2011 - nehéz év

A 2011-es év nagyon nehéz volt számomra. Amint azt egy évvel ezelőtt, a 2010-es évértékelőben megírtam, 2010. októberében váratlanul meghalt az édesanyám, és én ittmaradtam egyedül egy nagy lakásban. Rögtön tudtam, hogy el kell adnom a lakást. Csak hát épp akkor kerültem ilyen helyzetbe, amikor a legnehezebb eladni egy lakást, pláne nagyot. Ezért volt tehát nehéz az évem. Kellett találnom egy fizetőképes vevőt erre a lakásra, valamint egy másik, jóval kisebb, megfelelő lakást magamnak. Egyik sem volt könnyű feladat. Rengeteg bizonytalansággal, időnként teljes kilátástalansággal, no meg főként sok idegeskedéssel járt ez. Jócskán meg is sínylette az egészségem. Tavasszal majdnem egy hétre még kórházba is kerültem, vérnyomásproblémák miatt. De vannak csodák! Mert ez valóban az, hogy kb. egy év alatt mégis sikerült a dolog, és holnap megkapom a leendő lakásom kulcsait, a jövő héten kifestik, és utána lehet beköltözni. Néhány nappal vagy egy héttel Ági után tehát én is elköltözöm, igaz, én csak a fővároson belül, egyik kerületből a másikba. Ide pedig jön az új lakó.

Köszöntő

Sikeres, boldog Új Esztendőt kívánok minden itt író és olvasó ismeretlen ismerősnek.

Reményik Sándor

Mi mindig búcsúzunk.

Az éjtől reggel,
A naptól este,
A színektől, ha szürke por belepte,
A csöndtől mikor hang zavarta fel,
A hangtól, mikor csendbe halkul el,
Minden szótól, amit kimond a szánk,
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
Minden sebtől, mely fájt és égetett,
Minden képtől mely belénk mélyedett,
Az álmainktól, mik nem teljesültek,
A lángjainktól, mik lassan kihűlnek,
A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,
A kemény rögtől, min megállt a lábunk.
Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,
Mert minden csönd más, -minden könny, -vigasz.
Elfut a perc, az örök idő várja,
Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána.
Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj,
Hidegen hagy az elhagyott táj.
Hogy eltemettük: róla nem tudunk,
És mégis mondom néktek,
Valamitől mi mindig búcsúzunk.

A kicsit szomorkás vers után szívből ajánlom elolvasásra a tollal.hu oldalon Döme Zsuzsa hatvanon innen c. írásait. Sírtam is, nevettem is olvasás közben.

A búcsúzó évről meg annyit: volt benne jó is rossz is, öröm is, bánat is, munka sok, de akadt pihenés is, amikor ide ülhettem, hogy olvassam a bejegyzéseket .

Háttérképek

Olyan év volt ez, mint a többi? Bizony, hogy nem, nem igazán. Először gondoltam, ki is hagyom. Annyi minden volt benne, annyi személyes, szeretteimet érintő - gondoltam kimarad ez az évszám is, mint a szívemnek oly' kedves 71-es (az persze idő híján).
Hogy miért írok mégis? Legalább összefoglalom kicsit, hogy ne csak belülről s akaratosan harcoljak a derűért, lássam csak a tényeket, hadd billenjen a mérleg nyelve a jó és szép felé!
Mert olyan, de olyan év volt ez! A csöndes, nyugodt, dolgos időket felkavaró, tele aggodalmakkal, félelmekkel, jaj, de sokszor bizony közösen legyőzendő kétségbeeséssel is. A nagy örömök és a nagy gondok éve volt/van -és lesz is ilyes folytatása ...
Mert voltak ebben az évben nagy séták és kirándulások a szabadban, színben, fényben, ünneplések kerek születésnapokon, volt esküvő is, nagy boldogságunkra és örömünkre. Volt tiszavirágzás-nézés, süllő fesztivál, no meg garda is, állatkerti séta, újra és megint együtt, torták és grillhúsok, húsvéti sonkaevés a Kányavári szigeten, virágzott a strelíciám, végre, tizenév után először, no pompázott az iszalag is persze, volt borkostólás N-ben, őszi napfürdőzés a Dunakanyarban. Ha csak ennyit ragadok ki hirtelen, kell ennél több a boldogsághoz? :)
(Persze kell, főként egészség, de azzal nem voltak csupán apró bajok, ha lelket, szellemet nem számítjuk, pedig nagyon is számít...)

Az a szokásom, hogy az épp aktuális családi esemény, vagy kedves, szép színfolt fényképe kerül a számítógépemre. Vidámítónak. Cserélgettem idén is a fotókat. Évösszefoglalónak íme az én idei háttérképeim: (kivéve a családiakat, személyeseket persze, az marad igazi háttérnek :)

Január

Február

Március












Április

Május

Június

Július

Augusztus









Szeptember

Október

November





December

Visszapillantás 2011-re...

Jó ötlet, Ági, jó alkalom, amit különben talán nem is adtam volna meg magamnak! Miért is van az embernek az az egyre gyakoribb érzése, hogy az idő felgyorsult?...

Pedig a napok nagyjából nyugodt mederben csörgedeztek, néha kisebb-nagyobb kavicsokkal eltorlaszolva, de végül is utat törve maguknak. Igy ballag az ember az öregség felé, mintegy szemlélve önmagát: hát ez lenne az újabb stáció?...

Vajon érdemes-e még újat remélni, vagy próbáljuk meg inkább az összegyűlt "életanyagot" feldolgozni, mert magában ez is izgalmas kalandnak ígérkezik!

  Az év kiemelkedő eseménye számomra természetesen a "Vénasszonyok nyara..." egy hetes sorozata volt májusban (a képen Richarda az egyik estén). Maga az írás is a rendkívül érdekes 2-3 hónap új élménye volt, szinte nem is volt kedvem megmutatni... De nem volt visszakozás: Richarda el akarta játszani! Igy megoszlott a felelősség is... Azóta új tervek születtek, csak idő kell a megírásukra. Az üres lap (képernyő) feletti rettegés szindrómája egyelőre ismeretlen számomra, de lehet, hogy csak öntudatlan naiv vagyok és örvendezek, mint kiscica a farkának!

Már önmagában az írás is nagy élmény, s ha más látszatja nem is lesz, mint ami hasznot én húzok belőle a "belső építkezés" terén, az is megbecsülendő. Ráadásul meggyőződésem, hogy még csak a kaland elején tartok, mint kezdő, szavakra éhes tollforgató!

A másik nagy élménye a évnek a velencei 3 nap volt. Bizonyára akadnak olyanok, akiknek Velence is a rutin uticélok közé tartozik, nekem viszont  rendkívüli volt és marad. Sokat utaztam régebben, külföldön töltött éveink alatt. Valamit sokáig kell kívánni, megálmodni, hogy varázsa teljes legyen. Aztán pedig folytatni az álmodozást az emlékek képeivel, továbbkölteni a látottakat, elraktározni és néha elővenni őket, vigyázva, hogy el ne használódjanak a gyakori forgatástól... 

múljék...

múljék el tőlem a keserű pohár... 2011... mindjárt itt az új év: 2012: világvégés jóslatokkal, dimenzióváltás igéretével, új korszakba lépéssel ... bár nem hiszek az egyik napról a másikra történő változásokban. Jön napra nap, új év válik tavalyra... mi korszakolunk csak, és a változások fokozatosak. Persze vannak, és jó, ha jó irányban. A világ rossz felé megy, de mi azért mehetnénk jó irányba is? Nehéz feladvány, mert hogy a világban vagyunk, mi csináljuk ráadásul "a világot", ha nem is azonos súllyal és felelősséggel... Nekem elegem van ebből az évből, a világból, de magamból is...a 2011-es magamból, ami elég deprimált volt... a többi évhez képest. Ezzel most szembenézek (ez elkerülhetetlen, ajánlom mindenkinek is) -és megpróbálok kilábalni, akármi is van/lesz körülöttem... Az én vezérem is vezéreljen bensőmből....

(belelapozok a napi blogomba. http.lineas.freeblog.hu ...a freeblog összeomlásáig naponta irtam bele posztjaimat......lám, az is összeomlott, s azóta valami látszatéletet él... én meg kiléptem a blogom napi igájából, egyelőre csak egy másik címre azon belül: http://lineas2.freeblog.hu ...decembertől, de lehet, hogy egész máshova kellene költözni... blogon is, meg, főleg, a valóságban is. Nem lehet mégse újat úgy kezdeni, hogy az ember ne járja végig a régit. Még meditálás előtt is ki kell üríteni a fejet, takarítás előtt, kidobni a felesleget, valaki, már rég mondta nekem, ahhoz hogy átlépjünk egy küszöböt, végig kell menni az odáig vezető úton...

nem volt "vidám" évem - bár lányom 1 éve ezt kívánta - a szokásosan "boldog" mellé... (a boldogsággal kapcsolatban meg mindig is szkeptikus voltam.

de azt hiszem az általános tónusom mégis a szomorúság, az egyedüllét határozza meg, lányom nyáron letette Szegeden a doktori szigorlatát, PHD tanulmányai is lezárultak, ezentúl nincs sok oka Szegedre (s pláne onnan) Makóra "le"jönni, nekem kell(ene) föl, Pestre (Budára)... Bár idén több vidéki eseménye is volt, amin én is részt vettem, Makón felolvasóestje a könyvtárban, "Medáliák" dijkiosztó, Szegeden: Sofi ösztöndijasok jubileumán a legjobb ösztöndijasok közt előad, "új komolyság"konferencián is, Grand Cafe felolvasóesten versei, Millenium kávéházban felolvasó (Szegedeffect antológia bemutatóval), néha Pesten is meghallgattam PIM novellakonferencián... A Bartók rádióban hallhatom, rendszeresen, kritikáit olvasta fel, interjúkat csinál, de már szerkeszti is az Irodalmi újságot. Meg olvashatom a publikációit, különösképp sok verse jelent meg , sok helyen, nagyon erős visszhanggal...... meg tanulmányai is, rangos , tudományos folyóiratokban. (az MTA konferenciáján is tartott előadást - azon nem voltam ott, persze...)

Most érzem a hátrányát annak, hogy 41 évesen (majdnem hogy nagymamakorban) lettem anya... nem is kiskorában, mert akkor még fiatal is voltam viszonylag... most viszont öreg lettem, nem csak hozzá... azt hiszem, ez a főbajom, ami most előugrott nagyon élesen, ugrásszerűen...

és különböző (testi-lelki) figyelmeztetőkkel, amik épphogy az idő múlásával járnak: romlik a szemem, kopnak az izületeim, fáj a lábam, néha korlátoz s a mozgásban, fogorvoshoz kellene menni, kardiológushoz -újra összevisszakalimpál a szivem, rossz ötlet volt 20 év után újra kezdeni a kávézást) .... a ráncaim mármár teljesen elboritanak, s barázdákká mélyülnek... "romlásnak indult hajdan erős...")

Azt hiszem, nem csak évszakhoz kötődve (inkább életszakhoz)...az életem őszébe sőt telébe érkezhetett, azt érzem... s lehet, hogy valamit kihagytam, korábban, azért fogadom el ilyen nehezen? (pedig fiatalon, hogy elitéltem azokat, akik nem tudtak "megöregedni" szépen. Tulajdonképpen én tudok, mert nem a tudatom csinálja, csak... Túl sokáig voltam túl fiatal , koromhoz képest... (tanárként diákokkal összetévesztett), aztán lányom nagymamakorú anyja, most meg,,, már számolni se tudom a ráncaimat, és nagyon nem tetszenek...)

50 éves érettségi találkozónkon egyre több a hiányzó (a találkozó óta is)... bár jó érzés volt látni, hogy több lett bennünk a szelíd és megértő szeretet... (már látjuk, hogy az élet nem fáklyásmenet.., senkinek se)... találkoztam az általános iskolai osztálytársakkal, és az egyetemi csoporttársakkal is....

Meghalt Ranschburg Jenő (egy jó emberrel kevesebb), a szentesi Bácskai Miska bácsi, Liz Taylor, mosolya árnyéka), Makovecz (Makó újjá(sz)építője, még fürdőcsodapalotája átadása előtt)

Kemény telünk volt - csinálhattam szép , havas téli fotókat... gyönyörű , virágos tavaszunk... is... sőt, még az őszi táj is okozott örömöt, élményt (a fotózása is, bár az csak másodlagosan - de hogy megmaradjon az élményből valami...) egyre fontosabb tevékenységem is lett a fotózás, Herve kiállitása Szépművészetiben, Andre Kertesz a Nemzeti Múzeumban nagyon inspiráló élmény volt...

színházi... az Esőember Makón, és a Vörös oroszlán Venczel Verával a Vigben, egy próbaszínpadon, a premier, csodával határos körülmények között....

kabbala előadás az Alexandra könyvesházban , Yehuda Berggel és Steiner Kristóffal (ki később felteszi az oldalukra a beszámolómat), aztán oda járogatunk fel lányommal kávézni-teázni-beszélgetni, gyönyörű, felemelő környezet, a könyvek tetején a díszes ornamentikájú, falfreskós kávéház...

Hundertwasser a Reökben,


kettős szivárvány az ablakomból kinézve...


máris csak a szépre emlékezem, lám csak...

Boldog új évet! Vidámat... :) (nehéz lesz , de akkor is!)
:) :) :) :) :) :) :) :) :) :) :) :) :) :) :) :) :) :) :) :) :) :) :) stb....

Évre év

Tavaly ilyenkor akkora hó volt, hogy nem tudtunk lecsúszkálni a szerpentinen az állatorvoshoz. Néhány nap múlva kijött terepjáróval, injekció, kényeztetés stb., meggyógyult a macs, és hízott vagy másfél kilót. (Én többet.) Február elején beteg lettem, ez is eltartott vagy három hétig, ezalatt elolvadt a hó, el lehetett kezdeni a kerti munkákat. Még jó, hogy annyi hó esett, jól átáztatta a földet, a nedvessége kitartott május közepéig, kezdett teremni a cseresznye meg a málna, kevés zöldborsó, kikelt az új-zélandi spenót, a cukkinipalánták szépen nőttek, lett is rajtuk termés, de nem sok, mert idő közben beköszöntött a szárazság, én meg nem locsoltam. Nem engedhetjük meg magunknak. A virágok kaptak valamennyit, szépek is voltak október végéig. Nyáron egy hetet Rómában töltöttünk, onnan betegen jöttem haza, több mint egy hónapig szedtem gyógyszert, jártam kezelésre, mire megérett a dió, én is jobban lettem. A szőlő meghálálta a napos száraz időt, a gyökerei elég mélyen vannak ahhoz, hogy ne szenvedjenek a vízhiány miatt. A szüret vagy mi, meghozta a házba a jobb kedvet, az őszi családi ünnepekre egészen felvidultunk. Kitartott Karácsonyig. Ha nem olvasnánk újságot, még vidámabbak lennénk. Azt mondom, jövőre jobb lesz, a ház ura rákontrázik, hogy a jövő év biztosan jobb lesz, mint az utána következő. Az idő meg rohan. Itt hagy bennünket.

Impresszió

Az emlékezés kedves feladat. Maguk az emlékek ... nos, azok már nem feltétlenül.

2011 - ben bennem volt a mehetnék. Januárban elkötöztettem a blogom a blogspotra, júliusban tárhely problémák miatt megint. Július végén aztán a család is új helyre költözött, ezért aztán a nyárból jobbára dobozemlékeim vannak.

Szerettem volna felmondani már idén nyáron, de nem alakultak úgy a dolgok. Ősszel aztán megpályáztam egy állást, de sajna egy pont miatt lemaradtam a további megmérettetés lehetőségéről. Ez nem szépítette meg az elmúlni készülő évet, még akkor sem, ha tulajdonképpen valóban nem lenne nekem való napi nyolc órában ülni egy irodában és törvényeket meg rendeleteket fordítani.

Továbbra is tanítok tehát, ami rendkívül szórakoztató és rendkívül nehéz feladat is tud lenni egyszerre, és amitől, bár kedvelem, kezd elmenni a kedvem. Talán a következő évben lesz arra lehetőség, hogy mást (is) csináljak.

Ebben az évben elkerültek minket az új nyavalyák, nem volt gipszelés nyáron, a derekam is egészen jól bírta, sőt mintha a gyerekek sem lettek volna betegek. Persze valami futó vírus, ez-az, biztosan volt, de nem maradt róla emlék. Akkor az, mintha nem is lett volna.

Érdekes egyébként az emlékezés. Az én emlékezetemre különösen igaz, hogy nem egynemű. Hol csak a szín elmosódott foltja látszik, a bánat sötétje, a boldogság fehére, a vágyakozás izzó vöröse, hol meg a legapróbb részletig élesen egy óra állóképe, egy mosoly kimerevített pillanata, egy kéz mozdulata valami kivehetetlen háttér előtt, egy metsző pillantás gyűlölettől csillogó éle.

Ebből a szempontból 2011 nagy impressziója világosabb, mint a 2010-es festmény . Több a fehér, több a vörös. Van békés zöld, és végtelen kék is jócskán. Meg a sarkokban a sötét. De az minden képen van.

Egy év attól is jó, azt hiszem, ha pozitív a mérlege. Ha többször tehettük azt, amiben kedvünket leltük, mint ahányszor a kényszer utasított minket. Ha többször szerettünk, mint ahányszor nem. Ha tettünk valamit, amitől valakinek jobb lett az élete. Ha létre tudtunk hozni valamit a világban, ami pluszt jelentett.

Ha közgazdasági értelemben nézem, az én 2011-es évem nagyon aprócska profitot termelt a világnak. Nagy eredményeket nem tudok felmutatni. Nem állítottam meg a környezetszennyezést, nem vívtam ki a sajtó szabadságát, de, de talán többször tanítottam kedvvel, mint sem, szerettem, öleltem, igyekeztem távol tartani a bánatot és a kétséget a barátaim és a családtagjaim életéből. És szerettem a macskánkat, ami az ő esetében mindenképpen dupla súllyal esik a latba. (Éppen a karácsonyfát szedi atomjaira. Játékosan persze.)

2011-ben azt szerettem, hogy a sok munka mellé jutott idő a hobbikra is. Fotóztam, írtam a saját blogjaimba, írtam néha ide is, decembertől pedig egy másik közös blogba is. Varrtam, megnéztem rengeteg filmet, és visszaszoktam a kicsit fegyelmezettebb olvasásra a könyves körünk miatt. Jártam jógázni, amire decemberben ugyan nem volt se időm már, se pénzem, de amihez visszatérek januárban legkésőbb, legfeljebb az itthoni szőnyegen.

Jó év volt 2011, még ha rossz év volt is.

„Rohan az időőő, elmúlik az ősz, évek múlnak el… ”

Tavalyi leltáromat átnézve azt látom, hogy sok áthúzódó tétel nem maradt. A 2010-ben elsinkófált bruttó 100 000 Ft, nettó 50 mínuszt jelent, ez már nem jön vissza, de csak legyintek rá. Az állásom, melyet korábban távmunkában végeztem, ugyancsak ugrott. A fizetéssel együtt. Spongyát rá!
2011-ben tehát igazán nyugger lettem, olyannyira, hogy szeptembertől ingyen utazgathatok, ha kedvem szottyan rá. (Egyre kevésbé szotyog.)
2011-ből csak néhány nap van hátra, és ha Isten is úgy akarja, ez az év kórház nélkül telik el.
Azt nem állítom, hogy egészségem beállt volna a marék gyógyszer által egy szintre, mert mintha fogyna a levegőm. (Meglehet, hogy csak visszahíztam – amit nem kellett volna.)
2011-ben tehát volt alkalmam elmélyülni, összegezni, számolni minden eshetőséggel.
Ám élnem kell, mert feladat bőven akad a hat unokával (a jövő év első felében még további kettő várható).
Idén befejeztem életem történetének elbeszélését. Elég sok virtuális ívet megtöltöttek visszaemlékezéseim, pedig abbahagytam annál az évnél, melytől kezdve úgyszólván naponta posztot írok. Ha tehát úgy tetszik, mégsem fejeztem be beszámolómat életemről, mert hiszen még tart. Folyamatosan élem, s folyamatosan gyártom a posztokat.
Meglehetős rendszerességgel fotózom is. Egyik szomszédunk megjegyezte, hogy készülő képeim úgy hatnak rá, mint egy napló. Ami környezi hétköznapjaimat, az megjelenik képen is a blogon kívül. Olykor keresztbeutalással élek. A képek témái megjelennek a posztokban, a posztok meg megemlékeznek a készült fotókról. Legtöbb képemnek címet is adok, mert a cím ráerősít a kép tartalmára és viszont.
Idén is megoldottuk az együtt nyaralás lehetőségét. (Már kezd kibontakozni a jövő évi „klántalálkozó” helye, időpontja. Azért még sokismeretlenes feladatként mered ránk a közös nyaralás mint olyan.)
2011-ben legkisebb lányunk, aki tőlünk északra lakott, változtatott, és tőlünk délre költözött, ha lehet, még messzebbre. Reményem szerint jövőre újból esküvő lesz, az ő esküvője. Így mind a négy kirepült gyermekem házas lenne.
Hétköznapjaim ritmusa tehát kialakult, és meglehetős egyformasággal telik. Ez az egyformaság mintha a végtelenséget is biztosítaná. Amíg ugyanazokat a programokat zavarom le naponta, addig ugyanolyan „formában kell maradnom”. Tudom, hogy ez csupán csalóka látszat, és bármikor vége lehet, elég hogy elbotoljak egy fűszálban.
Aki korombeli, egyet fog velem érteni abban, hogy alighogy reggel van, már este lesz, alighogy vásároltam, újra mennem kell, alighogy eltelt újév napja, már újra szilveszter kopogtat. Labuntur anni!
Azt szoktam mondani: gyerekek, így mennek az évek: tak-tak-tak-tak… Mígnem csakugyan három pont jön -tak nélkül.
És addig?
Addig folyvást küszködni kell. A fiatalok betegsége, terhessége, újabb és újabb költözködéseik, megannyi problémát vetnek fel. Az unokák gondozásába is be kell szállni lehetőségeink szerint. Tehát munkafeladat van, csak győzzük erővel.
Azzal zárom e sorokat, amit egyik haverom emleget folyvást:
Mindnyájan Isten kezében vagyunk!

2011.

Ki gondolta volna, én biztosan nem.
Munkaügyes kolléganő rábeszélésére a szerződésemet március 31-ig hosszabítottuk meg, mondván, abba belefér a szokásos soproni kezelés idejére a betegszabadság is, miért dobnám ki azt a kis (többlet)jövedelmet? És ettől kezdve vette kezdetét az év, melyben annyi minden történt. De sorba szeretném venni, mi is az az annyi minden.
Rögtön az év első napjaiban a tesómmal elmentünk Sopronba egy hétre, üdülni. Ám az első napon olyan kacifántosan tört el a karom, hogy a helyi kórház sebészetén lettem visszajáró vendég.
Jaj, de feledékeny vagyok. Elsején meglepetés ért, egy üveg pezsgő kiséretében és egy sétára szóló invitálással. Kizárólag baráti alapon. És olyan gyönyörűséges jégcsipkékkel a Stefánián, amiről nem volt emlékképem korábbról.
3-án elmentünk Sopronba, ahol rögtön beadtam a szanatóriumba a beutalómat, hogy 25-én megyek rehabilitálódni. Be is soroltak. Másnap már az előző esti gipszet le, megtűzdeltek, és mehettem szépen a szabadságot élvezni az új, még nem végleges gipszben. Amit majd otthon, a helyi sebészeten föltesznek, s mert február közepén még - újra - (ugye, a Szanatóriumban) úgyis helyben leszek, majd Sopronban leszednek és aki belenyomkodta, ki is szedi a tűket. Bocsánat, hogy ezt ilyen hosszan, de ez az év eleje legnagyobb élménye volt.
A munkahelyem megvárt, s miközben a nagy lelkesedéstől alig vártam, hogy március vége is legyen, egyre többször folytattuk a természetesen kizárólag baráti beszélgetéseket.
Nem volt nehéz, közel 50 éve ismerjük egymást, igaz, sokáig nem találkoztunk. Vannak-e véletlenek? A nagyobbik lányom egyetlen gyerekkori barátnőjének anyja és az én Első Szerelmem unokatestvérek, bár nem találkoznak mostanában, hogy mindenkinek megvan a felnőtt élete. (Mégis, egyszer hallottam hírét, milyen klassz pasi lett - amin nem csodálkoztam, csak örültem ennek a ténynek.)
A szokásos utazási terveim között még az előző évben lekötött utak szerepeltek, melyekre egyedül jelentkeztem. Februárban azt kérdi: mennyit ér meg nekem egy BeNeLux körút? Amikor eljutott a programban odáig, Brugge, már tudtam, megyek vele. Baráti alapon, természetesen.
Amit akkor még nem láttam, sőt nem is gondoltam. A szokásos szezonkezdő Annabellás programnál elvárták volna tőlem, hogy egyágyas felárat is fizessek - na, akkor rajtam volt a kérdés sora: eljönne-e velem? És szervezte a közös programjainkat, a hátam mögött, meglepetésnek, gyakorlatilag úgy, ahogyan nem mertem kérni. Pl, hogy menjünk Dunaföldvár felől, ne az autópályán. És a rododenronokat megnézni Kámba, közben a testvéréékért is benéztünk. És most jön, amitől ez az év nagyon mássá lett, amiért azóta is azt érzem: élek.

Ahogy halad az autó a zalai tájakon, mellettem és mögöttem Ő a rokonokkal, érzem: ITTHON VAGYOK. A tájban, velük, közöttük.

És azóta gyakorlatilag folyamatosan vagyunk együtt. Hol itt, hol ott. Kihasználva, hogy a túlkorosok ingyesen utazhatnak, van nap, hogy hajnalban elszalad dolgozni, de estére ismét együtt vagyunk. Most attól érek rá ennyire blogolni, hogy kivételesen a nagylányomékkal (aki a lányát vitte Gödöllőre, mert ő meg ott tanul) tegnap felszaladt ügyintézni, hogy ma korán kezdhessen s mielőbb jöhessen haza.

Ebben az évben is készült egy csomó fénykép, családi és társasutazási egyaránt. Akinek van türelme belenézni, nyomon követheti, hogyan alakult át az életem, az életünk. (www.picasaweb.google.com/stali0812) Az én életem mindössze előkerült. A blogról nem mondtam le, de talán ez az egyetlen súrlódási pont - sokat ülök a gép előtt. Igaz. Most megyek, hamut szórok a fejemre, kimegyek a piacra és várom haza Éndrágámat. Ne tessék aggódni, viszek magammal gépet. A piacra is. :-)

Változások éve

Ebben az évben felnőttek a gyerekeim.
No, nemcsak életkort tekintve, hanem az iskolai tanulmányokat figyelembe véve.
A lányom befejezte az egyetemet, ő húsz évet töltött iskolapadban.
A fiam sikeresen letette a tűzoltó kiképzéshez kapcsolódó vizsgát, ő tizenhárom és fél évet töltött tanulással. Ha ehhez hozzászámítjuk még az én tizenhat és fél évnyi iskolában töltött időmet, akkor elmondhatom, hogy ötven évet töltöttem el a magyar iskolarendszerrel szoros kapcsolatban.
Szóval, hosszú idő óta ez volt az első olyan év, amikor nem érintett a szeptember elsejei iskolakezdés.
A nagyobbik gyerekem már évek óta ismét Szegeden él, a kisebbik az idén költözött el tőlem.

Szokom még, hogy gyerekeim önállóan élnek, igyekszem nem mindennap telefonálni nekik, hogy ettek-e rendesen, minden rendben van-e körülöttük, vagy csak hogy halljam a hangjukat.

Az év második fele azzal telt el, hogy eladtam az édesanyám lakását Szegeden és vásároltunk egyet Óbudán neki, azt felújítottuk, ahogy illik, villanyvezeték, vízvezeték csere, burkolás, festés, mázolás, fürdőszoba teljes felújítás, parketta csiszolás, redőny csere, javítás, szegedi lakás kiürítése, költözéshez összepakolás, költözés, kipakolás.
Mivel az anyukám 87 éves, ezért mindezt egyedül intéztem, illetőleg ügyintézős segítéséget életem párja nyújtott, a szegedi lakáseladásnál és ottani kiürítésnél pedig a lányom. Mindezek mellett dolgoztam.
Az események három helyszínen, egymástól 170-180 kilométer távolságban történetek.
Csoda, hogy nem volt semmire időm az utóbbi öt hónapban?

El is fáradtam nagyon, ma az utolsó dobozokat is kibontottuk de még mindig nincs igazán minden a helyén.
De az anyukám már itt lakik a szomszéd utcában és naponta akár többször is átsétálhatok hozzá.

Ősszel felmerült egy új munkahely esélye, ebben kérdésben jelenleg még várakozó állásponton vagyok, illetőleg beadtam a pályázatot és várom az elbírálást.
Ha sikerül, akkor tavasztól megint megváltozik az életem.

Leszek én az első

Amikor ezt a bejegyzést elkezdem írni, december 27. van, este 9 óra elmúlt és én a munkahelyemen ülök. Ez a tény nagyjából le is írja az évemet: sok munkával telt. Hozzáteszem, hogy egészen jól érzem magam a késői órához képest, és azt figyelembe véve, hogy reggel fél 8-kor már benn voltam – ez szintén az egész évre jellemző dolog, a munkámat szeretem és jól érzem magam benne.
Természetesen nem általános, hogy én este 9-kor még itt üljek, sőt, életemben először fordul elő, hogy ilyen sokáig dolgozzak az irodában (otthon persze máskor is előfordult már), és ez a mai nap sem arról szól, hogy folyamatosan ezer %-kal figyelni kell. Sokszor vannak olyan rövidebb időszakok (mint ez a pár perc is, amikor írom a bejegyzést), amikor ráérek mással foglalkozni. Lenne persze mit csinálni, de azok a munkák nem sürgősek, és most már azért elég fáradt vagyok ahhoz, hogy ne foglalkozzak velük. Nem ezért kell benn lennem, az év végi zárás az, amit benn tart, most épp arra várok, hogy a jelentés összeállítójának milyen kérdése lesz, amit én tudok megválaszolni.
A 2011-es év tehát elsősorban a munkáról szólt, arról a munkáról, amit 2010 novemberében kezdtem, és akkor még nem hittem volna, hogy ennyire bejön majd. Szerencsém (is) volt, szeretem a munkámat és úgy tűnik, hogy meg is vannak velem elégedve, és ennek a főnököm hangot is ad, ha már másképp nem tudja kifejezni az elégedettségét (közszféra, jó szónál többre ne nagyon számítsunk).
A munkán kívül a család töltötte ki ezt az évet. Május-júniusban a ház szigetelésével voltunk elfoglalva, amit szépen be is fejeztünk, és most már úgy néz ki a házunk, ahogy azt megálmodtuk. Augusztusban Galyatetőn nyaraltunk, ahol megtartottuk a nagyobbik fiam 6. születésnapját, és nagyon jól éreztük magunkat. Szeptemberben a kicsi is elkezdte az óvodát, ugyanabba a csoportba járnak mindketten, így a beszoktatással nem nagyon kellett foglalkozni, a nagy azóta is odafigyel a kicsire, segít neki, pátyolgatja, ha épp arra lenne szükség. Egy-két év múlva már a kicsi fogja majd megvédeni a nagyot, ha arra kerül a sor, mert ahogy elnézem őket, a nagy az érzékenyebb, a kicsi talán az életre valóbb.
Visszagondolva erre az évre, egy igazán rossz emlék ugrik be: márciusban feltörték az autónkat, elvitték a sport táskát benne a fényképezőgéppel, a GPS-sel, és sajnos a férjem táskáját is vitték az összes iratával. Nagyjából 200 ezer Ft-unkba került az iratok, kulcsok pótlása, a többi anyagi kárt nem számoltuk. Természetesen a rendőrségtől azóta sincs hírünk még az ügy lezárásáról sem.
Összességében ez az év egyáltalán nem volt rossz, és szerencsére elmondhatom, hogy a tavalyi beszámolómban emlegetett súlyos anyagi problémákat idén nem éreztük, sikerült helyreráznunk az egyenlegünket, ami elég sokáig negatív volt. Ebben szerepet játszott az én fizetésem, és persze az is, hogy megszabadultunk egy hiteltől.
Nem tudom, mennyire nézhetek a optimistán a következő év elé, de az utóbbi időben bejött a pozitív gondolkodás, tehát igyekszem ezt az irányt folytatni.
Kívánok minden kedves blog-írónak és –olvasónak eredményekben gazdag, boldog új évet, és főleg jó egészséget!