Holtomiglan-holtodiglan

Nem, nem volt ez klasszikus, nem volt ez házasság, de az első volt, az igazi volt és titkos. Titkos, lángoló szerelem. Évekig tartott, aztán abbahagytuk, aztán házasságot kötöttem - mással, ő is mással élt házasságban, aztán fellángolt, megszelídült,  aztán úgy intéztük, hogy dolgoztunk közösen pár ügyön, munka kapcsán gyakran találkozzunk, hetente, kéthetente együtt ebédeltünk valahol, ahol össze tudtunk futni, aztán autóbalesetet szenvedett. Válságos volt az állapota. A titkárnőjével üzent nekem, menjek be hozzá a kórházba. Ott feküdt a kórházi ágyon lebegett az ébrenlét, az álom, a lét a nemlét határán, ott által az általam ismeretlen családja körében, senki nem ismert, én tudtam, hogy ki kicsoda, ők nem hiszem, hogy tudták ki vagyok , egyik kezével az én kezemet fogta, másik kezével a felesége kezét. Mi meg szorítottuk és nem engedtük, hogy átcsusszanjon azon a határon, hogy elmenjen...

Aztán elvált,  aztán én is elváltam, de a válásomkor megismertem a férjem beadványában a ő keze munkáját... - nem örültem neki, de nem szóltam.
Nem szóltunk.  Ezzel eltelt vagy 18 év... a telefonszáma ott volt  minden új telefonomban, de nem hívtam. Ő se.
Aztán tavaly nyár  végén augusztusban egyszer vele álmodtam, Intenzíven, valósághűen, beszélgettünk aztán elköszönt, hogy megy, várják.
Reggel még eszemben volt, hogy felhívom. de mint minden ilyen terv, csak elodázásra került, aztán nekem is bajom volt, magammal voltam elfoglalva. Elmaradt.
Októberben  egy facebook oldalon láttam megosztva a fia augusztus végi közleményét, hogy édesapja váratlanul meghalt, és csak egy szál virággal emlékezzen mindenki rá a temetésén- ami augusztus végén  ekkor és ekkor lesz.

Mégse ment el búcsú nélkül. De most már örökre úgy marad, hogy nem beszéltünk.

Amíg ifjak vagyunk ez a holtomiglan-holtodiglan olyan messzi, megfoghatatlan ködös távlatokban lebegő valami. Aztán egyszer csak arra ébredünk, hogy  már nincs is olyan messze, már meg is történt- és hogy erre sem voltunk felkészülve. Pedig most már kéne. Legalább felkészülni, mert ha nem, akkor is itt lesz...

A fia - akivel egyébként nem ismerjük egymást- pár hónapja egy közös szakmai facebook csoportban  rám üzent, hogy  adjam már meg az elérhetőségemet, mert beszélnünk kellene.
Megadtam.
Még nem keresett.
Nem tudom mi lehet az, amiről ismeretlenül beszélni szeretne velem.

Egyszer egy királyfi

A mi alsós iskolánkban az volt a szokás, hogy a tanév végén, egy gálaműsor keretében, a kerületi kultúrház igazi színpadán mindegyik osztály bemutatott valami műsorszámot. Elsős lehettem, amikor először láttam ilyet, és évvesztes lévén, ez azt jelentette, hogy azon a nyáron már a nyolcadik évemet töltöttem be. A legjobb kor arra, hogy az ember szíve lángra lobbanjon. Így is történt.

A harmadikosok az Egyszer egy királyfi-t adták elő, aki trallala mitgondoltmagában... A királyfi teljesen meghódított engem: magas volt, jóképű és gyönyörűen énekelt! Nagyon jól állt neki, hogy királyfi volt :)
Több se kellett, hogy egyből beleszeressek T-be, a királyfiba. Ó, ha...., ha egyszer észrevenne! De nem sok esélyem volt rá apró elsősként, még az osztályaink se ugyanazon az emeleten voltak. Később, ősszel, amikor szünetekben néha láttam az iskolaudvaron, hiába, hogy rajta is a szürke ing, sötétkék nadrág egyenruha volt, én mindig a királyfit láttam benne.
Aztán iskolát váltottunk, előbb ő, azután én, és már nem láttam többet, nem is hallottam róla. Az az első, szép lobogás azonban megmaradt bennem.

Eltelt majdnem egy negyedszázad, amikor egyik szeptemberben, az első hittanórán, beiratkozáskor, egy jóképű, magas férfi vezet kézenfogva egy kislányt. Egyből ráismertem, igen, ő az, a királyfi! Nem, ez nem lehet igaz... De már mondja is nevetve, örömmel:
- Jaj de jó! Te fogod tanítani őket? Együtt jártunk iskolába... Emlékszel? Megismersz?
- Én ne ismernélek meg!? A királyfit...???

A gyerek csak nézett. Annyira rossz nem lehet majd itt maradni, ha apa és ez a néni nevetnek, örülnek egymásnak. Jé, apa még meg is öleli, meg is puszilja!

Aztán, persze, megismerkedtem a feleségével is, hiszen többnyire ő hozta-vitte a gyereket, majd két év múlva már a kisebbiket is. A gyerekek már régen felnőttek, de máig tartó családi jóbarátságban vagyunk.

Történt egyszer, hogy állok az Astoriánál a buszmegállóban és a beálló busz - ami nem az enyém volt - diszkréten dudál egyet. Abban a zsivajban nem is fordítottam rá különösebb figyelmet, de újra hallom a rövid hangot. Valahogy olyan érzésem támadt, mintha ez kifejezetten nekem szólna. Fölnézek, és mit látok: T., a királyfi ül a vezetőfülkében! Mosolyog (pontosan dekódolja az elképedésemet), int, és már csukja is az ajtókat, indul tovább. Én meg csak állok ott, és barátkozom a gondolattal, hogy milyen egy királyfi a fehér ló helyett a 8-as buszon. Tudtam, persze, hogy tudtam, de hogy igazán..., azt azért még föl kell dolgozni. Egy csöppet, mintha büszke is lennék rá :)
Máskor, reggel hétkor, munkába menet, átszállásra várva egy másik megállóban, másik járatról hangzik föl a dudaszó finom köszöntése. Intünk egymásnak, és a busz megy tovább.

Majd, egyszer, örömmel tapasztalom, hogy átkerült a mi hegyi járatunkra. Ha néha kifogtam azt a buszt, amit ő vezetett, még beszélgetni is jutott időnk, mert legtöbbször a végállomásig mentem. Hogy miről is beszélgettünk? Például arról, hogy melyikünknek mennyi van még a nyugdíjig :)

Talán két éve, Újév reggelén, messze környéken az egyetlen mozgó emberként szállok föl a befutó, teljesen üres buszra. Bambulok, ahogy csak Újév hajnalán képes kinézni az ember a fejéből. "Szia, te vagy? Végre ember! Boldog új évet kívánok!" - hallatszik lelkesen a hangszóróból. Persze, előremegyek, örülünk egymásnak.  Most is a végállomásig megyek, időm is van még, beszélgetünk. Majd neki indulnia kell vissza, a városba. Üresen megy most is. Csöndes, téli reggel van, nem akarja a dudaszóval fölverni, a lámpa hunyorgatásával köszön. Én intek, és még megvárom, ahogy a busz elkanyarodik a városba levezető útra.

A nagy szerelmek olykor így simulnak bele az életünkbe.

"Szerelöm, szerelöm, átkozott gyötrelöm"...

    Ági előző bejegyzée sok gondolatot felvet, azon kívül, hogy visszarepít boldogult szegedi diákkoromba. Nem is tudom, hol kezdjem, hát csak halogatom napok óta, gyűjtöm az ihletet.

   Az biztos, hogy a Móra tanulójában, többnyire éjszakai nagy dumáink egyik fő témája a szerelem volt. Mondhatni, az élet küszöbén álltunk és nem tudtuk, mi vár ránk (szerencsére?). Talán elképzelni is nehéz volt.

   A hatvanas évek végén a szabadság, mely később szinte egy generáció alatt valóságos szabadosságba ment át, fényévekre volt a maitól. Voltak flörtjeink, szerelmeink, melyek romantikus sétákban, egy-egy moziban vagy diákbuliban merültek ki és ritkán lépték túl egy lázas csókolózás határait. Még a szovjetúnióbeli másfél év alatt sem, legalábbis részemről, pedig kikerültünk minden szülői vagy tanári tekintet cenzúrájának hatásköréből. Huszonéveink elején jártunk.

   Azt hiszem, ha az "elbukásig" (ahogy ironikusan neveztük a szexuálissa "fajuló" kapcsolatot) többségünk nem ment el  -  bár akadt jónéhány kivétel is  -  annak oka elsősorban egy nem kívánt terhességtől való rettegés volt. Az ekképpen megzabolázott flörtök érzelmileg annál intenzívebbek voltak, melyekben nagy szerephez jutott a fantázia. Jóval később rájöttem, hogy inkább magába a szerelem érzésébe, mint tárgyába voltunk szerelmesek... Kerestük az igazit és eljátszottunk a gondolattal: vajon kire illene a szerep? Akkoriban biztosak voltunk benne, hogy létezik a fehér holló!

   Ami engem illet, jónéhányszor megtörtént velem, hogy az ún. villámként ható szerelem mintegy késleltetve csapott le rám. Az első találkozáskor a közeledés mindig a fiútól eredt, ami engem többnyire meglepett, s mitagadás, különösebben nem is vívta ki az érdeklődésemet. Langyos búcsúzás, a másnapi randevú megbeszélése, az igazak álmát elhozó éjszaka... S hogy milyen titokzatos biokémiai folyamatok mentek végbe bennem a néhány óra alatt, máig sem értem. Tény, hogy másnap lázasan, fülig szerelmesen, rózsaszín szemüveggel a szememen vártam az előző nap alig észrevett fiú látogatását! Több példát is említhetnék, de részletekbe nem bocsátkozhatok  -  nem is annyira az indiszkréció miatt, hanem inkább azért, mert regény lenne belőle!

   A moszkvai, leningrádi másfél év alatt sok alkalom adódott a "вечеринка" néven emlegetett bulikra. Engem és B. Mari nevű magyar szobatársamat nagyon vonzottak az egzotikus származasú partnerek; valahogy sokkal inkább, mint az oroszok, vagy netán a magyarok. Nekem az utóbbiakkal szemben az volt a fenntartásom, hogy szinte előre kiszámíthatók voltak a reakcióik, a szavaik, ami nem vonzott különösebben: kinek van kedve (unoka)testvérébe beleszeretni? Az "egzotikusok" viszont a felfedezések sorába tartoztak, akár az orosz tél, vagy a műemlékek... Ki tudja? Egy biztos, egyikünk se képzelte, hogy ezek az forró égövi flörtök messzebb is vezethetnének bennünket (B. Mari pl. egy Leningrádban megismert magyar mérnök felesége lett). Viszont kellemes emlékekként tovább élnek, annál is inkább, mert mindig kifogástalan modorban történtek. Nagy szerencsénk volt, de az is lehet, hogy más idők jártak akkoriban.
   Aztán jött a munkakezdés Szentesen. A második évben találkoztam Gilbert-rel és attól kezdve vége lett a felszínesen játékos flörtöknek: nem volt számukra hely az életemben, de szükség sem. Kettőnk együtt töltött 33 éve teljesen betöltötte, minden árnyalatával, ami természetesen nemcsak rózsaszín volt. Bizonyíték erre pl., hogy immár 13 éve lesz 3 hét múlva, hogy meghalt, s még most sem tudok mást elképzelni a helyén...


   

Van-e igazi?

„Annyira örülök, hogy itt vagy...” – mondtam álmomban A-nak, aki fiatal volt csakúgy, ahogy én is, mégis pontosan tudtam, hogy több évtized telt el utolsó találkozásunk óta. Valahol voltunk, talán munkahelyen, mellettünk sokan nyüzsögtek, de én boldog voltam, mert A. ott volt, beszélgettünk, miközben az emberek jártak-keltek körülöttünk. Aztán egyszerre csak felébredtem és lassan világossá vált, hogy A. nincs velem, sem ő, sem én nem vagyok fiatal, és egyébként is rettentően rég volt, amikor így együtt voltunk, beszélgettünk és én örülhettem annak, hogy velem van.

Valamikor régen A-val terveztem leélni az életemet. Szerettem őt és ő is szeretett engem, a környezetünkben, ismerőseink körében egyöntetű vélemény volt, hogy nagyon összeillő pár vagyunk. Mégis, így sok év távlatából azt kell mondanom, hogy egyikünk sem volt érett a házasságra annak ellenére, hogy már nem voltunk húszévesek, de szerintem fogalmunk sem volt, mennyire éretlenek vagyunk a közös életre. A gyűrű két hónapig fénylett az ujjunkon, de végül a házasságból nem lett semmi, azon pedig nincs értelme töprengeni, mi lett volna, ha... Ámbár itt a közös hasábokon egy épp aktuális „penzumot” teljesítve egyszer már kifejtettem, mintegy játékból végiggondolva, milyen életem/életünk lett volna, ha mégis összeházasodunk, de egyébként sosem szoktam töprengeni ezen.

A-t pár éve meglátogattam a munkahelyén. Február volt, tiszta, hideg téli délelőtt, én pedig csak álltam a kapunál, a csengőt nem mertem megnyomni, még hezitáltam, miközben a ház ajtajánál egy férfi, beöltözve téli dzsekibe, sapkába, valamit tevékenykedett. Odaköszöntem, jónapot kívánok, és már folytattam volna, hogy kit is keresek, de a férfi felnézett és azt kérdezte: Ági, te vagy? Harminckét évvel azelőtt találkoztunk utoljára.

Nem, nincs happy end, a találkozásnak nem lett folytatása és maga a találkozás is eléggé felkavaró volt számomra, de örültem, hogy megkerestem. Viszont mostanában néha megint vele álmodok, ráadásul a korosztályunkból, régi osztálytársaim közül egyre többen távoznak az élők sorából, szóval, gondolkodom egy újabb látogatáson. Ahogy néhai Irén néném mondta volt annak idején: „jó lenne, ha eljönnél, amíg még megvagyok.” Hát valahogy így: jó lenne, ha mennék, amíg még megvagyunk.

Ja, hogy nem az elmúlásról, hanem a szerelemről kell írni? Akkor még csak annyit, hogy bármilyen furcsa, engem az igazi nagy szerelem jóval később talált meg, majdnem negyvenévesen. Sajnos, abból sem lett happy end. Viszont az biztos, hogy ekkor, negyven körül értettem meg, hogy az igazi nem az volt, akihez annak idején hozzá akartam kötni az életemet – ami úgy önmagában véve is felvet több kérdést. Például hogy mindig teljes biztonsággal érzi-e az ember, hogy ki az igazi? Vagy  netán ez csak bizonyos idő elteltével derül ki róla, amikor az értelmet elhomályosító lángolás elmúltával már józanul vagyunk képesek megítélni? Egyáltalán van-e „igazi”?

Szerelmes levelek

  

Még középiskolás koromban kaptam egy levelet valakitől. Soha nem tudtam meg, ki  küldte a gimnázium címére és a nevemre a rossz helyesírással, szóbeli és írásbeli fogalmazásban nem túl járatos gyerekről tanúskodó levelet.

Az igazgató úr hozta be az osztályba. Kezében a kissé viseltes boríték, a feladó neve helyén ez állt: Ismeretlen ismerős. Mindenki kíváncsi volt, mi lehet a levélben. Becsületére legyen mondva az igazgató úrnak, nem bontotta föl a levelemet, de elvárta, hogy felolvassam az osztály előtt. A hátrafelé dőlő egyenetlen betűk írója megszólítás nélkül kezdte sorait így: "Kívánom, hogy levelem a legjobb egésségben talájjon".  A folytatás nem kapcsolódott sehogy sem ehhez a régimódi felütéshez.  Dicsérte a szép fogamat, a vidám nevetésemet, és írta, hogy nem tud aludni miattam, mert éjszaka is az ő eszében járok. Nem emlékszem rá, hívott-e valahová találkozóra, azt hiszem, nem. Bátortalan rajongása nemhogy tetszett volna, inkább megrémített, hiszen én semmit sem csináltam azért, hogy ő ne tudjon aludni. Az igazgató úr nem fűzött semmit a felolvasáshoz, szó nélkül kiment az osztályból.

Középiskolában, de leginkább az egyetemen voltak persze fiú barátaim, gyakran írtunk  egymásnak  a nyári szünetekben. Nemcsak otthon, a táborozások alatt is sokszor kaptam  tőlük levelet vágyakozásról, együtt töltött időkről, ígéretekről. Olvasmányokról, tervekről is volt szó nem egyszer.

Sajnálom, hogy egyet sem tartottam meg a fiatalkori levelezésből. Mindet elégettem, amikor férjhez mentem. Most bizonyára szórakoztatónak találnánk egy-egy bekezdést, persze, ha hajlandó lennék újra olvasni, netán közreadni.

Egyszer magam is írtam esengő levelet egy nagyon szép lány kérésére, akit elhagyott a barátja, és szerette volna visszaédesgetni magához. A lány fodrász volt, Verának hívták. Úgy érezte, nem tudna olyan meggyőző és logikus lenni, mint egy egyetemista, ezért kért engem, fogalmazzam meg, mit érez, milyen válaszúton áll éppen. Persze, nincs meg még a vázlata sem ennek a kérésre született szerelmes levélnek, de a körülményekre emlékszem, és  arra a komoly tépelődésre, amit be kellett vennem a levélbe. Verával azonosulva írom most tovább, mi jött szóba egy fodrász kislány életében Szegeden, a délvidéki városban, az ötvenes évek közepe felé.

Vera mellém ült a fodrászüzletben, amíg szárítottuk a hajamat, szinte sírva adta elő, hogy apukája ki akar vándorolni Izraelbe, és neki is mennie kell vele. Képzeljem el, hogy az öreg szíjakkal kötözi össze magát, úgy imádkozik. Egyre komorabb és szigorúbb, amikor szóba jön, hogy Verának egy másik országban kell majd élnie. Nem mondta ki a fodrász lány, de érzékeltette, hogy nem is igazi apja a bácsi, akit látásból ismertem. Sokkal idősebb volt, mint egy apa lenni szokott egy tizenhat-tizennyolc éves lány életében.  Vera ragaszkodott hozzá, az biztos. Többször hajtogatta, hogy "hálásnak kell lennem iránta". Mintha az öreg a  nagy Damjanich utcai ház kanyargós lépcsőin egy homályos fordulóban vette volna át őt a karjába, és  azóta is apjaként bánik vele. Vera érezte, nem engedheti, hogy egyedül menjen el a bizonytalanba. Ugyanakkor maradt volna Szegeden, hátha visszafogadja Misi, megérti, hogy a teljesen rokontalan-családtalan Vera egyedül az ő támogatására, szeretetére, mi több, szerelmére hivatkozva harcol öreg apjával az itt maradásért.

Misi nem vállalta Verát. Ez a borzasztó igazság. Ennyi év távlatából az azóta felgyűlt tapasztalataim birtokában mondom: semmiféle okos levél, érzelmekre ható emlékidéző nem változtathatott a helyzeten.

szerelmeim retrospektive....

végül is szép szerelmeim voltak. izgalmasak.

mind olyan érzéseket, gondolatokat hozott bennem felszinre, amikre a már - szerelemtelen koromban - szinte irigy vagyok

de megmaradtak, bár néha egymásbamosódva, elő-előjönnek

s az emlékük is szép

2019 május 25  

*** 

meg lehet ölni
a szerelmet
egy életre meg
de csak előre

többé nem eshetsz
semmilyen csapdába be
átlátod mind jóelőre
mert eleged lett

de azok a régi
szép szerelmek
visszaköszönnek
vétkeikkel is

2019. ápr 4

***

aki menni akar, menjen! - kiáltottad
de kezed még fogta erősen a kezem
nem eresztett -
azóta sem

pedig elmentem
s te is el

de régen...

Istenem.

2019.ápr 6

***..