Útlevél nincs...

Késő este van, félretettem a leveles-dobozt, amit lehoztam a padlásról. Elfáradtam, ma már nem megy az írás. Nehéz a szívem. Emlékektől, a felidézett 1969-es év emlékeitől az, s bevallom, fáj újra és megint.
Pedig a levelek, a 69-es levelek derűsek, főleg gyerek-önmagam kis írásai, tele vannak apró, mindennapos kis történetekkel, iskolai jegyekkel, csip-csupságokkal, no meg a nyár örömeinek leírásával.
Mégis-mégis, úgy fáj az az egész év, újra és megint.
****
Miért is? Mert már érzem a tehetetlen dühöt, amitől az enyéim, a szüleim szenvedhettek, miközben muszáj volt okosan és meggyőzően elhitetni velem, hogy jól vannak, és legyek én is csak jól, sőt, nekem ez még szerencsésebb is így. Mert egy mára elfeledett (?) diktatúra elszakított a szüleimtől, ezért 68 októberétől 70 májusáig nem láthattam őket. Valami átlátszó, buta szabályra hivatkoztak a hatóságok, s csűrt-csavart ürüggyel az utolsó pillanatban elvették az útlevelem. Az esti gyorssal mentünk volna fel Pestre, majd ki Ferihegyre - a telefonhívást valamikor a vonathoz indulás előtti félórában kaptuk...
Abban az évben, szinte észrevétlenül ért véget a gyermekkorom. Nem volt ez nekem, a 6. általánost végző kisdiáknak olyan nagy dráma és szomorúság, éltem a kis életemet, tanultam és "harcoltam" a szigorú Nagyimmal, örültem minden apróságnak, a nyárnak, a kitűnő bizonyítványnak, a h-i kert rengeteg gyümölcsének, /azóta se ettem olyan kajszit, ringlót, fekete cseresznyét, meggyet!/ a lellei szép napoknak, annak, hogy drága kis unokatestvéremmel úszhatok a Balatonban. Élveztem a szünidőt, a dinnyecipelést, a sült keszeg illatát a sarkon. Önfeledt örömök részese lehettem, s a súlyos tények ellenére vidám napokat élhettem meg mégis.
Mégis?- közben felnőttem, őszre már egész más lett az írásom, nem annyira gyerekes, már kicsit csipkelődők, viccelődők a leveleim. És a sorok közé bekúszott a rejtett vigasztalás - hogy a szüleim le nem írt, sőt tagadott szomorúságát valahogy enyhítsem...

Ezért fáj talán újra s megint, ennyi év után is, Apám leveleit olvasgatva, az ő akkori csalódottsága, keserves elkeseredettsége, ami mind-mind a sok kedves, derűs és bölcs sor között bújik, hiába a nagy igyekezet, hogy elrejtse előlem.

Ott, valamikor, abban az évben, egy megfoghatatlan pillanatban fordulhatott át bennem valami. Hogy már nem én vagyok a középpont, nem én vagyok a legfontosabb magamnak. Hogy engem azok öröme, bánata, sikere, szerencséje és pillanatnyi lelkiállapota vezérel és befolyásol, akiket szeretek. Hát valahogy így.
***
Múltak a napok, hetek, miközben ez a fenti pár sor íródott, sokadszor fogtam neki, s nagyon lassan kerekedett ide néha pár sor. Szándékoztam bemásolni pár levélrészletet is, de már nem teszem, hisz' úgyis túlléptünk, 69 után egy csupaszép 82 jött. Meg bevallom, a levelekből is nehéz választani. Túl sok, túl felkavaró, annyira messzi és annyira közeli mégis... De hát ez csak a múlt, nem rágódom tovább.:)

Szegedi, néha kriminális hétköznapok

1969 tavaszán még elsőéves voltam és Szegeden egy Alföldi utcai panelház földszinti lakásában, annak is a félszobájában laktam másodmagammal. Emeletes ágy, mellette a falhoz tapasztott dohányzóasztal, két végén két kis típusfotellel - ebből állt a csőszerű félszoba, mi pedig lapjával közlekedtünk az ágy és a kis asztal közti pár centis résen. Ruháinkat a háziak szobájában lévő háromajtós szekrényben tudtuk csak elhelyezni.

És akkor úgy nagyjából március végén, vagy április elején elkezdték ránkzörgetni az ablakot éjszakánként. Valaki vagy valakik, viccből, betegességből, ki tudja, mi okból, de tény, hogy minden éjszaka megveregették a ház mögötti füves sávra néző földszinti üvegablakot. Csak a miénket, a többi lakásét sosem, de a háziak szobájának ablakát sem. A lakók őrjáratokat szerveztek éjjelente, de semmire se mentek vele, mert amikor éppen nem volt őrjárat, ismétlődtek a rémisztgetések. Nem emlékszem már, pontosan hány napig bírtuk, lehetett 2-3 hét, mire annyira kidőltünk, hogy valamit tennünk kellett. Végül aztán május elején beköltöztünk a Móra kollégiumba két megüresedett helyre. Így kezdődött az elsőéves nyári vizsgaidőszak.

A zárthelyik engem sose izgattak túlzottan, írni mindig jobban tudtam, mint beszélni. De miután lezajlottak a zéhák, hat szóbeli állt előttem - vagy én álltam hat szóbeli előtt, ahogy tetszik. És ezek közül az elsőn egyből megbuktam, H. [...] kirúgott, olyan napja volt (aki ismerte, tudja, hogy nála valóban főleg a hangulata számított). Jobb, ha róla nem írok semmit, nem említem még a tantárgyát sem, mert ahogy tudom, ma is jó egészségnek és szakmai tekintélynek örvend, valamint vannak a felsőoktatásban ténykedő gyermekei is, úgyhogy jobb a békesség, nehogy nekem idetévedjen valamelyik sarja, ahogy az a blogvilágban simán előfordulhat. :) Egyébként is már rég megbocsátottam neki minden hülyeségét, de ami igaz, az igaz: nagy kár, hogy két teljes tanévünket keserítette meg az egyébként érdekes szaktárgy oktatása során.
Így mentem neki a hátralévő öt vizsgának - plusz uv, ugyebár - és persze az sem segített, hogy akkor kerültem be hét, gyakorlatilag vadidegen évfolyamtársam közé egy szobába. Volt köztük egy igen nehéz eset, őrjöngő, öngyilkossággal fenyegetőző, Tardylt marokszámra bekapkodó lány, akit mindnyájunknak nehéz volt elviselni és valahogy kezelni a vele való együttélést. Akkor szoktam rá a dohányzásra (óh, Fecske 4,40-ért!), rengeteget füstöltem és próbáltam tanulni, június végére elfogytak körülöttem a szobatársak is, én maradtam, mivel a hónap legvégén hátravolt még az utóvizsga. Ez volt a legrémesebb vizsgaidőszakom az öt év alatt.

Szeptemberben másodéves lettem és mialatt Flora Moszkvába tartott, én az ő szobájukba kerültem. A szobaparancsnok, K. Ági mindjárt azzal indított, hogy ők negyedévesek, mi másodévesek vagyunk, tehát mindannyian nehéz, szigorlati évet kezdünk, ennek megfelelően legyünk egymásra tekintettel, satöbbi. Tekintettel voltunk, jól össze is barátkoztunk. Abban az évben a mi szobánkban volt a folyosó egyetlen lemezjátszója, a negyedéves angol szakos szobatársak pedig rendelkeztek néhány külföldi lemezzel is, ami nagy szó volt akkoriban. Így aztán, szenvedéseinket enyhítendő, a tanuló hosszú asztalának végén sokszor pörgött a lemezjátszón a Beatles néhány addig megjelent kis- és nagylemeze, például a Sgt. Pepper... dalait - némi képzavarral szólva - rongyosra hallgattuk. De voltak Illés-kislemezek is, ott hallottam és szerettem meg a Régi dalt (még nem Koncz Zsuzsával, hanem a régi Illéssel).



Ez a kép '69 őszén készült valahol az újszegedi parkban, a koleszba menet, vagy onnan jövet, már nem tudom. (Nem valószínű, hogy a szűrhímzéssel kivarrt kabátban látható szobatárs, V. Klári erre jár, de ha netán mégis, remélem, nem haragszik.)

1969 a moszkvai év első féléve...

1969-ben befejeztem a harmadik évet az egyetem orosz-francia szakán és felmerült a negyedikre szóló egy éves moszkvai ösztöndíj kérdése. Számomra ez volt az első külföldi út, az igazi emancipáció kezdete is, a család látókörétől messze. Nagyon messze... Több hónapig minden viszontlátás nélkül, telefon nélkül, a posta szeszélyeire hagyva magunkat. 21 éves lévén, nem volt szükségem szülői jóváhagyásra, s ezt kihasználva, anyámat a kész tények elé állítottam, ismerve aggódó természetét, s elejét véve a várható érzelmi zsarolásnak. Blogom elején már elmeséltem a készülődés részleteit. Az indulás napján mindkét szülőm elkísért a gyülekezőhöz - apa cipelte az embertelen méretű szürke papírbőröndöt, mely egész évi ruháimat tartalmazta, nomeg egy kis tarhonyát zacskóban, pirospaprikát és egy kis házi kolbászt, mintha megéreztük volna, hogy emberi eledelben nemigen lesz részünk... Ez így kicsit szigorúan, sőt lekicsinylőn hangzik, de tény, hogy a sztolóvaják (столовая) hajdinakásás szagától már a belépéskor fordult egyet a gyomrom! Vonaton utaztunk, nagyon kényelmes és patyolattiszta hálókocsikban (a határon levegőbe emeltek bennünket, hogy a futóművet szélesebb nyomtávúra cseréljék) s Moszkva szelíd meleggel fogadott bennünket augusztus végén. Felfedeztük hamarosan hosszú hónapokra szóló otthonunkat (общежитие) is az Uszacsovkán (улица Усачёва), a Lenin stadionhoz 2 megállóra. Régi épület volt, mi a külföldieket összetömörítő második emelet balszárnyában kaptunk helyet egy csehszlovák csoporttal együtt, valamint néhány csádi, szomáliai és burundi diák volt még ebben a kanyarban. Legtöbb szobában 4 személy lakott: 2 orosz és 2 külföldi. Én csoporttársammal, Marival Natasát, egy negyedéves történész hallgatót és Anzselinát, egy titokzatos és szép bolgár lányt kaptuk szobatársnak. A szoba elég kisméretű volt, a 4 kojka (койка - vaságy), 1 szekrény, asztal és 2 szék teljesen kitöltötte. Holmijaink nagy részét bőröndben tároltuk az ágy alatt. Órákra gyalog is eljárhattunk, a Пединститут имени Ленина nem volt messze. Október végén leesett a hó s csak májusban olvadt el, addig újabb és újabb rétegek fagytak a tetejébe. A tereken eltűntek a padok: felettük jártunk! Felszereltük magunkat usankával (ушанка), a nadrág viselése viszont tilos volt lányoknak, máig sem értem, miért! Ha hozzávesszük, hogy a mini divatja járta és a harisnyanadrág még szinte ismeretlen volt, elképzelhető, mennyire megéreztük az időnként -30°-ra zuhanó hőmérsékletet! Akkor dívott viszont a sokszínű és csipkés szélű "nyeles bugyi", melynek kacéran ki kellett villannia a miniszoknya alól!

Nyújthatnám még a végtelenségig ezt a visszaemlékezést, de kalandjaink nagy részét már a blogomon megírtam (http://floramagyarblogja.blogspot.com).

1969 - mozgalmas nyár

Most kivételesen nem iskolai téma jön tőlem, ugyanis semmi különös iskolai eseményre nem emlékszem a fenti évből. 1969 első felében hetedikes, a második felében nyolcadikos voltam. Ennyi az iskoláról. Viszont a két tanév közötti nyár meglehetősen mozgalmas volt.

Kezdődött azzal, hogy végre kivették a mandulámat. Már régen ki kellett volna venni, mert gyakran a legkisebb náthából, influenzából is tüszős mandulagyulladás lett, 39-40 fokos lázzal, félrebeszéléssel. Szörnyű volt. Sokat voltam beteg az iskolai, különösen a karácsonyi szünetekben. No, ennek vetett véget az, hogy végre kivették a mandulámat. Három napig voltam bent a kórházban. A magam 13 évével én voltam az osztályon a legöregebb páciens. Szerencsére volt még ott egy 12 éves, nagyon helyes kislány is, a többiek viszont mind jóval kisebb gyerekek voltak. Egy szobába raktak ezzel a kislánnyal. Valószínűleg kevés volt a hely, mert minket beraktak a meglehetősen nagy nővérszobába. Csak arra emlékszem, hogy éjszaka mindig ott főzték ki a műszereket. (Mert ugye akkor még nem voltak eldobható fecskendők, tűk stb.) Nekem az mindig olyan félelmetes volt, hogy az éjszakai félhomályban hosszú ideig ott rotyogtak ezek a cuccok a forró vízben, ráadásul a nővér időnként kiment a szobából, ha hívták valahová. Sajnos a helyszűke miatt betettek hozzánk egy ötéves kislányt is, aki sokat nyüzsgött és beszélt, elég fárasztó volt. Amikor már fölkelhettünk, sokszor kimenekültünk előle a folyosóra. A műtét maga nem volt túl kellemes, ráadásul én voltam az első. Emlékszem, ott álltunk sorban a folyosón, és engem hívtak be elsőként. Nem altattak el, akkoriban az nem volt divat a mandula-műtétnél, csak egész kicsi gyerekeknél. Beöltöztettek tiszta fehérbe, azután leültettek egy speciális székre, majd hozzászíjazták a két karomat és a két lábamat a székhez, hátulról pedig valaki megfogta a fejemet, hogy ne tudjam mozgatni. Mindez elég megrázó élmény volt. Nagyon rémülten nézhettem, mert az orvos viccelődni próbált, hogy: "Milyen jól áll neked ez a fehér sapka!" Mert volt rajtam egy sapka is, egészen a szemöldökömig behúzva. Az volt a rossz, hogy az érzéstelenítés után nem vártak eleget, és ezért az első, a jobboldali mandula kivétele meglehetősen fájt. A másik már nem fájt, addigra teljesen elzsibbadt mindenem, de az is nagyon kellemetlen volt. Délután nagyon fájt a manduláim helye. Persze rögtön kaptam fájdalom- csillapító kúpot, azután már jobb volt a helyzet. Beszélni, enni nem volt szabad. Még másnap reggel sem mertünk beszélni, csak a vizit után. Reggel ugyanis bejött az orvos, aki operált minket, és megkérdezte: "Hát, ti miért nem beszélgettek?" Mondtuk neki, hogy nem tudtuk, hogy már szabad. Aranyos, kedves orvos volt, sokat viccelődött. A műtét utáni negyedik nap reggel hazaengedtek minket. Ezután teljesen megváltozott az életem, már nem voltam folyton beteg.

Életem során ezen a nyáron töltöttem el a leghosszabb időt az unokanővéreimmel. Ők egyébként minden nyáron jöttek hozzánk 3-4 hétre, de ezen a nyáron másképp alakult a program. Először én mentem hozzájuk két hétre, azután velük együtt nyaraltam két hétig a Balatonon, majd ők jöttek hozzánk 2 hétre. Összesen 6 hetet töltöttünk együtt a nyári szünetben. Ilyen nem volt sem előtte, sem utána. Nagyon élveztük. Ekkor voltam életemben először hosszabb ideig a Balatonon. Addig csak egyszer voltam ott két napig.

Ezen a nyáron tanultam meg vakon, 10 ujjal gépelni. Volt egy régi, mechanikus Mercedes írógépünk. Sokszor és szívesen pötyögtem rajta, persze két ujjal. Amikor az anyu látta ezt, azt mondta, ennek így nincs értelme. Ha szeretek gépelni, akkor tanuljak meg rendesen. Vett nekem egy könyvet, az volt a címe, hogy: "Gépírás" és 9 forintba került. Azt mondta az anyu, tanuljak meg vakon gépelni, mert az életben nagyon sokszor hasznát vehetem majd. Tetszett nekem az ötlet, nekiálltam. A könyv elején betűkapcsolatokat kellett gyakorolni. Pl. 25-ször le kellett írni, hogy "dada" vagy "baba". Utána lehetett továbblépni. Becsülettel végigírtam mindent 25-ször. Nem lett volna értelme csalni, hiszen nyilván nem véletlenül adták meg pont ezt a számot, hanem mert ennyi gyakorlás után rögződött az írás technikája. Sokat gyakoroltam. Időnként persze meguntam, akkor mindig azonnal abbahagytam, mert nem akartam megutálni a dolgot. Másnap újult erővel és kedvvel folytattam. Így szépen szeptember elején eljutottam a könyv végére. Nagyon élveztem, amikor már normális, összefüggő szövegeket is írhattam, nemcsak dadát meg babát és hasonlókat. A könyv segítségével nagyon jól meg lehetett tanulni gépelni, csak lelkiismeretesen végig kellett csinálni minden gyakorlatot. Azóta is hálás vagyok az anyunak, hogy akkor annyira szorgalmazta, hogy tanuljak meg gépelni. Úgy lett, ahogy jósolta: egész életemben hasznát vettem. Például, amikor a felsőfokú tanulmányaim idején szakdolgozatokat kellett írni, mások sok pénzt fizettek a gépeltetésért, én meg leírtam magam a sajátomat. Meg más esetekben is, mindig jól jött, hogy bármit gyorsan le tudtam gépelni. Az 1969-es nyári szünetben tulajdonképpen jó szórakozás volt ez nekem. Mellette bőven maradt még idő játékra, utazásra is a három hónap alatt. És egy életen át abból élek, amit akkor szinte játszva megtanultam. Természetesen előfordul, hogy melléütök, de hát nem is készültem soha gépíró versenyre. (Egyedül a számokat nem tudom vakon leírni. Ahhoz már nem volt kedvem, hogy azt is megtanuljam.)

A diákéletnek vége. Elhelyezkedésem és a bevonulás éve.

Az év eleje még a főiskolán talál. Muszáj egy összefoglalást kerekítenem a néhány főiskolás évemről itt. Életem legfelhőtlenebb időszakának éltem meg, pedig se pénzem, se kincsem nem volt. Azaz dehogynem. Társaim, a velük folytatott laza beszélgetések, az egész tanítás alatt folytatott folyamatos sakkpartig (félfüllel odahallgattunk az előadóra is), kockázás (húzogatós játék kockás papíron). Kicsit talán mutatja is, hogy mennyire nem volt tétje szakmai igyekezetünknek. (Filiszter leszek magam is…)

A szombat délelőtti uszodalátogatások a Margitszigeten.
A vizsgák izgalma, az eredményesség öröme, fiatalságunk erőnléte, elnyűhetetlenségünk tudata. A legéletképesebb korban voltunk, amikor agyonverni se lehet senkit, olyan életteli.
A kolleginák változatos szépsége.
Az óraközi szünetek hangulata. Szájharmonikáztam, gitároztam is ritkán.
A büfé környékének zajai, kávéillata, friss szendvicsei. Van-e boldogabb időszaka az embernek annál, mikor töltekezhet és más dolga nincs. Mindehhez lényegében zavartalanok a körülmények.
A kirándulások, sítúrák hangulata (Kékes). Meglepő módon mindenkinek az arcán megmutatkozott: honnan jött, mi lakik benne.
Ahogy elkeseredik, ahogy mosolyog, ahogyan beszél, megszólít, ahogyan adminisztrálja magát.
Persze ezenközben volt egy titkos vonulata is az életemnek. A Regnum Marianum. Erről senki nem tudott. Nem is tudhatott: a jelszó (PB=Pofa be!) miatt. Nekem akkor már csoportom volt, fű alatt találkoztunk, mi is, saját bandámmal, de a vezetettekkel is. Mindig más koma lakásán.
A főiskolán nem vettem részt igazán a sportéletben. Egy ízben mégis úgy adódott, hogy megkértek, húzzak tornacipőt, mert az iskola kispályás focicsapatához nincs ki a létszám, ráadásul tétmérkőzést játszunk az idősebbekkel a bajnoki címért. Rendben van – mondtam. Elkezdődött a meccs. Ugrabugráltunk, helyezkedtünk, támadtunk és védekeztünk, ahogy kell. Egyszer csak a lábam elé kerül a labda. Szemben álltam a kapussal, és úgy a félpályáról megeresztettem egy bombát. A bal alsó sarkot lőttem ki. Nagy lárma keletkezett. Még csak az első félidő felénél tartottunk. A taktikai megbeszélés arról szólt (nem vettem rész rajta), hogy masszív védekezéssel fárasztjuk ki az ellenfelet, hogy aztán talán adódnak helyzeteink és a végére felpörgünk. Na hiszen. Ez a pörgés elkezdődött, de az első gól bénította is a nagyobbakat. Eladdig, hogy tizenegyesrúgásokra került sor, amit megnyertünk.
Az államvizsga 1969 januárjában folyt. Jóval korábban összeraktam azokat a könyveket, melyek a tételeket tartalmazták, szűk egy méter lett a kupac. Ránéztem és azt mondtam magamban: Ez a kásahegy túl magas ahhoz, hogy most elkezdjek belemerülni. Ha olyan hülye vagyok, hogy az eltöltött idők és felkészülések kevesek a záróvizsgára, akkor megérdemlem, hogy húzzanak el. Mondanom se kell, hogy elég volt mindenből. Levizsgáztam, ha nem is olyan fényes eredménnyel, mint annak idején a középiskolában, de meg voltam magammal elégedve.
A szoc. időszak néhány emberséges intézkedést is hozott. Ilyennek éltem meg, hogy mindenki számára akadt munkahely. Meggazdagodni ezeken a helyeken csak az tudott, aki a pixisben (párt, KISZ) volt, vagy valamiben hatalmasat alkotott.
Ám a napi megélhetéshez szükséges pénzt bárki meg tudta szerezni, aki hajlandó volt valahol dolgozni. Akkor a főiskola faliújságját teleaggatták cégek hirdetéseivel. Kellett a gyakornok mindenkinek, mert a vállalatoknál bérszínvonal-gazdálkodás folyt. Ha olcsó munkaerőt találtak, csökkent a bérszínvonal mutatója, és a megtakarított pénzt a többiek béremelésére fordíthatták. Én a Népművészeti és Háziipari Szöv.-i Váll.-hoz kerültem februárban. A féléves gyakornoki idő alatt 1300 Ft-ban határozták meg havi béremet. Fél évet a közgazdasági osztályon töltöttem. Nem szerettem, nem érdekelt, főnököm nem is foglalkozott velem, mindegy, túléltem, majd átkerültem az ellenőrzésre. Itt állandóan akadt tennivaló. Felkészültünk egy-egy boltból, a helyszínen lefolytattuk az ellenőrzést, megírtuk a jelentést impúrumban (piszkozat). A kellő javítgatások után pedig purifikátumban (tisztázat). Mindkettőt az osztály gépírójának diktáltuk, aki mechanikus írógépen dolgozott. Egy miniszterpapír szolgált beadandó jelentésnek, s néhány másolat készült átütővel, indigósan. Ma már talán nem is tudják az emberek, hogy kétféle indigót használtunk. Golyóstoll íráshoz „kézi”, írógéphez keményebb „gépi” indigót (DELTA-plan).
Amikor a céghez kerültem, még találkoztam a szögemeltyűs svéd Odner számológéppel. A számokat helyi értékben beállítottuk, és egy kurblival daráltuk az összegeket szorzáshoz, osztáshoz. Kuriózum volt a gép már akkor is. Balga módon kiselejteztük a ma már muzeális értékkel bíró masinákat, hogy felváltsák helyüket a klaviatúrával rendelkező ugyancsak svéd FACIT gépek, utóbb minikalkulátorok.

Az év derekán besoroztak, és megkaptam behívómat októberben, hogy aztán 25 hónapot a pápai reptéren szolgáljak sorkatonaként.
Engem a sorozás alkalmával külön kezelésbe vett a politikai tiszt, lévén, hogy a piaristákhoz jártam. Elmagyarázta három perc alatt, hogy Gagarin az űrben járt, mégsem találkozott a Szűz Máriával. Ráhagytam. Ebben maradtunk.
1969-ben újonckiképzést kaptunk. Ebben sok alakizással, és egy éles lőgyakorlattal. Mi viseltünk utoljára csizmát. (Később lecserélték „surranó”-ra ezeket.) Vágtuk a betonon a díszlépést, a kiképzők pedig felváltva kiabáltak: Vágja oda a talpát, katona, hogy agyrázkódást kapjanak a hangyák a beton alatt!
Eskü következett, majd lapátos katona lettem: „dombelhárító”. Építőszázadban készült a mi segédletünkkel néhány műtárgy helyben. A karácsonyt és a szilvesztert már otthon töltöttem, töltöttük. Volt is irigyünk elég a laktanyában.

naplótöredékek 1969 ...

1969-ben (júliustól)kezdtem vezetni egy naplót, szép, nagy , tobzöld boritású vonalas füzetbe, és gyöngybetűkkel. Abból fogok "szemezgetni", bár nehéz lesz kiragadni az önreflektiv napi többoldalas bejegyzésekből,körmondatokból közérdekűbb részleteket... (az év első felében fiktiv elnemküldött, félig-meddig rajongó-elemző leveleket irtam napló gyanánt, egy nagyszerű szinésznek, akit félig-meddig ismerhettem szinpadon kivül is... de ezekből nem idéznék)

Szeged, 1969. július 4.

...két hétig éltem Szegeden -egyetemi éveim nem is oly régi színhelyén. és a két hét - mely elémhozta ugyanazt a tért - de már egész más időben - sok tanulsággal gazdagított. (s itt egyáltalán nem az orosz tanfolyam (értsd tanári továbbképzés) hasznáról van szó, ami tulajdonképpen ide visszakényszerített.) Találkoztam régi társaimmal,kik külső látszatra befutottak,mert itt maradtak, a szellem városában - és találkoztam önmagammal, aki szerencsére, még nem sokat változott, meg tudott őrizni magában jódarabot régi énjéből, amit persze nem is akart továbbvinni.... Én mindig meg akartam változni, de most rádöbbentettek a többiek, hogy igenis jó, hogy nem változtam, hogy még mindig olyan vagyok, mint egyetemista koromban. Ez lendületet jelent, érzékenységet, egy kis lázadó hangulatot és főleg befejezetlenséget. Csakhogy egyszer már mégis fel kellene nőni! Legalább önmagamhoz..

(Bármennyire is igyekszem megfeledkezni erről, egy tanár vagyok)(első tanári tablóképem)

Makó, 1969. julius 6.

Bertrand Russelt olvasva rádöbbentem egy izgató kérdésre. A kapott hittől eljutni a kételkedés útján a hitetlenségig viszonylag egyenes - de legalább is nyilvánvaló lehetőség. De ha a kiindulópont a hitetlenség (nem csak Istenben, általában)onnan hova visz az út? (...) Ha igaz, hogy a dolgok felfokozott, szélsőséges formáikban átcsapnak ellenkezőjükbe, akkor a hitetlenségből a kétely is tulajdonképpen egyfajta hithez vezethet?!

Mennyire nem bánnám! mennyire szükségem lenne egy kis bizonyosságra! Ezt keresem már évek óta, de azt hiszem téves utakon. De ha egyszer a "helyes út" mint olyan létezésében sem tudok "hinni"...

1969. julius 7.

Elolvastam egy cikket az ÉSből (Gyurkó színházat alapít. A 25.-t!)...Nekiestem a Nagyvilágnak (Sóhajok a színházi évadról, Szauder körmondatos, jól ismert de már-már elfeledett stílusában írt Petrarca gyűjtemény ismertetése. (...) Leforráztam a kezem. (... angoloztam egy kicsit az Essentil Englishből, a 65-ben már tanult anyagot ismételtem. Később előszedtem a szakdolgozatomat, és átolvastam, szem előtt tartva hogy, mit kell változtatnom, bővítenem rajta, hogy doktori disszertációnak jó legyen. Ha már így kell lennie.(...)...az előbb már franciát tanultam, a Mauger 14.leckéjét.., majd... a tanfolyamon tanult orosz dalokat kornyikáltam végig..
Mit kellene csinálnom? S milyen arányban?
Most pl vasalni fogok.
És akármit csinálok, azt hiszem, hogy valami fontosabb marad ki, s így mindenről "lemaradok"...

1969.augusztus 1

...megállni nem lehet, ha az ember megáll, akkor már - észrevétlenül - lefelé megy. Hát én ha nem is vágyom csúcsok meghóditására, de valami völgyi mocsárban se akarok kikötni.

1969. augusztus 5.

...Munka helyett a Maros parti strandra járok.

1969. augusztus 27.

Bármennyire is igyekszem megfeledkezni erről, egy tanár vagyok... brrrr. Ez igaz? Hát persze! Hiába néz mindenki "gyerek"-nek, be van írva a személyi igazolványomba is: foglakozása és szakképzettsége: középiskolai tanár.

1969. szeptember 7.

itt van nálunk kolléga-barátaim kisgyereke, hétvégére. Remekül érzi magát első pillanattól, mintha otthon lenne, s engem teljesen leköt. Imádom a gyerekeket!... Azt hiszem sokkal inkább vágyom egy normális családi életre, mint ahogy azt mutatom, s akár magamnak is be merem vallani. egyesek már ijesztgetnek is, hogy eljár felettem az idő -a 26 közeledik a 30-hoz.

1969.szeptember. 11.

holnap hajnalban utazom Pestre, éjszaka tovább... Moszkvába. Csak november elején jövök vissza. Nem tudom, milyen lesz, de túlságosan nem lelkesedem. Majd - novemberben - utólag beszámolok.

1969.november 11.

(kár volt nem elvinni a naplót Moszkvába, így utólag nagyon nehéz írni)

... az oroszba remekül belejöttem. S két évi kiéheztetés után végre hozzájutok egy kis magyar (azaz irodalom) tanításhoz is.... A "Színház" jónak találta a cikkemet,(abszurd drámákról) lehet hogy rövidítve közlik, s ami fő: megbízatásokkal láttak el. (A szegedi színház munkáját kell figyelemmel kísérni, s tudósítani őket...)

1969.november 12.

egy nagy filmélményem volt Moszkvában: Zsivoj trup.(Élő holttest) Tolsztoj irta, de dosztojevszkijül.(!) És Batalov csodálatosan játszik (rossz szó,létezik, "van" benne.)

1969.november 19.

Vásárhelyen továbbképzés - elszaladtam a Múzeumba, meglepetésemre Picasso grafika és kerámia kiállítása fogadott (különösen tetszett az egyáltalán nem picassoi, de lenyűgözően hatásos 1909-es "A bolond" és az Őszi Tárlaton is néhány kép megragadott. Csak azután illúzióromboló volt egy piszkos-legyes bisztróban rántott májat ennem.

K-val (kolleganő) vettünk egy-egy ujjatlan fehér köpenyt, és nekem már nem volt miből, igy csak ujjongásommal kisérhettem Simone de Beauvoir, "legkedvencebb" írónőm 20 éve fordításra váró, "A második nem"-jének felfedezését egy bódéban. K. megvette,, de egész úton kisajátítottam.

...Most orosz dolgozatokat javítok - fordítás magyarra - telistele helyesírási hibákkal!)

1969.november 25.
olvasom B-t és minden sora jólesően igazol -végtelenül megnyugtat, hogy mindaz, amit "érthetetlennek", illetve az átlagtól elütőnek találtam magamban, nála igazolást nyer...

1969. december 4.
B-t befejeztem - nagy elégtétellel s kis keserűséggel; a "gátak" nagyon is vannak - és nem én állítom fel őket. Évezredek tették és nehéz ledönteni, különösen akkor, ha senki se segít. És nem is segíthet!

u.i.lehet, hogy nem ismerve fel a kikötőket, áthajózom rajtuk?

1969.december 9.

...nem tudok azonosulni azzal az "én"-emmel, ami mások szemében vagyok: tanár... A magánéletemben is a tanárt keresik, sőt örökösen (társadalmi közszokásból) bírálják bennem. És ez elviselhetetlen. Mert egyre jobban gyűlölöm magamban: a tanárt. És nem akarok csak tanár lenni! Legalábbis a hagyományos értelemben. Én e m b e r akarok lenni.

..a téli szünetben számlálóbiztos is leszek... aki házról-házra jár adatokat gyűjteni a népszámláláshoz.

de előtte néhány napra felrándulok szigetemre: Pestre.

1969.december 10.

orosz szakkör után, 3-ra szavalóversenyre voltam hivatalos....mint zsüritag, s ott végigszenvedem több mint 30 "utolsó harcos"-t, s csak egyszer véltem hallani a "szavalat" mögött József Attilát, érzelmet és értelmet, drámai erőt és líraiságot - egyszerre és helyes arányban.Könnyek gyűltek a szemembe. Magam se tudom miért.Ezt a gyereket tanítom magyarra....Minden órámon tudom a jelenlétét, mert jelen is van mindig - aktivan. Talán ilyen pillanatokért érdemes dolgozni.... DE... nem az én munkám eredményeként szavalt jól. és hány gyerekről lepereg, visszapattan minden építgető törekvésem és erőfeszítésem. A pályám paradoxonai nem tudnak szórakoztatni - legalábbis egyelőre. Csak legyűrnek s élvezik tehetetlenségemet.

1969.december 14.

viszatérek egy színházi közvetítés kapcsán a december 4-i u.i.hoz:"lehet, hogy nem ismerve fel a kikötőket, áthajózom rajtuk?"

Szép Ernő tudatosan álmod(oz)ó hőse mondja a Lila ákác c darab végén: Boldog voltam, csak nem vettem észre. " A felismerés késői, de igazolja egy korábbi tételem is a "boldogságról" - ami akkor tudatosul, ha már elveszítettük.-

A Szinház. Hát igen, változatlanul és szenvedélyesen érdekel. Ma döbbentem rá igazán:a tévében épp a makói országos pedagógia konferenciáról sugároztak egy riportfilmet és én közben a Rádió Szinházi Magazinját hallgattam. - Anyu rám is szólt: "Miért nem a hivatásoddal kapcsolatos műsort nézed?" Miért? Mert esetlegesen vagyok pedagógus. S a színházhoz több fűz, mint rajongás. Mintha minden odahúzna.

1969.december 20.

"KIVÁLÓ OKTATÓ ÉS NEVELŐMUNKÁM ELISMERÉSÉÜL RENDKIVÜLI FELJEBBSOROLÁSBAN RÉSZESITETTEK" havi 150 Ft többletet jelent, tőkepénzes lettem, 1800-zal.

Egyébként a tévében könyvismertetés van. Benedek István épp most húzta le a sárga földig Beauvoir könyvét. - főleg téves általánosításai,,áltudományossága, és nő- és férfiutáló szemlélete miatt, ami szerintem félreértésén alapul.-

Most egész más jellegű olvasmányélményem van: a Gabi Somogyi Tóth Sándortól. Röhögök és közben sirok a kölykön, saját gyerekkoromon. -"