Utolsó előtti évünk Isztambulban...

Ez az év sok szempontból hagyott felemás érzéseket bennem. Mivel tudtuk, hogy Gilbert 6 éves szerződése lejár a következő júliusban, ez  az év amolyan költözködés előtti hangulatban telt, amikor már a jövőre gondol az ember, s a jelen is már-már nosztalgiává kezd alakulni... Elmentem néha a Bazárba, benéztem egy kávéra kedvenc árusaimhoz, akik ilyenkor egy-egy szép darabra felhívták a figyelmemet, mondván, hogy számomra "baráti áron", vagyis a turistaár negyedéért kapható... Ha húzódoztam a döntő lépéstől, összecsomagolták a szőnyeget, hogy vigyem csak haza nyugodtan, járjak rajta, szoktassam a szemem egy-két hónapig, s ha akkor is tetszik, ráérek megvenni, ha nem, vigyem vissza! S mindezt egy fillér foglaló nélkül! Ki ismer ennél jobb kereskedőszellemet?  Amikor kiültem a Boszporusz partjára, halat ettem egy kisvendéglőben, s közben az állandóan jövő-menő hajókra révedtem, mindig eszembe jutott: vésd jól az emlékezetedbe, nemsokára hiányozni fog, de nagyon! S már előre hiányzott! Mint ahogy azóta is, szüntelenül...

   A franciák abban az évben ünnepelték a francia forradalom 200. évfordulóját. Az isztambuli konzulátus is kitett magáért, még ha sokkal kisebb méretekben is, mint otthon. Meg voltunk híva a nagykövet fogadására, az azt követő koktélra és az esti tüzijátékra a Palais de France kertjében. Ebből az alkalomból saját kezűleg "barkácsoltam" egy kék-fehér-piros csokornyakkendőt Gilbert-nek, ami még a nagykövet szemét is megütötte, s a protokolláris mondatok közé elegyítve, bámulatának kifejezéseként megeresztett egy bókot is...

Felfelé a lépcsőn

Arról az évről elsőre épp a vége jutott eszembe. Ahogy a padlástérbe cipeljük fel a lépcsőn a gyerkőcök bútorait, meg-megállva. Mert a lépcső alján "ment" a tévé. A romániai eseményeket közvetítették. Szájtátva és elámulva néztük, hogy lehet ez, hogy következhetett ez be?- sőt, a mi életünkben?! Olyan elképzelhetetlen volt. Hogy ez igaz.

Talán túlságosan a hétköznapokban éltünk akkortájt, s bár figyeletünk "kifelé' is, nem a közélet, a politika és az aktuális események, hanem mindennapi, sűrű tennivalóink töltötték ki az életünket.Ettől ugyan nagyon lelkesek voltunk, de nagyon fáradtak is.
3 év házátalakítás és a közben adódott mindenféle bajok, nehézségek után ezen a karácsonyon azt reméltük, a gyerekek végre a saját szobáikban hajthatják álomra a fejecskéjüket. Megszűnik végre az a szép, de eléggé nyomorúságos időszak, amit egy szobába zsúfolva töltöttünk el minden cuccunkkal, dolgainkkal, becsomagolt csetreszeinkkel és könyveinkkel együtt.
(Jó másfél-két év értendő ezalatt- közben lett elsős a copfos lánykánk, majd később az öcsikéje is abban az egy -igaz nagy- szobában kezdte el iskolás évét!)
A tévé tehát azért volt a lépcső aljában, pár egymásra rakott, 87 óta telepakolt nagy doboz tetején, mert "A" szobába nem kerülhetett, az volt a hálóhely, tanulósarok, pihenőhely, minden együtt :) Szóval a konyhából átalakított lépcsőfeljárós étkezőbe le-lepillantva a tévéadásra, ágyat, szekrényt, miegyebet cipelve és azokat a döbbenettől le-letéve, lassan haladtunk csak az emeletre hurcolkodással.
Különös karácsonyi készülődés volt. Nem igazán élnek bennem az apró részletek, de a hangulat, az a kicsit mámoros-hihetetlen érzés annál inkább megmaradt. 1989.végi emlék, ami valaminek a kezdete volt, s mivé lett mára mindez?!....

No de mi történt év közben? Hát dolgoztunk, nevelgettük a cseperedő Aranyhajúkat, dolgoztunk napra nap, örültünk minden apróságnak. Hiszen még olyan fiatalok voltunk! (Most meg azért örülünk minden kicsiségnek, mert már nem vagyunk azok :)
Ha nem tévedek, azon az őszön jártam Isztambulban is. Főként a bazárban :) Lett kevés pénzért, valutakeretet lenullázva mind a négyünknek farmer, szabadidő ruha, melegítő, sportcipő, sál, dzseki, ki lettünk stafirozva rendesen. :) Aztán amit még venni tudtam, ha nem is túl jól, továbbadtuk, helye bőven volt az árának. Az utazás szerencsére nem került semmibe, csak felültem egy buszra és "röpke" 26 óra múlva már meg is érkeztem.... Akkor még nem sejthettem, hogy ilyen hosszúságú utakat, sok év múlva, máshová, más okból persze,  még meg fogok tenni párszor. Akkor rémálomnak tűnt volna, mert török földre érve már előre elrettentett, hogy 5 nap múlva újra végig kell szenvedni egy napot az autóbuszban, hazafelé is.
De a hajnali hangok és illatok, a paradicsomos kordét toló árus kiabálása, az ébredező város zajai, a kilátás a szállodai ablakból a szűk kis sikátorokra, a sok-sok apró, régvolt emlékekből összeadódó érzés hamar feledtette velem, mennyire zsibbadtak a tagjaim, milyen fáradt és álmos vagyok. Mert annyira "olyan" volt az a reggel, mintha Algériában lettem volna...
A hazautat már sokkal jobban bírtam, az utitársakon azért ámuldoztam, volt aki háromszor, sőt négyszer is "feltankolt" Isztambulban. Megbízásból vásároltak, bőrt, aranyat, bundát, ilyesmiket. Egy tisztes korú tanítónéni mesélte nagy büszkén, hogyan teszi a fügekarika közepébe a láncokat. Hát, fura világ volt, az biztos. Mintha ezer év telt volna el azóta.

Román téllel kezdtem, török ősszel folytattam, mivel is fejezzem be ezt a lassan készülő, sokadszorra de végül csak-csak megírt évemet?  Talán a nyári óvódai búcsúzással. Írtam egy levelet az óvónőknek. Valahol megvan a piszkozat, nem igazán emlékszem, miket "hordtam" őssze, de szegények végigbőgték. Még a másik csoportbéliek is. Pedig csak megköszöntem, hogy biztonságban tudhattam az én kicsi Aranyhajúmat, míg dolgoznom kellett.

1989.

Pedagógus bérrendezés, még van szerencsém.
Az Önkormányzati törvény még nem lépett be, a megyei államigazgatási szervek olyan partnereket tartogatnak, akikre számíthatok. Ismerik a településeket, szeretik a munkájukat, átérzik a dolgozók gondjait. Tán még engem sem utálnak, bár én nem tudok egyiknek sem többet adni, mint amennyi a számításaim (és a korábbi zárszámadás adatai) szerint megilleti az egyes érintett intézményeket.
Ekkor már egyeztetünk, kerekasztal mellé a felsőoktatás, a pedagógusok képviseletében immár két szakszervezet és a művészeti ágak képviselői - ugyebár, van oktatási és kulturális egér is a templomokban. Még működnek művelődési otthonok, még van a települések életének gazdája, szolgálója.
Boldog békeidők.
Igaz, arra a néhány százezer emberre magam vagyok, aki számol, tervez, lebont. Közben a nagylányom érik, alig marad erőm támogatni a lelkét - a többi az ő dolga. A kicsim eleve 12 évfolyamos iskolába jár, vele nincs gond ebből a szempontból, jól is tanul, ám már a tavasz is megmutatja, az addig erős és nagyon jó iskolában is új szelek fújnak. Nem kedveznek sem a tanításnak, sem a követelményeknek, tán még a példamutatásnak sem. A középiskolai évek színvonalán már meg is látszik majd, hogy a forrásnak indult tantestület még dehogy ért rá letisztulni, ám ebben az évben ennek negatívumait még nem mérjük föl. Ha megtennénk, sem tennék semmit. Másutt is hasonlóan átrendeződött a feladatok fontossági sorrendje.
A szeptemberi kezdéskor a Nagy már dolgozik, a Pagodában kapott büfés munkát, a Kicsi megkezdte a gimnáziumi folytatást. Az igénylés ellenére sem egyházi az iskola, de a tantestület megosztottsága sokat árt a korábban összetartó, rendkívül jó társaságnak. (Azért felnőttek ők is. Mármint a tanulók. )
Hű, honnan hová jutottam!
Kellett ezt az évet előhozni?!?
Akkor most olvassátok! Bár ez sem kötelező.

A diós pite és a paprikás pogácsa közt félúton

Mindenki süt-főz a faluban. Közel a Húsvét. Egy óra múlva fölmegyek a templomba, addig gyorsan leírom, mire emlékszem 1989-re gondolva.

Azzal kezdődött az év, hogy hirtelen megszaporodtak a munkanélküliek. Eleinte gyárrészlegek szűntek meg, aztán egész gyárak. A mi cégünk is haldoklott, naponta ültünk össze, milyen könyveket lehetne kiadni a legkevesebb ráfordítással. Természetesen ahány kolléga, annyi, addig titkolt elkötelezettséggel tett javaslatokat. Van itt két sorozatterv az aktuális határidőnaplómból. Jogdíjmentes szerzők a világirodalomból, talán a fordítóknak jár majd valamennyi, és egy nőknek való kis sorozat, a bulvárosodás kezdetéről. Persze, egyikből se lett semmi, de „dolgozni” kellett.

Az utcán plakátok: ruszkik, haza, meg viszlát, Szása, ezt talán énekelték. Szása visszanézett, és azt gondolta magában, na hálistennek, végre hazamehetek a bábuskához.

Az MSZMP engedélyezte tavasszal, hogy több párt legyen. Vicces, nem? Azzal az eggyel is annyi baja volt a népnek, most még többen politizáltak és egyre hangosabban.

Nyár végére megszervezték a Páneurópai Pikniket, fővédnöke, na ki más, mint az államminiszter Pozsgay Imre, mellette Habsburg Ottó is védnökséget vállalt. Habsburg Ottó rendkívül rokonszenves ember volt, az akkori helyzetben igazi segítséget nyújtott Magyarországnak.

Túl sokat ilyesmivel nem foglalkoztam, a kétéves unokám kötötte le minden érdeklődésemet. Nagyon boldog voltam abban az időben. Érte mentem a bölcsödébe, a zsebemben mindig vittem valami meglepit. Aszalt szilva, kindertojás, plüssállatka, egyebek. Gyorsan felöltöztünk, otthon folytatódott a mesedélután, persze nem olvasott, hanem kitalált mesékkel. Többnyire az aktuális tárgy elevenedett meg, óriási kalandokba bonyolódott, de mindig megmenekült. Képeskönyvünk is volt, a legkedvesebb a Peti és a kifli. (Kalmár István rajzaival.) Peti esetét Ágika mesélte nekünk, mutatta a könyvben, hol tart éppen, selypített, de folyamatosan, óriási lendülettel beszélt. Ha nem jutott eszébe az odaillő szó, abrakadabrával helyettesítette, majd értelmesen tovább mondta. Amikor elfáradt, bár ez ritkán fordult elő, rajzolt vagy mesefilmet nézett. A Tom és Jerry volt a kedvencünk.

Munkából jövet a szülők nálunk találkoztak, hazavitték a kislányt, mi magunkra maradtunk. Micsoda öröm volt unokázni, micsoda öröm volt naponta látni a gyerekeket! Felértékelődnek a családi együttlétek, most, hogy régóta nincs már benne részünk.

Év vége felé egy rettenetes tévéadásra emlékszem: dokumentumfilmen mutatták be a Ceausescu-házaspár kivégzését. Dermesztő volt a kegyetlenség, ahogyan bántak velük, és ahogy lelőtték őket. Közben felrémlett a korábban hallott vicc: Ceausescu bemutatja palotáit és drágaköveit az anyjának. A néni mindenen sápítozik. Mi a baj, édesanyám, kérdezi a diktátor. Jaj, fiam, hát azon gondolkodom, mi lesz, ha visszajönnek a kommunisták?

Akkor is költöztem

Érdekes, hogy Ági mindig kiszúrja azokat az éveket, amikor költözködtem. 1989 nyarán a lakótelepről költöztünk beljebb a városba. Nehéz ügy volt, 5 évig tartott, mire végre összejött a dolog, ugyanis a legtöbben már akkor lerakták a telefont, amikor meghallották, hogy lakótelepi lakásról van szó. (Pedig az még úgyis elég jó lakótelep volt, csak kicsit messze volt a város szívétől.) A következő probléma meg az volt, hogy - mivel négyemeletes volt a ház - nem volt lift, és mi a harmadikon laktunk. Sokan ezért nem akartak odajönni lakni. És persze akkoriban még az nem úgy ment, hogy eladok egy lakást, veszek helyette egy másikat. Az még tanácsi lakás volt, azt csak elcserélni lehetett. Nehéz volt megtalálni pont azt az embert, akinek épp a mi lakásunk volt a megfelelő, nekünk meg az övé. Arról nem is beszélve, hogy akkor még nem volt internet, úgyhogy csak a hagyományos, újságbeli hirdetések alapján lehetett keresgélni. Érdekes megemlíteni, hogy akkoriban a lakáscserénél nagy előnynek számított, hogy volt telefonunk. Az ember ugye eleve csak azokat a hirdetéseket olvasta el, amelyek szövegében szerepelt, hogy "telefonos". Természetesen vonalas telefonról van szó, hiszen mobil akkor még nem volt. No, végül is csak sikerült megtalálni a cserepartnert, és 1989. június elején elköltöztünk. (Azután később, 10 és fél év múlva onnan is tovább kellett mennünk, de azt hiszem, arról már írtam korábban.)

Unter den Linden

89 jó régen volt, szerintem nem is nagyon tudnám, melyik egyetemi évem volt az pontosan, ha nem azon a nyáron megyünk Berlinbe a fiúkkal. Másodév után voltam, és megérezve a változás szelét (márhogy a fiúk érezték, én aztán nem), elhatároztuk, hogy megnézzük magunknak Nyugat-Berlint. Öt fiú és én.

Érdekes helyzet volt, magyarok már vízum nélkül mehettek oda, de ott lakni drága lett volna, ezért a keleti részen szálltunk, ettünk, aztán teli hassal átsétáltunk bámulni a Nyugatot.

Hogy miféle bátor ötlet vitt engem rá, hogy öt középiskolai osztálytársammal nekiinduljak egyedüli lányként, ennyi év után nehéz felidézni.

Két autóval mentünk, eredetileg egy Dacia, egy Volkswagen bogár felállásban, de a Dacia Székesfehérvárnál elromlott, így Balázsék elmentek Balatonra elkérni a család tartalék Trabantját. Akkor még nem tudtuk, hogy akkor látja utoljára a szüleit, mert mire mi megjöttünk, a szülők elutaztak egy kirándulásra Ausztriába, hazafelé pedig mindketten meghaltak a buszbalesetben. Az ember sosem tudja, mikor látja a másikat utoljára...

Az út furcsa volt, Prágában nem kaptunk szállást, ezért életemben először és remélem utoljára egy vasútállomáson aludtam. Borzalmas volt. Meleg is volt, meg valaki nagyon horkolt. Jó sokan aludtunk ott, ezek szerint több volt a csóró turista ott annak idején, mint az olcsó szállás. Hajnalban rendőrök jöttek hatalmas kutyákkal, és a gumibotjukkal verték a vaskorlátot. Ilyen vidám ébresztő szolgáltatás volt.

Kelet-Berlinben egy kempingben laktunk, ami hihetetlenül olcsó volt még a mi kis lapos pénztárcánknak is, és négycsillagos szállodák éttermében ettünk, ahol jól utáltak minket. Hangosak voltunk, fiatalok, és nem voltunk megfelelően öltözve. A fiúk rövid gatyában és pólóban, ketten a biztonság kedvéért elválaszthatatlan gördeszkájukkal, én meg akkoriban meglehetősen feltűnő jelenségként egy centis hajjal, magam kreálta fekete göncben. Akkor és ott azonban megtanultam, hogy egy jó étteremben az idióta vendéget is hiba nélkül kell kiszolgálni. Le a kalappal a berlini pincérek türelme előtt.

Keleti reggelink után minden nap átmentünk a 'másik városba', hol S-Bahnnal, hol a Friedrich Strassénál. Minden nap sorban állás, szúrós tekintetek, pecsét, mittudomén. Német fegyelem. csak egyszer piszkáltak minket, ez egyik barátunknál volt keleti márka, azt elvették tőle. A fiúk szerint azért, mert nyugaton 1:1-ben váltották át a másik márkára, de szerintem ez simán csak valami városi legenda volt. Akkor megmotozták, elvették tőle, de nem volt belőle nagy cirkusz.

Azért ami nagyon élénken megmaradt bennem, az az a jelenet, hogy az S-Bahnos átkelőnél egy határőr egy idős kelet-német asszonyt rángatott, és ordított vele. Valami lekvárokat akart átvinni, gondolom a rokonoknak. Majdnem megszakadt a szívem. A másik meg az a hosszú, néma út az S-Bahnon, a lezárt állomások mellett, át a falon. Néma csendben utaztak az utazók. Csak a hosszan elnyúló kopár falat lehetett nézni.

Nyugaton meg tátott szájjal bámultuk a csillogáson, mert bizony ki volt ott kirakatolva a virágzó kapitalizmus rendesen.

Hazafelé egy cseh erdőben aludtunk a pályaudvar helyett. Én rettegtem, hogy felfalnak a medvék, de kiderült, valami falu mellett voltunk. Reggel a munkába bicajozó vidám emberek köszöngetésére ébredtünk. Jót nevettünk, de a hangom elment az éjszakai hidegtől.

Nagy szerelem lett Berlin, ez az igazság. Aztán szeptemberben ledöntötték a falat. Én meg sírtam a tévé előtt.

Azóta jártunk már ott a férjemmel 2000-ben, de a fiúk nélkül. Mindig visszavágyom a hársfák alá. Berlin az én alternatív hazám.

(Ha sikerül előásnom képet is, utólag berakom majd.)

Az év az én szemüvegemen keresztül

1989 júniusában Nagy Imréék újratemetését rendezik meg. Ekkor az eseményt a Vasért vezetése tévén nézte. Én is ott voltam, amikor Orbán Viktor beszédében követelte a szovjet csapatok kivonulását az országból. Horn Gyula utóbb elhamarkodottnak ítéli OV szavait, de az élet rácáfol Horn igazságára. A szovjet csapatok kivonulását elindították még ebben az évben. (Horn jól tudta, hogy Orbánnak igaza van, de idegesítette, hogy más mondta ki és nem ő azt az igazságot.) Mindenesetre augusztusban Horn kiengedi az NDK-sokat a piknik keretében, utána pedig rendeletileg is hozzájárul az ország elhagyásához. Nagyon jó volt akkor magyarnak lenni. Sokat reméltem a németektől, s nem is alaptalanul. Egészen az NDK és NSZK egyesüléséig. Akkor tudtam, hogy vége mindennek. Az NDK felszív minden anyagi támogatást (joggal), a magyarok nimbuszának vége, már ami támogatásunkat illeti. Így is lett. 
A rendszerváltásból magam is ki akartam venni a részemet. Amikor felajánlotta egyik kolleginám, hogy dobbantsunk egy új Kft.-be, belementem. Megjegyzem még, hogy a spontán privatizáció lebonyolítása kezdettől fogva szálka volt a szememben, ha nem gerenda. Egyértelműen látszott, a politikai hatalmat az elvtársak az egymás között elosztott anyagi javak gazdasági hatalmára cserélik, s kimarad belőle mindenki, aki nincs a pixisben. Ez az igazságtalanság mindmáig a legalapvetőbb belpolitikai feszültség forrása.
Lakásváltás. Egyre jobban éreztem azt a feszítést, melyet a meglévő és kiadott szűk lakásunk, és a szerény bérért nekünk átadott, de idegen tulajdonú ház idézett elő bennem. Ez odáig vezetett, hogy meg akartam szüntetni a kényszeres állapotot, és menekülni belőle, mielőbb, bármi áron. Ebben az időben még egyik üzletágaként az OTP lakásértékesítéssel is foglalkozott. Érdeklődésünkre elmondták, hogy nincs kiutalás, nincs bérlés, vásárlás van, viszont hitelezés is lehetséges. Régi lakásunkat megvették 1,2 milláért, az új 2,5-be került, a különbséget részben vállalati kölcsönökkel fedeztük (300,  ill. 200 ezret adtak a cégek), részben bankhitelt vettünk igénybe, sőt egyik barátunk is kisegített 100 000 forinttal. Máig hálás vagyok neki. Ez akkor történt, amikor utolsó vagyonunkat, a negyedholdas szántónkat is pénzzé tettük.
Néhány szó a lakásváltoztatásunkról. Két címet kaptunk a banktól. Egy káposztásmegyerit és egy óbudait. Az óbudaival kezdtük. Wartburgba vágtuk magunkat, a négy gyerek, Tücsi és én, megkerestük az épülőfélben lévő házat, felmentünk a félkész lakásba, elnéztünk déli irányba, s tetszett a látható vasúti töltés, mögötte a gázgyár igényesen kialakított tornyaival, tetszett az erkélyről látható Hármashatár-hegy, tetszett a Duna közelsége, a Pilis közelsége, a Csillaghegyi, Római és Pünkösdfürdői strandok közelsége, tetszett Aquincum patinás volta. A lakás elrendezése is ideálisnak tűnt szemünkben. Amint ácsorogtunk az utcán, egy tulajdonos felhívott minket már elkészült lakásába. Mi hálásan néztünk körbe (a gyerekek nem, mert a számos csatornák egyikén fogták a rajzfilmeket. Mind a képernyő előtt ült a szőnyegpadlón.)         
Egy óra alatt döntöttünk. Itt fogunk lakni. Meg se néztük a káposztásmegyeri kéglit. (Nem tehetek róla, de utálom a nyomorúságos elnevezéseket, Kaszás-dűlő, Békásmegyer, stb. Hol van az egy Római-tól, egy Aquincumtól. Bár a Pók utcai ltp. is ronda és ócska név, és a Lőpormalom u. se a szájízem szerinti.) 
Aztán szerződés, kulcsátadás, költözés.
Mindent előkészítettünk. A könyvek abc-rendben kerültek zsákokba, minden kosáron rajta szerepelt, melyiket melyik helyiségbe kell vinni. Regnumi felnőtt társainkkal pikk-pakk átrántottuk minden ingóságunkat. Olyannyira, hogy elkezdtünk berendezkedni. A könyveket – hiába kértem, hogy eredeti sorrendben kerüljenek a polcokra – összevissza dugdosta, aki dugdosta, mondván: Majd ráérek rendszerezni. Ráértem. Utóbb egy napomba került, mire átrendeztem mindet az antikváriumokban megszokott rendszer szerint.
Mindenesetre már a költözködés napjának estéjén olyan állapotban volt a kégli, hogy regnumi bandánkat fogadhattuk benne.
Később mi, a tulajdonostársak kaláka-munkába kezdtünk. Egy ócska japánert találtunk az építkezési területen, és elkezdtük a sittől megszabadítani a ház körzetét. Mire a parkosítást hivatalból végrehajtották, elfogadható körülményeket teremtettünk a feketeföld fogadásához, a fásításhoz, füvesítéshez. Emlékszem, az azóta Németországba költözött család asszonya, Sabine, forró teával kínálta az alkalmi brigádot. No meg rummal. Hangulata volt a kezdeti lelkesedéssel végzett közös munkának. Csak később költöztek még jobb körülmények közé egyre többen a kezdeti 12 tulajdonosból. Ma (2012) mindössze négy eredeti tulajdonos tart ki 23 éve választott lakásában. A többi 8 kégli többször is gazdát cserélt.

1989 - fontos év

Fontos év, sok fontos esemény történt ebben az évben az én kis világomban és a nagyvilágban is, amik rám is nagy hatással voltak.

Az év első felében hetedikes, második felében nyolcadikos voltam. Már érdekelt a politika, már érezni lehetett a változás előszelét. Nyáron még úttörőtáborban voltam ugyan kétszer is, de már régen nem vették komolyan az úttörősdit. Korábban egy szimpla SZOT-üdülős nyaralás alatt is többször fel kellett vennünk a nyakkendőt és jelenteni, meg a zászlónak tisztelegni, ezen a nyáron talán egyszer sem. Voltak ugyan a táborban rajok, meg rajvezetők, de az egész sokkal lazább volt, és kevésbé formális.

Az év első felében még jártam néptáncra, akkor volt a Szabolcs Táncegyüttes 25 éves jubileumi fellépése a nyíregyházi szabadidőcsarnokban. Nagy élmény volt számomra, hogy ott állhattam a színpadon nem tudom, hány ezer ember előtt, és voltak olyan koreográfiáink, ahol én énekeltem vagy táncoltam egyedül, a többiek előtt a színpadon. Nagyon élveztem.

Az előadás második felét már a nézőtéren töltöttem, hiszen akkor már a felnőttek táncoltak. Én meg megismerkedtem egy fiúval, akivel aztán el is kezdtem levelezni, és rendesen bele is szerettem később. A nyár körülötte forgott, persze találkozni nem nagyon volt alkalmunk, és gyerek voltam még nagyon, ezt természetesnek is vettem. Néhány évig hozzátartozott az életemhez, hogy néha összefutottunk, de az egész nem volt igazán komoly.

A tanév azzal kezdődött, hogy az unokanővérem esküvőjére mentünk, amit a ferihegyi repülőtéren tartottak egy nagy étteremben. Akkor találkoztam először az egyik Németországban élő unokabátyámmal, és persze egy-két szón kívül egyáltalán nem tudtunk beszélgetni, mivel ő nem beszélt magyarul és meg nem beszéltem németül (most sem beszélek). Ez persze nem akadályozott meg minket a kommunikációban meg a táncban. Ez az esküvő volt az utolsó, amin az egyik nagynéném részt vett már rákosan. Úgy bulizott, mint aki tudja, ez az utolsó lehetősége rá. Nem is volt több, még abban az évben meghalt.

A következő nagyon emlékezet nap október 23. Tudom, hogy most nem politikai történésekről kell írnom, de ezt nem hagyhatom ki, hiszen számomra nagy élmény volt, hogy aznap ének órán bejött Dénes bácsi, hozott egy rádiót, és azon hallgattuk a köztársaság kikiáltását. Arra is emlékszem, hogy egyik délben, amikor hazamentem, bekapcsoltam a rádiót, és hallgattam a parlamenti közvetítést a címer megszavazásáról (lehet, hogy ez is 23-án történt?). Akkor már volt véleményem, persze csak szubjektív, és én a Kossuth-címernek „drukkoltam”, de a koronás címer megszavazása is borzongató volt, ahogy az egész folyamat, hiszen éreztem, hogy ezek óriási dolgok.

Aztán jött a december, és mint olyan sokan mások, mi is napokat töltöttünk a tv előtt a romániai események idején. 1988-ban költözött a faluba egy család Szatmárnémetiből és a lányuk az osztálytársunk lett, így személyes tapasztalatokkal is szolgált a kinti életről. Ezért is volt olyan fontos, hogy mi történik Erdélyben, és ezért foglalkoztatott minket mindez az iskolában is. Emlékszem, egyszer szünetben beszélgettünk páran Romániáról és Ceaușescu-ról és nagyon szidtuk, de lehet (valószínű), hogy ez már inkább 1990-ben volt a forradalom után.

1989 vált(oz)ások éve

izgalmas,nehéz, fájdalmas, váltó év volt ez - s még csak nem is a rendszervált(oz)ás miatt, hanem legalább annyira, ha nem jobban, a saját életemben.

amikor először megláttam az 1989-es beharangozó számot, előkerestem a szokásos kisnaptárom, az ez évi notesz barna, és legalább olyan szomorúnak tűnt tartalmilag is, egész felkavart, ahogy végiglapoztam az amúgy elég vázlatos és kapkodón, zaklatottan irt bejegyzéseket. Aztán kikerestem az év fotóit kis albumok közt, az már felderitett, hiszen zömmel -akkoriban 4-5 éves- kislányom fotóit tartalmazzák: aki valóban vigaszom is volt akkoriban (is), aztán az ő mondásait olvastam hozzá, és a végére egész megnyugodtam a felkavaró múltidéző élménytől... próbálom - rövidebben de ugyanígy, már feloldással, interpretálni is... még hozzáveszek lányomnak évekkel későbbi de még mindig majdnemgyerekként irt de visszaemlékező művéből vett részletet ("Költözés" ) ... mert ki szépen feloldja a rettenetet, azzal fel is oldja... (ez a művészet: zene, kép , irodalom közös gyógyhatása:) (a blog nem irodalom! azaz nem művészet - nyilván)

lányom igy idézi fel évekkel később ha nem is pontos időmeghatározással, mert az emlékezet már ilyen, de mégis csak ezt az időt, amikor ez a nagy változás beállt éltünkbe:

"Az első este, mikor anyámmal maradunk. Nem arra emlékszem, mikor volt pontosan. A szokatlanul üres asztal mellett ülök, miközben anyám a terítőt törölgeti. Anyám anyja: nagymamám már nem él. Apámtól már elváltunk, bár talán még él. Anyám erős és ideges mozdulatokkal törli a vásznat. És ekkor arra gondolok, hogy most már mindig együtt maradunk. Egyedül. Ketten."...

igen, ebben az évben maradtunk ketten. Anyu februárban ment el...egy hónapi kórház után. A férjemtől pedig nyáron váltam el.

kislányom ekkoriban irta azaz mondta (magnóba)ezt a "versét":

"Egy családot álmodtam!

Apu nem volt részeg

Mama nem volt beteg

Te voltál ott anya

Én voltam ott

Apu volt ott

Körbeálltunk

és apu fogta mama kezét

Ez egy mese volt."