Érdekes helyzet volt, magyarok már vízum nélkül mehettek oda, de ott lakni drága lett volna, ezért a keleti részen szálltunk, ettünk, aztán teli hassal átsétáltunk bámulni a Nyugatot.
Hogy miféle bátor ötlet vitt engem rá, hogy öt középiskolai osztálytársammal nekiinduljak egyedüli lányként, ennyi év után nehéz felidézni.
Két autóval mentünk, eredetileg egy Dacia, egy Volkswagen bogár felállásban, de a Dacia Székesfehérvárnál elromlott, így Balázsék elmentek Balatonra elkérni a család tartalék Trabantját. Akkor még nem tudtuk, hogy akkor látja utoljára a szüleit, mert mire mi megjöttünk, a szülők elutaztak egy kirándulásra Ausztriába, hazafelé pedig mindketten meghaltak a buszbalesetben. Az ember sosem tudja, mikor látja a másikat utoljára...
Az út furcsa volt, Prágában nem kaptunk szállást, ezért életemben először és remélem utoljára egy vasútállomáson aludtam. Borzalmas volt. Meleg is volt, meg valaki nagyon horkolt. Jó sokan aludtunk ott, ezek szerint több volt a csóró turista ott annak idején, mint az olcsó szállás. Hajnalban rendőrök jöttek hatalmas kutyákkal, és a gumibotjukkal verték a vaskorlátot. Ilyen vidám ébresztő szolgáltatás volt.
Kelet-Berlinben egy kempingben laktunk, ami hihetetlenül olcsó volt még a mi kis lapos pénztárcánknak is, és négycsillagos szállodák éttermében ettünk, ahol jól utáltak minket. Hangosak voltunk, fiatalok, és nem voltunk megfelelően öltözve. A fiúk rövid gatyában és pólóban, ketten a biztonság kedvéért elválaszthatatlan gördeszkájukkal, én meg akkoriban meglehetősen feltűnő jelenségként egy centis hajjal, magam kreálta fekete göncben. Akkor és ott azonban megtanultam, hogy egy jó étteremben az idióta vendéget is hiba nélkül kell kiszolgálni. Le a kalappal a berlini pincérek türelme előtt.
Keleti reggelink után minden nap átmentünk a 'másik városba', hol S-Bahnnal, hol a Friedrich Strassénál. Minden nap sorban állás, szúrós tekintetek, pecsét, mittudomén. Német fegyelem. csak egyszer piszkáltak minket, ez egyik barátunknál volt keleti márka, azt elvették tőle. A fiúk szerint azért, mert nyugaton 1:1-ben váltották át a másik márkára, de szerintem ez simán csak valami városi legenda volt. Akkor megmotozták, elvették tőle, de nem volt belőle nagy cirkusz.
Azért ami nagyon élénken megmaradt bennem, az az a jelenet, hogy az S-Bahnos átkelőnél egy határőr egy idős kelet-német asszonyt rángatott, és ordított vele. Valami lekvárokat akart átvinni, gondolom a rokonoknak. Majdnem megszakadt a szívem. A másik meg az a hosszú, néma út az S-Bahnon, a lezárt állomások mellett, át a falon. Néma csendben utaztak az utazók. Csak a hosszan elnyúló kopár falat lehetett nézni.
Nyugaton meg tátott szájjal bámultuk a csillogáson, mert bizony ki volt ott kirakatolva a virágzó kapitalizmus rendesen.
Hazafelé egy cseh erdőben aludtunk a pályaudvar helyett. Én rettegtem, hogy felfalnak a medvék, de kiderült, valami falu mellett voltunk. Reggel a munkába bicajozó vidám emberek köszöngetésére ébredtünk. Jót nevettünk, de a hangom elment az éjszakai hidegtől.
Nagy szerelem lett Berlin, ez az igazság. Aztán szeptemberben ledöntötték a falat. Én meg sírtam a tévé előtt.
Azóta jártunk már ott a férjemmel 2000-ben, de a fiúk nélkül. Mindig visszavágyom a hársfák alá. Berlin az én alternatív hazám.
(Ha sikerül előásnom képet is, utólag berakom majd.)
11 megjegyzés:
Ezért szép a fiatalság. Hogy évtizedekkel később ne(?)értsük meg önmagunkat, miket és miért tettünk. Hogy lehet, hogy erre meg arra képesek voltunk?!:)
Berlin mindenkiben jelentős nyomot hagy...A keleti fele is.
És vajon mindenkinek van alternatív hazája?...
Rhumel, jó kérdés. Egyből nem is lehet rá válaszolni. Most azt mondanám, a kis herceg távoli bolygóján, de lehet, hogy találok közelebbi hazát valahol.
Zé, mi tudott megfogni Berlinben? Például Rejtő Jenő és Kertész Imre jut eszembe hirtelen, ők is jobban érzik magukat Berlinben.
@akimoto: ha egyből nem "ugrik be", akkor még nem jártál a Te alternatívodban:)
Én pl.halmozom a "hazáimat", van amit sosem láthatok újra, van, ahová talán még elrepülhetek egyszer. De tkp. nem is ez a fontos, hanem az emlékük. Meg hát, ez az itthoni rigódalos kert nekem már élethosszig tökéletes, hála érte a sorsnak.:)
rhumel
Rhumel, ezek szerint nekem ott jó, ahol vagyok.:))Már körvonalazódott egy játék, hogy mindenki meséljen a saját alternatív hazájáról. Ági figyelmébe ajánlva.
Nekem Nyugat-Berlin volt a megszokottabb, ott éltünk 6 évig, 1976 és 1982 között. Mivel a megszálló francia katonai zónához tartoztunk, nem mehettünk át pl. csak úgy metróval Keletre, hanem csak autóval a check-point Charlie-n keresztül. A VoPo-kkal pedig tilos volt szóba állnuk, csak az ugyancsak megszálló szovjet csapatokkal!
@ Rhumel: Hogy mindenkinek van-e alternatív hazája? Fogalmam sincs. :)
@ Akimoto: Mi fogott meg Berlinben? Otthon éreztem magam. A sokféle ember, a barátságos tér, a Pergamon Múzeum, Charlottenburg... Azt hiszem, minden. Különös.
Részemről benne vagyok, hogy egyszer legyen ilyen tematikus feladat, de az a bizonyos alternatív haza lehessen határon belül is, jó? :)
@Flora: Kik voltak azok a VoPo-k???
@Zé: Vopo: Volkspolizei, a rendőr rövidítése a németek között, amit a franciák is átvettek... A nyugati részt megszálló tripartite idiglenes kormányok nem ismerték el Kelet-Berlint, mint az NDK fővárosát, hanem mint a szovjet megszállási zónát...
@Flora: Köszönöm. :) Azt tudtam, hogy nem ismerték el. Nemrég reggeliztem együtt egy kedves patckwork-varró lánnyal, aki ebből doktorál. Mármint a Stazi megfigyeléseiből Magyarországon. Ő mesélt egy csomó érdekes dolgot, többek közt azt is, milyen sokat küzdött az NDK, hogy elismerjék önálló államnak.
@Zé: eismerése azt jelentette, hogy beletörődnek a status quo-ba, Németország, sőt Európa véglegesnek tűnő kettévágásába, a Szovjetúnió (a kommunista rendszer) előretolt állásaiba... Ebben csak az volt a skizofrén, hogy ugyanakkor a francia állam követséget tartott fenn Kelet-Berlinben...
Megjegyzés küldése