2024. február 23., péntek

"A dícséret szép szó, ha kimondják, úgy jó"

    Másfél óra múlva el kell mennem, de igyekszem összeszedni a gondolataimat erről a számomra kicsit érzékeny témáról. Messzemenően egyetértek az előttem szólókkal, akik hangsúlyozták, mennyire fontos már gyerekkortól a dícséret, hogy felnőttkorra kialakuljon kellő mértékben az ember önbizalma, önbecsülése. Ugyanakkor az jut eszembe : ha ez ilyen egyszerű volna!...

   Régóta töprengek rajta, vajon miért esik olyan nehezemre a nyílt dícséret meghallgatása, miért fog el azonnal az ellenállhatatlan vágy, hogy legalább lefaragjak belőle valamit, mintegy mentegőzésként találjak egy-két érvet, melyekkel kisebbítsem a hatását... Finom volt a főztem? Azonnal hozzáteszem : kicsit elsóztam vagy túlfőztem, esetleg kifelejtettem belőle valamit, de legalábbis azzal kezdem, hogy nem nagy valami, hiszen semmi fantáziám nincs a főzés terén (ami igaz is!)... Ha valaki megdícséri egy rajzomat, nekem azonnal a hibái tűnnek szembe (melyeket mostanában már nem fedek fel), mintha a dícsérő csak vígasztalni akarna csupa jóságból, esetleg egyszerűen nem értene hozzá és azért tetszik neki...

   Gyerekkoromban, bár nem volt divatban a dícsérgetés a családban, itt-ott mégis csurrant-cseppent egy-két bátorító elismerés. Ritkán szembe, inkább mások előtt elejtett szavakban. Igy tudthattuk meg közvetve, hogy szüleinknek volt néha büszkeségre is okuk, s én olyankor pironkodva, feszélyezve hallgattam, legszívesebben elbújtam volna egy egérlyukban, csak hogy szabaduljak a kínos helyzetből. Iskolai eredményeim kezdettől fogva a legjobbak közé soroltak, de nem tekintettem érdemnek, hiszen csak csináltam, ami érdekelt, amit kellett, amit szerettem csinálni. 6-7 éves koromban ellestem a norvég-mintás kesztyű kötésének titkait, melyet Anya, rám se hederítve, nagyanyámnak próbált megtanítani, hogy segíthessen neki. Máig is emlékszem meglepetésére, amikor a háta mögül előléptem a pár centis, több tűvel körbekötött kis kesztyű kezdettel... Hát ez a meglepetés volt a dícsére! Most jövök rá, ebben a pillanatban, ahogy ezeket írom, honnan ered bizonyára az a furcsa és intenzív érzés bennem, amikor FELFEDEZNEK! Mindig is az keltett kellemes borzongást, ha valami olyan képesség, teljesítmény derült ki rólam, amire nem számítottak, de többnyire én magam sem!... Olyankor se kívántam a tömjénezést, hanem inkább a meglepődést, majd újabb, nehezebb próbára tevést, mintegy a bizalom jeleként. 

   Szülőként kezdettől fogva én is ezt az örökölt antik pedagógiát alkalmaztam ösztönösen, és irritált barátaink szokása, miszerint saját gyerekeik "aranyszavaival", szemükben egyedi tetteivel kérkedtek, mint a zsenialitás korai előjeleivel, többnyire jelenlétükben... Képtelen lettem volna rá, ahogy G. sem. Igy aztán nagyon meglepődtem, amikor fiam úgy 40 éves kora táján végre szememre vetette, mennyire megszenvedte, hogy kis barátaival ellentétben nem helyeztük annak idején piedesztálra!... Ugyanakkor hozzátette : később ez az érzés rengeteg energiát adott neki, hogy bizonyítson, túltegyen egykori játszótársain, ami messzemenően sikerült is neki.

   Nagymamaként sem fukarkodom már a dícséretekkel, levontam az előző évtizedek tanulságait. Igyekszem azonban most is, hogy ne vigyem túlzásba. A könnyen osztogatott, túlzó dícségetés üresen kong, közöttük hitelét veszti az őszinte szó is... Jobban tetszik még most is az elismerés, csakis a szükséges, se több, se kevesebb szóval, mint amennyi kell.   

7 megjegyzés:

mick írta...

Van egy hasonló közmondás: Ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó! És ha már..., még néhány közmondás:
- Ki-ki örömest hallja a maga dicséretét.
- Nagy dicséret és hazugság egy fának az ágai.
No, meg egy szólás: A dicséretről lekéstünk, a gyalázatra ráérünk (mondják a váratlan vendégnek, aki takarítatlan lakást talál).
Azt hiszem, a dicsérettel óvatosan kell bánni, meg kell találni a helyes középutat.

Rozsa T. (alias flora) írta...

Nem ismertem a szólást, de megjegyzem!

Ma délben ebédre voltam hívatalos. Mivel még kicsit benne voltam a témában, ott is felvetetttem. Jó kis gondolatcserére adott alkalmat!

Te mikor jössz, Mick? (mint kb. azonos generáció tagja, Te hogyan reagálsz a témára?)

mick írta...

Már voltam.

Rozsa T. (alias flora) írta...

Bocsánat, igazad van! Mégpedig elsőként... És ráadásul elsőként írtam neked...
(ez a hét nagyon zsúfolt volt... de nagyon...)

mick írta...

De hát nem történt semmi. Vannak zsúfolt időszakok mindnyájunk életében.
Üdv: mik

Ági írta...

Kicsit off: fiacskád minden képen mindig mosolyog, felnőttkori képein is, ahogy megfigyeltem. :)

Rozsa T. (alias flora) írta...

Ági, valóban, inkább optimizmusra hajlik a természete, mint az enyém is valaha, pedig az élet volt ilyen is olyan is, nem mindig fenékig tejföl,akárcsak mindannyiunknak!
A képen elég "nyúzottan" kezdi a nyári vakációt Mindszenten (unokatestvére, Zoli társaságában, aki 3 évvel több), mert épp a bárányhimlőből van kilábolóban, emlékszem...