Szerelmes levelek

  

Még középiskolás koromban kaptam egy levelet valakitől. Soha nem tudtam meg, ki  küldte a gimnázium címére és a nevemre a rossz helyesírással, szóbeli és írásbeli fogalmazásban nem túl járatos gyerekről tanúskodó levelet.

Az igazgató úr hozta be az osztályba. Kezében a kissé viseltes boríték, a feladó neve helyén ez állt: Ismeretlen ismerős. Mindenki kíváncsi volt, mi lehet a levélben. Becsületére legyen mondva az igazgató úrnak, nem bontotta föl a levelemet, de elvárta, hogy felolvassam az osztály előtt. A hátrafelé dőlő egyenetlen betűk írója megszólítás nélkül kezdte sorait így: "Kívánom, hogy levelem a legjobb egésségben talájjon".  A folytatás nem kapcsolódott sehogy sem ehhez a régimódi felütéshez.  Dicsérte a szép fogamat, a vidám nevetésemet, és írta, hogy nem tud aludni miattam, mert éjszaka is az ő eszében járok. Nem emlékszem rá, hívott-e valahová találkozóra, azt hiszem, nem. Bátortalan rajongása nemhogy tetszett volna, inkább megrémített, hiszen én semmit sem csináltam azért, hogy ő ne tudjon aludni. Az igazgató úr nem fűzött semmit a felolvasáshoz, szó nélkül kiment az osztályból.

Középiskolában, de leginkább az egyetemen voltak persze fiú barátaim, gyakran írtunk  egymásnak  a nyári szünetekben. Nemcsak otthon, a táborozások alatt is sokszor kaptam  tőlük levelet vágyakozásról, együtt töltött időkről, ígéretekről. Olvasmányokról, tervekről is volt szó nem egyszer.

Sajnálom, hogy egyet sem tartottam meg a fiatalkori levelezésből. Mindet elégettem, amikor férjhez mentem. Most bizonyára szórakoztatónak találnánk egy-egy bekezdést, persze, ha hajlandó lennék újra olvasni, netán közreadni.

Egyszer magam is írtam esengő levelet egy nagyon szép lány kérésére, akit elhagyott a barátja, és szerette volna visszaédesgetni magához. A lány fodrász volt, Verának hívták. Úgy érezte, nem tudna olyan meggyőző és logikus lenni, mint egy egyetemista, ezért kért engem, fogalmazzam meg, mit érez, milyen válaszúton áll éppen. Persze, nincs meg még a vázlata sem ennek a kérésre született szerelmes levélnek, de a körülményekre emlékszem, és  arra a komoly tépelődésre, amit be kellett vennem a levélbe. Verával azonosulva írom most tovább, mi jött szóba egy fodrász kislány életében Szegeden, a délvidéki városban, az ötvenes évek közepe felé.

Vera mellém ült a fodrászüzletben, amíg szárítottuk a hajamat, szinte sírva adta elő, hogy apukája ki akar vándorolni Izraelbe, és neki is mennie kell vele. Képzeljem el, hogy az öreg szíjakkal kötözi össze magát, úgy imádkozik. Egyre komorabb és szigorúbb, amikor szóba jön, hogy Verának egy másik országban kell majd élnie. Nem mondta ki a fodrász lány, de érzékeltette, hogy nem is igazi apja a bácsi, akit látásból ismertem. Sokkal idősebb volt, mint egy apa lenni szokott egy tizenhat-tizennyolc éves lány életében.  Vera ragaszkodott hozzá, az biztos. Többször hajtogatta, hogy "hálásnak kell lennem iránta". Mintha az öreg a  nagy Damjanich utcai ház kanyargós lépcsőin egy homályos fordulóban vette volna át őt a karjába, és  azóta is apjaként bánik vele. Vera érezte, nem engedheti, hogy egyedül menjen el a bizonytalanba. Ugyanakkor maradt volna Szegeden, hátha visszafogadja Misi, megérti, hogy a teljesen rokontalan-családtalan Vera egyedül az ő támogatására, szeretetére, mi több, szerelmére hivatkozva harcol öreg apjával az itt maradásért.

Misi nem vállalta Verát. Ez a borzasztó igazság. Ennyi év távlatából az azóta felgyűlt tapasztalataim birtokában mondom: semmiféle okos levél, érzelmekre ható emlékidéző nem változtathatott a helyzeten.