Mi mindent éltem meg!

1963. november 22. - A konyhában voltunk, mint minden este. A hirtelen támadt feszültség maradt meg bennem, anyuék komolyra forduló beszélgetése. Tévénk nem volt még, a rádióból hallottuk meg a hírt: megölték Kennedyt!
Hétéves voltam akkor.

1968. augusztus 20. - Ó, sok mindent értettem addigra már a világból, a mi világunkból! Rákényszerültem, belenőttem. Mégse fogtam föl egészen, hogy miért üli meg a napunkat az, hogy a rádió bemondta, megkezdődött a csehszlovákiai bevonulás. Vízitúrán voltunk éppen, Csepel-sziget kerülésen, Ercsivel szemben sátoroztunk a Duna-parton. Már lebontottuk a sátrat, pakoltunk be a csónakba, indulásra készültünk, és ez egyszerre csak abbamaradt. Szemben, a túlparton, pont az ercsi műszaki laktanyára lehetett átlátni, nem túl széles ott a Duna, jól láttuk a mozgolódást. Édesapám nézte távcsővel és szabad szemmel is. Nézte és hallgatott. Én meg sürgettem, hogy menjünk már...

1969. július 20. - Másnap indultunk a balatoni nyaralásra, mégis fönnmaradhattam sokáig. Néztük a tévé elmosódott, szemcsés képein a szkafanderben lépdelő, ugráló embereket, és próbáltuk fölfogni: ember a Holdon! Késő este még édesapám engedett a kérésemnek, és lementünk az utcára, megnézni a Holdat, vajon látjuk-e rajta őket? Nem láttuk :)
1983-ban, Washingtonban, az Űrkutatási Múzeumban megnézhettem az igazi holdkompot, és az élethű szimulátorban ülve magam szállhattam le vele a Holdra. A csodák, olykor, így jönnek közel.

1983. augusztus - Nekem is volt jegyem az "István, a király" királydombi bemutatójára, de táborból 1-2 nappal előtte  hazajöve, magammal hoztam valami nyári, lázas-gyomros vírust, annak minden velejárójával, így esélyem se volt, hogy elmenjek az előadásra. A többiek, akik ott voltak, másnap lelkesen és hitetlenkedve mesélték, amit láttak, csodálkozva, hogy ezt egyáltalán láthatták. Magával tudott ragadni a beszámolójuk. Éppúgy, mint a később rongyosra hallgatott lemez.

1987. január 12. - Vasárnap reggeltől ki se dugtam az orromat a lakásból. Láttam, hogy havazik, de hát tél van, az a dolga. Nagyon meglepett a látvány, ami hétfőn reggel, a kapun kilépve fogadott. Út, járda sehol, villamossínek se, csak csönd és fehérség mindenütt. Elevickéltem a buszmegállóig, de egyértelmű volt, hogy itt busz ma még nem ment le, hiszen feljönni se tudott. Csapatokba verődve indultunk lefelé. Legalább az Alagút hótól védett volt. No, de aztán a hídon át! Még mindig csapatokba tömörülve vágtunk neki, mentünk a híd közepén - tehettük nyugodtan - arcunkba csapott a Duna fölött a metsző, hideg szél, olyanok lehettünk, mint a Delta föcimében a sarkkutatók, csak vidámabbak. Nem, akkor talán még nem is ismertük azt a szót, hogy kihívás, egyszerűen csak kaland volt, izgalmas. Én könnyű helyzetben voltam, a Roosevelt téren dolgoztam akkor. Ahogy kezdtünk páran beérni, kiderült, hogy nem működik a fűtés, a kirakat nagy üvege pedig, ami az iroda fala is volt egyben, elrepedt a fagyban. Így hát hazaküldtek, kezdődött a kaland visszafelé, csak most hegynek föl. Mikorra hazaértem, láttam, hogy a Tanács épülete előtt egy katonai járműről kenyeret osztanak. Ösztöneimben lehetett háborúkat átélt őseim tapasztalata, és én is nyúltam egyért, biztos, ami biztos. A későbbi napokból arra emlékszem, hogy embermagasságú hófalak álltak a járda szélén, és átjárókat vágtak bennük. Aztán azért tavasz lett abban az évben is.
És egy kis aktualizálás: ha most lenne ekkora vagy sokkal kisebb havazás, bizony, csak nyúlnék a mobilért, fölhívnám a főnökömet, hogy bocsi, írjatok ki mára egy nap szabit. Ezt teszi harminc év :)

1989. január vége - Szombat délutáni portörölgetés közben hallgattam a rádióban a 168 órát, menő műsor volt az akkoriban. És egyszer csak Pozsgai kimondta a népfelkelést. Megállt a porrongy a kezemben! Azonnal telefon édesapámnak: Hallgatod? Kapcsold be! Valami elkezdődik.

1989. június 16. - újra egy nyár, és én, természetesen, éppen táborban. A gyerekek békén legelésztek, mi, kísérő felnőttek, pedig a kisrádió körül összebújva hallgattuk a közvetítést. Egy fiatalember beszélt. Jaj, miket mondott! Lehet, hogy innen viszik el, az emelvényről?

1989. október 23. - Verőfényes, meleg, gyönyörű, őszi nap, egy szál blúzban lehetett sétálni. Még mindig csak pár percnyire dolgoztam a Kossuth tértől, természetes volt, hogy kimegyünk délben a köztársaság kikiáltására. A tér teli volt boldog, bizakodó emberekkel. Történelem.

1990. október vége - taxisblokád. Ott voltam, a szívében, még mindig a Roosevelten. Amikor rémhírek kezdtek terjedni, hazaküldtek minket. Gyalog, persze, végig. (Nagyon megedződtünk azokban az években :) Az Alagúton gyalog sem engedtek át, meg kellett kerülni az egész Várhegyet. De most nem egymásra vigyázó, vidám csapatokban mentünk, mint a nagy havazás idején, hanem ki-ki maga próbálta megtalálni a menekülő útvonalat. Hiányzott a hó tisztasága...

1993. december 12. - Vasárnap délután a karácsonyi ajándékokat csomagoltam a gyerekeknek, amikor a rádió, a műsort megszakítva, bemondta Antall József halálát. Torokszorító pillanat volt. Napokkal később, kimentünk a Parlamenthez, a ravatalhoz. Hosszú sorokban kígyóztak az emberek a téren; éles, nagyon hideg szél fújt a Duna felől. A hangszórókból Mozart Requiem-je szólt, a Lacrimosa - mondta zenében jártas kolléganőm, amikor odaértünk. Végül nem álltunk be a sorba.
A temetés szombati napon volt, éppen egy ledolgozós szombaton. Hazafelé menet megálltam a Földmüvelésügyi árkádjai alatt..., és nem tudtam, vajon hogyan lesz tovább...

1999. augusztus 11. - furcsa egy nap volt. Munkanap lett volna, de nem kellett bemenni, és szabadságot se kellett kiírni rá. Mintha valóban a végítélet napja lenne! Mi a Kis-Svábhegyről néztük a napfogyatkozást. Jó helyet választottunk, nem voltunk ugyan egyedül, de inkább csak a helybeliek jöttek ide, elviselhető volt. Már hetekkel előtte  riogattak, hogy nem szabad majd belenézni, jó üzletet csináltak a papírszemüveg árusok.
A legfurcsább a csönd volt. Ahogy az állatok valamivel előtte elhallgattak, a madarak nem énekeltek, a kutyák hang nélkül lapultak a gazdájuk lábához. Az ő csöndjük az emberekre is átragadt, megilletődött, várakozástéli csönd ülte meg az addig nyüzsgéstől hangos hegyoldalt.
Kár, hogy lent a városban bekapcsolták a közvilágítást arra a pár percre is.

2001. szeptember 11. - Cipruson nyaraltam, első, igazi, tengerparti nyaralásomon. A teraszon vacsoráztunk, bent, a szálló bárjában helybeliek iszogattak, beszélgettek. Hirtelen egy férfi rohant ki és kiabált: Katasztrofosz! Katasztrofosz! Értettük a szót, (csodálkoztunk is rajta), mégse értettük a helyzetet. Szaladtunk be a tévéhez. Lángoló tornyot láttunk, és sokszor-sokszor a repülő becsapódását, döbbenetes képek voltak. Magyar születésű, beloianniszi görög kísérőnk fordított nekünk, és mondta el, mi is történt.
Az egyik gépen egy ciprusi nászutas pár is utazott, az ő esküvői fotójukat a későbbi napokban többször is mutatták.
Ikertornyok...., jártam a 107. emeleten. Mint hangyaboly, nyüzsgött lent a város....
Másnap, a tenger horizontján hadihajókat láttunk, és az égen repülőket. Féltünk. Otthon akartunk lenni.

2006. december 31. - a számítógépnél ültem, blogot írtam,  és arra figyeltem föl, hogy a sarokban, a kisszekrényen álló karácsonyfán hirtelen lengedezni kezdenek a díszek.  Semmi oka nem lehetett, de amíg ezen csodálkoztam - pillanatok telhettek csak el - máris megmozdult alattam a szék, érezhetően megbillent. Akkor már tudtam: földrengés! Összehúztam magamat, nem tudtam, lesz-e folytatás. De nem történt semmi, újra nyugalom volt, csak a díszek himbálóztak még mindig. Telefon rögtön: Érezted Te is?  A neten pedig már percek múlva olvasni lehetett: Délután 3 órakor földrengés volt Budapesten.
Az egyidejű blogbejegyzés, sajnos, freeblogos volt, így nem maradt meg az utókornak.


Azóta is történhetett annyi minden, és még fog is, hiszen mindig éppen a történelemben élünk. Számomra most ezek bukkantak föl, mint meghatározó emlékek. Kicsit hosszú volt, tudom, de kedvet kaptam a témához, és kitartóan küzdöttem a monitorra vetésével :)

Megértem? Megéltem?
Igen, megértem sok mindent, amiről el se tudtuk/tudtam képzelni, hogy egyszer bekövetkezik itthon vagy a világban. És megéltem félelmetes, izgalmas vagy reményt keltő eseményeket is, mind egy-egy kockája az életemnek.

Még egy megjegyzés, amit fontosnak érzek: ebből az eseményfolyamból is látszik, mennyire életünk része volt a rádió. Szólt mindig, nemcsak háttérnek, hanem egyetlen lehetséges hírforrásként. A rádió bemondta.... korlátozottságával, esetlegességével is nélkülözhetetlen volt. Most értem meg igazán  anyut, miért vágyott vissza mindig a Rádióba dolgozni.