„Rohan az időőő, elmúlik az ősz, évek múlnak el… ”

Tavalyi leltáromat átnézve azt látom, hogy sok áthúzódó tétel nem maradt. A 2010-ben elsinkófált bruttó 100 000 Ft, nettó 50 mínuszt jelent, ez már nem jön vissza, de csak legyintek rá. Az állásom, melyet korábban távmunkában végeztem, ugyancsak ugrott. A fizetéssel együtt. Spongyát rá!
2011-ben tehát igazán nyugger lettem, olyannyira, hogy szeptembertől ingyen utazgathatok, ha kedvem szottyan rá. (Egyre kevésbé szotyog.)
2011-ből csak néhány nap van hátra, és ha Isten is úgy akarja, ez az év kórház nélkül telik el.
Azt nem állítom, hogy egészségem beállt volna a marék gyógyszer által egy szintre, mert mintha fogyna a levegőm. (Meglehet, hogy csak visszahíztam – amit nem kellett volna.)
2011-ben tehát volt alkalmam elmélyülni, összegezni, számolni minden eshetőséggel.
Ám élnem kell, mert feladat bőven akad a hat unokával (a jövő év első felében még további kettő várható).
Idén befejeztem életem történetének elbeszélését. Elég sok virtuális ívet megtöltöttek visszaemlékezéseim, pedig abbahagytam annál az évnél, melytől kezdve úgyszólván naponta posztot írok. Ha tehát úgy tetszik, mégsem fejeztem be beszámolómat életemről, mert hiszen még tart. Folyamatosan élem, s folyamatosan gyártom a posztokat.
Meglehetős rendszerességgel fotózom is. Egyik szomszédunk megjegyezte, hogy készülő képeim úgy hatnak rá, mint egy napló. Ami környezi hétköznapjaimat, az megjelenik képen is a blogon kívül. Olykor keresztbeutalással élek. A képek témái megjelennek a posztokban, a posztok meg megemlékeznek a készült fotókról. Legtöbb képemnek címet is adok, mert a cím ráerősít a kép tartalmára és viszont.
Idén is megoldottuk az együtt nyaralás lehetőségét. (Már kezd kibontakozni a jövő évi „klántalálkozó” helye, időpontja. Azért még sokismeretlenes feladatként mered ránk a közös nyaralás mint olyan.)
2011-ben legkisebb lányunk, aki tőlünk északra lakott, változtatott, és tőlünk délre költözött, ha lehet, még messzebbre. Reményem szerint jövőre újból esküvő lesz, az ő esküvője. Így mind a négy kirepült gyermekem házas lenne.
Hétköznapjaim ritmusa tehát kialakult, és meglehetős egyformasággal telik. Ez az egyformaság mintha a végtelenséget is biztosítaná. Amíg ugyanazokat a programokat zavarom le naponta, addig ugyanolyan „formában kell maradnom”. Tudom, hogy ez csupán csalóka látszat, és bármikor vége lehet, elég hogy elbotoljak egy fűszálban.
Aki korombeli, egyet fog velem érteni abban, hogy alighogy reggel van, már este lesz, alighogy vásároltam, újra mennem kell, alighogy eltelt újév napja, már újra szilveszter kopogtat. Labuntur anni!
Azt szoktam mondani: gyerekek, így mennek az évek: tak-tak-tak-tak… Mígnem csakugyan három pont jön -tak nélkül.
És addig?
Addig folyvást küszködni kell. A fiatalok betegsége, terhessége, újabb és újabb költözködéseik, megannyi problémát vetnek fel. Az unokák gondozásába is be kell szállni lehetőségeink szerint. Tehát munkafeladat van, csak győzzük erővel.
Azzal zárom e sorokat, amit egyik haverom emleget folyvást:
Mindnyájan Isten kezében vagyunk!