Van-e igazi?

„Annyira örülök, hogy itt vagy...” – mondtam álmomban A-nak, aki fiatal volt csakúgy, ahogy én is, mégis pontosan tudtam, hogy több évtized telt el utolsó találkozásunk óta. Valahol voltunk, talán munkahelyen, mellettünk sokan nyüzsögtek, de én boldog voltam, mert A. ott volt, beszélgettünk, miközben az emberek jártak-keltek körülöttünk. Aztán egyszerre csak felébredtem és lassan világossá vált, hogy A. nincs velem, sem ő, sem én nem vagyok fiatal, és egyébként is rettentően rég volt, amikor így együtt voltunk, beszélgettünk és én örülhettem annak, hogy velem van.

Valamikor régen A-val terveztem leélni az életemet. Szerettem őt és ő is szeretett engem, a környezetünkben, ismerőseink körében egyöntetű vélemény volt, hogy nagyon összeillő pár vagyunk. Mégis, így sok év távlatából azt kell mondanom, hogy egyikünk sem volt érett a házasságra annak ellenére, hogy már nem voltunk húszévesek, de szerintem fogalmunk sem volt, mennyire éretlenek vagyunk a közös életre. A gyűrű két hónapig fénylett az ujjunkon, de végül a házasságból nem lett semmi, azon pedig nincs értelme töprengeni, mi lett volna, ha... Ámbár itt a közös hasábokon egy épp aktuális „penzumot” teljesítve egyszer már kifejtettem, mintegy játékból végiggondolva, milyen életem/életünk lett volna, ha mégis összeházasodunk, de egyébként sosem szoktam töprengeni ezen.

A-t pár éve meglátogattam a munkahelyén. Február volt, tiszta, hideg téli délelőtt, én pedig csak álltam a kapunál, a csengőt nem mertem megnyomni, még hezitáltam, miközben a ház ajtajánál egy férfi, beöltözve téli dzsekibe, sapkába, valamit tevékenykedett. Odaköszöntem, jónapot kívánok, és már folytattam volna, hogy kit is keresek, de a férfi felnézett és azt kérdezte: Ági, te vagy? Harminckét évvel azelőtt találkoztunk utoljára.

Nem, nincs happy end, a találkozásnak nem lett folytatása és maga a találkozás is eléggé felkavaró volt számomra, de örültem, hogy megkerestem. Viszont mostanában néha megint vele álmodok, ráadásul a korosztályunkból, régi osztálytársaim közül egyre többen távoznak az élők sorából, szóval, gondolkodom egy újabb látogatáson. Ahogy néhai Irén néném mondta volt annak idején: „jó lenne, ha eljönnél, amíg még megvagyok.” Hát valahogy így: jó lenne, ha mennék, amíg még megvagyunk.

Ja, hogy nem az elmúlásról, hanem a szerelemről kell írni? Akkor még csak annyit, hogy bármilyen furcsa, engem az igazi nagy szerelem jóval később talált meg, majdnem negyvenévesen. Sajnos, abból sem lett happy end. Viszont az biztos, hogy ekkor, negyven körül értettem meg, hogy az igazi nem az volt, akihez annak idején hozzá akartam kötni az életemet – ami úgy önmagában véve is felvet több kérdést. Például hogy mindig teljes biztonsággal érzi-e az ember, hogy ki az igazi? Vagy  netán ez csak bizonyos idő elteltével derül ki róla, amikor az értelmet elhomályosító lángolás elmúltával már józanul vagyunk képesek megítélni? Egyáltalán van-e „igazi”?