eseményekről beszél és szeretné tudni, hogy elérte-e a magyar diákságot a forrongó hullám... Csalódnia kell. Nagyon fegyelmezettek vagyunk, mindenki szeretné elvégezni az egyetemet, nem kockáztat. Az esetleges izgató elemeket könnyű "kiemelni" és visszatér a rend.

       Öcsém akkor tölti a katonaidejét. Éppen gyakorlaton vannak a Dunántúlon. Attól félünk, hogy elviszik Csehszlovákiába, az öt KGST alakulattal, hogy megmentsék az imperialistáktól a testvéri kommunizmust. Nem viszik el.

    1973-74-től az ellenség táborába lépek... Messze nem politikai indítékok vezérelnek pedig, csupán érzelmiek, hiszen még össze is veszek néha újdonsült férjemmel, aki a hazai hírszolgáltatás egyoldalú szemléletét kritizálja (az esküvőnket követő évet Szentesen töltjük).

   1976-tól a berlini fal "túloldalán" élek 6 évig. A nyugati oldalon a fal tele van graffittivel, még emelvényeket is ácsoltak közvetlenül mellé, hogy átnézhessünk keletre: az ottani tájkép sokkal félelmetesebb! Tankcsapdák, szögesdrótok foglalják el a senki földjét, jó nagy területen meg se lehet közelíteni a falat, csak katonai járőrök dzsipjei közlekednek, nomeg vadnyulak szaladgálnak a fűben...

    1981.május. Számomra már ez lesz a sorsdöntő dátum: Mitterrand megválasztásával a baloldal kerül hatalomra Franciaországban. Pezsgőt bontunk még Berlinben. 

   Az 1986-os csernobili katasztrófa már Isztambulban ér bennünket. Különösebb hullámokat nem vet a fatalista törökök hangulatában, pedig a robbanást követő napokban a Fekete-tenger török oldalán jó adag sugárzással gazdagított eső hullott a tea- és kávécserjékre... Csak annyit mondtak: óvakodjunk a tea- és kávéivástól, ami a törökök számára egyszerűen elképzelhetetlen... S az ott élő külföldiek részéről ugyanúgy. Semmi sem változott tehát.

    1989. Amennyire lehetett, követtük az eseményeket, melyek a pápaválasztás óta készülőben voltak... Kádár gyengülése és halála, a kerekasztal-tárgyalások, Gorbacsov, a keletnémetek tömeges nyugatra özönlése a magyar határ megnyitásával... Egyszerre annyira felgyorsultak az események, hogy megállíthatatlanná váltak... S ami évtizedekig elképzelhetetlennek tűnt, valósággá vált. Magyar múltam keretei, támpontjai omlottak össsze. Bevallom, azóta sem ismerem ki magam teljesen otthon...

Mi mindent éltem meg!

1963. november 22. - A konyhában voltunk, mint minden este. A hirtelen támadt feszültség maradt meg bennem, anyuék komolyra forduló beszélgetése. Tévénk nem volt még, a rádióból hallottuk meg a hírt: megölték Kennedyt!
Hétéves voltam akkor.

1968. augusztus 20. - Ó, sok mindent értettem addigra már a világból, a mi világunkból! Rákényszerültem, belenőttem. Mégse fogtam föl egészen, hogy miért üli meg a napunkat az, hogy a rádió bemondta, megkezdődött a csehszlovákiai bevonulás. Vízitúrán voltunk éppen, Csepel-sziget kerülésen, Ercsivel szemben sátoroztunk a Duna-parton. Már lebontottuk a sátrat, pakoltunk be a csónakba, indulásra készültünk, és ez egyszerre csak abbamaradt. Szemben, a túlparton, pont az ercsi műszaki laktanyára lehetett átlátni, nem túl széles ott a Duna, jól láttuk a mozgolódást. Édesapám nézte távcsővel és szabad szemmel is. Nézte és hallgatott. Én meg sürgettem, hogy menjünk már...

1969. július 20. - Másnap indultunk a balatoni nyaralásra, mégis fönnmaradhattam sokáig. Néztük a tévé elmosódott, szemcsés képein a szkafanderben lépdelő, ugráló embereket, és próbáltuk fölfogni: ember a Holdon! Késő este még édesapám engedett a kérésemnek, és lementünk az utcára, megnézni a Holdat, vajon látjuk-e rajta őket? Nem láttuk :)
1983-ban, Washingtonban, az Űrkutatási Múzeumban megnézhettem az igazi holdkompot, és az élethű szimulátorban ülve magam szállhattam le vele a Holdra. A csodák, olykor, így jönnek közel.

1983. augusztus - Nekem is volt jegyem az "István, a király" királydombi bemutatójára, de táborból 1-2 nappal előtte  hazajöve, magammal hoztam valami nyári, lázas-gyomros vírust, annak minden velejárójával, így esélyem se volt, hogy elmenjek az előadásra. A többiek, akik ott voltak, másnap lelkesen és hitetlenkedve mesélték, amit láttak, csodálkozva, hogy ezt egyáltalán láthatták. Magával tudott ragadni a beszámolójuk. Éppúgy, mint a később rongyosra hallgatott lemez.

1987. január 12. - Vasárnap reggeltől ki se dugtam az orromat a lakásból. Láttam, hogy havazik, de hát tél van, az a dolga. Nagyon meglepett a látvány, ami hétfőn reggel, a kapun kilépve fogadott. Út, járda sehol, villamossínek se, csak csönd és fehérség mindenütt. Elevickéltem a buszmegállóig, de egyértelmű volt, hogy itt busz ma még nem ment le, hiszen feljönni se tudott. Csapatokba verődve indultunk lefelé. Legalább az Alagút hótól védett volt. No, de aztán a hídon át! Még mindig csapatokba tömörülve vágtunk neki, mentünk a híd közepén - tehettük nyugodtan - arcunkba csapott a Duna fölött a metsző, hideg szél, olyanok lehettünk, mint a Delta föcimében a sarkkutatók, csak vidámabbak. Nem, akkor talán még nem is ismertük azt a szót, hogy kihívás, egyszerűen csak kaland volt, izgalmas. Én könnyű helyzetben voltam, a Roosevelt téren dolgoztam akkor. Ahogy kezdtünk páran beérni, kiderült, hogy nem működik a fűtés, a kirakat nagy üvege pedig, ami az iroda fala is volt egyben, elrepedt a fagyban. Így hát hazaküldtek, kezdődött a kaland visszafelé, csak most hegynek föl. Mikorra hazaértem, láttam, hogy a Tanács épülete előtt egy katonai járműről kenyeret osztanak. Ösztöneimben lehetett háborúkat átélt őseim tapasztalata, és én is nyúltam egyért, biztos, ami biztos. A későbbi napokból arra emlékszem, hogy embermagasságú hófalak álltak a járda szélén, és átjárókat vágtak bennük. Aztán azért tavasz lett abban az évben is.
És egy kis aktualizálás: ha most lenne ekkora vagy sokkal kisebb havazás, bizony, csak nyúlnék a mobilért, fölhívnám a főnökömet, hogy bocsi, írjatok ki mára egy nap szabit. Ezt teszi harminc év :)

1989. január vége - Szombat délutáni portörölgetés közben hallgattam a rádióban a 168 órát, menő műsor volt az akkoriban. És egyszer csak Pozsgai kimondta a népfelkelést. Megállt a porrongy a kezemben! Azonnal telefon édesapámnak: Hallgatod? Kapcsold be! Valami elkezdődik.

1989. június 16. - újra egy nyár, és én, természetesen, éppen táborban. A gyerekek békén legelésztek, mi, kísérő felnőttek, pedig a kisrádió körül összebújva hallgattuk a közvetítést. Egy fiatalember beszélt. Jaj, miket mondott! Lehet, hogy innen viszik el, az emelvényről?

1989. október 23. - Verőfényes, meleg, gyönyörű, őszi nap, egy szál blúzban lehetett sétálni. Még mindig csak pár percnyire dolgoztam a Kossuth tértől, természetes volt, hogy kimegyünk délben a köztársaság kikiáltására. A tér teli volt boldog, bizakodó emberekkel. Történelem.

1990. október vége - taxisblokád. Ott voltam, a szívében, még mindig a Roosevelten. Amikor rémhírek kezdtek terjedni, hazaküldtek minket. Gyalog, persze, végig. (Nagyon megedződtünk azokban az években :) Az Alagúton gyalog sem engedtek át, meg kellett kerülni az egész Várhegyet. De most nem egymásra vigyázó, vidám csapatokban mentünk, mint a nagy havazás idején, hanem ki-ki maga próbálta megtalálni a menekülő útvonalat. Hiányzott a hó tisztasága...

1993. december 12. - Vasárnap délután a karácsonyi ajándékokat csomagoltam a gyerekeknek, amikor a rádió, a műsort megszakítva, bemondta Antall József halálát. Torokszorító pillanat volt. Napokkal később, kimentünk a Parlamenthez, a ravatalhoz. Hosszú sorokban kígyóztak az emberek a téren; éles, nagyon hideg szél fújt a Duna felől. A hangszórókból Mozart Requiem-je szólt, a Lacrimosa - mondta zenében jártas kolléganőm, amikor odaértünk. Végül nem álltunk be a sorba.
A temetés szombati napon volt, éppen egy ledolgozós szombaton. Hazafelé menet megálltam a Földmüvelésügyi árkádjai alatt..., és nem tudtam, vajon hogyan lesz tovább...

1999. augusztus 11. - furcsa egy nap volt. Munkanap lett volna, de nem kellett bemenni, és szabadságot se kellett kiírni rá. Mintha valóban a végítélet napja lenne! Mi a Kis-Svábhegyről néztük a napfogyatkozást. Jó helyet választottunk, nem voltunk ugyan egyedül, de inkább csak a helybeliek jöttek ide, elviselhető volt. Már hetekkel előtte  riogattak, hogy nem szabad majd belenézni, jó üzletet csináltak a papírszemüveg árusok.
A legfurcsább a csönd volt. Ahogy az állatok valamivel előtte elhallgattak, a madarak nem énekeltek, a kutyák hang nélkül lapultak a gazdájuk lábához. Az ő csöndjük az emberekre is átragadt, megilletődött, várakozástéli csönd ülte meg az addig nyüzsgéstől hangos hegyoldalt.
Kár, hogy lent a városban bekapcsolták a közvilágítást arra a pár percre is.

2001. szeptember 11. - Cipruson nyaraltam, első, igazi, tengerparti nyaralásomon. A teraszon vacsoráztunk, bent, a szálló bárjában helybeliek iszogattak, beszélgettek. Hirtelen egy férfi rohant ki és kiabált: Katasztrofosz! Katasztrofosz! Értettük a szót, (csodálkoztunk is rajta), mégse értettük a helyzetet. Szaladtunk be a tévéhez. Lángoló tornyot láttunk, és sokszor-sokszor a repülő becsapódását, döbbenetes képek voltak. Magyar születésű, beloianniszi görög kísérőnk fordított nekünk, és mondta el, mi is történt.
Az egyik gépen egy ciprusi nászutas pár is utazott, az ő esküvői fotójukat a későbbi napokban többször is mutatták.
Ikertornyok...., jártam a 107. emeleten. Mint hangyaboly, nyüzsgött lent a város....
Másnap, a tenger horizontján hadihajókat láttunk, és az égen repülőket. Féltünk. Otthon akartunk lenni.

2006. december 31. - a számítógépnél ültem, blogot írtam,  és arra figyeltem föl, hogy a sarokban, a kisszekrényen álló karácsonyfán hirtelen lengedezni kezdenek a díszek.  Semmi oka nem lehetett, de amíg ezen csodálkoztam - pillanatok telhettek csak el - máris megmozdult alattam a szék, érezhetően megbillent. Akkor már tudtam: földrengés! Összehúztam magamat, nem tudtam, lesz-e folytatás. De nem történt semmi, újra nyugalom volt, csak a díszek himbálóztak még mindig. Telefon rögtön: Érezted Te is?  A neten pedig már percek múlva olvasni lehetett: Délután 3 órakor földrengés volt Budapesten.
Az egyidejű blogbejegyzés, sajnos, freeblogos volt, így nem maradt meg az utókornak.


Azóta is történhetett annyi minden, és még fog is, hiszen mindig éppen a történelemben élünk. Számomra most ezek bukkantak föl, mint meghatározó emlékek. Kicsit hosszú volt, tudom, de kedvet kaptam a témához, és kitartóan küzdöttem a monitorra vetésével :)

Megértem? Megéltem?
Igen, megértem sok mindent, amiről el se tudtuk/tudtam képzelni, hogy egyszer bekövetkezik itthon vagy a világban. És megéltem félelmetes, izgalmas vagy reményt keltő eseményeket is, mind egy-egy kockája az életemnek.

Még egy megjegyzés, amit fontosnak érzek: ebből az eseményfolyamból is látszik, mennyire életünk része volt a rádió. Szólt mindig, nemcsak háttérnek, hanem egyetlen lehetséges hírforrásként. A rádió bemondta.... korlátozottságával, esetlegességével is nélkülözhetetlen volt. Most értem meg igazán  anyut, miért vágyott vissza mindig a Rádióba dolgozni.

mi a történelemben és bennünk a történelem

1944 június...háború, deportálás, bombázás - sínek mellett , gyors , rohanós menetben, én mindent alulról látok, szoknyák alját is, és felülről fülsiketítőn süvöltő ijesztő zajokat, és furcsa kis fekete hosszúkás tárgyakat csoportban lefelé zuhanni fölöttünk-mögöttünk, egy állomásépület felé tartunk... ... (remélem jól emlékszem, bár senki nem mesélt róla, de ez lehet első emlékem, és főleg "hang"képem, csak utólag döbbentem rá, hogy azok az apró süvítő micsodák az égből bombák lehettek...) (de mire lehet emlékezni másfél évesen?, arra ami a legerősebb...)

1945 május vége vagy június eleje egy rét közepén egy tó, abban fürdünk (ez volt a felszabadulásunk Theresinből?), kapok egy tábla csokoládét is, egy orosz katonától

ezen a képen már itthon a Rózsadombon, anyu unokatestvérénel vagyok "felszabadulva":

1949? államosítás (iskolából jövök haza, idegen, morcos emberek vannak nálunk írják fel még a csillárt is, az előszobánkat ,kis szobánkat (ahol albérlőnk volt) el is veszik, befalazzák, ezzel a rendes főbejáratunkat is (később lent a konyhánkat is) anyu átrendezi a bútorokat... a szalongarniturát a befalazás elé rakja a belső szobából (a "szalonból") (amit lezárt és mondta, ne is beszéljek róla, mert azt is elvehetik)

1953 Sztálin halála -  vigyázzban állunk, az általános iskolában, sírunk .... 

1956 október vége ....az ötágú vöröscsillagos  szovjet emlékműdöntésen nem vagyok ott, a gimi előtt,  az ált iskolánkban (ez már másik), a felügyelőtanár azt mondja, hogy ő azt se mondja, hogy menjünk, azt se hogy igen...én haza megyek: anyu félgyógyultan fekszik otthon, a szegedi klinikát , ahol feküdt, kiürítették..., közlöm vele az utcán felszedett röpiratból, hogy visszakapjuk a házunkat, csak mosolyog, nem is érdekli már...

1956 november  eleje, tankok kísérnek a macskakövön iskolába menet, felverik az utca csöndjét

1961. április 12 Gagarin űrrepülése - rádión halljuk, anyu sír, miért, kérdem lelkesen, de ő csak sir, tán maga se tudja miért vagy nagyon is....

1961.május. a ballagáskor velem mondatják a beszédet a visszaállitott hősi emlékmű előtt, nem is ellenőrzi a kulturos tanár, megbizik bennem, pedig alig tudom összehozni, tele van javitgatásokkal a piszkozatom... de túlesek rajta hamar, röviden, csak azt nem értem később egy fotón, hogy miért néznek olyan feldúltan é s ellenségesen(?) rám szemben az iskolatársak(?).. (vagy utólag magyarázom be?)

1962 október  Kubai rakéta válság - egyetemi kollégium, másodévesek vagyunk,. pánik, mindenki azt hiszi itt a világ vége, de legalább is háború lesz, szobatársam azon siránkozik, hogy még nem  is volt igazán együtt a vőlegényével...

1968. június 6 Robert Kennedy megölése...gimis osztályommal kirándulás a szegedi füvészkertben vagy szarvasi arborétumban, mér nem is tudom, csak azt, hogy  ott halljuk döbbenten, a virágágyasok közt a hirt... - később kolleganőm felemlegeti, hogy azokban a napokban összefutva a gimifolyosón, rászóltam, hogy  "mit mosolyogsz, most ölték meg Kennedyt"

1968 augusztus 20- prágai bevonulás:  Bécsben vagyok  a nagybátyáméknál, aki reggel azzal ébreszt, hogy "kitört a 3.világháború" Mindenki odavan, félnek(?) Rizikós, hogy tudok hazautazni? de nem értik én miért vagyok oda, hiszen tudok oroszul... bennem a bizodalmuk:), nem is félek már, inkább szégyellem magam(?)   közvetítéseket hallgatunk-nézünk Prágából, a Vencel térről, szinte megállás nélkül (újra kezd viszolyogtatni a német nyelv hangzása, ez még 44-ben épülhetett belém - most látok életemben másodszor tankokat)

1970-es árvíz, kitelepítés Vásárhelyre, nő, gyerek nem maradhat a városban, Makón, a csordultig teli Maros partján...én egyszer visszaszökök, engedéllyel, az írásbeli érettségi dolgozatokért, amit a legfelső szekrénypolcra raktam,,,biztonságból, még mielőtt ripsz-ropsz evakuáltak bennünket...s abban se voltam biztos, hogy becsuktam-e az ablakot , redőnyt a sietségben, megkértem egy férfikollegám, ha felénk jár, tegye meg, hát épp most csapódik az általam előbb kitámasztott redőny rám, köszönöm...:)

1986 április 26 Csernobil . hajnalban Amerika hangján hallom a borzoló híreket a csernobili atomerőmű balesetről, széljárásról...ami erre is jöhet...,pánikba esem, hideg ráz vagy az ideg, lányom másfél éves pirospozsgás majd kicsattan,,,,

 

 azt se tudom mit csináljak, mit adjak enni majd neki, merjünk-e kint sétálni,úgy vásárlom a tejporokat az üzletben, még hosszú ideig, hogy a szavatossága ill gyártása minél régebbi legyen , de legalább is a baleset előtti......

1989 rendszerváltás...környékén :  kislányom székre állva parodizálja a parlamenti tudósításokat, politikusokat, karikaturákat gyárt az aktuális politikáról (Gorbacsovról is!) ..

 lásd Ex Symposion  "rendszerváltás gyerekszemmel" c. számában... s igy emlékszik vissza:(érdemes elolvasni)
http://exsymposion.hu/index.php?tbid=article_page__surfer&csa=load_article&rw_code=_3007

(én is benne vagyok ám: fontos szereplőként:

 "Anyukám feljegyzi az összes aranyköpésnek vélt mondatomat, így a politikai indíttatású szövegeimet is; az évek alatt, amíg nem tanulok meg írni, tucatnyi kockás füzet telik meg anyám kiolvashatatlan felnőttbetűivel. Szorgalmas titkárnő és valódi ügynök ő, gyerekkorom jelentéseit felnőttkoromra tartogatja. Néha már idegesít is, hogy ha hozzá beszélek, csak a görnyedt hátát látom, ahogy a füzetei fölé hajol, másrészt viszont ez adja is alám a lovat, mint Petőfi Sándor a csatában, egyre kevésbé kételkedek abban, hogy milyen fontos, amit mondok.

 1989. október 23: a köztársaság kikiáltása , a zászló kitűzése ---én angol átképzésen vagyok Szegeden, (mert ugye az orosz már nem kívánatos idegen nyelv) megszakítva az órát nézzük a tévén ahogy Szűrös Mátyás a parlament egy ablakán  kihelyezi a nemzeti színű lobogót, emelkedettséget akarok érezni, de valahogy nem megy, a látott kép nem elég nagyszabású hozzá, meg a helyzet se

és innen elég kusza minden ,azt hiszem abba is hagyom, még nem elég a rálátásom...a közelmúltra, a gyors váltásaira, változásaira...

és lehet, hogy már nem is lesz

(a múltat viszont egyre élesebben látom, ez is valami)

Emlékfoszlányok

Ági dátumaihoz igazodva teszem át a személyes blogból a közösbe az alábbiakat:

1953. Sztálin halála. A Rókusi iskolában óra alatt feltépte az ajtót az igazgatóhelyettes. "Azonnal álljatok fel! - kiáltotta. - Meghalt Sztálin elvtárs!" És vigyázzban álltunk hosszú percekig. A "leülhettek" után komoly, fenyegető élű tájékoztatást kaptunk arról, miért nagy csapás ez a tragikus esemény az egész világ számára, és mit vár el az iskola tőlünk, tanulóktól, hogyan viselkedjünk és hogyan beszéljünk ezután.

1956. október 23. Harmadikos gimnazista voltam. Ezen a napon reggel színes krétával rajzolt Kossuth-címer fogadta az osztályt. Megkezdődött volna a tanítás, de mindjárt félbe is szakadt. Az  igazgató úr belépett,  hazaküldött bennünket, egyúttal nagyon csendesen kérte, "ne exponálja magát senki", nem lehet tudni, mi lesz ebből. Legalább tízen nem mentünk haza. Elkísértük az egyetem központi épületéről leráncigált vörös csillagot a hídra, néztük, hogyan viszi a víz, majd süllyed igen hamar a sordrás mélyére.

1956. november 4. Otthon ültünk, körben az ebédlőasztalnál, iszonyúan nyomott hangulatban. Írtam egy verset még délután arról, hogy elmúltak a napfényes nyári napok, és most szürke ködben vacogunk. Felolvastam. Anyu szokása ellenére megdicsérte a versemet.

1957. Szputnyikok. Az újsághírre Nagyika azt mondta, hazudnak. Az égben a mennyei seregek vannak, nem az oroszok.

1961. április 12. Gagarin űrhajózásáról a rádió adott közvetítést. Éppen a bölcsészkar könyvtárában voltam néhány egyetemi társammal együtt. Sánta Pista bácsi, a könyvtáros olyan büszkén fontoskodva tekergette a hangerő gombját, mintha ő ülne a kabinban.

1969. július 20. Holdraszállás. A Széchenyi-hegyen voltunk, látogatóban egyik nagynénémnél. Mint egy groteszk táncelőadást, úgy néztük a fehér szkafanderes űrhajósok  toporgását a  Holdon.

1986. Csernobil. A rádió déli krónikájában hallottam a hírt. Közben az esti vacsorát készítettem elő, moszkvai barátnőm kiküldetésben volt Budapesten, nagyon vártam, hogy  hosszú kihagyás után találkozzunk. Csak úgy mellesleg megemlítettem neki, mit hallottam a rádióban. Nem hitte el, mert az ő rádiójukban nem volt ilyen híradás.

1987. január 12. Reggelre óriási hó esett, semmi sem járt a Szentendrei úton. Gyalog próbáltam eljutni a közeli rendelőintézetbe, a szemészetre volt időpontom a nemrég felfedezett  glaukóma miatt. Úgyszólván üres volt az épület, a fűtés működött. Talán délig ültem egyedül a második emeleten, mire  beérkezett valaki a rendelőbe. Ő is gyalog.

1989. karácsony. Szegedre mentünk az ünnepre, mint  mindig. A város ünnepi nyugalmát megzavarták a romániai hírek. A férjem kiment a román határra, éjfél után ért vissza. Fölcsengette az alvókat, nem találta a kulcsot. Nyilván kilopták a zsebéből a pénztárcának vélt bőrtokot, akkora tömeg - a zsebtolvajok öröme -  nyújtogatta a nyakát a határon, kíváncsiskodott,  lőnek-e  Temesváron.

1990. október 26. Taxisblokád. Nem emlékszem, nyilván nem kellett aznap elmennem otthonról. A tévében volt valami részeg ember, valamiről szónokolt  a parlament ablakában. Vagy az máskor volt?

2001. szeptember 11. Délelőtt volt, elég korán. Általában valamelyik nyugati adót néztem ilyenkor, többnyire természetfilmeket angol alámondással. A cápa helyett hirtelen füst gomolygott a képen, egy toronyépületbe csak úgy, egyenesen belerepült egy repülőgép, letarolta a fölső emeleteket. Nem tudok angolul, egy szót sem értettem a kísérőszövegből. Gondoltam, talán játékfilm. Animáció. Hiba csúszott a közvetítésbe. Kapcsolgattam máshová. Ugyanezt a képet, illetve jelenetet más műholdas  adók is bemutatták. Hihetetlen és értelmezhetetlen volt a látvány.

 

2004. december. Cunami. Félelmetes vízfal jött a semmiből. Azóta sokszor, sokféleképpen mutatták be, hogyan keletkezik, hogyan evakuálják a lakosságot, ha egyáltalán felfogják,  mekkora az özönvíz, ezért összekavarodott az emlékezetemben, mit is láttam először.

2006. október 23. Híradó esti képei a tüntetésről. Azt gondoltam, hogy Budapesten az emberek hirtelen megőrültek.