Kell a tévé – folytatás

Nem fenyegettem ugyan a publikumot folytatással, mert eszembe sem jutott, de most mégis... Mert időközben rájöttem, hogy tudnék még írni a televízióinkról. A készülékekről is, meg úgy általában az életről körülöttük.

Amikor a 70-es évek vége felé a Kékes tévénk tönkrement, vettünk egy másikat, természetesen megint fekete-fehéret, akkoriban még nem volt természetes, hogy csak színes tévé jöhet számításba. Orion 75 volt a típusa, ezt már annyira nem volt egyszerű kibelezni, javítgatni, mint a Kékest, és azt hiszem, addigra már a javítgatás varázsa is alábbhagyott bennünk időnként. Mindenesetre eljött az a nap, amikor szerelőt hívtunk hozzá.  Tévészerelő nálunk, horribile dictu!!! Ilyen addig soha nem fordult elő, legalábbis tévé-ügyben nem.

Ez a tévé eleinte ugyanott állt, ahol kezdetben a Kékes, de már nem hokedlin, hanem egy fiókos kis szekrény tetején. Akkoriban teljesen véletlenül felfedeztük, hogy ha szerencsések a légköri viszonyok, tudjuk rajta fogni a moszkvai tévéadást, ugyanis tőlünk pár kilométernyire volt a mátyásföldi orosz katonai laktanya és lakótelep, nyilván volt ott valamilyen átjátszó torony vagy akármi, aminek segítségével az ottlakók számára nézhetővé tették a hazai televízióműsort. És így számunkra is, persze ehhez azért egy kis erősítés kellett, például a teraszra felállított, házilag barkácsolt antenna, de mi az nekünk, ugye? 😊 Még így is függött az időjárás szeszélyétől az adás minősége, de azért élvezhető volt. Hamar rájöttünk, hogy az oroszoknál úgy látszik, nagyon népszerű az operett, mert gyakran szerepelt ez a műfaj a műsorban. Egy érdekesség: ott láttuk először a Kálmán Imre életéről készült Az élet muzsikája című magyar filmet. Nem akartunk hinni a szemünknek, amikor megláttuk a magyar színészeket. És persze sok könnyűzenei műsort is adtak, esztrádműsornak hívták ezeket akkoriban, nyelvgyakorlásnak mindegyik nagyon jó volt, még ha legtöbbször gyenge minőségű képet produkált is a légkör.

A tévékészülékek helye a lakásban eligazító információként is szolgálhat, legalábbis sokszor úgy tudom behatárolni egy-egy esemény időpontját, ha felidézem, hol is állt akkor a tévé. Például valamikor a nyolcvanas években leadtak egy kisfilmet, amelyen az Onedin-családból ismert színész, Peter Gilmore énekel néhány dalt, ez a lemez akkoriban jelent meg külföldön. Természetesen muszáj volt megörökítenem, legalábbis a hangot, mert videónk akkor még nem volt, így aztán a tévét összekötöttem a kazettás magnóval. Határozottan emlékszem, hogy a tévé akkor még az ajtó mellett állt, fekete-fehér volt, tehát ez 1987 előtt történt. A kazettát sokáig őriztem, sokszor le is játszottam, aztán valahogy elkallódott, pár éve az internetről töltöttem le az album számait, hogy meglegyenek.

1987-ben már nagyon vágytunk egy színes tévére, pontosabban én vágytam, és ez ügyben sikerült meggyőznöm a családot is. A fekete-fehér egyre gyatrábban működött, úgyhogy 1987-ben vettünk egy színes Colortron tévét, NDK-gyártmányt, és attól kezdve megtudtuk, milyen színe van az addig fekete-fehérben látott műsoroknak. Míg azelőtt a korcsolya-bajnokságok közvetítése alatt el kellett képzelni, milyen lehet a valóságban a Vitray által igen szemléletesen taglalt ruhaköltemények színe, most már mindent láttunk a maga valóságában. Hamar megszoktuk és természetesnek vettük.

A Colortron tizenkét év múlva ment tönkre, de teljesen, se kép, se hang és vége lett. Akkor vettem egy kis Thomsont, amit a Boráros térről cipeltem haza Budatéténybe. Ő egy szükségmegoldás volt, legyen kicsi, könnyen áthelyezhető, és lehetőleg ne legyen vele gond a következő költözésnél. Nem is volt semmi baja, sose romlott el, és csak akkor vágott szájon, de szó szerint, amikor 2007-ben (addigra nekem már élvezhetetlenül kicsi volt a képe) megvettem a mai tévémet, és hogy az újat üzembe helyezhessem, levettem a régit a helyéről, a viszonylag magas komód tetejéről. De közben megfeledkeztem arról, hogy az akkori hagyományos tévék képcsöve nagyon súlyos tárgy, ráadásul a képcső elülső része, ami a készülék elején az üveglap alatt van, az a legnehezebb, emiatt pedig a súlypont egészen máshova esik, mint gondolnánk. Megemeltem a tévét, és a súlyos eleje úgy rámbillent, hogy azt hittem, kiütötte a fogamat. Hogy nem lett semmi bajom, az csak a szerencsémen múlt, de ez volt az elavult technika hozzám intézett utolsó üzenete.

...................................

Aki szeretné felmérni, mennyire ismeri fel a retró magyar tévésorozatokat, itt a lehetőség: 

https://www.noklapja.hu/kikapcs/2023/12/06/kviz-kep-alapjan-retro-magyar-sorozatok/

Kell a tévé

Az ötvenes évek vége felé már hallottunk a tévéről a hírekben és arról, hogy nálunk is elkezdték a kísérleti adást, így eleinte csak elképzelés alapján álmélkodtunk a fantasztikus találmány hallatán. Aztán egyszer csak híre jött, hogy az utcánkban egyik-másik szomszéd vett tévékészüléket. Pontosan két családnak lett tévéje, a szemközti Hegyesiéknek, valamit a tőlünk egy saroknyira lakó J.-családnak. És ahogy a nagy városi emeletes házakban, ugyanúgy a mi környékünkön is megtörtént, hogy meghívták az embert tévét nézni, ha valami érdekes műsor volt várható. Igaz, hogy abban az időben minden műsor érdekes volt a közönségnek, eleve újdonság mivoltánál fogva is.

Így történt, hogy először Hegyesiéknél láttunk tévét és benne élő közvetítést valamelyik moszkvai nagy parádéról a Vörös téren, már nem tudom, milyen ünnep alkalmából. De a lényeg az volt, hogy amit láttunk, az akkor, abban a percben történt, és mi itt láttuk – ez ma már semmiség, amikor természetesnek vesszük az online, valós idejű történés látványát, de akkor még maga volt a csoda, és teljesen mindegy volt, mi a műsor. Második tévés élményünk az volt, amikor J. Gyuszi bácsiék meghívtak bennünket, hogy nézzük velük a Dollárpapa című magyar filmet, és tulajdonképpen az is élmény volt, mert addig filmet nézni csak a moziban tudtunk.

Amikor elsős gimnazista lettem, 1962 szeptemberében vettek tévét a szüleim. A Rákóczi úti Otthon áruházból ők ketten cipelték haza a Keletiből induló vonattal, hogy ezt hogy bírták, ma már el se tudom képzelni (ismervén az akkori tévék súlyát), de így volt. A Kékes televízió nagyon szép készülék volt, gyönyörű, fából készült politúrozott  dobozának lekerekített sarkai voltak. A nagyszoba ajtaja melletti fal elé apu egy hokedlit tett, arra helyezte az új szerzeményt, és megkezdte az antenna beállítását, hogy valamit lássunk is. Az antenna úgynevezett di-pol szalagantenna volt, egy lapos kábel, ami egy szakasz után kettévált, és a két végét kellett rögzíteni valahová, mondjuk két szögre akasztva a mennyezet alá, persze csak miután hosszas kísérletezés eredményeképpen kiderült, a drótnak milyen helyzetében látható a képernyőn az adás. És amikor mindez megvolt és az antenna szépen elágazva ott díszelgett a szoba sarkában, akkor csodák csodája, a képernyőn éppen elkezdett zenélni Chris Barber dixieland-együttese, mégpedig az Ice cream című számot játszották, úgyhogy ezek voltak a legelső hangok, melyeket az első saját tévékészülékünkről hallottunk. 

A szépséges Kékes tévénk tizenvalahány évig élt nálunk, időnként javítani kellett, ami persze a mi esetünkben kizárólag házilag történhetett, megtanultam, hány ezer volt feszültség van a szakzsargonban kutyaháznak nevezett tápegységben (már nem tudom, de sok ezer, talán 25...), milyenek az elektroncsövek és miből kell kideríteni, hogy melyiket kell cserélni, és így tovább. Amikor a hetvenes években szegény teljesen kimúlt és kénytelenek voltunk lomtalanításra ítélni, kicsit hezitáltunk, hogy talán meg kéne tartani legalább azt a szép külső dobozát, de aztán mégis kidobtuk. Még később is sajnáltuk egy ideig azt a gyönyörű fadobozt.

A műsorok közül az előttem szólók már rengeteget említettek, bár nem is lehetne mindegyiket felidézni, olyan sokra kellene emlékeznünk. Akkoriban mindegyik nagy élmény volt, egy-egy sorozat vetítése idején minden héten kiürültek az utcák, mert mindenki tévét nézett. És hogy én is megemlítsem a Belfegor, a Louvre fantomja nagy klasszikus sorozatot: akkoriban én már nem voltam annyira gyerek, úgyhogy nem titokban lestem, de tényleg nagyon izgalmas volt, és emlékszem, hogy a híres énekes-színésznő, Juliette Gréco játszotta a főszerepet. Valamikor 1970 körül, amikor szegedi kollégista voltam, műsorra tűzték Andrzej Wajda filmjeit, sorban vetítették őket hetenként, mindig késő esti időpontban. A műsorkezdésre minden mást félretéve csapatostul vonultunk le az alagsori étkezőbe, a terem mindig megtelt, és mivel nem volt elegendő szék, sokszor az asztalokon ülve néztük végig a filmet, rajongtunk Daniel Olbrychskiért, meg Zbygniew Cybulskiért. És persze volt a Ki mit tud, a Táncdalfesztivál, meg a Röpülj páva, aztán az első karmesterverseny (pontosan ötven évvel ezelőtt) a győztes Kobayashival, és az éppen futó szellemi vetélkedők, ezeket is néztük, és érdemes is volt. Na és persze egy-egy nagy jelentőségű esemény közvetítése, az is óriási élmény volt, például a Holdra szállás 1969-ben!

Akkoriban a műsorokra a Rádióújságból tudtunk „felkészülni”, vagyis azt átböngészve tudtuk meg, mi mikor lesz. A mai rengeteg csatorna műsorát lehetetlen követni, meg sem próbálom. A tévé nálam sokszor csak a háttérben megy, közben mindent csinálok, figyelek is, meg nem is az adásra. Célzottan néhány ismeretterjesztő, kulturális aktualitásokkal vagy kultúrtörténettel foglalkozó műsort nézek – már persze ha véletlenül felfedezem őket valamelyik csatornán –, meg helytörténeti adásokat. És igen, nézek filmeket is, urambocsá' időnként még sorozatokat is, de főleg szórakoztatókat, szomorkodni, megrendülni önszántamból már nem akarok, ezt tudok műsorok nélkül is. A tévéműsortól azt várom el, hogy valamilyen szinten, tartalmasan vagy könnyeden, sőt netán tartalmasan ÉS könnyeden, de szórakoztasson, és ha nevetnem kell rajta, akkor nevetek, úgyhogy még sitcomot is nézek, ha úgy adódik, de azokból tényleg csak egy-kettő megy át a szűrőmön. Az idén tizenhét éves készülékemet látva csak azért drukkolok, hogy minél tovább bírja még, mert ugyanolyan nehezen lennék meg tévé nélkül, mint internet nélkül.

tévével s tévétlenül

 A tévés korszak elmúlt az  életemben (bár sose voltam rabja,)

Az ötvenes évek vége tájt jött be.

Egy gimista osztálytársnőmnél láttam először, de nem is működés közben, mert nappal volt, nem volt  műsor, s amúgy is készültünk az tanévnyitóra, Boccerini Menüettjével,,,

Aztán emlékszem az egyetemi kollégium zsúfolt társalgójára, alig fértem be a Vitray közvetitette Műkorcsolyabajnokságokra

Aztán anyu nyugdijas  klubjára kezdő tanár koromban.. Én ritkán, de anyu rendszeresen járt oda, Nagyon szerette...

Aztán lett tévénk! Nem tudom pontosan hogy s mikor, de nem sokkal utána nyertünk  a lottó tárgynyereményén is egyet, mit persze más árucikkekre válthattunk át ( jó sokra!9

Azt tudom, hogy Anyu utolsó mondatai egyike, ez vplt, ha nem a ,legutolsó:, a kórházban, mikor pedig már alig beszélt:

Azok a szép, tévés esték...!

***

Évek óta rossz a tévém.

 Egyszer Pestről jövet bekapcsoltam,s egy nagy csattanás - s azóta is vak és néma

Nem csináltattam meg!

A számitógépen a mediklikket ugyan használom, de ott csak a Duna tévét, esetleg az M3-t, M5-t nézem , néha

Nem hiányzik!

De a RÉGI tévéműsorok igen.  (erre jó egyébként az M3)

Különösen a tévéjátékok, (olyan már nincs, vannak helyette bugyuta, agyonnyújtott sorozatok)

Az interjúkat szerettem mindig is... még. de ez mintha át is települt volna a netre, újabban podcast formában. Azokba bele-belehallgatok.

A net amúgy mindenre jó, felváltotta, ha nem is pótolja a tévét., de sok másra is perdsze...Ami viszont mostani formájában nem is az én terepem, azt hiszem.

(de azért még lehet, hogy megcsináltatom...?)

A tévé - ami nemcsak a doboz

 Ahogy olvasom a kortársak bejegyzéseit, igen, minden ugyanúgy volt...

Benczúr televíziónk lett, szép, nagy fadoboz, szerettem. Ki is tartott addig, amíg színesre nem váltottuk.
És pontosan emlékszem én is a Belfegortól való rettegésre. Egy szobánk volt, ott volt a tévé, és ott aludtam én is. Falnak fordulva, háttal a tévének, egyébként általában remekül, de a film egész hangulatától is borzasztóan féltem, talán néha oda is pillantottam. "Aludj, fiam!" - hangzott a megnyugtatónak szánt szó. Tetszettek volna inkább nem nézni!

Különben nem voltunk szüntelen tévézők, néztük, amit akkoriban érdemes volt, de józan mértékkel. Nálunk a házban volt egy érdekes szokás: közösen néztük a tévét! Az például fix program volt, hogy a bécsi újévi koncertet Mari néniék nagy lakásában nézi együtt  a fele ház, utána koccintva a boldog újévre. De, mi, gyerekek, ugyanott néztük csapatban az Ivanhoe-t (a fiatal Roger Moore-ral), emlékszem a sorozat kezdő jelenetére, ahogy egy kisfiú elkiáltja: Ááájvenhóóó! 

A régi időkben volt egy számomra érthetetlen dolog is. Amikor a nagynénéméknél jártunk látogatóban, azt láttam, hogy a tévé képernyője elé egy sárga celofán van ragasztva. Szerintem roppant zavaró volt, de ők talán ettől biztonságosabbnak érezték.

A házbeli közös nézés későbbre is megmaradt, bár már jóval kisebb létszámmal. Talán még nem volt színes tévénk, ezért a szomszédban, Gizi néniéknél ültünk minden kedden este, és áhítattal lestük, ahogy – Hacsaturján zenéjére –beúszik a gyönyörűséges, nagy vitorláshajó az Onedin-ben.

Aztán, ahogy telt az idő, már csak magunkban néztük vagy nem néztük. Voltak "kötelező" programok: Delta, műkorcsolya közvetítések, Orion űrhajó, Tenkes kapitánya, Forsyte Saga, Klinika - csak úgy összevissza ugrálva az időben. Édesapám, ahogy idősödött, egyre tévézőbb lett, én egyre kevésbé.

És, ami az igazán érdekes, amitől a doboz számomra élettel telt meg: az a valódi, személyes kapcsolat "A" televízióval. Édesanyám 1942-től 1956-ig a Rádió Zenei Osztályán dolgozott. Nagyos szeretett ott lenni. Amikor kitették az állásából, a Közért vállalt központjában tudott elhelyezkedni. Hát, nem ugyanaz volt... Volt kollegái a 60-as évek közepén-végén tudták visszahívni, de akkor már a Televízióhoz, a Szabadság térre. Sokszor jártam bent én is, vetítéseken és csak úgy is. Például benti vetítésen láttam a Belle és Sebastian-t is (egy kisfiú és egy nagy fehér kutya), mert akkor még nem döntötték el, hogy megvegyék-e. És élőben láthattam sok akkori ismert nevet is, normális, dolgozó emberek voltak.

Ami viszont az extra jutalom volt számomra: az MRT működtetett egy nyári napközis tábort a Vadaskertben, az intézményben dolgozó szülők gyerekeinek. Éveken át jártam én is oda, szerettem. Amikor a Táncdalfesztivál elkezdődött, kitalálták, hogy a tévés szülők legalább 7-8. osztályos volt vagy jelenlegi táborozó gyerekei fogják a szavazatokat számolni! Így is történt, éveken át jártam vissza oda nyári munkára. Bizony, egyesével, darabra meg lettek számolva azok a szavazatok! És az előadókat is érdekelte, jöttek be érdeklődni, milyen az állás. Olyan autogram-füzetem volt, hogy párját ritkította! És, ha időben elkészültünk a számolással, elmehettünk a soron következő elődöntő (vagy a döntő) főpróbájára is! Ilyen volt belül lenni a dobozban :)

Az én "Dunám"

 

A mai 70-80 éveseknek minden túlzás nélkül életük talán legnagyobb csodája a televízió lehetett. Nekem egészen biztosan!

Nincs ember közöttünk, aki ne tudna felidézni a múlt század hatvanas éveitől kezdve néhány számára különleges emlékként megmaradó filmet, filmsorozatot, ismeretterjesztő célzattal heti rendszerességgel megjelenő adást, ami akkor legalább annyira fontos volt az életünkben, mint manapság az internet adta szórakoztatás, ismeretterjesztés. A régi Táncdalfesztiválok szívfájdítóan szép dalait ha ma meghalljuk, ugyanúgy dobban meg a szívünk, mint akkoriban kisgyermekként, kiskamaszként, fiatal felnőttként.  

„Rövid az élet!” – énekelte Toldy Mária 1967-ben. Ha eszembe jut, és néha meghallgatom, ugyanúgy megdobban a szívem, és futkározik a hátamon a hideg, és ma már a szövege, mondandója is sokkal jobban hat rám. El sem kezdem sorolni mi minden volt rám el nem múló hatással az elmúlt több, mint hatvan évben műsorok tekintetében. Inkább fókuszálok az első tíz évre, amikor a mi családunkban is megérett a helyzet egy televízió vásárlására.

Az első televíziónkat talán 1961-62-ben vásárolták a szüleim. Nagy képernyős Duna televízió volt, mely a szüleim utcára néző szobájának ablakhoz közeli sarkában kapott helyet egy akkoriban szintén újdonságként a lakásunkba kerülő bárszekrény tetején. A televízió alatt csipketerítő, naná! Anyukámnak hatalmas választékban horgolta a terítőket két idősebb testvérpár hölgy, miért is maradhatott volna ki épp a bárszekrény teteje. Nem zavarta a lefelé nyíló ajtót ez a csipke, mert bár ital is volt bőven a bárszekrényben, a szüleim egyáltalán nem nyitogatták napi szinten, csak legfeljebb névnapok alkalmával. És persze én is, teljes titokban. Az édesanyám barátnője gyógyszertárban dolgozott asszisztensként, és hogy, hogyhogynem, mindig csurrant-cseppent egy kis tiszta alkohol anyukám konyhájára is, amiből nagyon finom tojásflipp és csokoládélikőr készült. Jó sűrű volt mindkettő állaga, így nekem a kis torkos gyermeknek az üveget megdöntve elég volt az ujjamat beledugni, hogy az üveg nyakából kinyalhassam a sűrű tojás- és csokoládékrémet. Soha nem buktam le, pedig elég gyakran rájártam az üveg „szájára”. Ma is imádom mindkettőt, de tudatosan távol tartom magam a gyerekkorihoz hasonló torkosságtól. Hamar függőjévé tudnék válni, mint a gyermekkori televíziózásnak.

Hamar kialakult a család esti rutinja. Bátyámmal este nyolckor már általában zártuk a napot, és villanyoltás után hamarosan hallhattam testvérem egyenletes szuszogását, ami jelezte, hogy Jóska „alszik”. Szüleim is elvonultak és bekapcsolták a televíziót. A két egybenyíló ötször ötös szobánkat dupla szárnyú, különleges geometriai formájú színesen festett üveges ajtó választotta el, aminek legalsó 8-10 milliméterén átlátszó volt az üveg. No, én akkoriban épp akkora voltam, hogy letérdepelve az ajtó elé, az átlátszó üveg sávja épp a szemem vonalába esett. Simán „végigtérdepeltem” egy gyönyörű romantikus filmet, melyben életem első filmes csókját láthattam két szép színész „előadásában”. Tátottam a számat, hisz soha nem láttam még ilyet sehol, sem otthon, sem utcán, de még regényben sem olvastam róla. Hasonlóan nagy hatással volt rám egy másik különleges film, aminek csodálatos zenei vezér motívuma évekre elkísért. Csajkovszkij B-moll zongoraversenye volt. Jó tíz év múltán tudtam beazonosítani a szerzőt és művét, amikor már huszonévesen gyűltek a komolyzenei lemezeim. E két első filmet hatásában felülmúlta a Belfegor, amit már kényelmetlenebb körülmények között kellett végigtérdepelnem, mert közben nőttem nem kicsit, és csak fészkelődve-kínlódva sikerült az átlátszó sávot a szemem előtt tartani. A Louvre-ban suhanó fekete ruhás alak felbukkanva a jelenetekben különleges, félelemmel vegyes érzelmeket váltott ki belőlem, ki nem hagytam volna egy részt sem. Ezek a rendszeres esti tévézéseim örökre megmaradtak az én titkomnak. Olyan szerencsém volt, hogy a szüleim soha nem jöttek ki hamarabb a szobájukból, minthogy én már ne feküdtem volna a komplett hálószoba bútorunk dupla ágyában, ami az ajtótól két méterre állt. Amúgy sem gyújtottak soha villanyt, ha a fürdőszobába vagy a konyhába mentek ki este nyolc után, figyeltek arra, hogy gyermekeik álmát ne zavarják meg villanyfénnyel. Besütött a Hold, annak a fényénél közlekedtek. Évekig tévéztem szinte minden este, a hétfői adásszüneti napot kivéve. Csodálom utólag is, hogy tudtam reggel minden gond nélkül felkelni, az iskolában figyelni.

Esti közös televíziózásokra később sem emlékszem, de az biztos, hogy a Tenkes kapitánya sorozatát már a szüleimmel együtt néztem én is – talán – vasárnapi napokon. Valószínű így lehetett, mert szállóigévé vált nálunk a „Tenkes” káposzta. Édesanyám ugyanis egyszer épp töltött káposztát főzött, miközben elkezdődött a sorozat egyik epizódja. Beszaladt a konyhából, majd simán „ottfelejtette” magát a televízió képernyője előtt. A káposzta meg szépen elfőtte a levét, és a fazék alján sorakozó káposzták feketére sültek. Apukám élete végéig emlegette, amikor töltött káposzta készült nálunk.

1970-ben elköltöztünk a Timár utcai két szobás lakásunkból, akkor már tizenhat évesen amúgy is akadt érdekesebb programom is az esti televíziózásnál.

Szüleim életük végéig nagy rajongói maradtak a tévé műsorainak. Én viszont igazán soha nem lettem televízió függő, de azért a Szomszédok című teleregényt és egyéb sorozatokat én is szívesen megnéztem. Majd ahogy megjelent a színes televízió, igyekeztünk mi is hamar váltani a fekete-fehér készülékről, ez már egy minőségi változás volt az életünkben. Ahogy bővült a csatornaválaszték, évekig függője voltam a Mezzo csatornának, ahol komoly zenei műsorokat és a szívemcsücske balett előadásokat nézhettem óraszám.

Manapság gyakran fordul elő velem, hogy akár egy hétig sem kapcsolom be a tévét, de azt sem tagadhatom, hogy most is van egy-két olyan időszakos műsora az RTL-nek TV2-nek, ami elé rendszeresen odaülök, akár van értelme, akár nincs. A hatvanas évek kedvence a televízió volt, manapság meg már sokan átpártoltak a mindenféle kütyük, okos telefon, tablet, laptop, számítógép használatára, ahol az internet segítségével rengeteg értékes órát tölthetünk a kütyük bűvöletében.

Kíváncsian várom, hogy megtörténhet-e még az én életemben egy olyan új műszaki találmány megszületése, amire még álmunkban sem gondolnánk, és ami olyan változást hozhat az életünkbe, mint amit megéltünk az internet beköszöntével.

 

 

 

Tévés történelmem

   Valamikor a hatvanas évek elején kezdődött közös történetünk a televízióval. Az általános iskolát végezhettem (1962-ben ballagtam a VIII-ból), esetleg a gimnázium elejét. Nekünk természetesen nem volt tévénk, ezért egyik barátnőm közelebbi szomszédjához nyertem időnként bejárást, tőlünk többszáz méterre laktak. Kis sámlit vittünk magunkkal, mert egész nagy számú közönség jött össze a nappali funkcióját is betöltő nagyszobában, melynek egyik sarkában állt a nagyapó ágya, aki velünk nézte a műsort dunyha alól, míg el nem szenderült rajta. Táncdalfesztival, egy-egy sorozat vagy film csábította össze a közönséget.

   Nem emlékszem pontosan, mikor lett saját tévénk szüleimnél. Akkoriban már nem ment ritkaságszámba, de az első fekete-fehér volt, és később helyettesítette egy színes Videoton. Algériai 2 évünk alatt nem hiányzott a tévé, így sokat olvastunk vagy társasjátékoztunk ismerőseinkkel. Berlini 6 évünk alatt lehetett a francia adásokat is fogni, ezért újra vettünk egy TV-t. François persze németül hallgatta az esti mesét s előtte a dalocskát, melyhez járuló dunyha- és párnahuzat máig is megvan nálam a kis figurákkal : "Sandmann, lieber Sandmann, es ist noch nicht so weit..." Még talán el is tudnám énekelni az elejét!...

   Az isztambuli 6 évben alatt fontos szerepe volt a tévének. Sportközvetítéseket, a híreket néztük rajta, nagyban hozzájárult a török nyelv tanulásához. A futball szókincsét immár a negyedik nyelven sajátítottam el. Ami a hazai (francia) filmeket illeti, videó kazettákon adtuk kézről kézre, az otthoniak vették fel és továbbították számunkra.

   Mióta visszaköltöztünk Franciaországba (úgy tűnik, véglegesen) a TV elfoglalta a családtagként neki kijáró helyet. A képernyő egyre nagyobb átmérőjű, egyre vékonyabb lett. Állítólag mindinkább fogy a közönsége, főleg a fiatalok körében. Más, újabb eszközök közvetlenebbül szólnak hozzájuk, telefonról, tabletről, más közösségi médiákról. Sokszor lerövidítve az alvásidőt is. Megszűntek a közös tévézések, amelyek a család apraját nagyját összegyűjtötték a TV előtt, nagyobb biztonságot nyújtva ezzel a gyerekeknek, akik így nem maradtak egyedül a rájuk zúduló, néha durva tartalommal. 

   A számtalan csatorna forradalmasította a tévézést, a kezdeti egyetlen program és főleg a hétfői szűnnap korával összehasonlítva, amellyel Magyarország valószínűleg egyedül állt. Jött aztán a távírányító forradalma, mely lehetővé tette, hogy fel se álljunk a program változtatásához, és aki a távirányítót bírta, bizonyos hatalom birtokába jutott.

   Az öregek egyelőre hűségesek a nagy képernyőhöz. Megszokás, vizuális komfort kérdése. Egyre nehezebb a fiatalokkal megosztani. Inkább mindegyik elvonul a varázstelefonjával saját elszigetelt bűvkörébe. Pedig nem is olyan régen, úgy 10-15 éve még együtt izgultunk egy-egy műsoron, rajzfilmen vagy filmen az unokákkal, s mennyivel jobb volt ez a fészekmeleg hangulat! A fiammal, míg itt volt fél évig gyakorlaton, többnyire a TV volt az esti programunk és mintegy visszaröppentett bennünket ebbe a régi meghittségbe. Végre nem magamban beszélgettem esténként!

vasárnapi tévézés

    

Vadásztöltény gyár 😉

Csak azért lett ez a fura cím, mert az első tévénk abból a gyárból került ki. Ismeretség révén jutott hozzá a család az akkor csodálatosan nagy képernyőjűnek számító Munkácsy tévéhez, (ha jól emlékszem, a Tavaszé egészen kicsi volt a mienkéhez képest), valamikor a 60-as évek elején. Pontosan nem emlékszem, de még nem voltam iskolás, tehát 62-ben hozhatták le Fehérvárról Heténybe. A szüleim egy ideig, házasságuk elején a gyár munkásszállóján kaptak helyet, innen eredhetett a kapcsolat a régiekkel. A készülék úgy sejtem, a 70-es vége, 80-as évek elejéig használatban volt, a Balcsira került le, miután lett színes tévénk. Volt neki neve is, Ödönnek hívtuk. Hát igen, szoktunk egyes háztartási gépünknek, autónknak nevet adni. 😏 (néha azért kiderül, hogy nem vagyunk egész normálisak, ugye?! Most épp csak a mosógép fut Panni néven, az előző Lakáj úr volt. Viszont úgy emlékszem a televíziók közül csak Ödön volt nevesítve.)

No, de mint rendesen, megint eltérek a tárgytól.
Szóval a tévé. Kevés volt a faluban, s ahogy sejtem, annak idején másutt is szokásban volt a közös tévézés. Hozzánk S. Gyuszi bácsiék jöttek át néha, illetve fel a közeli gyógyszertárból. Ők is, mi is szolgálati lakásban laktunk, 2in1, munkahely és lakás. Hogy ez mennyire kényelmes? Hát nem igazán. (De ez megint más téma, nem értem magam, ennyire elkalandozni azért nem szoktam az adottól!)
Gyuszi bácsi láncdohányos volt, egy hamutartónak kinevezett óriási üvegtálat tettek elé, (most szárított rózsafejeket tartok benne *), ami tele is lett csikkel egy-egy színházi közvetítés alatt.
(*A fotón a "hamutartó", kézben tartva, meg a viszonylag nagy Leonardo-naptáram előtt. )

 Mert igen, bármily' hihetetlen, voltak színházi közvetítések. Nem celebes-szappanopera-sorozatos szereplőkkel, hanem színészóriásokkal. Gábor Miklós Hamletje a televízió által juthatott el a mi kis baranyai falunkba. Anyukám nagy örömére, mert kedvenc színésze volt. Az a Hamlet meg különösen híres is.

Bennem  A kaukázusi krétakör hagyott mély nyomot. Gruse Vahnadze neve feledhetetlen, pedig ahogy rákerestem, 1963-ban mutatták be a tévében. Kicsit ámulok is, hogy 7 évesen megnézhettem, Apám Brecht iránti fogékonysága volt gondolom az ok, és okos magyarázata se hiányozhatott. Meg talán az én érdeklődésem is nyiladozóban lehetett. Mindenesetre amit átéltem, míg a kör közepéről a két anyának ki kellett, illetve kellett volna húzni a gyermeket, azt az érzést ma is tűpontosan érzem, s ezt most sem tudnám jól, kifejezőn szavakba önteni. Csak itt belül szorul össze a szív...
Psota Irént a Kurázsi mamában is láttam, szintén a tévében. (kicsiként nem tudtam kimondani a nevét, később sokat "cukkoltak" is, hogy, ja igen, a sPota )
De persze azért a Futrinka utca volt a koromnak megfelelő műsor. És ki ne emlékezne Morzsára, Cicamicára, Böbe babára? 😊
Aztán "...jött a Tenkes kapitánya, ő odacsap, hol sanyargatni lát..." Végigizgultam a sorozat minden részét. Tavalyelőtt nyáron pedig az unokáimmal néztük meg esténként. Laptopon... Örökérvényű mese, mert hiába az eltelt évtizedek, a fiúk is izgultak, s ugyanúgy hahotáztak az iszapfürdős jeleneten, mint a nagyanyjuk 60 évvel ezelőtt.
Az emlékeim ugrálnak az időben. A sorozat szóról egy Leonardo da Vinci-s jutott eszembe, a 70-es évekből. Még ezt is fekete-fehérben láttam. A zene és a szöveg itt szól a fejemben, "Muovesi l'amante per la cosa amata" pedig nem is tudok olaszul. 
https://www.youtube.com/watch?v=hfw2o4rhC1A
És a kedvenc idézetem a filmből, bár már nem is tudom pontosan, sokszor eszembe jut: ... a víz, amelyet érintesz, az első érkező és elfutó hab az életedben..
Kicsit megint visszatérek a gyerekkorba. A Belfegort a paplan alól lestem, mert nagymamám szerint az nem volt nekem való. (félelmetes is volt akkor, féltem is, nincs mit tagadni)
*
Abba-abbahagytam itt az írást. S most hol is, hogy is folytassam. Na igen, eszembe jutott az a vicces emlék, hogy a 60-as években, ahol volt televízió készülék, néha "színessé" tették az adást. Sárga, vagy kékes színű celofán került a képernyő elé. A mai gyerekek biztos tágranyílt szemmel és értetlenül bámulnák. A méretét is. 😉 Hát még a monoszkóphoz mit szólnának? 

A 70-es években, gimis koromban sokat olvastam, esténként sokszor elmerültem a versek világába, - hmm, tanulás helyett -, a József Attila, a Radnóti kötet mindig a közelemben volt, Neruda, Kavafisz, Burns, Apollinaire és társaik jobban érdekeltek, mint a tévé műsor. Apámnak hála, kedvemhez, hangulatomhoz épp odaillőt mindig levehettem a polcról. Azért persze néztem a tévét is, a szüleimmel közösen. Nehéz felidézni, mindenféle krimik rémlenek, Derrick, meg talán Colombo, "fogtuk" a grazi ORF adást is. Mindenesetre a sorozatok egész mások voltak, mint a mostaniak. Amikre most hertelen emlékszem, a Forsyte Saga, a Thibault család (persze Antoine, az orvos volt a kedvenc szereplőm 😉).

A gyerekek születése után újra a mesék világába kerültünk, Maya a méhecske, Tom és Jerry, a 80 nap alatt a föld körül, no, abban az időben sokat tévéztünk 😊. Esti mese, hétvégén a kora reggeltől kezdődő hagyd aludni a mamát, papát rajzfilmek, a kacsamesék, Foxi maxi, stb. Volt bőven választék.

Ma újra ott tartunk, hogy inkább olvasunk. Néha a háttérben megy valami azért, hírműsor, valami beszélgetős, aktuális. Vagy valami főzős. 😂. A "Sütimester" versenyek, vagy olyan gasztro-utazásos adások, ahol országok, vidékek ételein keresztül megismerhetők szokások, tájak, emberek. Stanley Tucci itáliai utazásait szívesen néztük, ésjókat kalandoztunk James Martinnal Spanyolországban, Amerikában, Frnaciaországban. Élvezetes volt, vidám, remek ételekkel, amiktől legalább nem is híztunk.😋 Ezerszer jobb, mint valami újra és újra ismételt, csihipuhi akciós akármi😂. 

Na jó, muszáj őszintén bevallanom, azért van amit rendszeresen megnézek mostanában. Ha épp van időm és ráérek délutánonként. A családi elnevezése CSÉKÁ, vagyis  a Csillagkapu. Az elmúlt hetekben ismétlik a régi részeket. És nagy előnye, hogy abszolút semmi köze a valósághoz....
Lassan be is fejezem, mert odaülök a kávémmal a képernyő elé 🤣.

A tévéről: Magánbeszéd

Nem mondom, hogy szeretem a tévét, azt se, hogy utálom. Bizonyos műsorokat szívesen , ha éppen kedvem van pont ahhoz, de keresni nem keresem, legfeljebb a témája szerint. Amit "állatos" filmnek hívok, az az Animal Planet kínálatában található, de "állatos" a Dr. Paul klinikája is a Life Tv-ből. Nehéz szülés előtt álló tehenekhez megy ki a mindig vidám és megoldásokat mély tapasztalaiból merítő állatorvos, ezeket a bemutatóit nem tudom otthagyni. Sokszor még irígykedem is a doki asztalán fekvő állatra, de jó volna, ha engem is így gyógyítanának. Hm.
Az ismeretterjesztő műsorok közül rákaptam mostanában a Viasat History adásaira, megállás nélkül tudom nézni a második világháborús dokumentumfilmeket. Ezek amerikai munkák, alapos, és a köztudott dolgokat kiszűrő filmjeikkel mindig tudnak újat mondani - legalább nekem. Más nézők hozzáállását nem ismerem. (A második világháborús "belső filmem" személyes tapasztalataimmal átszíneződött, már nincs, aki alátámassza az elbeszélésemet helyeslő közbeszólásaival. Erre anyukám volt vevő, amíg velünk volt, néha a két évvel fiatalabb húgomnak is be-bevillan valami pl. a menekülésről.)

Visszatérve az igazi tévéhez, a Da Vinci, a Discovery Channel, a National Geografic adásai tudnak lekötni, vagyis az ismeretterjesztő műsorok. 

Amit nem szeretek és sose nézem, a politikai témák, a híradók és a játékfilmek. Lehet pl. sorozat, ezeket fintorogva veszem tudomásul, hogy vannak, miközben mások alig várják a családtaggá avanzsált színészeket, mi történt a forgatókönyv írójának örökbecsű elméjében,  tegnapról mára. A napi politikai  híradások és elemzések hitelességét ugyanígy kétségbe vonom.
A sportműsorok és a komoly zenei bemutatók, hangversenyek most kimaradtak a számbavételből. Egyik se olyan fontos, de: vannak. Egye, aki szereti a séf ízlését.

 

Korunk bálványa: a tévé

 Talán Karinthy használta először a televízió szót. 1916-ban írja, hogy a jövő embere a televízió segítségével látja a tőle messze történő eseményeket. Valami hasonló valósult meg. De nem tetszőleges tartalmakat lát, hanem azt, amit a média elé terjeszt – nem minden befolyásolási szándék nélkül.
A tévének van védőszentje is. XII. Pius Szent Klárát jelölte ki az 50-es években.
***
Bekapcsolom a rádiót és nézem. Minek? Olyan érdekes formája van?
Bekapcsolom a rádiót és hallgatom. Ez normális.
Bekapcsolom a tévét. Nézem és hallgatom.
Jut eszembe fiunk szava, amikor gyerekei nyúzzák, hogy hadd nézzék a tévét:Nézzétek, de ne kapcsoljátok be!
Lehet csak nézni a tévét. Magam is szoktam, különösen az ostoba reklámszövegeket lövöm ki a távkapcsolóval. (A kockázatokat kezdetű… mantrát utálom.)
Lehet csak hallgatni is. Ez afféle háttértévézés volna, amikor lehet, hogy csak arra várok, kezdődik-e vajon a számomra érdekes műsor, vagy még nem. Most mást csinálok, de ott a fülem a tévénél.   
***
A hatvanas években nekünk nem volt tévénk. Barátoméknak igen. Ketten neki álltunk gitárokat készíteni. (Azért jártam hozzájuk.) Bosszantott, hogy általa jónak tartott műsor esetén a munkát felfüggesztette.
A hetvenes évek elején voltam katona. Voltak bajtársaim, akik életükben ott találkoztak először a tévével. Ha csak tehették elé ültek. Elképzeltem, hogy valamelyest építi őket, kinyitja a világot előttük. Engem már akkor se vonzott a képernyő.
A tévével ugyanaz a baj, mint az okos és oktalan telefonokkal. Használójukat leválasztja a társadalomról. Miért? Ne zavarj, nem hallom a tévét! (Vö. Szakonyi Adáshiba c. darabját)
Az Apple cég vezetője eltiltotta a mobilhasználattól gyermekeit…. és a tévétől???
Saját fiam hozzájuthatott volna egy színes tévéhez ingyen. Az ajánlatot elutasította.
Máig nincs tévéjük. Igaz, hogy okos telefonjuk van, laptopjuk is, nem is egy.
A gyerekei alig várják, hogy hozzánk jöjjenek. Itt lazul a tv-tiltási fegyelem.
***
Közhely, hogy a tévé, a mobil, a PC csupán eszköz, amit lehet jól és rosszul használni. Csakhogy állandó a kísértés, éljek-e a szórakozási lehetőséggel vagy se.
A kérdést úgy is fel lehet tenni: Vajon a polgárok érdekességben felvehetik-e a versenyt a színészekkel, a bemondókkal, a mindenféle szórakoztató ingerekkel. Egyértelmű, hogy szinte soha nem. Akkor pedig elvesztették a versenyt a tévével, mobillal laptoppal szemben. Maradnak a háttérben, lazul a kapcsolatuk a nézőkkel, mobilozókkal.
A csata eldőlni látszik. Győz a tévé, a mobil, a pc.
***
Sz. Zs. Rómába vár bennünket. Éjfél előtt megérkezünk hosszas autózás után. Ő ajtót nyit, majd közli, hogy tálalva, de ő még egy kicsit nézi a tévében a krimit, mert még nem öltek. Aztán hogy öltek, hozzánk telepedik. Többek között elmondja, hogy az olaszok csak akkor fogadják el a sorozatokat, ha van benne kórház és műtét. Hogy miért van ez így, azt nem tudja.
Apropó sorozat
A sorozatok a nőké.
A focimeccsek a férfiaké.
Tisztelet a kivételeknek!
Legjobb, ha itt abbahagyom korunk bálványáról szóló eszmefuttatásomat.