Dicsérhetnek, csak én ne legyek ott!

Akárhogy gondolkodtam, gyerekkoromból nem tudtam dicséretet felidézni – legalábbis amolyan igazit, amikor valamiért kifejezetten megdicsértek volna. Pedig biztosan volt ilyen, mert ha nem lett volna, annak később, „tudatosabb” koromban nyilvánvalóan éreztem volna a hiányát. Az iskolában az első négy tanévben két tanítónénink volt, merőben más természetűek: Gizi néni kedves, mosolygós, finom jelenség, ő inkább dicsért, mint elmarasztalt volna bárkit. De harmadikban és negyedikben Lici néninek nem tartozott alaptermészetéhez a dicséret, ő bizony inkább a kákán is csomót kereső típus volt, tőle nem nagyon emlékszem még mosolyra sem, nemhogy dicséretre.

Hogy otthon kaptam-e dicséretet... elégedettek voltak velem, ha valami jól sikerült: jól van, ügyes vagy, ilyeneket persze kaptam, ezt valószínűleg nevezhetjük dicséretnek. Igaz, hogy nálunk nem volt követelmény az állandó tökéletes teljesítmény, főleg a tanulásban nem. Általában jó tanuló is voltam, a szüleim, hogy úgy mondjam, megszokták a jó osztályzatokat, azokért pedig külön dicséret nem járt és nem is vártam el. De ha valami nem a legjobban sikerült és például becsúszott egy gyengébb osztályzat, akkor csak annyit mondtak, hogy „majd kijavítod”, szóval, nem éltem örökös stresszben amiatt, hogy milyen jegyet kapok ebből vagy abból a nemszeretem tantárgyból.

Mióta felnőttnek számítok, érdekesen viszonyulok a kapott elismeréshez. Négyszemközt, vagy a hátam mögött dicsérhetnek, az még jól is esik, ahogy minden normális embernek. De a nyilvános dicsérettől kiráz a hideg. Szinte fizikailag irtózom attól, hogy több ember jelenlétében dicséretet kapjak, legszívesebben a padló alá süllyednék, na nem szégyenemben, egyszerűen csak azt szeretném, hogy ne lássanak mások, akik ott vannak. Egy példa: amikor a rajzkörben, ahová pár évig rendszeresen jártam, a tanárnő felkapta a befejezett vagy éppen készülő „művemet”, és lobogtatva hangos szóval dicsérte, attól jött az az érzés, pontosan az, amit az előbb leírtam, hogy bárcsak megnyílna a padló és most, itt, azonnal elsüllyedhetnék, hogy a körben ülő többiek ne láthassanak! Félreértés ne essék, egyáltalán nem kivételes tehetség voltam ott, a többiekével is ugyanezt művelte, de ők mindannyian jól viselték az ilyet, dagadó kebellel zsebelték be az elismerést, tehát gondolom, ez a normális hozzáállás,  nem pedig az enyém.   Egy lélekkurkász szakember mekkorát kutathatna az én dicséret-fóbiámon!

Hogyan dicsérek én? Erre eléggé kirívó és sajátos példaként elmondok egy esetet ötödéves koromból. Szegeden a gyakorló általános iskolában végeztem magyarból a gyakorló tanításomat az ötödik osztályban,  és az egyik kis srácot kihívtam felelni. A felelet erősen botladozott, vagyis majdnem semmit nem tudott szegénykém, egy ideig próbálkoztam, rávezettem, amire tudtam, nyökögött, makogott. A vezető tanár mindig ott ült az osztály háta mögött, az óra után pedig a tanáriban megbeszéltük az órát, ekkor is így történt. Egy ponton azt mondja nekem jótanácsként, szinte könyörgő hangon: „De ha egy gyerek ennyire nem tud semmit, akkor ne mondja neki azt, hogy jól van!” – azóta is elfog a vigyorgás, ha ezt felidézem, mert ma is hallom azt a jellegzetes, rimánkodó hanglejtést, amivel megpróbálta bennem tudatosítani a jövőre nézve, hogy ha nincs teljesítmény, akkor ne dicsérjek. Pedig én csak annyit mondtam a gyereknek, hogy jól van, menj a helyedre. 😆

"A dícséret szép szó, ha kimondják, úgy jó"

    Másfél óra múlva el kell mennem, de igyekszem összeszedni a gondolataimat erről a számomra kicsit érzékeny témáról. Messzemenően egyetértek az előttem szólókkal, akik hangsúlyozták, mennyire fontos már gyerekkortól a dícséret, hogy felnőttkorra kialakuljon kellő mértékben az ember önbizalma, önbecsülése. Ugyanakkor az jut eszembe : ha ez ilyen egyszerű volna!...

   Régóta töprengek rajta, vajon miért esik olyan nehezemre a nyílt dícséret meghallgatása, miért fog el azonnal az ellenállhatatlan vágy, hogy legalább lefaragjak belőle valamit, mintegy mentegőzésként találjak egy-két érvet, melyekkel kisebbítsem a hatását... Finom volt a főztem? Azonnal hozzáteszem : kicsit elsóztam vagy túlfőztem, esetleg kifelejtettem belőle valamit, de legalábbis azzal kezdem, hogy nem nagy valami, hiszen semmi fantáziám nincs a főzés terén (ami igaz is!)... Ha valaki megdícséri egy rajzomat, nekem azonnal a hibái tűnnek szembe (melyeket mostanában már nem fedek fel), mintha a dícsérő csak vígasztalni akarna csupa jóságból, esetleg egyszerűen nem értene hozzá és azért tetszik neki...

   Gyerekkoromban, bár nem volt divatban a dícsérgetés a családban, itt-ott mégis csurrant-cseppent egy-két bátorító elismerés. Ritkán szembe, inkább mások előtt elejtett szavakban. Igy tudthattuk meg közvetve, hogy szüleinknek volt néha büszkeségre is okuk, s én olyankor pironkodva, feszélyezve hallgattam, legszívesebben elbújtam volna egy egérlyukban, csak hogy szabaduljak a kínos helyzetből. Iskolai eredményeim kezdettől fogva a legjobbak közé soroltak, de nem tekintettem érdemnek, hiszen csak csináltam, ami érdekelt, amit kellett, amit szerettem csinálni. 6-7 éves koromban ellestem a norvég-mintás kesztyű kötésének titkait, melyet Anya, rám se hederítve, nagyanyámnak próbált megtanítani, hogy segíthessen neki. Máig is emlékszem meglepetésére, amikor a háta mögül előléptem a pár centis, több tűvel körbekötött kis kesztyű kezdettel... Hát ez a meglepetés volt a dícséret ! Most jövök rá, ebben a pillanatban, ahogy ezeket írom, honnan ered bizonyára az a furcsa és intenzív érzés bennem, amikor FELFEDEZNEK! Mindig is az keltett kellemes borzongást, ha valami olyan képesség, teljesítmény derült ki rólam, amire nem számítottak, de többnyire én magam sem!... Olyankor se kívántam a tömjénezést, hanem inkább a meglepődést, majd újabb, nehezebb próbára tevést, mintegy a bizalom jeleként. 

   Szülőként kezdettől fogva én is ezt az örökölt antik pedagógiát alkalmaztam ösztönösen, és irritált barátaink szokása, miszerint saját gyerekeik "aranyszavaival", szemükben egyedi tetteivel kérkedtek, mint a zsenialitás korai előjeleivel, többnyire jelenlétükben... Képtelen lettem volna rá, ahogy G. sem. Igy aztán nagyon meglepődtem, amikor fiam úgy 40 éves kora táján végre szememre vetette, mennyire megszenvedte, hogy kis barátaival ellentétben nem helyeztük annak idején piedesztálra!... Ugyanakkor hozzátette : később ez az érzés rengeteg energiát adott neki, hogy bizonyítson, túltegyen egykori játszótársain, ami messzemenően sikerült is neki.

   Nagymamaként sem fukarkodom már a dícséretekkel, levontam az előző évtizedek tanulságait. Igyekszem azonban most is, hogy ne vigyem túlzásba. A könnyen osztogatott, túlzó dícségetés üresen kong, közöttük hitelét veszti az őszinte szó is... Jobban tetszik még most is az elismerés, csakis a szükséges, se több, se kevesebb szóval, mint amennyi kell.   

Gondolataim a dicséretről

Ízlelgetem a szót: …dicséret, dicséret, dicséret, dicséret. Üteme, dallama van, minél tovább mondjuk, annál jobban melengeti a szívünket. Talán vágyunk rá, vagy már nem? Ezt döntse el mindenki magában. S hogy kinek jár? Szerintem mindenkinek! Gyereknek éppúgy, mint anyának, apának, nagymamának, nagypapának, de még kedvenc háziállatunknak is. És kinek-kinek mennyi jár belőle? Nehéz kérdés nemcsak az egyszerű embernek, de még a pszichológusnak is. A vélemények is nagyon megoszlanak, hogy hol húzzuk meg a határt az „elegendő” vagy a „túlzott” dicséretek alkalmazásakor, mondásakor.

Még átgondolni is nehéz, mi minden tartozhat a témakörbe úgy, hogy a végére ne az a kép alakuljon ki bennünk, mint a közmondásban: „Öndicséret büdös!” (Pedig!!!) Már csak azért is nehéz, mert ha valaki nem tudja önmagát megdicsérni bármilyen tevékenységében, cselekedetében, akkor már eleve nem is nagyon várja/várhatja el, hogy más megdicsérje ugyanezért, legyen szó a tanulásról, munkáról, sportról, művészeti tevékenységről (táncról, zenéről, stb., stb.), kétkezi alkotásról, és sok minden másról, ami még itt felsorolható.

A témáról általánosan elmondható dolgokon túl most megpróbálom átgondolni az életemben ritkán fel-felbukkanó dicséreteket és sorjában felidézni azokat. Azt, hogy az őszinte dicsérő szót örömmel és mosolyogva kell átélni és megköszönni, csak nagyjából a hatvanas éveim elejétől tudtam megtanulni. Addig jóformán csak belülről éreztem, hogy szükségem van az elismerésre, de többnyire rezzenéstelen arccal hallgattam az elmondott dicsérő szót vagy mondatot. Hosszú tanulási folyamatban ma már én is lazán és mosolyogva tudom mondani: köszönöm. Ha nem igazán értek egyet a dicsérettel, netán túlzónak találom, akkor kicsit meg is cáfolom, de úgy, hogy az örömöt meghagyjam magamnak.

Első osztályból rémlik nekem, hogy az osztály legszebben író tanulói közé tartoztam. Ez leginkább édesanyám érdeme volt, aki bátyámnál és nálam is nagyon fontosnak tartotta, hogy minden nap hosszan gyakoroljuk türelmesen leírni az ábécé betűit, és ha nem volt elég szép a forma, azonnal radírozta is ki a nem tökéletes "a" vagy "b" betűt, hogy a teleírt sorok a lehető legszebb képet mutassák. Piros pontért ment a harc. Édesanyánknak élete végéig megmaradt a gyönyörűen formált lendületes írása.

Harmonika tanulásom idején tanárnőm Gizi néni elégedett mosolya volt számomra a legnagyobb dicséret, noha ő azért minden növendék hangversenyen és vizsgán elmondta, hogy ügyes voltam. Ezt a tényt a színtiszta ötös bizonyítványaim is alátámasztották Kulcsár Zoltán (Zeneoktatók Munkaközösségének igazgatója) és a szaktanárok aláírásával megerősítve.

Szép a tempód – állapította meg Rentka Laci bácsi a debreceni DVSC úszószakosztály edzője a mellúszó edzésemen. Ettől a dicsérettől az égig szálltam volna, ha nem épp a vízben úszom. Tizenkét éves sovány kiskamaszként elhittem magamról, hogy talán tehetséges lehetek, és akár később még versenyt is nyerhetek. De jött a mandulaműtétem, a fülemmel is sokat bajlódtam, és hamar „kiszálltam” a vízből, átnyergeltem a népitáncra. (Erről már írtam régebben.)

A táncpróbákon dicséretet leginkább a balett alapú bemelegítéseken kaptam az akkori asszisztenstől, ahol a pörgések-forgások és ugrások sokkal közelebb álltak a szívemhez, jobban is ment, mint maga a színpadi népitánc. Sokszor méláztam azon, mi lett volna, ha Budapesten élek, és alkalmam lett volna kislányként elkezdeni balettozni. De ez a mi lett volna, ha… kategória.

A középiskolás éveimen jobb ha gyorsan átugrok, ott csak a saját belső dicséretemet hallom magamban a gépírás órákon. De erről is írtam már, nem ismétlem.

Az első munkahelyemet nagyon szerettem, a második felejthető volt, „dicséretet” viszont csak a harmadik munkahelyemen kaptam, amit akkor úgy hívtak: „Kiváló dolgozó”. Tudjuk, tudjuk, hogy sokakban mennyire visszatetsző a régi szocialista rendszer eme megkülönböztető akkori kiváltsága. Mégis úgy gondolom, hogy a sok tehetséges fényszedő között egy sem akadt, aki ne érezte volna úgy, hogy ő is megérdemelné legalább egyszer, hogy az évente kiosztásra kerülő címet ő is megkaphassa. No, ezt a kiváló dolgozó címet és további két munkahelyemen az időnként adódó pénzjutalmakat elraktározhattam még a rendszer dicséreteként.

Manapság meg örömmel és boldogsággal hallgatom és „zsebelem be” gyermekeim és unokáim dicséretét hol ezért, hol azért.

Jómagam azt vallom, hogy a dicséret nem kerül pénzbe, sem fáradtságba, és ne fukarkodjunk vele. Bátran dicsérjük meg családtagjainkat, barátainkat - akár ismeretlen embertársunkat is gyönyörűen gondozott kertjéért (pl.) - minden olyan tettükért, tulajdonságukért, ami dicséretet érdemel.

A legnagyobb hiba....

Dícséret, elismerés, sikerek, eredmények díjazása, szóval, tettel, tapssal, tussal, üdvözlettel?
Nem is tudom, mit írhatnék...Számomra nem volt ez sosem központi kérdés. Legalábbis magamra vetítve. A környezetemben, családi, baráti, munkatársi kapcsolataimat is beleérve, azt hiszem, - és remélem így volt, jól gondolom, - nem fukarkodtam a jó szóval, az ömlengés-mentes bókokkal, méltatással, nem a  tömjénezéssel, hanem természetesen, egyszerűen. Néha csak egy kacsintással, helyeslő bólogatással, egy apró gesztssal. Afféle való világ féle "lájkolással" 😉

Volt olyan kolléganőm, akit csodáltam, és ezt a magam módján, amikor csak lehetőségem volt rá, kifejezésre is juttattam. Ez is a dícséret egy fajtája talán. (Ő súlyos vonatbalesetben 3!!! végtagját vesztette el, 15 évesen. Attól kezdve amit elért és véghezvitt,nfantasztikus,már már hihetetlen és csodálatra méltó. A teljesség igénye nélkül: Érettségi, könyvelői tanfolyamok, főiskola, egyetem, mesterképzés. Közben minden lehetőt megtesz a sortársaiért. Valóban dícséretet érdemel, emberségből, akaraterőből, kitartásból.)
*
A gyerekeimet és unokáimat szívesen és sokat dícsérgetem. Belső tulajdonságaik miatt a legörömtelibb, de ha ügyesek, csinosak, szépen énekelnek, rajzolnak, stb., azért az se marad megjegyzés nélkül.
*
Hogy annakidején, gyerekkoromban ez hogy is volt? Próbálok konkrét eseteket felidézni, keresgélni az emlékeimben. A szüleim biztos mindig gratuláltak a jó bizonyítványaimhoz. és ha elértem valamit, ha sikerült valami. De nem ez maradt meg bennem. Hanem hogy velem örültek. A közös, együtt megélt érzésre emlékszem. És ez így igaz a barátokra, a körülöttem élőkre, a szeretteimre is. 

A munkahelyen? Jól esett persze, ha vállon veregettek, képletesen, de a feletteseknek nem ez volt a fő tevékenysége. 😛 Nem mintha nagyon érdekelt volna... Mindig is magamnak akartam megfelelni. A lécet elég magasra tettem... Hát azt a szintet próbáltam elérni, s közben nem igazán törődtem azzal, méltatnak-e. Akikkel együtt dolgoztam, azoktól megkaptam tettekben és segítőkészségben az elismerést.

Mára már nem vagyok ugyan annnyira kritikus magammal szemben, de pl a legidősebb unokám már megjegyezte: mama, ezt nagyon nem szeretem, sose vagy teljesen elégedett a főztöddel. Igyekszem hát nem szólni, ha mondjuk - szerintem- nem sikerült tökéletesen egy süti.😂

Amikor elolvastam az új témát, két dolog jutott eszembe. Hogy ne csak pár sort írjak (az a grafomán személyiségemnek nem felelne meg😂), ezért hablatyoltam itt ennyit kissé (?) szétszórtan. Most már jöhet a két emlék:

1.) Valamikor a 80-as évek végén, (mikor még fiatal anyuka voltam), egy nagy épület gondnokaként dolgoztam (8 emelet, 64 lakás, sok sok ifjú bentlakó) pár portásbácsival két takarítónővel, pótanya főnökömmel, a kis létszámnak, az egymás iránti szeretnek és tiszteletnek köszönhetően tényleg mintha egy család lettünk volna.Akkor kaptam olyan dícséretet, ami negatív, de mégse. Így hangzott:
- Tudod, E., egy hibád van neked, de az nagy.
- Igen? mi az?
-Hogy jó vagy. Mindenkivel, kivétel nélkül, akár megérdemlik, akár nem.

2.) A másik emlék nem olyan régi, nincs öt éves se. Mielőtt nyugdíjba mentem, az utolsó vidéki utamon (kisgyerekes rászorulókhoz vittünk élelmiszercsomagot) az egyik asszony ott a piac előtti téren megölelt, szép nyugdíjas éveket kívánt, köszönte, hogy mindig kedves voltam, és hogy hiányozni fog a mosolyom. 

Ezt csak azért tettem ide, legyen valami illusztráció is, és mert ilyen jelvényünk valóban volt is, a "csajokkal" kaptuk. Oklevél is van hozzá. Nekem abból az évből még sárvári írő-költő találkozóról is, egy bronz, de ez csak dicsekvés lenne. És olyan rég volt, tán igaz se volt 😊)

Dicséret és öndicséret

Nem akartam írni a dicséretről, de hát egy s más eszembe jutott, s miért ne írnám le.
- Az első, ami beugrott: Az öndicséret büdös.
Egy régi filmvígjáték (A szép amerikai) egyik jelenete arról szól, hogy a férfi beszorul a kocsi csomagtartójába, Kulcs nincs, szerelme, a fiatal nő éjszaka szerelőt keres és talál: egy borostás öregedő embert. A nő kopog a csomagtartón, s így szól: „Drágám…” A szerelő magára érti a drágámat. Elemlámpájával alulról megvilágítja borostás ábrázatát és szendén vigyorog hozzá. Őt ismerték el, ő a drágám…  övé az elismerés…
- Az ember vágyik elismerésre. Van-e olyan valaki, aki kételkedik benne, hogy béremelését megérdemelte, jutalmát megérdemelte, előléptetését megérdemelte?
Aligha.
- Érdekes az a bibliai kitétel, amely a hegyi beszédben hangzik el: „Amikor adományt adsz, ne kürtöltess magad előtt, ahogyan a képmutatók teszik a zsinagógákban és az utcákon, hogy dicsérjék őket az emberek. Bizony mondom nektek: megkapták jutalmukat.”
A dicséret kikényszerítése rendetlen kívánság. Hiúság lappang mögötte.
- Ám az is igaz, hogy a humánus tettekért kapott elismerés helyénvaló.
HHHadd hozzam ide a szerzetes Böjte Csaba kijelentését. Senkit se lehet jóvá szidni – az előző állítást igazolja. 
Különösen is igaz ez a gyermekek nevelése esetében.
- Ha egy kisgyerek érdemes cselekedetet visz végbe, meg kell érte dicsérni, hogy a jóra való késztetés rögzüljön benne. Ennek igazsága könnyen belátható. A jó cselekedet és az érte kapott elismerés mélyen bevésődik a gyerekbe, és motiválja, jó irányába tereli egész valóját.
A dicséret elmaradása pedig közönyössé teszi.
- „Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!
Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis” – morfondírozik hexameterben József Attila.
A dicséret ösztönöz. Elmaradása kétkedővé tesz.
- A művészek, tudósok mintegy kirakatban élnek. Valamennyire exhibicionisták. Számon tartják sikereiket és az érte bekebelezett elismeréseket. Ám minden csoda három napig tart. Jön az érzelmi hullámvölgy. Majd az erőfeszítés, hogy újabb elismeréseket zsebelhessen be a közismert személy. Ez a folyamat alighanem megállíthatatlanul jelen van sokak életében.
- Különös téma lehetne az, amikor valakik azért kapnak elismerést (anyagi elismerés, dicséretet, biztatást, hogy valami gonoszságot vigyenek végbe). De ebbe nem akarok belefogni. 
- Közhely az a szitu, amelyben a férj 20 évi házasság után is fukarkodik a dicsérettel, elismeréssel, köszönettel, szeretetének kifejezésével, és kérdésre, hogy már nem szeretsz, csak annyit válaszol: Húsz éve kimondtam, hogy szeretlek, s még nem vontam vissza.  
Megint csak oda lyukadhatunk ki, hogy kell az őszinte dicséret.