Az év az én szemüvegemen keresztül

1989 júniusában Nagy Imréék újratemetését rendezik meg. Ekkor az eseményt a Vasért vezetése tévén nézte. Én is ott voltam, amikor Orbán Viktor beszédében követelte a szovjet csapatok kivonulását az országból. Horn Gyula utóbb elhamarkodottnak ítéli OV szavait, de az élet rácáfol Horn igazságára. A szovjet csapatok kivonulását elindították még ebben az évben. (Horn jól tudta, hogy Orbánnak igaza van, de idegesítette, hogy más mondta ki és nem ő azt az igazságot.) Mindenesetre augusztusban Horn kiengedi az NDK-sokat a piknik keretében, utána pedig rendeletileg is hozzájárul az ország elhagyásához. Nagyon jó volt akkor magyarnak lenni. Sokat reméltem a németektől, s nem is alaptalanul. Egészen az NDK és NSZK egyesüléséig. Akkor tudtam, hogy vége mindennek. Az NDK felszív minden anyagi támogatást (joggal), a magyarok nimbuszának vége, már ami támogatásunkat illeti. Így is lett. 
A rendszerváltásból magam is ki akartam venni a részemet. Amikor felajánlotta egyik kolleginám, hogy dobbantsunk egy új Kft.-be, belementem. Megjegyzem még, hogy a spontán privatizáció lebonyolítása kezdettől fogva szálka volt a szememben, ha nem gerenda. Egyértelműen látszott, a politikai hatalmat az elvtársak az egymás között elosztott anyagi javak gazdasági hatalmára cserélik, s kimarad belőle mindenki, aki nincs a pixisben. Ez az igazságtalanság mindmáig a legalapvetőbb belpolitikai feszültség forrása.
Lakásváltás. Egyre jobban éreztem azt a feszítést, melyet a meglévő és kiadott szűk lakásunk, és a szerény bérért nekünk átadott, de idegen tulajdonú ház idézett elő bennem. Ez odáig vezetett, hogy meg akartam szüntetni a kényszeres állapotot, és menekülni belőle, mielőbb, bármi áron. Ebben az időben még egyik üzletágaként az OTP lakásértékesítéssel is foglalkozott. Érdeklődésünkre elmondták, hogy nincs kiutalás, nincs bérlés, vásárlás van, viszont hitelezés is lehetséges. Régi lakásunkat megvették 1,2 milláért, az új 2,5-be került, a különbséget részben vállalati kölcsönökkel fedeztük (300,  ill. 200 ezret adtak a cégek), részben bankhitelt vettünk igénybe, sőt egyik barátunk is kisegített 100 000 forinttal. Máig hálás vagyok neki. Ez akkor történt, amikor utolsó vagyonunkat, a negyedholdas szántónkat is pénzzé tettük.
Néhány szó a lakásváltoztatásunkról. Két címet kaptunk a banktól. Egy káposztásmegyerit és egy óbudait. Az óbudaival kezdtük. Wartburgba vágtuk magunkat, a négy gyerek, Tücsi és én, megkerestük az épülőfélben lévő házat, felmentünk a félkész lakásba, elnéztünk déli irányba, s tetszett a látható vasúti töltés, mögötte a gázgyár igényesen kialakított tornyaival, tetszett az erkélyről látható Hármashatár-hegy, tetszett a Duna közelsége, a Pilis közelsége, a Csillaghegyi, Római és Pünkösdfürdői strandok közelsége, tetszett Aquincum patinás volta. A lakás elrendezése is ideálisnak tűnt szemünkben. Amint ácsorogtunk az utcán, egy tulajdonos felhívott minket már elkészült lakásába. Mi hálásan néztünk körbe (a gyerekek nem, mert a számos csatornák egyikén fogták a rajzfilmeket. Mind a képernyő előtt ült a szőnyegpadlón.)         
Egy óra alatt döntöttünk. Itt fogunk lakni. Meg se néztük a káposztásmegyeri kéglit. (Nem tehetek róla, de utálom a nyomorúságos elnevezéseket, Kaszás-dűlő, Békásmegyer, stb. Hol van az egy Római-tól, egy Aquincumtól. Bár a Pók utcai ltp. is ronda és ócska név, és a Lőpormalom u. se a szájízem szerinti.) 
Aztán szerződés, kulcsátadás, költözés.
Mindent előkészítettünk. A könyvek abc-rendben kerültek zsákokba, minden kosáron rajta szerepelt, melyiket melyik helyiségbe kell vinni. Regnumi felnőtt társainkkal pikk-pakk átrántottuk minden ingóságunkat. Olyannyira, hogy elkezdtünk berendezkedni. A könyveket – hiába kértem, hogy eredeti sorrendben kerüljenek a polcokra – összevissza dugdosta, aki dugdosta, mondván: Majd ráérek rendszerezni. Ráértem. Utóbb egy napomba került, mire átrendeztem mindet az antikváriumokban megszokott rendszer szerint.
Mindenesetre már a költözködés napjának estéjén olyan állapotban volt a kégli, hogy regnumi bandánkat fogadhattuk benne.
Később mi, a tulajdonostársak kaláka-munkába kezdtünk. Egy ócska japánert találtunk az építkezési területen, és elkezdtük a sittől megszabadítani a ház körzetét. Mire a parkosítást hivatalból végrehajtották, elfogadható körülményeket teremtettünk a feketeföld fogadásához, a fásításhoz, füvesítéshez. Emlékszem, az azóta Németországba költözött család asszonya, Sabine, forró teával kínálta az alkalmi brigádot. No meg rummal. Hangulata volt a kezdeti lelkesedéssel végzett közös munkának. Csak később költöztek még jobb körülmények közé egyre többen a kezdeti 12 tulajdonosból. Ma (2012) mindössze négy eredeti tulajdonos tart ki 23 éve választott lakásában. A többi 8 kégli többször is gazdát cserélt.