Kisebb-nagyobb csalódásaim

Kerek hónapja készülhettem lelkileg a témára, haladékot is kaptam családi okokra hivatkozással, s most mégis töröm a fejem, hogy mikor ért életem első, igazi nagy csalódása? Aztán hipp-hopp mégis sikerült agyam leghátsó zugából előbányásznom úgy hatvan év távolából a legelsőt, amely egy nálam pár évvel idősebb, stramm (mai mércével talán kissé túlsúlyos) lányhoz köthető, az összes további csalódásom (több is volt a kelleténél) viszont fiúkhoz, férfiakhoz kapcsolódott. Ezen persze magam is csodálkozom, és utólag is csak magamat okolom/okolhatom a nem kellő emberismeretemért, a „beleválasztásaimért”. Le(he)ttem volna sokkal megfontoltabb, előrelátóbb! De hát az élet viszi az embert lendületből, és belesodródik sokszor nem várt helyzetekbe, méltatlan fordulatokba.

Kácsfürdőn nyaraltam SZOT-beutalóval tíz éves korom táján, ahol a hatvanas évek szokása szerint csak lányok voltak a völgyben elhelyezkedő több apró épületben. Talán háromszor is nyaraltam itt a „Szúnyoghegy” tőszomszédságában, ahol a fenyőerdő meredek lejtőjén a fenyők földből kiálló gyökérzetén másztunk fel kézzel-lábbal kapaszkodva, hogy tartalmasan, testmozgással is múljanak a napok, amikor épp nem vittek bennünket moziba vagy egyéb, az üdülőtől távolabb eső helyekre kirándulni. Én a kiskamasz korhoz haladva, egyre rosszabb evőként, a cingár alkatomnak megfelelően, többnyire az utolsók között értem fel a hegy tetejére, ahol ez a nagylány már épp tartotta kis előadását a többi lánynak, hogy miként néz ki a „csinos női láb”. Egyből hegyeztem a fülem, és kíváncsian néztem a rögtönzött bemutatóját is, ahogy combtól bokáig szorosan összezárta a lábát, és mondta: „Annak a nőnek csinos a lába, akinek a combja és a vádlija is összeér, és nincs közötte semmilyen hézag!” Azonnal zártam én is össze a combomat-lábamat bokáig, és rettentő csalódás volt látnom, hogy nekem legalább négy-öt centi hiányzott ahhoz, hogy a vádlim összeérjen. A combomat már nem is néztem, mert ott kezdett is összeomlani bennem a még nem is létező „NŐ”, hogy akkor az én lábszáram nem is csinos, és talán nem is lesz soha az később sem???

Ennek a lánynak sikerült az elméletét egy életre jól bevésnie az agyamba, sok-sok áldatlan percet okozva ezzel a későbbi népitáncos éveimre is, amikor mindig azt néztem, hogy a többi lány lába milyen szépen kitölti a kemény csizma szárát, az enyém meg mint két „fogpiszkáló” csak akkor ér hozzá, amikor a szél véletlenül hozzáfújja. No, ezeken a magam számára hosszú évekre bebetonozott kellemetlen érzéseimen ma már csak mosolygok. Azóta már saját ízlésem alapján kiforrott véleményem van a női láb csinosságának mibenlétéről. Ráadásul ez is, mint minden más kifejezetten ízlés kérdése. Ha száz férfit megkérdeznénk, százféle véleményt alkotna, és százféle formát istenítene. Utólag is azt gondolom, hogy vagy nekem vagy annak a lánynak nem kellett volna azon a nyáron Kácsfürdőn nyaralnia, s akkor az önbecsülésem sem került volna már tíz évesen a béka feneke alá.

Így kerültem egyre közelebb a teenager kor közepéhez, amikor már meglegyintett 7. osztályos koromban a szerelem és vágyódás szele is. A tárgya egy 8. osztályos fiú volt, akivel szünetekben kerülgettük és nézegettük egymást. Az iskolaudvaron Béci egy fa kapuba nagyítóval beleégetett egy monogramot K. É. kezdőbetűkkel. Találgattam, hogy csak nem én lennék-e ennek a két betűnek a „megszemélyesítője”? Hát erre soha nem derült fény, mert bár az első munkahelyünk is közös volt, és kedvesen köszöngettünk egymásnak a folyosói találkozásainkkor, nekem még 18-20 évesen sem volt annyi bátorságom, hogy egyáltalán rákérdezzek Bécire. Pedig talán mindketten elkönyvelhettük volna plátói vonzalmunkat a másik irányában. Nekem egy két hétig húzódó betegsége alatt minden nap óriási csalódás volt, hogy még mindig nem jött iskolába, és a húgától, aki osztálytársam volt, a legóvatosabb puhatolózással mertem csak megkérdezni, hogy még mindig beteg-e a bátyja, és mikor gyógyul már meg?

Bécivel az elballagása után a munkába állásomig nem is találkoztam, majd fiatal házas korunkban egy új lakótelepen szomszédos házban éltünk évekig, majd onnan is elköltöztünk mindketten, Béci egy szomszédos kisvárosba került vezetőállásba, azóta azt sem tudom, él-e, hal-e? Az emléke hál’Istennek nemhogy nem csalódás, inkább szelid konstatálása annak, hogy így múlnak el a legnagyobb gyermekkori szerelmek is.

Mivel kisregényt tudnék írni arról a nem kevés csalódásról, amelyekbe akaratlanul is belekerültem, inkább a magam számára megfogalmazható tanulságaikra térnék ki.

Én, aki igazán nem megyek a szomszédba pár keresetlen mondatért, hogy bírtam megállni egész életemben, hogy valamennyi csalódásom után, nem kevés sérelmet begyűjtve, kibeszéletlenül hagytam magam mély, elhúzódó lelkiválságokba sodortatni. Tengernyi önismereti podcastot meghallgatva, nem mintha magamtól nem tudhattam volna, rájöttem: mindent meg kell beszélni, persze csak akkor, ha a partner hajlandó leülni, és szemtől szembe(n), pontról pontra megvitatni észérvekkel, hogy mit miért teszünk, vagy épp nem teszünk. Aztán, ha mindent megbeszéltünk, mindenki tudomásul véve a másik érveit, talán beletörődve egy nem kedvező döntésbe is, ha sérülve is, mégis el tudja fogadni a tényt: „Innentől elválnak útjaink!” És így talán könnyebb lenne feldolgozni a legmélyebb csalódást is.

Abban persze csak reménykedni tudok, hogy én magam nem okoztam életem „elmúlt” partnereinek akkora csalódást, mint okoztak Ők, páran nekem ma már egyáltalán nem fájó csalódásokat. (Hárman már más dimenzióban olvashatnak, ha egyáltalán…)

 

Nyelvek, melyeket nem tanultam meg "jól", de leginkább sehogy!

Товарищ учительница! Az osztály létszáma 38, nem hiányzik senki. Ma is fel tudom idézni (végig oroszul) az óránk elején elhangzó jelentésünket tanárunknak. A felső tagozatban tanult orosz nyelvet két pedagógus (egy nő és egy férfi) próbálta erőteljesen megszerettetni velünk. Ennek ellenére középiskolában én mégis a német nyelvet választottam, noha az osztály fele oroszul tanult (mindkét nyelvet emelt óraszámban). Az általános iskola végével meg is szűnt minden kapcsolatom az orosz nyelvvel. (Emlékül megőriztem viszont sok-sok, a régi Szovjetunióból érkező levelemet /híres színészek és színésznők képeivel együtt/, melyek közül a legtávolabbi Vlagyivosztokból érkezett rendszeresen hozzám.)

1968 őszén idegen nyelvű gyors-gépíró szakon kezdtem el a középiskolai tanulmányaimat Debrecen ma is jól működő közgazdasági szakközépiskolájában – német tagozaton. Az első, számomra bonyolultnak tűnő német szó a: genossenschaft (szövetkezet) szó volt. Erre nagyon emlékszem, rögtön szeptemberben találkoztam a szóval. Persze a der, die, das-szal is akadtak időnként gondjaim, hisz nem volt abban szinte semmi logika, hogy melyik névelőnek kell társulnia egy-egy szóhoz. Később leginkább a magyarról németre fordítással, majd harmadik osztálytól a szaktantárgyként megjelenő német külkereskedelmi nyelvvel hadakoztam erősen. Azt a tényt, hogy sikerült négyesre érettségiznem németből, ma is erős túlzásnak érzem, de lehet, hogy tanárunk jóindulata is közrejátszhatott e számomra szép osztályzat elérésében. Életem során számtalan nyugtalan álmom volt, amikor a magyar-német fordításokkal háborgattam magam a nyugodt éjszakai pihenés helyett, leginkább akkor is érettségi feladat formájában. Talán fél éve álmodtam utoljára azt, hogy érettségi vizsgára készülök, de még van jó egy hónapom a felkészülésre. Aztán nagyon gyorsan eltelt belőle két hét, majd hamar egyértelművé vált számomra, hogy úgy elszaladtak a napok, hogy itt már semmilyen szoros időbeosztás nem lesz elég a tételek megtanulásához, és csak a mázli segíthet. És mázlim lett!!!

Az angol nyelvvel az 1980-as évek elején találkoztam az Alföldi Nyomdában, ahol egy angol szakon végzett kolléganőm helyezkedett el a fényszedőben – gondolom átmeneti megoldásként, amíg nem talált magának tanári állást. Nagyon kedves kezdeményezés volt részéről, hogy térítés nélkül tanfolyamot indított nekünk, amelyre bárki jelentkezhetett, aki vonzalmat érzett az angol nyelv iránt.

A vonzalmam az angol nyelv iránt ma is töretlen. Sajnos, már a tanfolyam első pár hetében nyilvánvaló volt, hogy nekem a német után valahogy nem akar menni a nyelvtan, de biztosan otthon sem szántam időt az elmélyült foglalkozásra, szavak megtanulására. Hamar „kiszivárogtam” a csoportból, és már arra sem emlékszem, hogy a többiek kitartottak-e szorgalmasan a tanfolyam végéig. Aztán a kolléganő is kapott számára megfelelő állást, és ezzel fejeződhetett be az oktatása is – nagy valószínűséggel. Hú, de régen volt ez is.

Lomb Katóról feltétlenül szeretnék szót ejteni. Ma is tartogatom a róla megjelent alföldi nyomdás könyvet, melyet borító nélkül a „selejtből” mentettem meg magamnak. Abban a könyvben olvastam, hogy tizenhat nyelvvel keresett pénzt, de ebből én arra következtetek, hogy nem állt meg tizenhatnál, hanem próbálkozott további nyelvek megtanulásával. Később Vágó Istvánt is úgy ismerhettem meg, mint aki imádja az idegen nyelveket.

Sok éve olvastam, hogy Göncz Árpád angol nyelvvel való kapcsolata a börtönben kezdődött. Azt állította magáról, hogy tud angolul. És mire szabadult, meg is tanulta a nyelvet. Fordításai ma is létezők.

Én évekig játszottam azzal a gondolattal, hogy csak akkor szabadulhatnék ki a börtönből, ha megtanulok angolul. Ez bizony nagyon veszélyes játék, még akkor is, ha csak gondolatban játszom vele. Bizonyára életfogytig bent csücsülhetnék, mert úgy érzem, nem kaptam elég erőt és kitartást fentről, egy nyelv tökéletes elsajátításához elegendőt biztosan nem.

Nem tudok jobb hasonlatot hozni, mint amikor egy kötés-horgolás tanfolyamon a tanár egyből látja, hogy kinek áll rá a keze a jó fonal- és tűtartásra, ki az aki olyan görcsös, hogy csak kínlódva tudja elkészíteni a legegyszerűbb mintadarabokat is. Szerintem a nyelvek elsajátításához is kell egyfajta nyelvi adottság, hogy a kiejtés ne üssön el túlságosan. Bár lehet, hogy ez csak az én elvárásom lenne magammal szemben, hogy egy nyelvet akcentus nélkül tudjak beszélni, ráadásul ha nem érzem nyelvtanilag is tökéletesnek a fejemben a szöveget, akkor inkább meg sem szólalok. Sokszor a kevés tudás is hasznosnak bizonyulhat egy-egy adott kényszerhelyzetben. Külföldre elindulni egyedül, nyelvtudás nélkül, ez is rémálmaim egyike. Álmodtam már eltévedésről, amikor úgy megijedtem, hogy egyből fel is ébredtem, és meg is nyugodhattam. Egy biztos, hogy nem indulok el egyedül Angliába.

Debrecen egyetemi város, és nagyon sok orvostanhallgató tanult a városban az elmúlt évtizedek során. Számtalan esetben lepődtem meg, hogy Afrikából érkezett orvostanhallgatók szinte tökéletesen beszélték a magyar nyelvet pár év nyelvtanulás és használat után. Mindezt utcán hallva tapasztaltam. Szívesen meginterjúvolnék közülük párat, mennyi időt és energiát fektettek a nyelvtanulásba, mennyire volt nehéz számukra a magyar nyelv, ami köztudottan a legnehezebbek közé tartozik.

Unokáimnak nem győzöm eléggé hangsúlyozni, milyen fontos – legalább – az angol nyelv elsajátítása, mert a mai világban már nem törvényszerű, hogy életük végéig egy helyen fognak lakni. A fiatalok, de az idősebbek is, röpködnek a világban, és a nyelvtudás mégis sokkal hasznosabb, mint a telefon fordító programja.

Következő életemben(?) biztosan a nyelvtanulásra helyezném a legnagyobb hangsúlyt. Ma ez jutott eszembe a „nyelvek” témáról, lehet hogy holnap még sok fontos dolgot tudnék hozzáfűzni.

Mára ennyi is bőven sok(k).

A sor végén "kullogó" véleménye a covidról

 Mint minden vizsgán életem során, most is utolsó akartam lenni a sorban, és már látom, hogy le is késtem a témát.

Majd meglátjuk, Ági vissza tud-e varázsolni a "nyelvek" elé.😀

Rövidre zárom a saját megélésemet, és csak a lényeget szeretném kiemelni.

Szerencsés voltam. Két oltás (Pfizer) után megérett bennem az elhatározás, nem kérek harmadikat. Nagy szerencsével semmi bajom nem volt, még a sima megfázások, könnyebb influenzák is elkerültek évek óta.

Én az introvertált természetemmel kifejezetten jól éreztem magam a lelassult, kiürült világban, a családommal azért tartottam a kapcsolatot. Esténként a rendelkezések ellenére is kerékpároztam, soha nem akadtam ellenőrző személlyel össze.

Sajnáltam a fiamék legkisebb gyermekét, aki épp első osztályos volt a lezárásokkor, és féltettem, hogy fogja tudni megugrani az olvasás-írás megtanulását on-line. Ennyi év távlatából látom, hogy nagyon nem volt könnyű három gyerekkel az otthonlét a szülőknek, de a gyerekek nem estek vissza a tanulmányaikban. Azért nagyon örültem miattuk főleg, amikor újra járhattak dolgozni és iskolába.

Nekem személy szerint ma is az a "sokk" a történtekből, hogy nem csak Magyarországon, hanem az egész világon két táborra szakadtak az emberek. Méghogy az emberek! - de az orvosok is. Leginkább abban rendült meg a hitem, hogy nincs egységes megítélés. Egymásnak estek az oltást helyeslők és az oltás ellenesek, és én meg ott álltam, hogy amikor az orvosok próbálták meggyőzni a másik tábort a saját igazukról, nem tudtam eldönteni, kinek is adjak igazat? Ma sem tudom még most sem, hogy kinek higgyek?

Mi lesz, ha majd megint jön valami újabb, az életünkre még a covidnál is súlyosabban kiható dilemma?

Erre lenne jó választ kapni egy nálamnál sokkal bölcsebb embertől. Vagy hinni benne, hogy nem lesz újabb fenyegetettség.

Nem tudom, jól értelmeztem-e Mick bejegyzését, de halványan volt olyan érzésem, mintha azt szerette volna érzékeltetni, hogy a vírus elszabadulásánál még a szándékosságot sem zárhatjuk ki.

Zárom is a rövid elmélkedésemet azzal, hogy semmi mást nem szeretnék jobban, minthogy a jövőben nem csak mi hetvenes-nyolcvanasok ne találkozzunk ilyen veszéllyel, de még a gyermekeink és unokáink sem.

És akkor jöjjenek a "nyelvek", ami sokkal vidámabb téma lesz.💝

"Pöttyös labda"

 

Kérdeztünk-e, mesélünk-e?

A válaszom mindkét kérdésre: NEM – NEM!

2018-ban kapcsolódtam be a „Hogy is volt?” blogba. Az eltelt hét évben negyven bejegyzésem található az oldalsávban jelzett Kelemen Éva név alatt. Talán egyszer-kétszer passzoltam, amikor úgy éreztem, hogy semmi módon nem tudok kapcsolódni az épp aktuális témához. Most is az lenne a legkényelmesebb, ha el sem kezdeném az írást. Bárki kérdezhetné, hogy miért nehéz nekem ezekre az igazán könnyűnek tűnő kérdésekre bővebben válaszolni?

Azért, mert az édesanyámról fogok írni, meg az ő édesapjáról, akik már húsz, illetve ötven éve halottak, és már nem lesz módjuk semmi módon lereagálni azt, amiről írni fogok. Anyukám nem tudja már nekem elmesélni, milyen lehetett anyai-apai szeretet és gondoskodás nélkül felnőni, és a nagyapám sem tudja megindokolni miért ivott és verekedett ahelyett, hogy megbízható apa módjára élte volna az életét. Biztos vagyok benne, hogy nem tetszene nekik az életükről, viselkedésükről alkotott véleményem. Ahogy ők ketten, apa és lánya viszonyultak egymáshoz, pontosabban, ahogy meg sem próbáltak „viszonyulni”, utat keresni egymáshoz. Minden sejtemmel érzem ezt a ma is pulzáló, soha ki nem beszélt, meg nem oldott feszültséget.

Hetven évesen sem gondolom másként, hogy én bizony egy kicsit agresszív gyermek voltam. (Bátyám kijavított, nem agresszív voltál, csak kicsit vehemens.) Aztán évtizedeken keresztül vizslattam tovább magam, honnan jön ez a megmagyarázhatatlan indulatosságom.

 Kezdem a mesélést a legelején.

Anyai nagyanyámat nem ismertem, sem a születési, sem az elhalálozási évét nem tudjuk. Bátyámmal az elmúlt napokban hosszan egyeztettük az emlékeinket, és úgy tippeljük, hogy nagyanyánk az 1890-es évek valamelyikében születhetett, ha 1909-ben megszülte első fiú gyermekét, nagybátyámat.

Anyánk a nagymama harmadik, kései gyermekeként született 1927-ben, amikor a bátyja már 18 éves volt. Nagyanyánk viszonylag korai (?) halála után édesanyámat ez a bátyja nevelte, mert a nővére is meghalt egészen fiatalon.

Gyermekként kétszer hallgattam végig anyukám meséjét arról a bizonyos pöttyös labdáról, amit az apukája akart neki adni az egyik találkozásuk alkalmával. Anyám természetesen ellenállt a pöttyös labda csábításának, mert őt nem lehet egy labdával lekenyerezni, meg se próbálja őt az apja egy labdával magához „édesgetni”. Ma is magam előtt látom a sértettségét, és a később sem szűnő ellenállását. Még az apja temetésére sem volt hajlandó elmenni. El sem tudom képzelni ma sem, milyen erők dúlhattak az én békés anyámban az apja ellen. Anyám szülei ugyanis nagyon hamar szétváltak, talán még két éves sem volt anyukám.

Jóska bátyám lett nagybátyám öregkori eltartója, betegségében is áldozatos gondozója élete végéig. Így a meséléseket is ő hallgatta végig, olyan súlyos dolgokat is, amit én később már csak a bátyámtól tudhattam meg. Így derült ki nagybátyám elmeséléséből, hogy anyám apja egy „részeges kocsmabútor” volt, aki hazaérve a kocsmából megverte az „asszonyt és gyerekét” de csak addig, amíg a nagybátyám egyszer fel nem kapott egy konyhakést az asztalról, és azt nem mondta, hogy „azonnal takarodjon ki a házból, mert leszúrja”. Hozzátette, még egyszer be ne merje tenni a lábát a házukba.

A puzzle darabjai ha lassan is, de össze fognak rakódni.

A nagyapa távozott a házból, a lányát elvétve látta/látogatta, de amikor anyukám dolgozni kezdett, akkor már szerette volna a fizetését apai felügyelet alá vonni. Anyám és apám viszont megismerkedtek, összeházasodtak, Hajdúszoboszlóról már ketten költöztek Debrecenbe az első közös albérletükbe, és az anyám talán soha többé nem is látta az apját.

A nagyapa később új családot alapított. Született egy második lánya, majd két unoka is, akikkel anyukám – természetszerűleg - nem tartotta a kapcsolatot.

Én viszont 12 évesen a DVSC úszó szakosztályában együtt úsztam a velem egy évben született, szintén Évának keresztelt nagyapánkról közös „fél”unokatestvéremmel, akivel emlékeim szerint kellemesen töltöttük az úszás közötti szüneteket. Arra már nem tudok visszaemlékezni, hogy a rokoni kapcsolatunkra hogyan derült fény. Nyilván otthon mesélhettem névvel erről az úszó Éváról, és az anyukámban összeállt a kép.

Ma már hiába sajnálkozok azon, hogy ott akkor frissiben miért nem kezdtünk el lépéseket tenni a családok összehozásában, főleg úgy, hogy az anyukám mindig szeretettel mesélte el otthon, ha a városban összetalálkozott féltestvére férjével, akit még hajdúszoboszlói fiatal lány éveiben ismerhetett meg.

NEM és NEM tettem fel kérdéseket, én az igazi kíváncsi gyermek. Az anyám annyira nem mesélt a gyerekkoráról, hogy felnőttként, megokosodva, legalább – minimum - gyanússá válhatott volna számomra, hogy itt valami nagyon nem stimmel. Itt többről lehet szó, mint elhallgatott dolgokról. Itt valódi titkok lehetnek elásva. Bátyámmal kimondtuk: anyánk minden bizonnyal házasságon kívül születhetett, és ez a múlt század harmincas éveiben még sok embert valószínűleg sokkal jobban megviselhetett, mint manapság, amikor már szinte semmi jelentőséget nem tulajdonítunk annak, hogy egy gyermek házasságban, azon kívül, netán egyedül vállalva születik meg. Ráadásul az is nagyon valószínű, hogy a nagybátyám sem nézhette jó szemmel, hogy az anyja egy olyan fiatal férfitól vár gyermeket, aki nála mindössze négy évvel idősebb. Nem csoda, ha a két fiatal férfi akarata és akaratossága nem fért össze.

Az anyám azt is elhallgatta előlünk, hogy az anyukája és apukája között ilyen nagy a korkülönbség az „anya javára”.

Az igazságérzetem dolgozott bennem azóta, amióta tudom, hogy erről a témáról kell írnom. Tudtam, hogy nem tehetem meg lelkiismeret-furdalás nélkül, hogy csak az én benyomásom alapján írjak a nagyapámról, amikor lehetőségem van arra, hogy meghallgattassék a másik oldal leszármazottja is.

Mivel én nem felejtkeztem el az unokatestvéri gyerekkori zsenge barátságról, sem az Éva arcvonásai nem koptak ki az emlékezetemből, később, amikor ötvenes éveim elején felfedeztem egy munkahelyi találkozáskor Őt, már akkor éreztem, hogy egyszer eljön az idő, amikor fel fogom venni vele a kapcsolatot, és megkérem, küldjön nekem egy fényképet a soha nem ismert és látott közös nagyapánkról. Éva két kolléganője ráadásul nekem régi kedves ismerősöm volt, így mindkettőjüktől tudakozódtam e-mail cím és telefonszám tekintetében. Aztán vártam a sült galambot, ami nem akart magától a számba repülni.

De itt ez a csodálatos blogvilág, és azt is tudjuk, hogy véletlenek nincsenek. Ági kitalálta a legújabb blogtémát, és én éreztem, most jött el az idő, amikor nincs további halogatásnak helye.

E-mailt írtam az unokatestvéremnek négy napja, azóta levelet is váltottunk, és ma megérkezett a soha nem látott nagyapám fényképe is.

Ma reggel bekapcsoltam a laptopom, megejtettem a szokásos szörfkörömet, majd megnyitottam az fb.-messengeremet, ahol „farkasszemet néztem” nagyapával. Katartikus élmény volt, az anyám szeme nézett rám, aztán felfedeztem a bátyám és unokaöcsém vonásait is. Ahogy most is, reggel is könny szökött a szemembe, amit nyeldekelve, de visszaszorítottam. Azon frissiben küldtem a képet a lányomnak, aki ugyanúgy járt, mint én.

Küldtem a képet azonnal a bátyámnak is, aki persze semmiféle közös vonást nem talált önmagával a képen, és meg sem hatódott.

Úgy tűnik, a transzgenerációs fájdalmak csak a női vonalon működnek és öröklődnek. Bátyám közölte velem, hogy történhet bármi, ő ragaszkodik az eddigi véleményéhez, ami nagyjából a nagybátyám vonalát viszi tovább.

Én viszont úgy döntöttem, hogy az anyám helyett is megbocsájtok a nagyapának.

Idézem unokanővérem pár mondatát nagyapánkról:

„Okos, értelmes, hajlíthatatlan gerincű gazdálkodó paraszt volt nagyon zsarnoki természettel megáldva. A II. világháborúban lovasszázadban szolgált. Megsérült, leszerelték, utána gazdatiszt lett egy hajdúszoboszlói nagygazdánál. Maga is rendelkezett tanyával, földekkel, szőlővel, saját gazdasága is volt. Ennek a későbbiekben lett jelentősége. (stb.)”

És ami az egész történetben ugyancsak nagyon fontos, talán választ kaptam arra is, honnan jö(het)nek az életemen át – finoman – rejtegetett agresszív belső érzéseim. Talán ezt szánták nekem az égiek nagyapai örökségként, még ha nem is túl szerencsés dolog is ez. Az anyám felnőtt életem kezdetén úgy bocsátott útnak, arra mindig vigyázzak egy majdani párkapcsolatban, hogy az első pofon el ne csattanjon, mert azt követheti a második, majd a sokadik is. Egy biztos! Én kellően fel voltam vértezve lelkileg, hogy soha ne kerülhessek – a mai világban oly gyakori - bántalmazó kapcsolatba.

Záráshoz közeledve a témánk második kérdésére csak röviden válaszolok.

NEM, eddig még nem igazán sokat meséltem az unokáimnak az életemről, de ha még lesz pár jó évem, és megnőnek annyira, hogy már érdemes lesz mesélni nekik a déd- és ükszüleikről is, ráadásul netán még érdekelni is fogja őket, akkor elmesélem nekik, hogy nyitottan élni, sokat kérdezni, megismerni a felmenőik legbensőbb érzéseit, netán meg- és befogadni ebből bármily keveset is, nagy ajándéka lehet az ő későbbi életüknek is.

A magam részéről pedig a jövőben megpróbálom unokatestvérem segítségével bepótolva megismerni az elmúlt hetven év nagyapai hiányát, és felfedezni természetének békésebb, szeretetteljes oldalait is. Mert meggyőződésem, hogy egy ember nem csak jó vagy csak rossz, hanem mindkét tulajdonság megtalálható benne.

A jó hírekkel majd jelentkezem.

Íme a nagyapám!

(A jóhír már meg is érkezett: a nagyapám az új családjában teljesen absztinens volt. Ünnepekkor, disznóvágásokon sem ivott egy kortyot sem. A róla alkotott képhez ez is hozzátartozik.) 

 

 

 

 

Évértékelő helyett

 Hosszú évek óta bombáznak bennünket már októbertől a következő évi szebbnél szebb „Lifestyle book”-nak elnevezett határidőnaplókkal. Igaz, a régi határidőnaplókat férfiak és nők vegyesen használták, akár otthoni, akár munkahelyi teendőik előzetes tervezéséhez, míg ezekkel az új, színes, gyönyörűen tervezett és kivitelezett könyvekkel inkább a nők szívére kívánnak hatni. Engem válasszál, én vagyok a legjobb, a legszebb, a legösztönzőbb, legkreatívabb, hadd ne folytassam! Négy-hatezer forintért már szaladhatsz is vele haza, és ha hű leszel a „márkádhoz”, akkor évek folyamán még a polcodon is gyönyörűen fognak mutatni egységes stílusban az évek alatt teleírt „book”jaid.

Engem sajnos már színesen és szépen sem tud rávenni egyetlen lifestyle book sem, hogy előre tervezzek, és év végén konstatálhassam szomorúan, hogy még a dolgok felét sem teljesítettem. Nem szeretném minden reggel felírni, hogy „porszívózás, felmosás, bevásárlás, főzés, sportolás, stb.”, látom úgyis, hogy épp mi következik. Nem akarok este pipát tenni a felsorolás végére. De ha valakit ez tesz boldoggá, akkor csinálja, elfogadom jó szívvel.

Régóta hangoztatom, hogy nem tervezek a jövő hét végénél hosszabb távra. Az még belátható idő számomra, és még bízhatok is benne, hogy egészségesen el is érek odáig.

Még mielőtt elrontanám a jó hangulatát bárkinek, gyorsan visszatérek a címhez, még ha nem is következik majd a továbbiakban semmiféle felsorolás, hogy mi mindennel telt a 2024-es kedvenc évem. Márcsak azért is kedvenc, mert csupa páros számokból állt, melyeket annyira szeretek, ráadásul fordulóponthoz is érkeztem az év közepén.

Júliusban betöltöttem a hetvenet, és eldöntöttem, hogy innentől minden napomat tudatosan is ajándékként élem meg. A konyhaszekrényem ajtajára kiragasztottam: „Nem idegeskedek”! Valójában nincs is miért, de mivel alapvetően kissé izgága természetű voltam mindig is, erre nem árt figyelmeztetnem magam. Sikerül is többé-kevésbé.

Sok szívemnek kedves dolgot hozott ez az év, nem volt a családban nagyobb betegség sem, hála Istennek. Gyarapodtunk létszámban is a tágabb családban, ami külön ajándék volt Mindnyájunknak. Volt új iskolakezdés, költözés, és sok-sok olyan dolog, ami csak nekünk kedves és fontos.

Azt is írhatnám, hogy soha rosszabb évet nem kívánok a 2024-esnél.

Talán rossz beidegződés nálam, hogy gyermekkoromtól kezdve úgy éreztem, és most is úgy érzem, hogy ha valaki már elmúlt hetven, az bizony ballag az öregedés útján. Ma már lázadozom ez ellen a gondolat ellen, bizonygatom magamnak, hogy nem vagyok öreg, de amikor hol a bokám, hol a térdem, hol a hátam, hol a talpam jelez, és hiányzik a ruganyosság, akkor mégis elbizonytalanodom…

Száz szónak is egy a vége, lesz ami lesz, jöjjön, aminek jönnie kell. Csak ne fájjon!!!

Nem kívánok mást, mint nagyon jó egészséget blogunk valamennyi író és olvasó tagjának.

Boldog 2025-ös évet kívánok Mindnyájatoknak!

A bennem élő gyermek útközben elveszett...

Első gondolatom az volt, hogy ezt a témát passzolom. Aztán mégis elkezdtem puhítani magam. Nem futamodhatok meg, inkább próbáljam a lelkemben még élő gyermekkori emlékeimet, mint egy „káposztát” szépen levelenként felfejteni, és elérni a közepéig, és ott keresgetni az elvesztett gyermeki énemet. Mert 70 évesen úgy érzem, alig-alig találom meg magamban a valamikori gyermeket.

Ha élne édesanyám, most megkérném, meséljen arról, milyen volt a 0-2-4 éves kicsi Éva. Szerethető? Apámnak, mint két fiú után - végre -  lányos apának, minden bizonnyal.  Arra máig nem tudok rájönni, miért érezhettem úgy, hogy valamiért én a lány gyermek „idegen” vagyok a bátyám után az Anyukámnak. (Idősebbik bátyám az apukám első házasságából született.)

Édesanyám 16 évesen vesztette el az édesanyját, a nővérét még hamarabb. Ott maradt a 16 évvel idősebb – már felnőtt - bátyjával a kamaszkora közepén, aki egészen a férjhez meneteléig egyedül gondoskodott róla. Ma már ezekről a régi időkről is nagyon sok kérdést tudnék feltenni neki. A nagymamám életéről nagyon keveset, a fiatalkoráról és gyermek éveiről meg egyáltalán semmit nem hallottam édesanyámtól. Pedig ha hiszünk Orvos-Tóth Noémi transzgenerációs kutatásainak, sok mindenben választ kaphatnánk azokra a sejtéseinkre, hogy mit örökíthettek át ránk anyáink, nagyanyáink, dédanyáink – hetedíziglen visszamenőleg. A homályosan megmagyarázhatatlan kétségeinkre biztosan ott lelhetnénk rá a megoldásokra, biztos válaszokra. De ez csak keveseknek sikerül, a többség meg inkább nem is feszegeti a mélyebb, fájdalmasabb rétegeket, emlékeket.

Próbálom visszaidézni, mi okozott felhőtlen örömöt gyermekkoromban. Fel is tudnék sorolni jó pár dolgot kapásból, ami még találkozhatna is a többi gyermek örömével. Ilyen volt a Vidámpark, ahol imádtam a kis kerek tavacskában úszkáló fahalakat a pecabottal kihalászni, és ha volt szám a hal hasán, még nyerhettem is vele valamilyen tárgyi ajándékot. Vagy nyári szünetben társasozni a „még kisfiú” bátyámmal a „Gazdálkodj okosan!” vagy „Ki nevet a végén?” játékkal. Akkoriban még megelégedett az én lánytestvéri társaságommal. Pár év elteltével már nem igazán volt kedve, hogy akárcsak felajánlja, elvisz magával Bécsbe a Queen koncertre, amit ügyesen kijárt édesapámnál. Ezt az utat még a szüleink fizették ki neki, később meg már maga is ügyeskedett, megtalálta a módját, hogyan finanszírozza a nem kevés pénzt elnyelő zenemániáját. Imádtam gyermekként, ha a szomszédaink elvittek bennünket magukkal a fürdőbe, vagy barátnőm építőiparban dolgozó édesanyja engem is elvitt egy-egy Építők napján megtartott birkaebédre, ökörsütésre a saját gyerekeivel együtt. Ezekre igazi ajándékként gondolok jó pár évtized elmúltával is.

Számomra olyan gyorsan illant el a gyermekkor, hogy már csak azon kaptam magam, hogy állandóan a felnőtt életemről álmodozom. Meglehetősen lázasan ráadásul. Más gyerek nem akart felnőni, én meg alig vártam, hogy végre kinőjek a gyermekkorból. Fel tudom idézni máig, amikor a népitáncos barátnőmmel a Balaton partján egy padon órákig beszélgettünk arról, ha férjhez megyünk és önálló lakásunk is lesz, milyen hamar szeretnénk majd anyák lenni. (Mai fejemmel meg arra gondolok, hogy „erre a világra” akarnék-e egyetlen egyet is vállalni???)

Nem igazán éreztem magam gondtalanul játékos gyermeknek, és ezt nagyon-nagyon hiányolom magamból utólag is. Azt az igazi felhőtlen játékos boldogságot, ami talán nincs is igazából, vagy csak belőlem hiányzott, és talán az anyukámból is. Az anyámat imádták a kollégái, és egyáltalán nem láttam őt soha komornak, bánatosnak, de manapság sokszor jut eszembe majd húsz évvel a halála után, hogy vajon mennyire ismerhettem a legbenső énjét? Az ő generációja még nem tartotta fontosnak, hogy úgy igazán megnyíljon, és meséljen az őt igazán foglalkoztató dolgokról, érzelmekről a gyermekeinek, unokáinak.

Ma délelőtt, amikor erre a bejegyzésre gondoltam, elkezdtem előkotorni a belőlem mindig is hiányzó farsangoló, jelmezbálozó, álarcosbálozó hajlandóságomat, és mindenféle karácsonyi kellékeket aggattam magamra, amitől kicsit kezdtem úgy érezni, ilyen lehet az az érzés, amikor valakiben magától terem a jókedv, móka, kacagás, és nem kell erőlködnie, mint ahogy én éreztem ezt egész gyermekkoromban. (Ilyenkor sajnálom, hogy nincs okostelefonom, mert bizony lőttem volna Nektek pár vidám képet magamról.)

Nem is emlékszem rá, hogy valaha részt akartam volna venni önszántamból bármilyen farsangon, jelmezbálon. Később népitáncos koromban már nem tudtam kivonni magam ezekből a nagy előkészületet igénylő mulatságokból, bulikból, de feloldódni ott sem tudtam soha igazán, bár nagyon igyekeztem nem kilógni látványosan a sorból.

Egészen kicsiként egyetlen egyszer 4 évesen Hajdúszoboszlón öltöztetett be a szomszéd nagylány egy „kreációjába”, amikor a nagynénémnél nyaraltam. Nyáridőben szervezett jelmezbált Piroska hosszú lócákkal és belépőjeggyel a nézőknek, s akit úgy csodáltam kicsiként, hogy eszembe sem jutott ellenkezni. Kifestette az arcomat, kirúzsozta a számat, és valami csipkét tett a fejemre, amivel úgy néztem ki, mint valami elsőáldozó kislány (aki a való életben soha nem voltam).

S hogy mikor érzem ma is a bennem lakozó gyermeket? Amikor nyáron a tikkasztó melegben megszólal a búgó (gerle) vadgalamb hangja valahol az erkélyem fölött. Ilyenkor automatikusan beugrik apai nagyszüleim hajdúszoboszlói házának a kertjében álló fészere, az oda száműzött régi konyhai kredenc, aminek a fiókjaiban mindenféle már nem használatos dolgok, régi evőeszközök, csavarok, semmire nem kellő edények, egy valamikori élet kellékei várták további sorsukat. A kicsi Éva ott imádott kotorászni, senkitől nem zavartatva az ebéd utáni sziesztában, hallgatva a vadgalambok huhúúú-hu ismétlődő udvarló hangját, a tyúkok káricsálását, a kert oldalában folyó kis csatorna kottyanásait, boltost játszva az akácfa leveleit pénznek képzelve, és egy teljesen elvarázsolt kis mikrokozmoszban élve kiesni az idő kerekéből, és csak úgy lenni. Mit nem adnék, ha ezt láthatnám egy videófelvételen.

De hát hol volt még akkor a mai technika? Így csak az emlékeim őrzik bennem a régvolt gyermekkorom egyik legszebb pillanatát. Jó volna majd ebben az álomban ringatózva átkelni a „túloldalra”. De ez már bizonyára egy másik bejegyzés témája lesz Ágitól.

 

Csapongásaim "megfelelés" témakörben

Nekem mindenről eszembe jut valami, amit aztán továbbgondolva már írásban is látok magam előtt, hogy aztán mégse legyen befejezve - időre.

Barátnőm, aki imádja a „Hogy is volt?” blogot, és annak érdekes téma felvetéseit, minden reggel megkérdezi tőlem: „Na, megírtad már a magadét???” Nem! – válaszoltam neki minden alkalommal tömören.

Hogy ne maradjunk főzős műsor nélkül, újra elindult a „Konyhafőnök” a televízió RTL csatornáján. A versenyző jelöltek tegnap este párosával álltak a Séfek elé, hogy a konyhapulton letakart kosár tartalmából  húsz perc alatt valami ”kötényt érő” meggyőző fogást remekeljenek. Már csak 10 perc, már csak öt, majd megkezdődik a visszaszámlálás, …5, 4, 3, 2, 1! Kezeket fel, lépjetek hátra a pulttól! Hát így érzem most én is magam.

Megkaptam a kérdést: „Éva, írsz bejegyzést ehhez a témához?” Hát hogyne írnék!!! Majd öt hete nincs nap, hogy ne fogalmaztam volna már meg oda-vissza ezer oldalról megközelítve és ezerszer elvetve a gondolataimat. Csakhogy én is egy vagyok azok közül, akik egész életükben kényszeresen meg akartak felelni a „mindennek, és Mindenkinek”, közben sokszor „mindent és Mindenkit” a pokolba kívánva. És ezt lehetőleg még mosolyogva is. Van-e olyan ember, aki akárcsak egyszer ne járt volna hasonló cipőben???

Szívem mélyén egész életemben azt vártam, mikor jön el az a pillanat, amikor már senki nem parancsol nekem, és azt csinálhatok, amit csak akarok, oda megyek ahová akarok, és addig maradok, ameddig kedvem tartja. De tudjuk mindnyájan, hogy ilyen nincs, és talán soha nem is lesz – ritka alkalmaktól eltekintve.

A „Hogy is volt?” blog azon ritka kivételek egyike, ahol nem KELL, csupán SZABAD és LEHET írni a megadott témáról. És én szeretnék is mindig állást foglalni, legfeljebb azért kések, mert nagyon is túlbonyolítom az adott témakört.

És akkor kezdem a csapongást, mi minden suhant át a gondolataimban az elmúlt majd öt hétben.

Mi lenne a világgal, ha mindenki úgy gondolkozna, mint én? Ha mindenki azt csinálná, amihez épp kedve van, és csak akkor, amikor neki tetszik? Káosz lenne az élet, minden a feje tetejére állna, nem működne semmi sem. Igen, az élet csak úgy működik, ha vannak megfelelő keretek, korlátok, szabályok. Épp elég, ha ezt rajtunk kívül álló erők, mint pl. a tegnapi időjárás váratlan pár centis hóesése felborítja. Órákat késnek a menetrendszerű járatok a MÁV-nál, a városokban a megszokottnál is nagyobbak a dugók, így nem csoda, ha minden megcsúszik, a munka- és iskolakezdés, meg a többi ezer dolog, ami megcsúszhat, ha csak egy pár szem por kerül a gépezetbe.

Volt egy „szabadúszó” kedves ismerősöm, aki az iskolás gyermekeit „anno” rendszeresen negyed kilenc után vitte be az iskolába, és még ő volt felháborodva a tanító néni helytelenítő megjegyzései miatt. Nem folytatom hová vezetett a szülői példaadása. Nem állítom, hogy nem irigyeltem lelkem mélyén azért, hogy neki soha nem kellett öt órakor kelnie, mint nekem, amikor két műszakba jártam dolgozni, s hogy élt mint Marci hevesen, mert egy szem gyerek lévén az édesanyja mindig befoltozta a lyukakat a kicsit meg-megcsúszott „bevétel-kiadás pénztárkönyvén”. A vicc csak az, hogy az általam igen nagyra becsült Csányi Vilmos etológus egy pár évvel ezelőtti beszélgetésben határozottan azt állította, hogy egyáltalán nincs szükség arra, hogy a társadalmakban mindenki szorgalmasan dolgozzon. Igenis, a dolgozók rétege vígan el tudja tartani azon rétegeket is, akik akár fizikailag, akár mentálisan alkalmatlanok arra, hogy napi rendszerességgel dolgozzanak aktív éveik végéig, amíg el nem érik a nyugdíjas korhatárt. Ilyenkor szoktam azt gondolni, hogy én már tényleg nem értek semmit, és jobb, ha nem nyilvánítok véleményt, élje mindenki úgy az életét, ahogy tudja, vagy ahogy éppen sikerült neki.

Én viszont kimondatlanul is azt a példát láttam és kaptam a szüleimtől, hogy meg kell felelni annak az elvárásnak, hogy mindig időre, pontosan beérjünk az iskolába, majd a munkahelyre, mindig dolgoznunk kell, ha nem szeretnénk továbbtanulni, és ha majd véletlenül valahol felmondtak nekünk bármi okból kifolyólag, minél hamarabb kell találni egy újabb munkahelyet, mert munka nélkül nincs élet. Be is álltam szépen ebbe az ívbe, fel nem mertem volna mondani addig az aktuális munkahelyeimen, amíg nem láttam biztonsággal, hogy holnaptól máshol folytathatom a munkát. Pedig istenbizony olyan sokszor gondoltam arra, de jó lenne jó sokáig semmit sem csinálni.

Manapság viszont egyre többször megtartom a barátnőmtől tanult „Szentheverde” napot, amikor szinte tényleg nem csinálok semmit azon kívül, hogy megetetgetem magam az előző napokon főzött akármivel, vagy összeütök magamnak egy Stahl Judit-féle pikkpakk reggelit, ebédet, vacsorát.

S közben azon gondolkodom jó hosszan, mikor fog elmúlni belőlem végleg a semmittevéstől kialakuló mély lelkiismeretfurdalásom. És persze folyamatosan jár azon az agyam, hogy kinek és minek akarok még mindig megfelelni?

És most izgalommal várom Ági Séf tömör válaszát: „kapok-e kötényt a továbbjutáshoz”, vagy tegyem le a pultra, és hagyjam el a „konyhát”?

Ja, s ha eddig még nem vontátok volna le rólam a sommás következtetést, elmondom önként és dalolva: én egy hallatlanul lusta nő vagyok, akinek nem volt más választása, mint hogy szorgalmasan dolgozzon, és tegye a dolgát. Valami vagy Valaki erre predesztinálta. Miért is???

Lemondás a művészi pályáról

 

Ez a téma megint nagyon feladta a leckét nekem. Rágódok rajta majd három hete, és mérlegelek, mennyit ildomos elmesélni belőle.

A lemondás fogalmát gyermekként nem ismertem, nem éreztem, felnőttként is inkább csak visszatekintve érzem annak az alábbi történetet.

Az első, és talán egyetlen nagy lemondásnak tűnő dolog a gyermekkoromból, hogy esélyem sem adódott arra, hogy „zongoraművész” lehessek. A fizikai adottságaim bizonyára alkalmassá tehettek volna rá, a zene iránti vonzódásom is egyértelmű volt, s hogy az előadói képességem miként alakulhatott volna, erre ma már felesleges keresni a választ.

Írtam már régebben arról, hogy a bátyám félresikerült zongora tanulásának egyenes következménye lett, hogy engem a szüleim már meg sem próbáltak a debreceni Zenei Munkaközösség zenedéjében zongora szakra beíratni, úgy gondolták jó lesz nekem a harmonika is, ami a hatvanas években anyagilag elérhetőbb volt, mint egy pianino vagy zongora. Először egy kisméretű, majd később egy közepes méretű Weltmeister harmonikát kaptam. (Ma már egy Weltmeister harmonika ára is egy millió forint felett kezdődik.) A nagyobb méretre édesapám a Ruhagyárban varratott esőálló sátorvászonból egy védőhuzatot, ami igencsak praktikusnak bizonyult ősszel-tavasszal, amikor esőben kellett cipelnem az utcán sétálva, esetleg villamosra szállva a hangszert. Jóval nagyobb megterhelést okozott ez nekem 8-10 évesként, mint az iskolatáska cipelése.

Kifejezetten jól haladtam a harmonika tananyagban, viszont kevésbé volt kiváló a kottaolvasásom, amit ma már nagy hiányosságnak érzek. Évekig előttem járt zongora órára egy nálam pár évvel idősebb fiú, akinek az összes Schubert és Chopin darabját, Clementi sonatináit vágyakozva és titkolt bámulattal hallgattam végig úgy, hogy közben meg sem fordult a fejemben, hogy a szüleimnél kierőszakoljam a hangszerváltást, ami még akkor lehetséges lett volna.

Ez a fiú felnőttként az Árpád téri templom kiváló orgonistája lett. Gizi néni a közös tanárunk maga is kiváló zongorista volt, sokszor leült a zongorához, és ő maga is nagy kedvvel játszotta ugyanazokat a Chopin mazurkákat és Schubert impromtűket, mint Laci, én meg csak vágyakoztam e híres zeneszerzők darabjai után. Nekem maradt Mozart Török indulója, amit néha-néha majd hatvan év után úgy játszok el itthon a lányom zongoráján, hogy felteszem a laptopot a zongora tetejére, és elindítom a youtube-on Kocsis Zoltán felvételét, s hallgatva a darabot, az ujjaimat a billentyűk fölött futtatva Kistétényi Melinda-kaliberű művésznek képzelem magam. Még Melinda zenétől átszellemült mosolya is megjelenik rajtam.

Manapság már csak ennyit tehetek magamért, hogy elképzeljem, milyen lehetett volna zongoraművésznek lenni. A közönséget már oda sem kell képzeljem, nélkülük is tökéletesen elégedett vagyok.

A zongorajáték helyett pedig csak a róla szóló mesét tudom előadni. Szerencsére nincs bennem hiányérzet. A lányom ma is jól zongorázik, és az ő lánya, a legkisebb unokám ebben az évben – féléves várakozás után – sikeresen pályázott egy kiváló tehetségű zongora tanárnőhöz, akinél biztosan nagyon jó helyen lesz. Remélem legalább annyi örömöt fog találni a zongorázásban, amennyit én elképzeltem magamnak álmaimban.

Életveszélyes kíváncsiság

 ...mondhatnám erős túlzással.

Ez a téma túl bizonytalan terület számomra, és nem vagyok biztos benne, hogy egyáltalán jól közelítem meg.

Remélem az én kíváncsiságom soha nem lesz „halálos kimenetelű”, mint a túl mélyre merészkedő tengeri búváré, barlangászé, a siklóernyősé, vagy a nyolc ezer méter fölé törő hegymászóé, akik az életükkel fizettek a túlzott kíváncsiságukért - nem egy esetben.

Egy dologra biztosan emlékszem. A szüleim már négyéves korom táján is biztos hallótávolságot tartva lépkedtek mögöttem, amikor olyan dolgokról beszélgettek, amit nem szerettek volna, hogy én is meghallhassak. Mást sem hallottam kisgyermekként tőlük: "hogy neked milyen jó füled van!" Mindent meghallasz, amit nem kellene. Azt hiszem, ezzel a megjegyzésükkel egy egész életre belém plántálták, hogy én egy nagyon kíváncsi gyermek vagyok. A szüleim korosztályából talán nagyon keveseknek volt jó pszichológiai érzékük ahhoz, hogy a gyermeküket igazán jól tudják nevelni. Mert miért baj az, ha egy gyermek kíváncsi a felnőttek világára, és szeretne a közelükben lenni, tudni arról, hogy mi történt a nagy családban azóta, amióta nem találkoztak? Hamar megkaptam a „kíváncsi Fáni” becenevet anyukámtól, ami méginkább fokozta a kíváncsiságomat. A hatvanas évekre visszanyúló nagycsaládi találkozásoknál hamar ki is alakult az a rend, hogy a közös ebédek után a gyerekeket nyáron hamar kitessékelték a szobából a szabadba, hogy játszanak egymással, és a felnőttek nyugodtan tudjanak társalogni – ma sem tudom miről. És már nem is fogom megtudni, mert már nincs kitől megkérdeznem, hogy ugyan miről szólhatott az a nagyon szigorúan felnőtteknek fenntartott csevegés, kacagás, fesztelen jókedv – amiből én (és a többi rokon gyermek) kimaradtunk.

Az általános és középiskolai évek a tanulás biztos lépcsőfokai. Egy kíváncsi gyermek egészen biztosan sokkal több mindent fog megtanulni – akár akaratán kívül is –, mint egy szenvtelen, unott és közönyös természetű gyerek. A kíváncsi és érdeklődő gyerek sokkal hamarabb belelapoz egy-egy könyvbe, és még az is előfordulhat, hogy a véletlenszerűen választott könyvhöz nem elég érett. Mégis sok minden olyan dologgal gazdagodhat, ami később hasznára válhat.

Hol van a határ a kíváncsiság és az érdeklődés között? Ezen is elidőzhetnénk jó hosszan, lehetne vitát nyitni róla, de minek. Én a magam részéről felnőtt koromra eljutottam odáig, hogy kifejezetten szeretem az érdeklődő ember típust. Én magam is az volnék. Néha szívesen felemelném a telefont, hogy a több éve nem látott embertársamtól megkérdezzem: - Hogy vagy? Mi újság van nálad?  S hogy mégsem teszem, az a gyermekkoromra vezethető vissza. Időben behúzom a „vészféket”, így bennem is rekedt az elmúlt évtizedekből jó sok fel nem tett kérdés. A szüleim is tehetnek róla egy kicsit, hogy inkább lettem zárkózott és visszafogott természetű ember, mert ugyanannyi erővel terelhettek volna sok-sok beszélgetéssel olyan irányba is, hogy válhatott volna belőlem egy sokkal könnyedebb, kedvesebb és nyitottabb természetű ember, aki nem kíváncsiként, csupán érdeklődő természetűként aposztrofálja magát.

Nagyon régen örömmel olvastam valahol, de még az is előfordulhat, hogy maga Vámos Miklós mesélte el magáról egy beszélgetős műsorban, hogy ő bizony nagyon szeret benézni este a kivilágított ablakokon át egy-egy idegen otthonba. Hát így vagyok ezzel én is, csak annyi változtatással, hogy én már ezt virtuálisan teszem meg, és kifejezett invitálással. Számos személyes videócsatornát fedeztem fel magamnak, ahol nem kell azt érezzem, hogy húúúú, de kíváncsi vagyok, mert a kedvenc youtuberem önként mutatja meg a konyháját, fürdőszobáját, remek praktikáit, ügyes főzős tudományát, és én örömmel leshetem el a nálam jóval fiatalabbaktól is, hogyan is kell jól és praktikusan szervezni a mindennapi életet, utazást, kirándulást.

Mi legyen a végén a „csattanó”?

Légy mindenre kíváncsi barátom, barátnőm! – de csak egy határig! Érezd meg biztosan, hogy hol a határ!

Teleportáció

„…pedig csak tárgyak.” – idézem Ági témaválasztásának utolsó szavait. Három hete próbálom leszűkíteni egy bejegyzésnyire a bennem kavargó emlékanyagot, és kiválasztani belőle azt a két, netán három-négy legfontosabbat, ami említésre méltó lehet a sok közül.

A téma megint rászorított, hogy tárgyilagosan próbáljak szembenézni magammal, megállapítani, hogy sajnos túlzó módon ragaszkodom „ezeréves”, mai életemhez már nem szervesen tartozó, teljesen felesleges tárgyaimhoz/kacatjaimhoz. Lelkem egyik fele imádja a régiségvásárok zsibvásáros tobzódását, másik fele meg imádná a letisztult minimalista környezetet, ez utóbbit persze legfőképpen a könnyen kezelhetősége, tisztán tarthatósága miatt. Tény, hogy egy valamikori nagy pincével és nagy alapterülettel rendelkező háznál nem volt szempont, hogy évenként selejtezzek. Levittem a pincébe, ami nem kellett éppen, és lementem érte, ha megint szükségem volt rá. Ez volt az akkori gyakorlat. Most is van pincerészem, csak ma már hét emeletet kell megtennem a lent lévő dolgaimért, a helyiségen pedig ketten osztozunk a szembeszomszédommal, aki még nálam is jobban ragaszkodik a nem használt dolgaihoz. Szerintem már egyikünk sem tudja, mi mindent tárolunk odalent. Valószínű, csupa felesleges holmit, amivel csak utódainknak gyűlik meg a bajuk.

Nagyjából két éve követek egy videócsatornát egy holland házaspár nyugat-európai kalandozásairól, imádom nézni, hogy az életük egy klassz lakóautóban zajlik – szinte egész évben -, és tökéletesen működik úgy húsz négyzetméteren is. A háló- és főzőrészen kívül helyet kapott a lakóautóban egy hatalmas asztal két nagy fotellal, zuhanyzófülke wc-vel, és még nagy szerszámkészletük és mosógépük is van a lakóautó hátuljában. (Mert így is lehet minimál módon élni.)

Gyermekként megkezdődött nálam az újsággyűjtési szenvedélyem. Tizennyolcévesen már postás hozta a német Burda és Modische Maschen megrendelt lapszámait. Nagy becsben tartottam őket, lehetőleg senkinek sem adtam oda kölcsönbe, mint ahogy az igazi bélyeggyűjtők sem adták oda senkinek az albumjaikat nézegetésre.

Igazi nagy veszteségként éltem meg a sorházi költözésemet követően, hogy azt a pár doboznyi Burdámat, amit úgy őrizgettem harmincöt éven át, mint a családi fényképeimet, azóta sem találtam meg. Szőrén-szálán tűntek el, pedig volt kollégám autójával költöztem, akiben fenntartás nélkül megbíztam, megbízok. Fiam is esküszik, hogy nem dobta ki. Akkor hol lehet? Teleportálódott??? – mint ahogy eltűnt ugyanígy egy csodálatos ollóm is, ami úgy vágott szabás-varrásnál, mint egy álom. (Ezt többedmagával még apukám kapta egy valamikori Orvosi Műszergyárban dolgozó ismerősétől. Azok az ollók igazi minőséget képviseltek.) Rácsodálkozhat talán valaki, mit kell sajnálni egy pár Burda lapszámon? Igen, azóta valószínű több mázsa később megjelent Burdát átforgattam már a kezeim között, de azt a nosztalgikus  érzést, amit 17-18 évesen, a régi szocialista világban adhatott egy nyugati öltözködéskultúrát bemutató divatlap, soha nem adta már meg nekem egyetlen későbbi lapszám nézegetése sem. Talán benne volt a régi lapozgatásokban a kíváncsiságom is egy mienknél fejlettebb ország irányába (a régi NSZK-ra gondolok), de még a kelet-német Modische Maschen is annyival érdekesebb volt, mint az itthoni Ez a Divat lapszámok, hogy alig vártam minden hónapban, hogy kézhez kapjam őket. Ma is látom egyik-másik címlapot lelki szemeim előtt, a fiatal manökenek szép arcát, még a mosolyukra, arcuk gödröcskéire is emlékszem, úgy bevésődött a retinámba a sok kedvencem arca és alakja, de még a kötött nadrágkosztümjeik színe és fazonja is. Olyan jó lenne időnként elővenni őket és kicsit nosztalgiázni velük. És pechemre, ezek a hetvenes évek elején megjelent lapszámok még csak véletlenül sem fordulnak meg a Könyvszekrény polcain, pedig jó sok Burdát tettek már ki oda olyan emberek, akik már nem szeretnék tovább őrizgetni a régi lapszámokat. De ezen már tovább kell lépnem.

Következő nagy veszteségem lányom mountenbike kerékpárja volt, amit úgy 25 éve egy gyönyörű tavaszi napon lovasított meg valaki házunk előkertjéből. Szombati napon érkeztem haza az élelmiszerbevásárlásból, és ahogy bevittem a szatyraimat a konyhánkba, egyből el is felejtettem visszamenni és betenni a kerékpárt a garázsba. Hétfőn reggel induláskor nyúltam volna be érte a garázs oldalfalához, és a kerékpár nem volt ott. Visszagondolva a történtekre sem lettem okosabb. A férjemnek és a gyerekeknek sem jutott eszébe, hogy talán biztonságosabb lenne, ha a lépcső korlátja helyett a garázsban lenne a kerékpár. Jó tanulság volt ez számomra ugyanúgy, mint amikor a következő kerékpáromat már a debreceni nagy Tesco parkolójából vitte el egy „szemfüles” alkalmi tolvaj. Szokásomhoz híven a Hírlap osztályon jócskán elidőztem, és a pénztárnál már megmozdult bennem egy baljós gondolat: nem fogom ott találni a kerékpáromat, ahova lezártam. Hiába kérdezősködtem a nagy kosarakat mozgató tesco-alkalmazottól, ő nem látott semmi rendelleneset. Remélem a mostani kerékpárom már kitart addig, amíg kerékpározni tudok. Be is rakom szinte mindig a házunk babakocsi-tárolójába, még lezárom pluszban a fűtéscsőhöz is, nehogy feltörve az ajtót valaki csak úgy kiemelhesse.

S hogy mit nem találok még a régi dolgaimból? Erre úgy kb. másfél-két éve jöttem rá, amikor az fb-n „felfedeztem” annak a messinai olasz fiúnak (1974-ből) az oldalát, akit Castrovillariban ismertem meg a Hajdú Táncegyüttes akkori külföldi útján. A fiúból azóta ősz hajú (természetesen velem együtt) öregedő férfiú lett, de a göndör fürtjeiről, mosolyáról, magas alkatáról nem volt nehéz ráismernem. Váltottunk akkoriban pár levelet, az én részemről szigorúan „visszafogott és udvarias” hangnemben, hisz én nem tudtam angolul, így egyik kedvenc népitáncos barátom segített a leveleket lefordítani. Így azt hiszem, hogy minden érzelemtől mentesen fogalmazhattam meg az akkori pár levelemet. A G. levelei formabontóak voltak, egyik borítékot ő maga készítette, egy lovas fotót vágott ki egy színes újságból, amit borítékká ragasztott össze. No, természetesen azonnal elő akartam venni azt a régi „babapiskótás” dobozt, amelyben a leveleit még jó pár évvel ezelőtt is az egyik szekrényem aljában tartottam. Igencsak meglepődtem, hogy sem a szekrény aljában, de más helyeken sem akadtam nyomára a leveleinek.

Nos, ha ezek a levelek is „teleportálódtak”, remélem nem valami istenhátamögötti helyre kerültek, hanem személyesen hozzá. Ha meg mégis meglesznek, remélem még én találom meg őket, nem a gyermekeim, unokáim, akiknek már semmit nem jelentenek ezek a szép emlékeket megidéző sorok.

Víg, Apolló és Meteor, meg a többiek

 Egészen kicsi gyermekkorunktól nagy mozilátogatónak számítottunk bátyámmal.

A mozit megelőző legelső nagy közösségi élményem mégis a Kossuth utcai bábszínház előadásainak látogatása volt. Sok debreceni gyermek fordult meg akkoriban a bábszínházban. Ahogy visszaemlékszem, mindig tele volt a nézőtér, és a hangulat is mindig nagyon forró volt. A gyerekek drukkoltak a mesehősöknek, hangosan kiabálták, ne arra menj, erre gyere! Ide még édesapám mindig átkísért bennünket a 150-200 méterre lévő házunktól. 1957-ben költöztünk a Timár utcára, és két éven belül mi gyerekek önálló mozilátogatókká váltunk. Vasárnaponként rendszeresen megkaptuk reggeli után a 2-2 forintunkat a matinéra, és gyors öltözés után már indultunk is bátyámmal hol az Apolló moziba, hol a Víg moziba. Az előadás mindig az aktuális heti Híradóval kezdődött, de mi leginkább a filmet vártuk türelmetlenül. A szüleinknek volt szűk három óra „énidejük”, így mondanák ezt a mai fiatal szülők, amit azzal tölthettek, amivel akartak. Szerintem leginkább az ebédfőzéssel voltak elfoglalva, mert mire megérkeztünk, már majdnem ebédelhettünk is.

Ezekből a filmekből a legmaradandóbb élményem az „Óz, a csodák csodája” Judy Garlanddal a főszerepben. A fekete boszorkánytól, amelyik szinte a fejem fölött körözött seprűnyelén ülve, félelmemben majdnem a szék alá bújtam. Meséltem már erről régebben is egy filmekről írt bejegyzésemben. Félelmetes alakként maradt meg bennem a fiatal Benkő Gyula remek színészi alakításában megismert Fatia negra Jókai hős is. Bara Margit meggyőző erejű alakítását felnőtt koromban is megcsodáltam. Imádtam az Egyiptomi történetet is, de ha módszeresen kutatnám a magyar filmgyártás 60-as években született filmjeit, biztosan kiderülne, hogy legalább húsz-harminc olyan filmet is megnéztünk, ami ma is lenyűgözne.

A belvárosi Apolló és Víg mozik után jelentős szerepet kapott a Meteor mozi is az életemben. Általános iskolás éveinkben ugyanis ide sétált a Vígkedvű Mihály Általános Iskola  valamennyi osztálya november 7-én és április 4-én hosszú kígyózó sorokban a teljes tantestület kíséretében. Szépen bevonultak az osztályok, és kis nyüzsgés után elkezdődött az ünnepség. Itt már olyan jelentős szovjet filmalkotásokat láthattunk, mint a Solohov Emberi sors című regényéből készült film, vagy Eizenstein Jégmezők lovagja, aztán a Szállnak a darvak vagy a Rettegett Iván. Általános iskolás éveim nagy szovjet levelezéseiből őrzöm a legismertebb színészek és színésznők képeit is, akik később szerepeltek a Háború és béke c. filmekben, és sok ismert nagy sikerű egyéb alkotásokban. A Meteor mozinak volt egy kertmozi része is, itt én soha nem néztem meg semmit. Ma meg már a felújított épületnek teljesen más rendeltetést találtak. Nagy kár érte. Akárhányszor elkerékpározok mellette, mindig felelevenednek ezek a régi szép emlékképek.

Mozi rajongásom a középiskolás éveim alatt is folytatódott. Havi 2-3 filmet biztosan megnéztem, hol barátnőkkel, hol az első „udvarlómmal”. Még három mozi kapcsolódott be a fentebb felsoroltak mellé, melyek alapterületük alapján inkább számítottak „művész” mozinak, mert a nagy ismert filmszínházak méreteihez képest ezek néhol harmadannyi nézőt sem tudtak befogadni és kiszolgálni. A város lakói körében ez egy kedvelt szórakozási forma volt a hetvenes években. Képes voltam villamossal kimenni a Nagyerdőre a Klinika moziba is, ha épp csak ott vetítettek egy számomra érdekesnek tűnő filmet.

A mozizás fiatal felnőtt életemből egyszerűen kimaradt. Két gyermek és munka mellett nehéz lett volna megoldani az esti gondtalan mozilátogatást. Aztán szerencsére jó pár évvel később az Apolló mozi egy nagy átalakítás és felújítás után egy évek óta, ma is tartó remek ötlettel rukkolt elő. Filmszüret címmel új magyar filmeket mutattak és mutatnak be igen kedvező jegyárakkal. A covid miatt ugyan a nézőszám átmenetileg kicsit visszaesett. Évekig őriztem a film címekkel ellátott jegyeket. Aztán már ez sem segített felidézni a filmek tartalmát, olyan sokat néztünk meg.  Volt nap, amikor négy filmet is láttunk zsinórban. Barátnőm rendszeresen fel-felidéz egy-egy ikonikus jelenetet például az Anyám és más futóbolondok a családból c. filmből, amire én már csak legyintek. Szerencsére ő még nálam is jobban imádja a „mozizást”, így még bízom benne, hogy lesz idő, amikor hagyom magam rábeszélni, hogy beüljünk egy-egy új alkotásra.

A moziról való újabb leszokásomnak a legfőbb oka az, hogy nagyon nehezen viselem a mai, jó pár éve  kialakult látogatói szokásokat. A nézőtéren való popkornozást, kólázást, néhol napraforgózást egyre kevésbé tűröm. Hiába szeretem egyébként a pattogatott kukoricát, volt idő, hogy a szagát megérezve a gyomrom azonnal felfordult, a ropogtatásról, zacskó csörgésről már nem is szólva. Nagy önuralmamba került, hogy a mellettem ülőtől ne kérdezzem meg, hogy meddig akar még csámcsogni és zörögni mellettem? Igen tudjuk, hogy üzlet az üzlet, és ettől a bevételtől nem kívánnak elesni a filmszínházak. De hát a színházakban sem eszünk-iszunk! Arról nem is szólva, hogy a film végén távozó emberek olyan siralmas állapotban hagyják ott a nézőteret, hogy a takarítószemélyzetnek igen gyorsan kell helytállnia, hogy a következő előadáson újra méltó körülmények között foglalhassanak helyet az új nézők.

Hogy mégis kellemes emlékek felidézésével zárjam a kedvenc mozijainkról szóló beszámolómat, utolsóként megidézem az első 3D-s filmélményemet. Ez a Jégkorszak című film egyik darabja volt a debreceni Pláza moziban. Születésnapi ajándék volt a fiaméktól, mellékelve hozzá a 3D-s szemüveg.

A kisebb gyerekek állandóan felugráltak, és a levegőben el szerették volna kapni a kis pihés madárkákat, mert azok szinte beúsztak látványilag a nézőtér közepéig. Ennél is csodásabb volt az unokáimmal megnézett Avatar, amit azóta sem követett újabb mozilátogatás. De ami késik, nem múlik!

 

Büszkeség és "önítélet"

 

…a film után szabadon nem jutott jobb cím az eszembe.

Fövök a saját levemben. Eddig ez számomra a legnehezebb téma, amit kaphattunk  Ágitól.

Talán túlságosan is komolyan veszem, de ha már bevállalom az írást, akkor próbálok most is e szerteágazó téma mélyére ásni, nem csak a felszínt kapargatni, vagy az internetes meghatározást variálgatni. Ami az interneten olvasható, arra nem igazán kíváncsi az átlagember, hisz nem segít már nekünk sem az arisztotelészi, sem a freudi meghatározás, amikor el szeretnénk dönteni, hogy mit is gondol(j)unk igazán magunkról e tekintetben.

Hogy megkönnyítsem a saját helyzetemet, és könnyedén, lendületesen tudjak suhanni a torlódó gondolataim között, egyértelművé kell tennem saját magam számára, hogy igenis, én a büszkeséget egy pozitív tulajdonságnak fogadjam el. Hacsak kicsit is azt gondolnám, hogy negatív dolog, akkor egyből azt mondanám, hogy soha nem voltam büszke. Az pedig nem lenne igaz!

Kijelenthető, hogy az ötvenes években egy hároméves gyermek a büszkeség fogalmát sem ismerhette, nemhogy tudatosulhasson benne egy olyan gondolat, hogy ő: egy büszke kislány. Márpedig én már akkor úgy forogtam kikeményített fehér köténnyel a ruhám fölött a Kossuth utcai házunk udvarán Annus néni előtt (aki többször is elvitt a görögkatolikus templom vasárnapi Szent Liturgiájára) hogy egészen biztos nem lesz nálam szebb fehér kötényben senkisem. Sok fekete-fehér képem van egész kicsi koromtól, ami bizonyítja, hogy édesanyám is követte – a praktikusnak nem mondható - kislány ruházat akkori divatját, hogy legyen kisköténye a gyermeknek a szép ruhája fölött. Bizonyára azt is elmondta, hogy már a homokozóba ne üljek indulás előtt, és vigyázzak a cipőmre és ruhámra is. Az első osztályos fényképemen is kötény van rajtam a pulóver fölött. (Khmm!!!) Azt hiszem így utólag is, hogy jóleső érzéssel búcsúztam a kötényes korszaktól. Húúú, nagyon büszke voltam akkor is, amikor első tanítási napomon első osztályban jó kis futással ugyan, de épp megérkeztem becsengetés előtt a nehéz hátitáskámmal. Szüleim dolgoztak, az órát még nem ismertem, nem is tudom, ki figyelmeztethetett, hogy indulnom kell.

Ha megerőltetném  magam, listát tudnék írni, mi mindenre voltam még büszke gyermekéveimben. (Pl.: hatodik osztályban 1 méter 20 centit ugrottam ollózva az iskolaudvaron felállított kétméteres magasugró mérce szerint. Már csak a fiúk ugrottak ettől magasabbra. Nyolcadikos koromra legalább nyolc-tíz pulóvert kötöttem a Zsuzsi kézi kötőgépemmel, apukám szívesen finanszírozta a fonalvásárlásaimat, így kiélhettem az alkotó vágyamat is, és büszkén zsebeltem be a dicséreteket.)

Fiatal felnőtt korom egyik nagy meglepetése 1977-ben ért. Júliusi esküvőnk napján a Piac utca egyik fotóüzletében ejtettük meg a szokásos esküvői szertartás előtti fotózást. Margó (Szabó Lajosné – fotósok kedvéért nevesítem) egy Alföldi nyomdás szakember felesége volt, így kerültünk a férjemmel épp az ő műtermébe. A fotózás gördülékenyen megtörtént, és az elkészült képeket a nászutunkról megérkezve vehettük át. Mielőtt beléptem az üzletbe a fotóinkért, megpillantottam a kirakatban Vitray Tamás és Kállay Bori kiakasztott esküvői képét, és ahogy tovább néztem a kirakatot, megláthattam magamat is egy mellképen a fehér rózsacsokrommal, férjem feketén hagyott profil képével fejem mögött a kép hátterében. Nagyon meglepődtem, de ma sem tudnám meghatározni szavakkal azt az érzést, ami hatalmába kerített. Hogyan kerülhetek én Kállay Bori és Vitray Tamás mellé? De ha Margó ezt az új fotótechnikát alkalmazva úgy döntött, hogy ennek a képnek a kirakatban a helye, akkor talán én is higgyem el, hogy ez egy jó kép? Erre ma sem tudnék magamnak választ adni, de az érzésre, ami olyan büszkeségféle volt, arra a mai napig emlékszem. Ezt a nagyméretű képet mai napig őrzöm, majd az unokáim gondját fogja szaporítani. Legyen az ő gondjuk!

Álljon itt zárásként még egy rövid kis történet a „vélt büszkeségemről” középiskolás éveimből. Tanúja, átélője, barátnőm férje, még pár éve is felemlegette.

Tizenhat éves koromtól két évig minden reggel gyalog sétáltam végig Debrecen főutcáján a Nagytemplom tőszomszédságában lévő Bethlen Gábor közgazdasági sulimba. Ha jól „időzített” a villamos, és én is időben indultam otthonról, akkor épp egyszerre érkezhettünk a Szent Anna utca sarkára Lacival, akit én már ismerhettem a Nagyerdei uszodából és a DVSC úszószakosztályból. Ő is úszott, én is, de soha nem beszélgettünk. Látásból viszont ismertük egymást. Laci jó képű, jó kiállású fiú volt, nálam egy évvel idősebb. Én a nyakigláb, sovány kislány, majd növekedő nagylány, meglehetősen sok belső vívódást megélve egy dologra mindig odafigyeltem. Ki száll le a villamosról? Ha láttam, hogy Laci is leszállt, akkor úgy néztem előre, hogy még a gyanúja se merülhessen fel, hogy én arra is figyelek, hogy a szemünk se találkozhasson. Nem csoda, ha ez Laciban azt a benyomást kelthette, hogy itt van egy büszke kislány/nagylány, aki őt egy pillantásra sem méltatja. Nem telt el bő egy év sem, amikor aztán személyesen is megismerkedhettünk, mert népitáncos barátnőmmel, akivel egy gimnáziumba jártak, hamar megismerkedtek, és egy pár lettek, és ez tart azóta is, a legnagyobb örömömre.

Hát ha valaki, akkor én igazán tudom, hogy akkoriban mindent elmondhattam magamról, csak azt nem, hogy büszke lettem volna magamra – a fenti pár apró dologtól eltekintve. Jó pár évnek kellett eltelnie, amíg kinőttem és levetkőztem a kishitűségemet, és kezdtem elfogadni, hogy igenis nagyon sok olyan dolog van, amiért az ember büszkének érezheti magát.

Manapság meg egyre több dologra vagyok büszke, leginkább a gyermekeimhez és unokáimhoz kapcsolódó dolgokra, de néha még magamnak is odamondom a tükörben, „büszke vagyok rád”, amikor valami agyonhalogatott dolgot végre sikerült elvégeznem.

Igen, nagyon jó lenne, ha az egész életünket úgy tudnánk megélni, hogy folyamatosan büszkék tudjunk lenni magunkra. De ez szinte lehetetlen. A tenger is csak néha sima, ugye, ugye?

 

 

Az én "Dunám"

 

A mai 70-80 éveseknek minden túlzás nélkül életük talán legnagyobb csodája a televízió lehetett. Nekem egészen biztosan!

Nincs ember közöttünk, aki ne tudna felidézni a múlt század hatvanas éveitől kezdve néhány számára különleges emlékként megmaradó filmet, filmsorozatot, ismeretterjesztő célzattal heti rendszerességgel megjelenő adást, ami akkor legalább annyira fontos volt az életünkben, mint manapság az internet adta szórakoztatás, ismeretterjesztés. A régi Táncdalfesztiválok szívfájdítóan szép dalait ha ma meghalljuk, ugyanúgy dobban meg a szívünk, mint akkoriban kisgyermekként, kiskamaszként, fiatal felnőttként.  

„Rövid az élet!” – énekelte Toldy Mária 1967-ben. Ha eszembe jut, és néha meghallgatom, ugyanúgy megdobban a szívem, és futkározik a hátamon a hideg, és ma már a szövege, mondandója is sokkal jobban hat rám. El sem kezdem sorolni mi minden volt rám el nem múló hatással az elmúlt több, mint hatvan évben műsorok tekintetében. Inkább fókuszálok az első tíz évre, amikor a mi családunkban is megérett a helyzet egy televízió vásárlására.

Az első televíziónkat talán 1961-62-ben vásárolták a szüleim. Nagy képernyős Duna televízió volt, mely a szüleim utcára néző szobájának ablakhoz közeli sarkában kapott helyet egy akkoriban szintén újdonságként a lakásunkba kerülő bárszekrény tetején. A televízió alatt csipketerítő, naná! Anyukámnak hatalmas választékban horgolta a terítőket két idősebb testvérpár hölgy, miért is maradhatott volna ki épp a bárszekrény teteje. Nem zavarta a lefelé nyíló ajtót ez a csipke, mert bár ital is volt bőven a bárszekrényben, a szüleim egyáltalán nem nyitogatták napi szinten, csak legfeljebb névnapok alkalmával. És persze én is, teljes titokban. Az édesanyám barátnője gyógyszertárban dolgozott asszisztensként, és hogy, hogyhogynem, mindig csurrant-cseppent egy kis tiszta alkohol anyukám konyhájára is, amiből nagyon finom tojásflipp és csokoládélikőr készült. Jó sűrű volt mindkettő állaga, így nekem a kis torkos gyermeknek az üveget megdöntve elég volt az ujjamat beledugni, hogy az üveg nyakából kinyalhassam a sűrű tojás- és csokoládékrémet. Soha nem buktam le, pedig elég gyakran rájártam az üveg „szájára”. Ma is imádom mindkettőt, de tudatosan távol tartom magam a gyerekkorihoz hasonló torkosságtól. Hamar függőjévé tudnék válni, mint a gyermekkori televíziózásnak.

Hamar kialakult a család esti rutinja. Bátyámmal este nyolckor már általában zártuk a napot, és villanyoltás után hamarosan hallhattam testvérem egyenletes szuszogását, ami jelezte, hogy Jóska „alszik”. Szüleim is elvonultak és bekapcsolták a televíziót. A két egybenyíló ötször ötös szobánkat dupla szárnyú, különleges geometriai formájú színesen festett üveges ajtó választotta el, aminek legalsó 8-10 milliméterén átlátszó volt az üveg. No, én akkoriban épp akkora voltam, hogy letérdepelve az ajtó elé, az átlátszó üveg sávja épp a szemem vonalába esett. Simán „végigtérdepeltem” egy gyönyörű romantikus filmet, melyben életem első filmes csókját láthattam két szép színész „előadásában”. Tátottam a számat, hisz soha nem láttam még ilyet sehol, sem otthon, sem utcán, de még regényben sem olvastam róla. Hasonlóan nagy hatással volt rám egy másik különleges film, aminek csodálatos zenei vezér motívuma évekre elkísért. Csajkovszkij B-moll zongoraversenye volt. Jó tíz év múltán tudtam beazonosítani a szerzőt és művét, amikor már huszonévesen gyűltek a komolyzenei lemezeim. E két első filmet hatásában felülmúlta a Belfegor, amit már kényelmetlenebb körülmények között kellett végigtérdepelnem, mert közben nőttem nem kicsit, és csak fészkelődve-kínlódva sikerült az átlátszó sávot a szemem előtt tartani. A Louvre-ban suhanó fekete ruhás alak felbukkanva a jelenetekben különleges, félelemmel vegyes érzelmeket váltott ki belőlem, ki nem hagytam volna egy részt sem. Ezek a rendszeres esti tévézéseim örökre megmaradtak az én titkomnak. Olyan szerencsém volt, hogy a szüleim soha nem jöttek ki hamarabb a szobájukból, minthogy én már ne feküdtem volna a komplett hálószoba bútorunk dupla ágyában, ami az ajtótól két méterre állt. Amúgy sem gyújtottak soha villanyt, ha a fürdőszobába vagy a konyhába mentek ki este nyolc után, figyeltek arra, hogy gyermekeik álmát ne zavarják meg villanyfénnyel. Besütött a Hold, annak a fényénél közlekedtek. Évekig tévéztem szinte minden este, a hétfői adásszüneti napot kivéve. Csodálom utólag is, hogy tudtam reggel minden gond nélkül felkelni, az iskolában figyelni.

Esti közös televíziózásokra később sem emlékszem, de az biztos, hogy a Tenkes kapitánya sorozatát már a szüleimmel együtt néztem én is – talán – vasárnapi napokon. Valószínű így lehetett, mert szállóigévé vált nálunk a „Tenkes” káposzta. Édesanyám ugyanis egyszer épp töltött káposztát főzött, miközben elkezdődött a sorozat egyik epizódja. Beszaladt a konyhából, majd simán „ottfelejtette” magát a televízió képernyője előtt. A káposzta meg szépen elfőtte a levét, és a fazék alján sorakozó káposzták feketére sültek. Apukám élete végéig emlegette, amikor töltött káposzta készült nálunk.

1970-ben elköltöztünk a Timár utcai két szobás lakásunkból, akkor már tizenhat évesen amúgy is akadt érdekesebb programom is az esti televíziózásnál.

Szüleim életük végéig nagy rajongói maradtak a tévé műsorainak. Én viszont igazán soha nem lettem televízió függő, de azért a Szomszédok című teleregényt és egyéb sorozatokat én is szívesen megnéztem. Majd ahogy megjelent a színes televízió, igyekeztünk mi is hamar váltani a fekete-fehér készülékről, ez már egy minőségi változás volt az életünkben. Ahogy bővült a csatornaválaszték, évekig függője voltam a Mezzo csatornának, ahol komoly zenei műsorokat és a szívemcsücske balett előadásokat nézhettem óraszám.

Manapság gyakran fordul elő velem, hogy akár egy hétig sem kapcsolom be a tévét, de azt sem tagadhatom, hogy most is van egy-két olyan időszakos műsora az RTL-nek TV2-nek, ami elé rendszeresen odaülök, akár van értelme, akár nincs. A hatvanas évek kedvence a televízió volt, manapság meg már sokan átpártoltak a mindenféle kütyük, okos telefon, tablet, laptop, számítógép használatára, ahol az internet segítségével rengeteg értékes órát tölthetünk a kütyük bűvöletében.

Kíváncsian várom, hogy megtörténhet-e még az én életemben egy olyan új műszaki találmány megszületése, amire még álmunkban sem gondolnánk, és ami olyan változást hozhat az életünkbe, mint amit megéltünk az internet beköszöntével.

 

 

 

Figyelünk - mire is?

 

A témával hosszú évek óta intenzíven foglalkozom, így örültem, hogy Ági a sok-sok tarsolyában tartogatott egyéb jó témáit is megelőzve ezzel rukkolt most elő.

Nagyon jó látni az írásaitokból, hogy mennyire másképp érint bennünket a téma. Meglehetősen távol az iskolás évektől már eljutunk arra a szintre, hogy kritikusan meg tudjuk ítélni valahai gyermeki énünket, látjuk a hibáinkat, araszolva az öregség felé már azt is látjuk, hogyan kellett volna jobban odafigyelnünk esetleges hiányosságainkra, miben tudtak volna hathatós segítséget nyújtani szüleink, tanáraink. Ezzel persze nem szeretném rájuk hárítani a felelősséget semmiben.

Ugrok is vissza az időben bő hatvan évet.

Azt hiszem, átlagosan figyelmes gyermek voltam. Bátyámmal ketten jártunk óvodába, ismertük az utat nemcsak az óvodáig, de tágabb lakókörnyezetünk szomszédos utcáin is szabadon kerékpároztunk, játszottunk, bújócskáztunk a szomszédban lakó gyerekekkel. A villamos útvonalát a Nagyerdőig is jól ismertük. Már első osztályban az első naptól egyedül jártunk az iskolába is. Nem kísérgettek bennünket dolgozó szüleink, nem féltettek bennünket túl, hisz autóforgalom még alig volt a hatvanas évek elején. Az alsó tagozat évei jó alapokkal és két jó tanítónénivel teltek, és ahogy visszatekintek a felső tagozatos éveimre, csak utólag lett világos számomra, hogy a tanuláshoz való viszonyom mennyire katasztrofálissá vált az ötödik osztálytól. Ekkor jöttek be olyan tantárgyak az alsó tagozathoz képest, ahol már nem volt feltétlenül elég az órai odafigyelés, hanem már otthon is le kellett volna ülni megtanulni a jóval nagyobb mennyiségű tananyagot, mint amennyi volt az alsó tagozatban. Napköziben ebéd után csak azok a gyerekek maradtak, akiknek ezt a szülei külön igényelték. Én persze az ebéd utáni hazamenetelt választottam. Később már az ebédet is a város ikonikus étkezdéjéből, a „Gödörből” vittük haza felváltva a testvéremmel ételhordóban. Kényelmesen sétálni hazafelé érdekesebb volt, mint hazaérve azonnal leülni tanulni. Simán elszaladt a délutánból úgy bő két óra, hogy észre sem vettem. Aztán jött a külön úszás, majd a népitánc, heti több napi több órás elfoglaltsággal, így maga volt a csoda, hogy nagyjából a 4,0-es átlagot tartottam az általános iskolában, majd csúsztam még ettől lejjebb is a középiskolában. A halogatós énem ekkor indult be. Amit nem tanultam meg délután, még megtanulhatom korán reggel. Így gondoltam, csak arra nem számítottam, hogy a magyart vagy történelmet olvasva simán lecsukódik a szemem, és én álmomban folytattam tovább a magam szőtte történeteket. Édesapám időnként be-benyitott a szobámba, amire persze azonnal kinyílt a szemem, és megnyugtattam: fent vagyok!!!

Már tizenkét évesen érzékeltem, hogy a kémia és fizika egyáltalán nem érdekel, de a matematika sem igazán a szívem csücske. Talán ha Öveges József professzor tartott volna egy-két érdekes bemutató órát nálunk, nagyobb figyelemmel tudtam volna fordulni a fizika felé. De a kémia, az egy számomra teljesen feleslegesen megtanulandó tantárgy volt. Olvastam is az órán figyelés helyett a H.G. Wells „Láthatatlan emberét”, meg Dumas „Kaméliás hölgyét”. Bizonyára annyira beszippantott mindkét történet, hogy még azt is elfelejtettem, hogy időnként fel-felpillantsak a tanárnőnk irányába, hogy ne legyen annyira feltűnő, hogy valamire nagyon figyelek a pad alatt. Egyik könyv sem az enyém volt, és mindkét könyvet úgy vette el a tanárnő, hogy elfelejtette visszaadni, így én sem tudtam a gazdájának év végén átadni.

A Láthatatlan ember a harmadik fejezetben épp sajtot evett kenyérrel, ami az emésztés folyamatában az alakjára boruló köpeny alól épp kilátszott, és úszott a gyomor tájékán. Ekkor lépett a tanárnőm mellém, és kérte el a könyvet. Bosszankodtam, hogy a cselekmény egyik legizgalmasabb pontján fosztott meg egy izgalmas folytatástól. A hét elején viszont megtaláltam hangos könyv formában a regényt, így igen sok év után végre eljutottam a szomorú végkifejletig, a Láthatatlan ember halálának bekövetkeztéig.

Középiskolában mindig igyekeztem az utolsó padban helyet foglalni magamnak év elején, de regényt ott már nem olvastam, viszont gyakran ettem meg órán az apukám által elkészített uzsonnámat, vagy leveleztem a távolabb ülő barátnőimmel.

Utólag is azt tudom megállapítani, hogy csak azokon az órákon tudtam teljes figyelmemmel a tanáraimra koncentrálni, akiknek az egyénisége olyan átütő erejű volt számomra, hogy eszembe sem jutott mással foglalkozni, mint az általuk átadott tananyaggal.

Manapság, amikor az interneten annyi podcast és videó található, amely a gyermekek figyelemzavarával foglalkozik, szinte pszichológusi segítség nélkül ráakadhat az érdeklődő szülő egy-egy olyan adásra, ami hathatós segítséget tud nyújtani, ha valamiben elakadást észlel a gyermekénél.

Bár én már számtalan anyagot hallgattam végig, érdekesebbnél érdekesebbeket, még nem jutottam el a megoldásig, hogy mi volt az az ellenállhatatlan visszatartó erő, ami miatt nem tudtam napi rendszerességgel a tanulásra rákényszeríteni magam. Azokra a fel-felfénylő, ritkaságszámba menő ötös feleleteimre viszont a mai napig visszaemlékszem, amikor valami véletlen folytán rávettem magam egy-egy napi lecke megtanulására, és még mázlim is volt, hogy másnap épp feleltessen is a tanár.

Egy biztos, hogy a politikai gazdaságtan leckéket szigorúan megtanultam, mert a csendes és halk szavú, de tekintélyt parancsoló lelkialkatú igazgatóhelyettes Papp Géza tanár úr előtt szégyenemben süllyedtem volna el, ha felkészületlenül szólított volna fel felelésre. Szerintem ezzel szinte minden osztálytársam így volt. Igen sokan választottuk ezt a tantárgyat érettségi tantárgyként a történelem helyett.

Hogy oldjam a sok iskolai történetemet, álljon még itt pár apróság a figyelmességem alátámasztására. (Ezt ne vegye senki „önfényezésnek”, mert nem annak szánom.)

Az Alföldi Nyomdában töltött fényszedői 16 évem nagy hozadéka volt, hogy a számomra szórakoztató munka közben annyira sok lexikális tudás úszott be az agyamba, hogy magam is rácsodálkoztam, amikor felnőtt életemben ezeknek itt-ott visszaköszönését és hasznát láttam, és konstatálhattam, hogy erőlködés nélküli, és fárasztóan magamra kényszerített tanulás nélkül is megérkezik az információ és a tudás az agyba, és ezért még fizetést is kapok. Talán ezt a folyamatot ahhoz tudnám hasonlítani, amikor a mai gyermekeket nehezen tudjuk rávenni az olvasásra, mert mennyivel könnyebb nekik filmen megnézni az Egri csillagokat, ahol nem kell végigszenvedniük az ötszáz oldalas regényt.

A vizuális figyelmem fiatal koromban úgy működött, mint a fényképezőgép. Mivel szerettem a divatot követni máson, ha láttam egy elegáns nőt az utcán, legyen az személyes ismerősöm vagy akár ismeretlen is, a másodperc töredéke alatt egy szempillantás alatt fel tudtam mérni a cipőjétől a kalapjáig, hogy mit visel, milyen színű és anyagú a ruházata. Manapság viszont már arra sem emlékszem, ha összefutok bárkivel, hogy egyáltalán mi volt rajta. Sokszor még a színeket sem tudom felidézni. Amikor piacra megyek, igyekszem a listát nem itthon hagyni, mert akkor valami biztosan kimaradna a fontos hozzávalókból a másnapi főzésnél.

Sajnos nem egyszer fordult már elő velem, hogy benéztem fontos orvosi időpontot is, amire nem árt nagyon odafigyelni a várakozási idők miatt. Ez jelzi a figyelmem rohamos romlását.

Zárásként az Ági bejegyzéséhez még kapcsolódnék. A netes világ számomra nagy öröm forrása, a tudás hatalmas tárháza. Szinte lubickolunk az információ áradatban. Én magam nagyon hajlamos vagyok elveszni időben benne, és amikor fontos dolgaim vannak, olyankor be sem kapcsolom a laptopot. Amikor viszont bekapcsolom, akkor legalább nyolc ablak van nyitva, és úgy váltogatok közöttük, mint ahogy a férfiak nyomogatják a televízió távkapcsolóját, amitől mi nők hajlamosak vagyunk idegrohamot kapni. Ezért kell külön szoba és külön televízió, hogy ne menjünk egymás agyára. (Ez nálam már a múltidő.)

Mivel ezzel a sok lenyitott ablakos szokásommal csak magamat zavarom, így azt is érzékelem, hogy sokszor már az idegrendszer maga jelzi, hogy most csendnek kell következnie, utána jöhet megint egy zenével-szöveggel járó film vagy videó, aztán jöhet egy könyv, egy rejtvény vagy szudoku. Majd mindennek a végén egy jó és kiadós alvás.

És a végén mindenkinek kívánok szép tiszta, magára figyelni tudó ép elmét élete végéig.

 

 

Gondolataim a dicséretről

Ízlelgetem a szót: …dicséret, dicséret, dicséret, dicséret. Üteme, dallama van, minél tovább mondjuk, annál jobban melengeti a szívünket. Talán vágyunk rá, vagy már nem? Ezt döntse el mindenki magában. S hogy kinek jár? Szerintem mindenkinek! Gyereknek éppúgy, mint anyának, apának, nagymamának, nagypapának, de még kedvenc háziállatunknak is. És kinek-kinek mennyi jár belőle? Nehéz kérdés nemcsak az egyszerű embernek, de még a pszichológusnak is. A vélemények is nagyon megoszlanak, hogy hol húzzuk meg a határt az „elegendő” vagy a „túlzott” dicséretek alkalmazásakor, mondásakor.

Még átgondolni is nehéz, mi minden tartozhat a témakörbe úgy, hogy a végére ne az a kép alakuljon ki bennünk, mint a közmondásban: „Öndicséret büdös!” (Pedig!!!) Már csak azért is nehéz, mert ha valaki nem tudja önmagát megdicsérni bármilyen tevékenységében, cselekedetében, akkor már eleve nem is nagyon várja/várhatja el, hogy más megdicsérje ugyanezért, legyen szó a tanulásról, munkáról, sportról, művészeti tevékenységről (táncról, zenéről, stb., stb.), kétkezi alkotásról, és sok minden másról, ami még itt felsorolható.

A témáról általánosan elmondható dolgokon túl most megpróbálom átgondolni az életemben ritkán fel-felbukkanó dicséreteket és sorjában felidézni azokat. Azt, hogy az őszinte dicsérő szót örömmel és mosolyogva kell átélni és megköszönni, csak nagyjából a hatvanas éveim elejétől tudtam megtanulni. Addig jóformán csak belülről éreztem, hogy szükségem van az elismerésre, de többnyire rezzenéstelen arccal hallgattam az elmondott dicsérő szót vagy mondatot. Hosszú tanulási folyamatban ma már én is lazán és mosolyogva tudom mondani: köszönöm. Ha nem igazán értek egyet a dicsérettel, netán túlzónak találom, akkor kicsit meg is cáfolom, de úgy, hogy az örömöt meghagyjam magamnak.

Első osztályból rémlik nekem, hogy az osztály legszebben író tanulói közé tartoztam. Ez leginkább édesanyám érdeme volt, aki bátyámnál és nálam is nagyon fontosnak tartotta, hogy minden nap hosszan gyakoroljuk türelmesen leírni az ábécé betűit, és ha nem volt elég szép a forma, azonnal radírozta is ki a nem tökéletes "a" vagy "b" betűt, hogy a teleírt sorok a lehető legszebb képet mutassák. Piros pontért ment a harc. Édesanyánknak élete végéig megmaradt a gyönyörűen formált lendületes írása.

Harmonika tanulásom idején tanárnőm Gizi néni elégedett mosolya volt számomra a legnagyobb dicséret, noha ő azért minden növendék hangversenyen és vizsgán elmondta, hogy ügyes voltam. Ezt a tényt a színtiszta ötös bizonyítványaim is alátámasztották Kulcsár Zoltán (Zeneoktatók Munkaközösségének igazgatója) és a szaktanárok aláírásával megerősítve.

Szép a tempód – állapította meg Rentka Laci bácsi a debreceni DVSC úszószakosztály edzője a mellúszó edzésemen. Ettől a dicsérettől az égig szálltam volna, ha nem épp a vízben úszom. Tizenkét éves sovány kiskamaszként elhittem magamról, hogy talán tehetséges lehetek, és akár később még versenyt is nyerhetek. De jött a mandulaműtétem, a fülemmel is sokat bajlódtam, és hamar „kiszálltam” a vízből, átnyergeltem a népitáncra. (Erről már írtam régebben.)

A táncpróbákon dicséretet leginkább a balett alapú bemelegítéseken kaptam az akkori asszisztenstől, ahol a pörgések-forgások és ugrások sokkal közelebb álltak a szívemhez, jobban is ment, mint maga a színpadi népitánc. Sokszor méláztam azon, mi lett volna, ha Budapesten élek, és alkalmam lett volna kislányként elkezdeni balettozni. De ez a mi lett volna, ha… kategória.

A középiskolás éveimen jobb ha gyorsan átugrok, ott csak a saját belső dicséretemet hallom magamban a gépírás órákon. De erről is írtam már, nem ismétlem.

Az első munkahelyemet nagyon szerettem, a második felejthető volt, „dicséretet” viszont csak a harmadik munkahelyemen kaptam, amit akkor úgy hívtak: „Kiváló dolgozó”. Tudjuk, tudjuk, hogy sokakban mennyire visszatetsző a régi szocialista rendszer eme megkülönböztető akkori kiváltsága. Mégis úgy gondolom, hogy a sok tehetséges fényszedő között egy sem akadt, aki ne érezte volna úgy, hogy ő is megérdemelné legalább egyszer, hogy az évente kiosztásra kerülő címet ő is megkaphassa. No, ezt a kiváló dolgozó címet és további két munkahelyemen az időnként adódó pénzjutalmakat elraktározhattam még a rendszer dicséreteként.

Manapság meg örömmel és boldogsággal hallgatom és „zsebelem be” gyermekeim és unokáim dicséretét hol ezért, hol azért.

Jómagam azt vallom, hogy a dicséret nem kerül pénzbe, sem fáradtságba, és ne fukarkodjunk vele. Bátran dicsérjük meg családtagjainkat, barátainkat - akár ismeretlen embertársunkat is gyönyörűen gondozott kertjéért (pl.) - minden olyan tettükért, tulajdonságukért, ami dicséretet érdemel.