Víg, Apolló és Meteor, meg a többiek

 Egészen kicsi gyermekkorunktól nagy mozilátogatónak számítottunk bátyámmal.

A mozit megelőző legelső nagy közösségi élményem mégis a Kossuth utcai bábszínház előadásainak látogatása volt. Sok debreceni gyermek fordult meg akkoriban a bábszínházban. Ahogy visszaemlékszem, mindig tele volt a nézőtér, és a hangulat is mindig nagyon forró volt. A gyerekek drukkoltak a mesehősöknek, hangosan kiabálták, ne arra menj, erre gyere! Ide még édesapám mindig átkísért bennünket a 150-200 méterre lévő házunktól. 1957-ben költöztünk a Timár utcára, és két éven belül mi gyerekek önálló mozilátogatókká váltunk. Vasárnaponként rendszeresen megkaptuk reggeli után a 2-2 forintunkat a matinéra, és gyors öltözés után már indultunk is bátyámmal hol az Apolló moziba, hol a Víg moziba. Az előadás mindig az aktuális heti Híradóval kezdődött, de mi leginkább a filmet vártuk türelmetlenül. A szüleinknek volt szűk három óra „énidejük”, így mondanák ezt a mai fiatal szülők, amit azzal tölthettek, amivel akartak. Szerintem leginkább az ebédfőzéssel voltak elfoglalva, mert mire megérkeztünk, már majdnem ebédelhettünk is.

Ezekből a filmekből a legmaradandóbb élményem az „Óz, a csodák csodája” Judy Garlanddal a főszerepben. A fekete boszorkánytól, amelyik szinte a fejem fölött körözött seprűnyelén ülve, félelmemben majdnem a szék alá bújtam. Meséltem már erről régebben is egy filmekről írt bejegyzésemben. Félelmetes alakként maradt meg bennem a fiatal Benkő Gyula remek színészi alakításában megismert Fatia negra Jókai hős is. Bara Margit meggyőző erejű alakítását felnőtt koromban is megcsodáltam. Imádtam az Egyiptomi történetet is, de ha módszeresen kutatnám a magyar filmgyártás 60-as években született filmjeit, biztosan kiderülne, hogy legalább húsz-harminc olyan filmet is megnéztünk, ami ma is lenyűgözne.

A belvárosi Apolló és Víg mozik után jelentős szerepet kapott a Meteor mozi is az életemben. Általános iskolás éveinkben ugyanis ide sétált a Vígkedvű Mihály Általános Iskola  valamennyi osztálya november 7-én és április 4-én hosszú kígyózó sorokban a teljes tantestület kíséretében. Szépen bevonultak az osztályok, és kis nyüzsgés után elkezdődött az ünnepség. Itt már olyan jelentős szovjet filmalkotásokat láthattunk, mint a Solohov Emberi sors című regényéből készült film, vagy Eizenstein Jégmezők lovagja, aztán a Szállnak a darvak vagy a Rettegett Iván. Általános iskolás éveim nagy szovjet levelezéseiből őrzöm a legismertebb színészek és színésznők képeit is, akik később szerepeltek a Háború és béke c. filmekben, és sok ismert nagy sikerű egyéb alkotásokban. A Meteor mozinak volt egy kertmozi része is, itt én soha nem néztem meg semmit. Ma meg már a felújított épületnek teljesen más rendeltetést találtak. Nagy kár érte. Akárhányszor elkerékpározok mellette, mindig felelevenednek ezek a régi szép emlékképek.

Mozi rajongásom a középiskolás éveim alatt is folytatódott. Havi 2-3 filmet biztosan megnéztem, hol barátnőkkel, hol az első „udvarlómmal”. Még három mozi kapcsolódott be a fentebb felsoroltak mellé, melyek alapterületük alapján inkább számítottak „művész” mozinak, mert a nagy ismert filmszínházak méreteihez képest ezek néhol harmadannyi nézőt sem tudtak befogadni és kiszolgálni. A város lakói körében ez egy kedvelt szórakozási forma volt a hetvenes években. Képes voltam villamossal kimenni a Nagyerdőre a Klinika moziba is, ha épp csak ott vetítettek egy számomra érdekesnek tűnő filmet.

A mozizás fiatal felnőtt életemből egyszerűen kimaradt. Két gyermek és munka mellett nehéz lett volna megoldani az esti gondtalan mozilátogatást. Aztán szerencsére jó pár évvel később az Apolló mozi egy nagy átalakítás és felújítás után egy évek óta, ma is tartó remek ötlettel rukkolt elő. Filmszüret címmel új magyar filmeket mutattak és mutatnak be igen kedvező jegyárakkal. A covid miatt ugyan a nézőszám átmenetileg kicsit visszaesett. Évekig őriztem a film címekkel ellátott jegyeket. Aztán már ez sem segített felidézni a filmek tartalmát, olyan sokat néztünk meg.  Volt nap, amikor négy filmet is láttunk zsinórban. Barátnőm rendszeresen fel-felidéz egy-egy ikonikus jelenetet például az Anyám és más futóbolondok a családból c. filmből, amire én már csak legyintek. Szerencsére ő még nálam is jobban imádja a „mozizást”, így még bízom benne, hogy lesz idő, amikor hagyom magam rábeszélni, hogy beüljünk egy-egy új alkotásra.

A moziról való újabb leszokásomnak a legfőbb oka az, hogy nagyon nehezen viselem a mai, jó pár éve  kialakult látogatói szokásokat. A nézőtéren való popkornozást, kólázást, néhol napraforgózást egyre kevésbé tűröm. Hiába szeretem egyébként a pattogatott kukoricát, volt idő, hogy a szagát megérezve a gyomrom azonnal felfordult, a ropogtatásról, zacskó csörgésről már nem is szólva. Nagy önuralmamba került, hogy a mellettem ülőtől ne kérdezzem meg, hogy meddig akar még csámcsogni és zörögni mellettem? Igen tudjuk, hogy üzlet az üzlet, és ettől a bevételtől nem kívánnak elesni a filmszínházak. De hát a színházakban sem eszünk-iszunk! Arról nem is szólva, hogy a film végén távozó emberek olyan siralmas állapotban hagyják ott a nézőteret, hogy a takarítószemélyzetnek igen gyorsan kell helytállnia, hogy a következő előadáson újra méltó körülmények között foglalhassanak helyet az új nézők.

Hogy mégis kellemes emlékek felidézésével zárjam a kedvenc mozijainkról szóló beszámolómat, utolsóként megidézem az első 3D-s filmélményemet. Ez a Jégkorszak című film egyik darabja volt a debreceni Pláza moziban. Születésnapi ajándék volt a fiaméktól, mellékelve hozzá a 3D-s szemüveg.

A kisebb gyerekek állandóan felugráltak, és a levegőben el szerették volna kapni a kis pihés madárkákat, mert azok szinte beúsztak látványilag a nézőtér közepéig. Ennél is csodásabb volt az unokáimmal megnézett Avatar, amit azóta sem követett újabb mozilátogatás. De ami késik, nem múlik!