1969 - mozgalmas nyár

Most kivételesen nem iskolai téma jön tőlem, ugyanis semmi különös iskolai eseményre nem emlékszem a fenti évből. 1969 első felében hetedikes, a második felében nyolcadikos voltam. Ennyi az iskoláról. Viszont a két tanév közötti nyár meglehetősen mozgalmas volt.

Kezdődött azzal, hogy végre kivették a mandulámat. Már régen ki kellett volna venni, mert gyakran a legkisebb náthából, influenzából is tüszős mandulagyulladás lett, 39-40 fokos lázzal, félrebeszéléssel. Szörnyű volt. Sokat voltam beteg az iskolai, különösen a karácsonyi szünetekben. No, ennek vetett véget az, hogy végre kivették a mandulámat. Három napig voltam bent a kórházban. A magam 13 évével én voltam az osztályon a legöregebb páciens. Szerencsére volt még ott egy 12 éves, nagyon helyes kislány is, a többiek viszont mind jóval kisebb gyerekek voltak. Egy szobába raktak ezzel a kislánnyal. Valószínűleg kevés volt a hely, mert minket beraktak a meglehetősen nagy nővérszobába. Csak arra emlékszem, hogy éjszaka mindig ott főzték ki a műszereket. (Mert ugye akkor még nem voltak eldobható fecskendők, tűk stb.) Nekem az mindig olyan félelmetes volt, hogy az éjszakai félhomályban hosszú ideig ott rotyogtak ezek a cuccok a forró vízben, ráadásul a nővér időnként kiment a szobából, ha hívták valahová. Sajnos a helyszűke miatt betettek hozzánk egy ötéves kislányt is, aki sokat nyüzsgött és beszélt, elég fárasztó volt. Amikor már fölkelhettünk, sokszor kimenekültünk előle a folyosóra. A műtét maga nem volt túl kellemes, ráadásul én voltam az első. Emlékszem, ott álltunk sorban a folyosón, és engem hívtak be elsőként. Nem altattak el, akkoriban az nem volt divat a mandula-műtétnél, csak egész kicsi gyerekeknél. Beöltöztettek tiszta fehérbe, azután leültettek egy speciális székre, majd hozzászíjazták a két karomat és a két lábamat a székhez, hátulról pedig valaki megfogta a fejemet, hogy ne tudjam mozgatni. Mindez elég megrázó élmény volt. Nagyon rémülten nézhettem, mert az orvos viccelődni próbált, hogy: "Milyen jól áll neked ez a fehér sapka!" Mert volt rajtam egy sapka is, egészen a szemöldökömig behúzva. Az volt a rossz, hogy az érzéstelenítés után nem vártak eleget, és ezért az első, a jobboldali mandula kivétele meglehetősen fájt. A másik már nem fájt, addigra teljesen elzsibbadt mindenem, de az is nagyon kellemetlen volt. Délután nagyon fájt a manduláim helye. Persze rögtön kaptam fájdalom- csillapító kúpot, azután már jobb volt a helyzet. Beszélni, enni nem volt szabad. Még másnap reggel sem mertünk beszélni, csak a vizit után. Reggel ugyanis bejött az orvos, aki operált minket, és megkérdezte: "Hát, ti miért nem beszélgettek?" Mondtuk neki, hogy nem tudtuk, hogy már szabad. Aranyos, kedves orvos volt, sokat viccelődött. A műtét utáni negyedik nap reggel hazaengedtek minket. Ezután teljesen megváltozott az életem, már nem voltam folyton beteg.

Életem során ezen a nyáron töltöttem el a leghosszabb időt az unokanővéreimmel. Ők egyébként minden nyáron jöttek hozzánk 3-4 hétre, de ezen a nyáron másképp alakult a program. Először én mentem hozzájuk két hétre, azután velük együtt nyaraltam két hétig a Balatonon, majd ők jöttek hozzánk 2 hétre. Összesen 6 hetet töltöttünk együtt a nyári szünetben. Ilyen nem volt sem előtte, sem utána. Nagyon élveztük. Ekkor voltam életemben először hosszabb ideig a Balatonon. Addig csak egyszer voltam ott két napig.

Ezen a nyáron tanultam meg vakon, 10 ujjal gépelni. Volt egy régi, mechanikus Mercedes írógépünk. Sokszor és szívesen pötyögtem rajta, persze két ujjal. Amikor az anyu látta ezt, azt mondta, ennek így nincs értelme. Ha szeretek gépelni, akkor tanuljak meg rendesen. Vett nekem egy könyvet, az volt a címe, hogy: "Gépírás" és 9 forintba került. Azt mondta az anyu, tanuljak meg vakon gépelni, mert az életben nagyon sokszor hasznát vehetem majd. Tetszett nekem az ötlet, nekiálltam. A könyv elején betűkapcsolatokat kellett gyakorolni. Pl. 25-ször le kellett írni, hogy "dada" vagy "baba". Utána lehetett továbblépni. Becsülettel végigírtam mindent 25-ször. Nem lett volna értelme csalni, hiszen nyilván nem véletlenül adták meg pont ezt a számot, hanem mert ennyi gyakorlás után rögződött az írás technikája. Sokat gyakoroltam. Időnként persze meguntam, akkor mindig azonnal abbahagytam, mert nem akartam megutálni a dolgot. Másnap újult erővel és kedvvel folytattam. Így szépen szeptember elején eljutottam a könyv végére. Nagyon élveztem, amikor már normális, összefüggő szövegeket is írhattam, nemcsak dadát meg babát és hasonlókat. A könyv segítségével nagyon jól meg lehetett tanulni gépelni, csak lelkiismeretesen végig kellett csinálni minden gyakorlatot. Azóta is hálás vagyok az anyunak, hogy akkor annyira szorgalmazta, hogy tanuljak meg gépelni. Úgy lett, ahogy jósolta: egész életemben hasznát vettem. Például, amikor a felsőfokú tanulmányaim idején szakdolgozatokat kellett írni, mások sok pénzt fizettek a gépeltetésért, én meg leírtam magam a sajátomat. Meg más esetekben is, mindig jól jött, hogy bármit gyorsan le tudtam gépelni. Az 1969-es nyári szünetben tulajdonképpen jó szórakozás volt ez nekem. Mellette bőven maradt még idő játékra, utazásra is a három hónap alatt. És egy életen át abból élek, amit akkor szinte játszva megtanultam. Természetesen előfordul, hogy melléütök, de hát nem is készültem soha gépíró versenyre. (Egyedül a számokat nem tudom vakon leírni. Ahhoz már nem volt kedvem, hogy azt is megtanuljam.)