habzsoltam a nyarakat

habzsoltam a nyarakat

jutott eszembe a biciklim tetején, azzal együtt, hogy bár még meleg van, de hidegülést jósolnak az időtudor meteorológusok. és mintha ennek örülnék is most, mármint a remélhető enyhülésnek.

holott, annak idején, fiatalon:

habzsoltam a nyarakat

gyűjtöttem a napos napokat, mert azokat mindig a Maros parti strandon tölthettem, és töltöttem is. számozva be is irtam a naptáraimba...

mi változott?

hát nem a nyár

Réges-régi nyarak emlékezete II.

Aztán középiskolában a németes osztályok nyelvtanára, hadd nevezzem nevén Hitter Piroska tanárnőt, nyelvgyakorlás céljára  három hetes NDK-beli utakat szervezett, amiből két hét nyári munka volt, egy hét pedig nyaralás. Piroska néni a gimnáziumi lánykollégiumot vezette, ő nem jött velünk, már akkor is idős volt, és nem vállalta a három hét nomád körülményeket- egy helyi  iskolában volt a szállásunk a tornateremben, udvarvégi WC-vel és kevéssé komfortos tisztálkodási lehetősséggel. A nyári munka egy kis konzervgyárban volt  Gerwishben, ez egy kis falu vagy alig város Magdeburg mellett, a nyaralás pedig, nos hát a nyaralás az ott helyben dőlt el, és változott meg az szervezett, csoportos, vasúttal történő kirándulások helyett - a VIT-re való utazás Berlinbe!
Egy éppen végzett és friss, egy évet tanított matematika tanárnő jött velünk (ez igen abban az évben volt, amikor a zsebes-farmercipős orosz nyelvtanárunkat olyan meghatódásra késztettük a pedagógusnapi személyenkénti egy szál virág átadásával) és ő nyitott volt minden jó ötletre és lássuk be kevésbé volt veszélyes  még a világ akkoriban, a népi demokráciák diktatúrája a közrendet fenntartotta.
Szóval elutaztunk az NDK-ba vonattal 16-17 évesek, mi az angol tagozatosok ugyan egy árva fia szót sem beszéltünk németül, de a többiek gagyogták, angollal meg már akkor el lehetett boldogulni bárhol.
A konzervgyári munka nem nem volt megerőltető, mi talán csak napi négy vagy hat órákat dolgoztunk - nyilván, mint kiskorú munkavállalók- és az uborkák megmosása és üvegbe rakása nem volt nagy dolog az ecetes felöntőlével való feltöltését - amit gép végzett- felügyelni szintén nem erőltetett meg bennünket nagyon. (nyilván a Spreewalder gurken  konzervet gyártottuk mi is) Nekünk önálló brigádunk volt, egy gépsoros mi dolgoztunk csak, persze helyei munkavezető felügyeletével. Ebédet a konzervgyári  étkezőben kaptunk, olyat, amilyet a melósok,  osztatos műanyag tálkában, egyik rekeszben a szelet hússal, nyakon öntve barna mártással, másik rekeszben a krumplival, harmadik rekeszben a zöldséggel, barna mit barna, fekete sűrű kenyérrel. Hááát, a mi  rezgő daragaluskás húslevesen, rántott csirkén, sült krumplin kényeztetett gyomrunk nem is nagyon akart elsőre bevenni, aztán elfogyott az otthonról hozott kolbász, szalámi, sütemény és eljött az az éhség-pillanat, amikor már megettük és láss csodát, semmi bajunk nem lett tőle.
Egy ilyen első hét közepi ebédnél jön ám oda hozzánk az ott dolgozók munkavezetője és mondja, hogy feltétlenül beszélni akar velünk. Húztuk a nyakunkat, hogy nyilván most jön a letolás, hogy valamit elrontottunk, hogy keveset dolgozunk, hogy lógunk, hogy nem jó, amit csináltunk, ki kellett dobni az egész műszak teljes termelését... Ment a  csoportvezetőnk és visszafelé jövet hiába lestük az arcát, azon egy fia érzelmet nem lehetett látni, hogy mi történt, mit rontottunk el,  olyan merev  póker arccal jött, hogy semmit se tudtunk meg. Mondta, hogy menjünk, induljunk hazafelé, majd útközben megbeszéljük, hogy mi volt.
Két saroknyi távolság után, jól körülnézve, hogy senki a konzervgyáriak közül nincs a közelünkben- maga köré gyűjtött bennünket  és  most már erőltette magára a  komolyságot, hogy el tudja mondani, mit akartak tőle a helyiek. Nagyon szépen megkértek minket, hogy legyünk szívesek tekintettel lenni rájuk, és ne rontsuk el az ő normájukat, mert mi elmegyünk, a norma viszont amit felállítunk nekik az itt marad, és ők azt nem tudják teljesíteni.  A háromnapos gyors mérleg után ugyanis kiderült, mi az ő eddig normájukat 170 %-ban teljesítettük a minőség ellenőrzésen pedig az ő 72 %-al szemben mi 98 %-ot hoztunk, ezért kérnek minket, hogy lassabban dolgozzunk...
A felharsanó megkönnyebbült hahotázásunk indokolta a konzervgyártól való távolságot. Mindenesetre másnaptól javasoltuk, hogy ne külön szalagon dolgozzunk mi, hanem osszanak be minket a helyiek közé, mert végül is nyelvet gyakorolni jöttünk, és azt csak a helyiek között tudjuk.
 
Hetente kaptunk fizetést, ha jól emlékszem még prémiumot is fizettek nekünk, így a jól ellátott NDK-ban (igen a kivehető ajtajú turmix gépek időszaka volt ez)  rendesen bevásároltunk mindenfélét,  a helyi fiatalokkal kocsmáztunk, ittuk a sörüket, mi meg megismertettük velük a magyarországi borokat, amik a magdeburgi éttermekben, hála a KGST árucseréjének, kapható volt. A Királylányka nagyon ízlett a mi ismeretségünkbe tartozó kedves fiatalembereknek.
Utaztunk emeletes vonaton, hajóztunk az Elbán, voltunk Drezdában, sétálgattunk a Zwinger udvarán és bent a palotában a múzeumban, néztük a bomba-szaggatta épületek torzóit,  hallgattunk szabadtéri hangversenyt, orgonakoncertet a lipcsei Tamás templomban, voltunk Postdamban és persze Berlinben.

Az utolsó héten  tehát saját gyors elhatározásunk és szavazás után 3 nap a VIT-re való utazás lett. (hogy mi a VIT azt csak az esetleges külső olvasók kedvéért írom ide ez volt a Világfijúsági és diáktalálkozó Ezt  abban az évben Berlinben rendezték meg, utólag ismertté vált adatok szerint 25 600 résztvevő volt. Nos ezt további 23 fővel bátran meg lehet toldani, mert mi is ott voltunk számba nem vett résztvevőkként. Csak egyszer volt több résztvevője a VIT-nek 26 000 fővel Moszkva előzte csak meg az 1973-as berlini találkozót.)

Tehát irány Berlin.
Autóstoppal.
Imádtuk.
Végig a német autópályán - amit még a háború előtt építettek, mikor mivel, hol autóval, hol motorral aki felvett bennünket azzal mentünk. Mindenki baj nélkül odaért, az előre megbeszélt helyen találkoztunk. Iszonyatos tömeg volt Berlinben egy talpalattnyi hely nem volt szabad, mindenhol buli volt - amit akkor persze rendezvényben hívtak.
Megtaláltuk a Bergendi együttes koncertjét, ami egy tízemeletes épület tetőteraszán volt, és velük  buliztunk hajnalig. Szállásunk nem volt, nem lehetett sehol szállást találni, minden előre lefoglalt ágyban aludtak, de valahol nekünk is kellett volna, és egy újdonsült ismerős gyorsan fel is ajánlotta egy barátja lakását, valahol kint egy külső kerületben-ahová metróval mentünk ki, és ott valóban volt egy lakás, amiben aludhattunk. Ki hol tudott. A szerencsésebbek, a lányok a kihúzható négy személyes rekamién,  a többiek szőnyegen, fotelban, kanapén, fürdőkádban. A tulajdonos nem volt otthon. Aztán hazaért a tulajdonos az éjszakai műszakból, és látva, hogy fullon van a lakása, szépen átballagott a szomszédba aludni- biztosított bennünket arról, hogy nem dehogy haragszik nagyon örül a vendégeknek aludjunk csak,  estére úgyse kell menni dolgozni neki, délelőtt együtt mehetünk vissza a belvárosba. Mindenhol, mindenki nagyon kedves segítőkész volt, de haza már csoportosan vonattal mentünk.

Ez a nyári szünet  a hasonló korú "felnőtt gyerekek" együtt töltött nyaralása, szabadsága volt -most már látom, hogy a fiatal tanárnő hatalmas kockázatvállalásával- ami kiválóan sikerült és bizony ettől kezdve nehezebb volt kivárni a nagykorúságot és a továbbtanulás okán  az otthonról más városba költözés  lehetősége adta abszolút szabadságot.

Réges-régi nyarak emlékezete I.

Az iskolai szünetet minden nyáron nagyon vártam. Ma úgy mondanánk, nagyon fáradt voltam év végére - de az igazság az, hogy csak unalmas volt már iskolában, elvégeztük a kötelező tananyagot- nem volt elmaradás, mint manapság,  már az éves ismétlésen is túl voltunk, az utolsó héten már megtartottuk a Fák virágok napját, megünnepeltük a Pedagógus napot, megvoltak a nyári tábor megbeszélések, pontosan tudtuk kinek a szülei mennek előre a katonaságtól kölcsönkapott sátrakat felverni, kiknek az anyukái mennek fel tábornyitás előtt két nappal, hogy a konyhasátrat felkészíteni az érkezésünkre, felvinni a száraztésztát, krumplit, zöldséget, paprikát, paradicsomot, gyümölcsöt, felderíteni a környékbeli boltot, hogy ott megrendeljék a megnövekedett kenyér mennyiséget, tejet és már vártak bennünket, amikor  vagy hatvan-hetvenen megérkeztünk.

Mert mentünk, boldogan, örültünk a kalandnak, mert ez az volt a javából!
Csak az ötödik végén mehettünk, és általában a nyolcadikat végzett ballagottak már nem jöttek velünk. Két-három iskolából, a három évfolyam, évenkénti három-három osztályából kerültek ki a táborozók. Volt, hogy Nógrádban táboroztunk, volt hogy Balatonfüred fölött, általában  a patakra jártunk el vízért, kulacsokba ki-ki magának hozott innivalót, a konyhára meg nagy vizes kannákban hordtuk a vizet. Mosdani is a patakban mosakodtunk, még fürödtünk is, úgy emlékszem. Gyalog jártunk le a Balatonra is, mit számított az a pár kilométer...

Az ebéd, amit a jelenlévő anyukák főztek, klasszikus egy tál-ételek voltak, paprikás krumpli kolbásszal, lecsó lecsókolbásszal, tojással, öreg-tarhonya,  öreglebbencs tojással, reggelire vacsorása zsíros kenyér paprikával, paradicsommal, vajas kenyér,  rántotta , bundás kenyér ilyesmik.
Mosogatni mindenki maga mosogatta el a magával hozott műanyag kis tálját, kanalát villáját - gondolni való, hogy milyen eredménnyel, az ultrás langyos mosogatóvízben... de nem volt bajunk. Volt éjjeli őrség,  reggeli torna, zászlófelvonás, tábori körlet ellenőrzés, rendrakás, tábori  ügyeletesek,  esti tábortűz, éneklésekkel, történetekkel- minden, ami egy hatvanas évekbeli úttörő táborban elvárható volt.
Megismertük a másik két iskolába járó gyerekeket, tanárokat, közös énekkart alkottunk
Az első hétvégén jöhettek látogatóba a szülők - nyilván hozták otthonról az ellátmány következő napokra való részét, nekünk csak annyi volt az orrunkra kötve, hogy jönnek és hogy az esti tábortűznél műsort adunk nekik.  Ezekre az estékre akkora tábortüzet raktunk, hogy égig ért a lángja.

Kirándultunk minden nap, minden napra volt valami remek izgalmas - alföldi gyerek számára különleges élmény.

Aztán voltak a családi nyaralások. Anyám, aki nem tudott úszni, de gondosan ügyelt rá, hogy mindkettőnket úszómesterrel taníttatott meg úszni  a hegyekbe szeretett járni, így éves váltásban mentünk a hegyekbe, vagy a Balatonhoz. Igen, mert voltam olyan szerencsés, hogy minden évben mentünk nyaralni. Ezek szokványos családi nyaralások voltak, anyám és nővérem a két szőke, a tejfehér bőrükkel az első nap felégtek, míg apám és én kreol bőrrel megáldva, a Bronzolaj áldásos eredményeként, örökké a vízben meg a napon, a nyaralás végére számolatlanul mehettünk volna a kisebbség soraiba...

De a családi nyaralásnak is vége lett egyszer, és aztán a többi része a nyárnak otthon telt.
Voltam olyan szerencsés, hogy nagyanyámék velünk laktak, így nekem nem volt részem nagyszülői nyaraltatásban, de persze nagyanyám azért elvitt a szomszéd városba, ahol a testvérének tanyája volt, annak minden jóságával és csodájával. Már azzal kezdődött, hogy kétlovas hintóval jött értünk Sanyi bácsi a vasútállomásra. Aztán voltak még a lovak mellett tehenek, bika, disznók, tyúkok, kakas, kiscsirkék, libák, kacsák, gyöngytyúkok, pulykák, minden jószág, ami csak kell egy rendes tanyára.
Nagyanyám testvére Eszti néni, maga sütötte a kenyeret, maga köpülte a vajat, maga hevítette a túrót. Hmmm azóta sem ettem olyan leveles, zamatos túrót, friss tejföllel, frissen sült kenyérrel...
Pirospozsgás, kedves, kedélyes emberek voltak, sose állt távol tőlük a nevetés,  mai eszemmel már tudom, hogy pedig hajnali négytől este tízig talpon voltak és percnyi megállás nélkül dolgoztak.  A tanya patyolat tiszta volt, az ebéd minden délben tizenkettőre az asztalon volt, az állatok körül minden munka elvégezve, a föld megművelve, éppen amit kellett mindig elvégezve. Nem is tudom hogy csinálták? Nyáron a munka dandárjában érkeztünk, de  egy percig nem éreztük, hogy láb alatt volnánk, pedig gyereksereg is volt, mert az unokák és testvérek unokái is ott élvezték a nyarat, a szabadságot, a jó levegőt, meg a tanyasi konyha remekeit.

Aztán az otthon töltött hetek, mert azért mégiscsak ebből volt több, mint a táborból nyaralásból, meg a rokonlátogatásból.
A forróságra emlékszem, a szürke égre, amikor nem süt a nap, csak olyan vakmeleg van, ahogy arrafelé mondták. A kertből hazakerült többládányi meggy magozására, amikor az udvaron kellett csinálni, mert minden-minden csupa meggy lé lett, a nyári árpával érő körte hámozására, kénezésére, citrompótlós lében áztatására, hosszú nyakú befőttes üvegekbe rendezgetésére, a cseresznye befőtt összekeverése a meggyel és készre dunsztolására, a sárgabarack forró vízből kiszedésére és hámozására, a barackmag megtörésére, meghámozására és a felezett barackok közé csúsztatására az üvegbe, hogy szép legyen, a nagy lekvárfőző lábasban az éppen ügyeletes lekvár kavargatására és amúgy forrón üvegben meregetésére...
Meg a 80 centis falú vályogház megőrzött hűvösségére, a lesötétített szobában a sezlonon hason fekve, fejet lelógatva, könyvet földre téve kislámpát bekapcsolva olvasásra.  Így olvastam el a nagy könyvszekrény közel ötszáz könyvét. (azokat a könyveket, amiket az idén tél végén három könyv áráért adtam el könyvszekrénnyel együtt. Hál' Istennek jó helyre kerültek, kedves fiatal barátnőnk vette meg, akit teljesen lázba hozott, hogy egy egész könyvtárat vehet meg- én meg örültem, mert én már olvastam mindet, és e-könyvben amúgy is rendelkezésre áll bármelyik ha újraolvasnám...)

Aztán azt vettem észre, hogy már annyira, de annyira jó lenne iskolába menni,  találkozni a többiekkel,  szakkörökre járni, énekkarral  próbálni, szerepelni. És kívánságomnak megfelelően el is kezdődött az iskola.

Ezek a réges-régi nyarak meg már csak az én emlékezetemben élnek, egyre kevesebb ember van már, akinek mondhatnám, emlékszel...?

A falnak is füle van

Nyáron mindig gond volt velünk. Ha egész nap otthon voltunk, nem győzték hallgatni a nagyok a veszekedésünket. Igyekeztek valamennyi időre széjjelválasztani bennünket. Dédanyánk baráti köréből egy özvegyasszony vállalta a nyaraltatásomat, persze pénzért, nála voltam Csongrádon legalább egy hónapig, de még ennél is hosszabb időnek tűnik visszanézve az unalmas, magányos nyár, amikor nem igazán tudtam mit kezdeni magammal.

Az öregasszony sehová sem engedett el. Néha átjöhetett a szomszédból egy velemkorú kislány. Összebarátkoztunk, együtt fedeztük föl az óriási hideg pincét, amelyben meztelen csigák laktak, és a gazdasszony a lefelé tartó lépcsők alsó fokain hűtötte nagy csuprokban az aludttejet. Na, ez igazán jó volt, nem is nagyon ettem mást mint aludttejet kenyérrel.

Egyszer nagyon megkívántam valami édes ízt. Otthon mindig volt süti vagy egy darabka csokoládé ebéd után. A szigorú néni nem kényeztetett édességgel sem, így ki-kilopkodtam néhány kockacukrot a konyhai kredencen álló cukortartóból. Kora délután csendespihenőt tartott a néni, ezért nagyon óvatosan ügyködtem, nehogy felébresszem. Már néhány napja dézsmáltam a cukrot, egyszer azonban megcsörrent a porcelán cukortartó födele. Jaj, a falnak is füle van - gondoltam -, és lábujjhegyen óvakodtam a néni szobáján keresztül a saját alvóhelyem felé, hogy ott szopogassam el a vigasztaló édességet. De ezúttal csalódtam. A néni nem aludt, hanem egyenes háttal ült a székében. Úgy tett, mintha észre se venné, hogy beléptem az ajtón, furcsa mosollyal nézett maga elé. Gondoltam, talán így ábrándozik. És markomban három kockacukorral, besurrantam az alkóvba, ott volt az ágyam. A kockacukrot a sarkánál kezdtem rágcsálni. Omlott a számba, néha megnyaltam, de nem haraptam le a meglágyult részt, hogy tovább tartson.

Másnap a csendespihenő idején a kredenchez sompolyogtam. A cukortartó nem volt a helyén. Körülnéztem, hát ott volt a magas konyhaszekrény tetején, közel a pereméhez. A fehér porcelánra festett rózsaszín virágok alulról nézve nagyobbnak látszottak, mint eddig, a bögrés polc alatti félhomályban.

Gyerekkorom mesebeli nyaralásai

nem Piriten készült a kép, de a hangulata hasonlít...

   Eldöntöttem, hogy felelek Ági javaslatára és megírom a nyári szünet témáját... "Kimeríthetetlen", tettem hozzá. De azért megpróbálok meríteni belőle néhány hangulatfoszlányt. Megírtam már blogomon is, most újra nyitogatom emlékezetem fiókjait, beleszagolok a széna- és napsugár-illatba, mely a nyaralásaimat kísérte...

   Még egyetemista koromban is eljártam nyaranta a kis dunántúli faluba pár hétre. Ott lakott rokonságom teljes anyai ága: három megmaradt testvére és nagyszüleim. 

   A kis falu Veszprém és Vas megye határán fekszik, kb. 250 lakossal. Anya kiolthatatlan honvágya bennünk, gyerekekben valóságos mesebeli hellyé változtatta a kis poros falut, ahol még azt is elhittük neki, hogy a levegőnek utánozhatatlanul más a zamata, mint az Alföldön... Az odavezető út nagyon körülményes volt sokáig: már előző este vonatra ültünk, a Nyugatiba éjnek évadján kerültünk fel, s csak másnap ment tovább a vonatunk a Déli pályaudvarról... S amikor végre Bobára értünk d.u. 4 felé, onnan még 4 km volt az akácerdők között rejtőzködő kis falu, ahova végül nagybátyám kétlovas hintaja szállított bennünket!

   Nagyanyám csepp kis konyhájában ott szorongott az egész rokonság: szinte "esemény" voltunk, évente egyszer látott, kedves vendégek! Mindenki egyszerre beszélt, kérdezett-felelt, konstatálta a változásokat: megnőttek a gyerekek! esetleg eggyel több unoka született! Kire hasonlít? Jól nézel ki, Idám, Rózsim! (ez utóbbi dícséretet bizonyos fenntartással fogadtam később, amikor már adtam a vonalaimra...) Éhesek vagytok-e? S előkerült a sok vendégváró finomság... Ajándékok kiosztása, mindenki arcán mosoly...

   Nekünk, gyerekeknek akkor kezdődött a néha két hónapig is eltartó vakáció, amikor szüleink hazautaztak, a rokonságra hagyva bennünket. Maga a szabadság vette kezdetét. A négy rokoni ház között néha nehéz volt ránk találni. Én magam többnyire nagyanyáméknal, később Iduska nénémnél laktam, öcsém inkább egyik nagybátyámnál a kb. egyidős unokatestvérekkel  -  és főleg a lovak miatt! Ott született életre szóló szerelme a lovak iránt, s mihelyt tehette felnőttként, nagy boldogan vett is magának kettőt! Túlélték, sajnos...
   Részt vettünk az otthoni és a mezei munkákban is. Számomra nem volt idegen a mosogatás, felmosás, répalevél szelése a kacsáknak, vízért menni a kútra, tejet leadni este a csarnokba, szénagyűjtés, krumpliszedés  -  és főleg a tehénőrzés! Éveken át nagy élményem volt ez utóbbi egész napos elfoglaltság, amely csak a nyári vakációhoz fűződött. Aki már kipróbálta, tudja, milyen nagy nyugalom szállja meg a tehénpásztort, miközben a rendületlenül legelő, majd kérődző békés állatot szemléli, s közben a gondolatai szabadon szállnak ezerfelé... 
   Persze, maradt sok szabad időm is, melyet rajzolgatással, betelhetetlen olvasással (itt senki nem akadályozott benne, nem úgy, mint "otthoni" nagyanyám) töltöttem. Sőt, kamaszkoromban még bálba is elvittek nagynénéim búcsúkor, s ott ültek árgus szemű "falvédőkként" vagy négyen, hogy semmi bajom ne történhessen...
   Lehetetlen mindent belesűríteni ebbe a bejegyzésbe! Tény, hogy egy percet sem unatkoztam, pedig se mozi, se tévé nem volt akkoriban (hogy az internetről ne is beszéljünk!). Néha elgondolom: melyik mai kamaszt lehetne ilyen vakációra elcsábítani?...