Egészen kicsi gyermekkorunktól nagy mozilátogatónak számítottunk bátyámmal.
A mozit megelőző legelső nagy
közösségi élményem mégis a Kossuth utcai bábszínház előadásainak látogatása
volt. Sok debreceni gyermek fordult meg akkoriban a bábszínházban. Ahogy
visszaemlékszem, mindig tele volt a nézőtér, és a hangulat is mindig nagyon
forró volt. A gyerekek drukkoltak a mesehősöknek, hangosan kiabálták, ne arra
menj, erre gyere! Ide még édesapám mindig átkísért bennünket a 150-200 méterre
lévő házunktól. 1957-ben költöztünk a Timár utcára, és két éven belül mi
gyerekek önálló mozilátogatókká váltunk. Vasárnaponként rendszeresen megkaptuk
reggeli után a 2-2 forintunkat a matinéra, és gyors öltözés után már indultunk
is bátyámmal hol az Apolló moziba, hol a Víg moziba. Az előadás mindig az
aktuális heti Híradóval kezdődött, de mi leginkább a filmet vártuk türelmetlenül.
A szüleinknek volt szűk három óra „énidejük”, így mondanák ezt a mai fiatal
szülők, amit azzal tölthettek, amivel akartak. Szerintem leginkább az
ebédfőzéssel voltak elfoglalva, mert mire megérkeztünk, már majdnem
ebédelhettünk is.
Ezekből a filmekből a
legmaradandóbb élményem az „Óz, a csodák csodája” Judy Garlanddal a
főszerepben. A fekete boszorkánytól, amelyik szinte a fejem fölött körözött
seprűnyelén ülve, félelmemben majdnem a szék alá bújtam. Meséltem már erről
régebben is egy filmekről írt bejegyzésemben. Félelmetes alakként maradt meg
bennem a fiatal Benkő Gyula remek színészi alakításában megismert Fatia negra
Jókai hős is. Bara Margit meggyőző erejű alakítását felnőtt koromban is
megcsodáltam. Imádtam az Egyiptomi történetet is, de ha módszeresen kutatnám a
magyar filmgyártás 60-as években született filmjeit, biztosan kiderülne, hogy
legalább húsz-harminc olyan filmet is megnéztünk, ami ma is lenyűgözne.
A belvárosi Apolló és Víg mozik
után jelentős szerepet kapott a Meteor mozi is az életemben. Általános iskolás
éveinkben ugyanis ide sétált a Vígkedvű Mihály Általános Iskola valamennyi osztálya november 7-én és április
4-én hosszú kígyózó sorokban a teljes tantestület kíséretében. Szépen
bevonultak az osztályok, és kis nyüzsgés után elkezdődött az ünnepség. Itt már olyan
jelentős szovjet filmalkotásokat láthattunk, mint a Solohov Emberi sors című regényéből
készült film, vagy Eizenstein Jégmezők lovagja, aztán a Szállnak a darvak vagy
a Rettegett Iván. Általános iskolás éveim nagy szovjet levelezéseiből őrzöm a
legismertebb színészek és színésznők képeit is, akik később szerepeltek a
Háború és béke c. filmekben, és sok ismert nagy sikerű egyéb alkotásokban. A
Meteor mozinak volt egy kertmozi része is, itt én soha nem néztem meg semmit.
Ma meg már a felújított épületnek teljesen más rendeltetést találtak. Nagy kár
érte. Akárhányszor elkerékpározok mellette, mindig felelevenednek ezek a régi
szép emlékképek.
Mozi rajongásom a középiskolás
éveim alatt is folytatódott. Havi 2-3 filmet biztosan megnéztem, hol
barátnőkkel, hol az első „udvarlómmal”. Még három mozi kapcsolódott be a
fentebb felsoroltak mellé, melyek alapterületük alapján inkább számítottak „művész”
mozinak, mert a nagy ismert filmszínházak méreteihez képest ezek néhol
harmadannyi nézőt sem tudtak befogadni és kiszolgálni. A város lakói körében ez
egy kedvelt szórakozási forma volt a hetvenes években. Képes voltam villamossal
kimenni a Nagyerdőre a Klinika moziba is, ha épp csak ott vetítettek egy
számomra érdekesnek tűnő filmet.
A mozizás fiatal felnőtt
életemből egyszerűen kimaradt. Két gyermek és munka mellett nehéz lett volna
megoldani az esti gondtalan mozilátogatást. Aztán szerencsére jó pár évvel
később az Apolló mozi egy nagy átalakítás és felújítás után egy évek óta, ma is
tartó remek ötlettel rukkolt elő. Filmszüret címmel új magyar filmeket mutattak
és mutatnak be igen kedvező jegyárakkal. A covid miatt ugyan a nézőszám átmenetileg
kicsit visszaesett. Évekig őriztem a film címekkel ellátott jegyeket. Aztán már
ez sem segített felidézni a filmek tartalmát, olyan sokat néztünk meg. Volt nap, amikor négy filmet is láttunk
zsinórban. Barátnőm rendszeresen fel-felidéz egy-egy ikonikus jelenetet például
az Anyám és más futóbolondok a családból c. filmből, amire én már csak
legyintek. Szerencsére ő még nálam is jobban imádja a „mozizást”, így még bízom
benne, hogy lesz idő, amikor hagyom magam rábeszélni, hogy beüljünk egy-egy új
alkotásra.
A moziról való újabb leszokásomnak
a legfőbb oka az, hogy nagyon nehezen viselem a mai, jó pár éve kialakult látogatói szokásokat. A nézőtéren
való popkornozást, kólázást, néhol napraforgózást egyre kevésbé tűröm. Hiába
szeretem egyébként a pattogatott kukoricát, volt idő, hogy a szagát megérezve a
gyomrom azonnal felfordult, a ropogtatásról, zacskó csörgésről már nem is
szólva. Nagy önuralmamba került, hogy a mellettem ülőtől ne kérdezzem meg, hogy
meddig akar még csámcsogni és zörögni mellettem? Igen tudjuk, hogy üzlet az
üzlet, és ettől a bevételtől nem kívánnak elesni a filmszínházak. De hát a
színházakban sem eszünk-iszunk! Arról nem is szólva, hogy a film végén távozó
emberek olyan siralmas állapotban hagyják ott a nézőteret, hogy a
takarítószemélyzetnek igen gyorsan kell helytállnia, hogy a következő előadáson
újra méltó körülmények között foglalhassanak helyet az új nézők.
Hogy mégis kellemes emlékek
felidézésével zárjam a kedvenc mozijainkról szóló beszámolómat, utolsóként
megidézem az első 3D-s filmélményemet. Ez a Jégkorszak című film egyik darabja
volt a debreceni Pláza moziban. Születésnapi ajándék volt a fiaméktól,
mellékelve hozzá a 3D-s szemüveg.
A kisebb gyerekek állandóan
felugráltak, és a levegőben el szerették volna kapni a kis pihés madárkákat,
mert azok szinte beúsztak látványilag a nézőtér közepéig. Ennél is csodásabb
volt az unokáimmal megnézett Avatar, amit azóta sem követett újabb
mozilátogatás. De ami késik, nem múlik!
3 megjegyzés:
Sok az egyezésünk, mint mindig. Az Óz, a Fatia Negra, bizony, ki tudná ezeket a filmeket feledni?
Egyébként pláza-mozikban engem nem is az evésm ivás, zörgés zavar. Sokkal jobban az őrületes hangerő, ami -számomra- szinte élvezhetetlenné teszi a filmet. Bódultan, és zsongó fejjel jövök ki a végén. Még a mese/gyerekelőadáok is ilyenek. Az igaz, a pattogatott kukoricázás neszeit elnyomja.🤨
rhumel
Amikor tizenvalahány évnyi szünet után először voltam moziban, addigra annyira megváltozott a technika, hogy a film kezdetén az iszonyú hangerőtől majdnem kiestem a székből ijedtemben. Akivel mentem, megnyugtatott, hogy most már ez az általános - és ez egy művészmozinak minősülő moziban volt, nem plázamoziban!
Erről a nagy hangerőről jutott eszembe, hogy a barátnőm, aki minden apróbb zajra az átlagosnál is érzékenyebben reagál, a háborús filmek egy-egy jeleneténél a nagyobb durranásoknál akkorákat ugrott a székben, hogy én nem a filmtől, hanem tőle ijedtem meg igazán.
Tény és való, hogy egyes effekteknél olyan érzése van az embernek, hogy mindjárt az egész nézőtér "szétdurran", mintha mellettünk robbanna fel a bomba.
Megjegyzés küldése