Hogyan lettünk kutyások és macskások?

Gyerekkoromban féltem a kutyáktól, pedig nem ért részükről semmi atrocitás. Lehettem úgy négy éves, amikor nagyapám csupa jószándékból - hátha majd így megszokom a kutyát mint olyant - szerzett valahonnan egy kiskutyát, pici volt, fekete és bozontos. Este hozta be a szobába, letette a padlóra, az meg ijedtében bebújt a rácsos ágyam alá. Én az ágyban állva sírtam, ordítottam, hogy "vidd ki, vidd ki!" és ezen semmiféle győzködés nem segített, barátkozásról szó sem lehetett, szegény Nagypapa kénytelen volt visszavinni a kölyköt. Iskolás koromban is képes voltam másik utcán kerülni hazafelé, ha valahol messze szabadon mozgó kutyát láttam. Így magától értetődően kutyátlanok maradtunk.

Kutyaügyben nálunk az új időszámítás 1976-ban kezdődött, amikor nagymamám egy reggel kiskutyát talált a kertjében. Fekete volt és bozontos, olyan két-háromhónapos lehetett, már tudott ugatni és morogni is, lapult az orgonabokrok alatt egész nap étlen-szomjan és ki nem mozdult onnan. Valamit tenni kellett, de ahogy emlékszem, azonnal megfogalmazódott bennünk a szándék: kell nekünk ez a kutya! Estére haditervet dolgoztunk ki, én egy főtt csirkelábbal felszerelkezve érkeztem és azt egy vékony spárgára kötve bedobtam az orgonabokor elé, hogy  ha enni akar, kénytelen legyen kijönni a rejtekből. Lélegzetvisszafojtva lestük, amint megérezve a vonzó illatot, kis töprengés után kúszva elindult, vártam, míg majdnem elérte és akkor centiről centire nagyon lassan húzni kezdtem a spárgát. A kutyus azonban csak kicsi volt, de nem hülye, szinte azonnal átlátta a helyzetet és mint a villám, sarkonfordult, vissza a bokor alá és onnan morgott ránk. Ettől kezdve hiába próbálkoztam, meg se mozdult, bárhogy kínálgattam neki a finom falatot. Nagymamámnak aztán másnap sikerült találnia valami férfiembert, akivel végül ketten, közös erővel beterelték egy jó vastag zsákba és az ember elhozta hozzánk zsákostul. Úgyhogy mire én hazaértem,  ott állt a fekete, gombszemű kutyus egy hosszú, vastag kötéllel a cseresznyefához kötve és nagyon meg volt illetődve. Lett persze hamarosan rendes helye, kutyaház, nyakörv, lánc, minden, ami kell, és azonnal megszokott nálunk, ő lett Buksi, az első kutyánk.

Az első Buksi

Buksi az állatorvos megállapítása szerint nagy valószínűséggel puli-pumi keverék volt, jó házőrző, éber és ugatós, sose tartottuk megkötve, csak ha az évenkénti oltásra vártuk a dokit. Még így is kicsit megszabta egy alkalommal az orvos nadrágszárát, amikor az már kifelé tartott a kapun, Buksinak meg pont abban a pillanatban sikerült elszakítania a láncát dühében. 

Egyszer próbáltam meg elvinni sétálni, szíjjal felszerelve, mint egy rendes városi kutyát (inkább csak próbaképpen, mert kertes házból ugyan minek sétáltatni a szabadon tartott ebet?), de eleve reménytelen vállakozás volt, mert a nagy szabadságtól megrészegülve három perc alatt iszonyú tempóban körbefuttatott engem a póráz végén négy utcán, szerencse, hogy sötét este volt és egy lélekkel se találkoztunk, senki nem látta szégyenletes futásomat. :))

Tíz évig élt, 1986 szeptemberében kellett elaltatni egy gyors lefolyású, de nagy szenvedésekkel járó betegség miatt. Megrázott bennünket az eset és akkor még szilárdnak tűnt az elhatározás: nem kell több kutya! 

Pontosan rá egy hétre született meg a következő kutyánk, amikor Bicskén lakó kolléganőm kutyája 5 kölyköt fialt. Én még kicsit ellenkeztem, amikor Mari győzködött, hogy az egyiket nekem adja, de rá öt hétre ellentmondást nem tűrően behozta a munkahelyünkre az egyik fiúkutyust, aki épp csak elválasztva az anyjától és a többi testvérétől, kiszakítva a biztonságos, meleg fészekből, persze hogy szenvedett. Hazavittem, egy kibélelt dobozba ágyazva, az ölemben tartva villamoson, metrón és  buszon, de becsületére legyen mondva, csak a cinkotai buszgarázsnál kezdett el visítani, onnan meg hazáig már csak két megálló volt hátra, kibírtuk, én is, meg az utazóközönség is. Ő lett a második Buksi.

Buksi-kettő több, mint érdekes fazon volt: anyja német juhász, apja tacskó (nem röhög!) - ami a dizájnban úgy nyilvánult meg, hogy szabályos farkaskutya-feje volt, hatalmas domború mellkasa, farkaskutya törzse, farkaskutya farka, minden tökéletes volt rajta egészen addig a pontig, ahol a lába kezdődött.  Mert onnan farkashoz nem illő rövid lábak indultak lefelé, végükön széles, nagy farkaskutya-tappancsokkal. A fején egyedül a szeme utalt a tacskó beütésre, mert a szemei és a tekintete inkább egy tacskóé volt. Néha, szeretgetés közben két simogatás közt hol földszintes német juhásznak, hol pedig utca szégyenének szoktam volt nevezni, amit ő nagy odabújással vett tudomásul. Hatalmas, mély hangja volt, amikor körberohangált a kerítés mentén és ugatott, ha valaki nem látta, azt hihette, egy nagy termetű farkaskutyától származik a hang.

Hogy ki volt neki a családban a falkavezér, erről mindvégig eltérő vélemények születtek a családban. Talán - mint hozzá legszigorúbb - én voltam, néha Anyu, Aput viszont tán a legjobban szerette hármunk közül. Amikor '95-ben Apu meghalt, a kutya pontosan tudta, hogy nem jön vissza onnan, ahová előző nap elvitték, úgy ült ott szokott helyén a lépcső szélén és úgy nézett a távolba, mint aki mindent ért. Nem tudom ezt érthetőbben megmagyarázni, de akkor egészen biztos voltam benne, hogy nem csak arról van szó, hogy látja a tényt, hogy nem jön, nincs itt, hanem tudomása van a haláláról.

Amikor '98-ban elköltöztünk, vittük magunkkal a budatétényi nagy kertbe is, de akkor már 12 éves volt és korára való tekintettel  éjszakánként az előszobában aludt. Végül 15 éves korában kellett őt is elaltatni. Elérte a végelgyengülés, teljesen felborult a szervezete, sem enni, sem inni nem volt képes, a kertbe még nagy nógatásra kitámolygott, de vissza már kézben hoztam be, pedig nem akart visszajönni, látszott, hogy elbújna meghalni. Máig legnyomasztóbb emlékeim közé tartozik az az egy hét és az a döntés életről vagy halálról, amit napokig tartó vívódás után hoztam meg, ennek súlyát csak az értheti igazán, akinek szívéhez állt már közel egy szinte  családtagnak számító állat.

A második Buksiról sok kép maradt, csak néhányat mutatok.

Két hónapos korában

Négyhónaposan már alakul a farkaskutya fazon

Ilyen lett - és igen, az ott jobbra egy macska

Volt közben egy harmadik kutyánk is, Bütyök, aki az első és a második Buksival is szolgált együtt - az első Buksi idején került hozzánk pici kölyökként, úgyhogy első Buksit kellett elfogadnia vezérnek. Amikor viszont Buksi-kettő öthetesen megérkezett, nem tudtuk, mi történik majd, ha összeeresztjük őket. De nem lett semmi baj, a kicsi annak rendje-módja szerint hanyattvágta magát, Bütyök pedig élvezte a falkavezérséget. És ez mindvégig így is maradt annak ellenére, hogy alig egy év múlva Buksi-kettő már termetre és súlyra is nagyjából kétszerese lett Bütyöknek. Bütyök leginkább erdélyi kopóra hasonlított, karcsú, mozgékony kutya volt. Nem élt hosszú életet és így a második Buksi már nélküle, egyedül öregedett meg.  

Ez volt Bütyök

De hogy ne záruljon ilyen melankólikusan a történet, elmondom még, hogy macskáink viszont már sokkal régebben is voltak, és főleg sokkal többen. Kertes környéken a macskák úgy szoktak a házhoz kerülni, hogy jönnek. Például egy vigasztalan esős napon odaül a kerítés mellé két fekete-fehér kismacska, láthatóan testvérek, csapzottak, kimerültek, és csak néznek. Amikor aztán még másnap reggel is ugyanott ülnek, nincs mit tenni - így került hozzánk Szépke és Dajca, utóbbit az akkoriban közismert Dajan izraeli miniszterről neveztük el lévén, hogy a pofácskáján a fekete-fehér színek igen sajátos elrendezésben leledzettek és csak az egyik szeme körül volt fekete (idősebbek emlékezhetnek még Dajanra, nem kell magyarázni).  Vagy olyan is előfordul, hogy van az embernek már egy macskája,  aki szemmel láthatólag anyai örömök elé néz, majd napokra eltűnik. Egyszercsak átszól a szomszédasszony, hogy a mi macskánk az ő padlásukról ejtegeti le sorban a kölyköket az ő teraszukra, na például ilyen eset is volt nálunk. Előfordult olyan időszak, amikor hat macskát mondhattunk magunkénak, ez volt a legnagyobb létszámú macskaállományunk. Akkoriban történt egy nyári vasárnap délután, hogy egy utcabeli család a ház előtt elhaladván, a náluk vendégeskedő vidéki unoka így kiáltott fel: "Nédd má', ott vannak a sován' macskák!"  - és hát igen, a mi macskáink heverésztek a kapu előtt és bizony soványak voltak. :))

Mondhatom tehát, hogy mi macskások is, meg kutyások is voltunk. A kutyáink és macskáink általában békességben éltek egymás mellett, egyedül a legöregebb cica, Cilike nem tudott megbarátkozni az első Buksival, úgy is közlekedett évekig, hogy mindenképpen kikerülje azt a kertrészt, ahová a kutya elérhet. De a többiek legfeljebb játékos civakodással vagy egyenesen barátsággal viszonyultak a kutyákhoz és a kutyák se bántották soha egyiket sem. A mi szeretetünkből pedig jutott mindegyiknek, akár ugatott, akár nyávogott és így volt ez rendjén.

Itt éppen Anyu próbálja fegyelmezni az egyik cicát

Elkutyásodás

A  háború után mindenki várt valakit.
Anyám várta haza P-t, aki - ahogy apám később mondogatta anyámnak, a mikor kacagtató semmiségen valami nézeteltérés volt köztük, hogy bezzeg Péter komámnak volt igaza, inkább megbúvott egy bokor alatt...
Apámat várta haza az anyja, aki özvegy volt már akkor és apám lépett elő családfenntartóvá. Jöttek-mentek a koszos, szakadt ruhás, csontsovány borostás-szakállas, rongyokba öltözött emberek. Nagyanyám arra lépett ki a házból, hogy a kutya furcsán nyüszít, szűköl, csahol, vakkant, viháncol, csaholva rohangál, majd kibújik a bőréből és egy toprongyos csavargót ugrál körül az udvaron. Nagyanyám csak állt és nézte az ember és a kutya kettősét és félve szólt az emberhez: -Kit tetszik keresni?
-Hát nem ismer meg édesanyám?


Nálunk nem laktak kutyák.
Mi anyai nagyanyámékkal laktunk, és amikor apám megemlítette, hogy kéne egy kutya is a házhoz, nagyanyám kategorikusan kijelentette (nyilván, mert biztos volt a válaszban), hogy vagy a kutya, vagy én.
Így  nem voltak nálunk kutyák.
Én féltem is a kutyáktól rettenetesen. Amikor anyámmal kézen fogva  mentünk az utcán, és gyors iramban átfordultam a másik oldalára, és a fal melletti oldalon szorítottam a kezét, biztosan tudta, hogy két sarokkal arrébb feltűnt egy kutya az utcán.
Visszatérő rémálmaimban mindig az volt legfélelmetesebb momentum, hogy egyedül vagyok az utcán és egy kutya rohan felém én meg nem tudok elfutni, mozdulni se, csak várom, hogy rám ront a véreb és darabokra szaggat. Érdekes, a kutya sose rontott rám, mert nem volt rá ideje, amikor ugyanis  álmomban megéreztem a kutya ligehését az arcomnál -azonnal felébredtem.

Amikor nekem gyerekem lett én már határozott voltam abban a kérdésben- nem nőhet fel úgy, hogy féljen a kutyától, nekünk lesz kutyánk.
Úgy hozta a sors, hogy én K-on dolgoztam, amikor a gyes után visszamentem, és hét közben így anyámékkal laktunk, apámmal mi reggelenként elvittük a kislányt az óvodába majd a két házzal arrább lévő ügyvédi munkaközösségbe dolgoztunk. Délben együtt mentünk haza hármasban, és anyám délután boldogan unokázott.
K-on kutyakiállítás volt abban az évben, ahova kimentünk a kislánnyal kutyákat nézni. Én már tudtam, hogy venni fogok egy kutyát, -ő még nem. Apám mondta, hogy nem kéne, nem jó ötlet, minek ide egy kiskutya...
A Lóger-pályán volt a kiállítás és vásár, és egy járóka német juhász kiskutya közül a kislányom választotta ki a neki tetsző kutyuskát. Szegénynek már lógott füle-farka, annyira meleg volt, annyira fáradt és elcsigázott volt, az autóban összehányta a kocsit, de végülis hazaértünk vele. Reszketett szegénykének a lába, megitattuk megtörölgettük, és bemutattuk apámnak.  Apám éppen a vályog falaknál minden évben esedékes javítási munkákat végezte, koszosan, izzadtan dolgozott, régi kitaposott cipőjében, amikor a kiskutya meglátta, odabotorkált, befeküdt a lába közé, szorosan a nadrágszára mellé, rá a kitaposott nyűtt cipőre és mint aki végre hazaért, boldogan elaludt.
Apám meg volt véve. Örök barátok lettek, a kutya csak rá hallgatott, csak neki fogadott igazán szót, ő volt a falkavezér. Az én félelmem is megszűnt, hiszen ez egy kiskutya volt, kedves, aranyos, ragaszkodó, nem voltak már vérszomjas, lihegő, láb-bénító kutyás rémálmaim.
A kislányom kezdetben játszott is a kiskutyával, de a kutya gyorsabb ütemben nőtt, mint a gyerek, és tavaszra már csak úgy volt hajlandó bejönni az udvarra a gyerek, ha én, vagy a nagyapja felvette. Még a lábát is felhúzta jó magasra, nehogy a kiskutya elérje, mert az meg ugrált veszettül, játszani akart a gyerekkel, aki meg úgy félt tőle, mint a tűztől. Nem használt se szép szó, se  mutogatás, se jó példa, se semmi, a félelem megmaradt.
Már ott tartottam, hogy ha nem lesz változás két héten belül, akkor a kutyának menni kell.
Ekkor az éppen hazalátogató nővérem vette kezébe a dolgot, minket beküldött az udvarról, kettesben maradt kint a kislányommal meg a kutyával és fél óra alatt megkötötte a barátságot köztünk.

Nem tudom mit csinált, nem tudom hogyan, de ettől kezdve a gyerek és a kutya -aki Kormos névre hallgatott- elválaszthatatlanok lettek.
Aztán jöttek még kutyák sorban, volt akit elloptak tőlünk, volt aki megszökött, volt akit elszerettek tőlünk, volt aki hozzánk szegődött, volt tacskó, volt puli, volt kis testű, volt nagyobb, de az örök kutya az a német juhász volt és maradt.

Ő már a második generációs német juhász, már Szegeden élt velünk,  Bobby névre hallgatott. Amikor ő kiskutya volt, a lányom még mindig kislány volt, és kutyasétáltatás közben igaz barátokat szerzett.
A másik kislány egy trikolór skót juhászt sétáltatott. A két lány együtt járt kutyázni. Egyszer az utcán, egy óvodás korú kislány sikítva tapsolt, hogy nézd anya, nézd, Lessie és Rex együtt játszanak!

Jelenleg  ő a kutya.

Egy Malinois. Belga juhász. Álljon itt az ő neve is: Dexter.
A lányom időt, pénzt, fáradtságot nem kímélve minden percet amit csak lehet, vele tölt.

Mert a kutya az örök szerelem.

Ahogy Bacher Iván írja: -
Kutyás lettem. Hatlábú...bármit csináltam is, közben figyeltem, mi van a kutyával , hogy van,  hol van, mit csinál. Tudtam, hogy aki kutyát tart, az kutyás lesz. Elkutyásodik. Kutyásokkal ismerkedik, kutyákról beszél, sőt kutyákkal beszél, kutyával fekszik és kutyával kel, kutyával álmodik: elkutyul. A kutyás egy pillanatra sem téveszti szem, ész, lélek elől az ő kutyáját. A kutyás élete a kutya körül forog.

Állataink

Régen készülök már írni erről a témáról, csak kellenének a képek hozzá. A scanner viszont nem működik, én meg szabadságon vagyok, nem tudom bevinni az irodába. Most írok, aztán lehet, hogy később pótolom a képeket is. Kicsit csapongó leszek, azt hiszem :-).

Nálunk mindig laktak állatok, hiszen falun éltünk. Volt kutyánk (mindig valamilyen keverék, általában az utcáról bekóborló), néhányszor macska is, tyúkjaink, nyulaink, disznók, néha galambok, pulykák. Volt, hogy kacsákat, libákat vagy épp gyöngytyúkokat neveltünk. Nekünk természetes volt az, hogy az állatokat megesszük (persze nem a kutyákat :-) ), sosem csináltunk problémát belőle, így nőttünk fel. Ebben nevelődnek a fiaim is, pici koruk óta megszokták, hogy az állatokat nagyapa időközönként levágja, és azok a fazékban kötnek ki.

Anyu nehezen tűrte a kutyát a háznál, főleg ha az sokat koszolt. Éppen nem volt kutyánk, amikor a nyitott nagykapunk keresztül egy keverék kölyök próbált bejönni az udvarra. Mi a bátyámmal próbáltuk csalogatni befelé, anyu próbálta kiűzni. Mi nyertünk, aztán anyu volt az, aki a legjobban megszerette. Ezzel a kutyával egy időben volt egy fehér macskánk is, Zsófi. A kutya és a macska imádták egymást, rendszeresen aludtak összebújva. Zsófi kivételes helyzetben volt, bemehetett a házba. Én akkor már egyetemista voltam, a bátyám sem lakott otthon. Zsófi legjobban a szobámban szeretett aludni, a cserépkályha melletti fotelben. Ha hazamentem, kérdeztem, hol van Zsófi, apu azt válaszolta: "a szobájában". Mármint az enyémben :-P. Zsófi tévét nézni is szeretett, lemeredve bámulta a képernyőt. Egyébként fiú macska volt, apuval Bercinek akartuk elnevezni, de anyu nem engedte, azt mondta, nem szép név. Így lett Zsófi. Hogy miért kapott lány nevet? Miért ne? Neki mindegy volt, nem? :-)

Volt egy Buksi kutyánk, szintén keverék. Tudta, mikor jön haza anyu, várta a kapuban. Ha elmentünk tejért (néhány házzal odébb árulták a házi tejet), mire megérkeztünk, a kapuban ült, az első csészével ő kapta. Aput mindig kísérte a biciklivel, ha nem tudtuk, épp hol jár apu, nem a bringát kerestük a faluban, hanem Buksit. Egyszer eltűnt, azt hallottuk, hogy felszállt a buszra és bement a városba. Egy hétig nem került elő, már lemondtunk róla. De hazajött a városból, hogy sikerült neki, rejtély. Ő már nem volt kölyök, amikor hozzánk került, jó nevelést kaphatott, ételhez nem nyúlt, amíg azt nem mondtuk neki: "a tied".

Az utolsó kutyánk egy vizsla volt, a bátyám hozta egy menhelyről. Amikor elmentünk nyaralni Erdélybe, vittük aput és anyut is, a kutya napokig meg volt sértődve, nem akart elfogadni ételt a bátyámtól. Aztán amikor 10 nap után megérkeztünk, teljesen megkergült, úgy örült apunak. Néhány nappal később elkezdtünk újra pakolni, mi készültünk haza. A kutya azt hitte, megint elvisszük az "apját", teljesen megőrült. Nagyon nehezen lehetett megnyugtatni.
Őt költözéskor hozni akartunk ide Érdre. Éjjel indultunk, este bepakoltunk a kocsiba, az üres házban a földön aludtunk néhány órát. A kutya éjfél körül ért haza, fura volt, de azt hittük, csak érzi a feszültséget a családban. A teherautó hátuljában kapott helyet a tyúkok mellett. Apu jött a teherautóval, azt mondta, amikor megálltak pihenni, hallották, hogy dobog a kutya, de nem érezték problémásnak a dolgot. Ideérve kiderült, hogy bizony az volt, a kutya valószínűleg rohamot kaphatott a teherautóban (levegője bőven volt, enni-innivalója is, valószínűleg a hang zavarhatta, vagy a kerék mozgása), és mire ideértek, kimúlt. Még megsiratni sem nagyon volt időnk, pakolni kellett, hogy a teherautó azonnal visszaindulhasson. A kutyaház azóta is itt áll az udvaron, nem tudom, lesz-e lakója valaha.

Amikor nagyCs. 8 hónapos volt, egyik ismerősünktől kapott két kis kecskét (kecskét párban érdemes tenyészteni, egyedül nem). Nagyon lelkesen etette őket, vitte a hatalmas zellerleveleket meg káposztát a kecskéknek, pedig még járni sem tudott, anyu rengeteget ült vele a tyúkól előtt, ahol a kecskék is voltak. Aztán egyszer a gyerek gondolt egyet, és a zellerlevelet odanyújtotta a tyúkól mellett üldögélő kutyának is. Aztán csodálkozva nézte, hogy a kutya miért nem értékeli és eszi meg a finomságot, amit a kecskék nem győznek enni, annyira szeretik.

Már itt Érden is volt kecske-kalandunk, akkor kisCs.-vel. Apu vett valahol egy kecskét, Oszkárnak nevezte el. A gyerekek etették lelkesen, aztán eljött az ideje, hogy szegény szintén a fazékban végezze. Apu diszkréten megoldotta a dolgot, mert bár az én gyerekeimnek nem okozott volna gondot, ha részt vesznek a feldolgozásban, a sógornőm lánya nem igazán tudta volna feldolgozni. Viszont apu valami miatt a koponyát meghagyta, a garázsban tartotta kifőzve. Egyszer kisCs. bement oda, meglátta a koponyát (nagyjából 3 éves lehetett) és megkérdezte: "nagyapa, miért lőtted le Oszkárt?". Aztán amikor megkapta a választ, megnyugodott.

A fiaim egyébként állatmentőnek készülnek. Olyan dolgokat tudnak az állatokról, hogy mi csak nézünk, hogy ezt meg honnan. KisCs. három éves korában közölte, hogy "anya, találtam egy pókot. Vagy keresztes, vagy kaszás.". Én meg csak lestem, hogy de jó. Mostanában a darazsakat osztályozzák, és ha találkoznak eggyel, közlik, hogy az épp lódarázs vagy kecskedarázs (én azt sem tudtam, hogy az utóbbi létezik). Az orrszarvút következetesen rinocérosznak hívják, és rendszeresen kapunk képzést különböző állati szokásokról és az állatok étrendjéről is. KisCs. engem akar feleségül venni, de gyerekünk csak azért nem lesz, mert az állatmentőknek általában nincs gyerekük (!). Hát így vagyunk mi az állatokkal :-).

Macska

Kedvet kaptam bemutatni a mi beszédes macskánkat, olyan szépen írt Klári is, Rózsa is, no meg Holdgyöngy blogja is rásegített az emlékekre.

Ha már emlékek, bizony először azt fogom elmondani, hogy EZ a macska lett egy dícséretet kiérdemlő fogalmazás tárgya és alanya, miszerint "Hogyan adott nevet apám a macskának". A dolgozatot írató tanárnő a szaktanári fogadóórán lelkendezve mesélte, milyen jót szórakozott. (A dolgozatban a macska Rudi néven szerepelt, a gyerekem általános iskolai tanulóként is érezte, talán a Picsó - ami az akkor kismacska végleges neve lett - még akkor sem illő az iskolai dolgozatba, ha már apjaként tisztelte meg Életem Párját. Maga a névadás tényleg úgy történt, ahogy leírta.)

Tehát Picsó a maga csíkjaival teljes jogú, ám kertben élő családtag lett és az első hetén túl valóban kinti macskává vált. Ő volt az a kandúr, aki nem szerette a tejet. Ám évente egy-két kalandos nap után egészen jellegzetes hangon mégis kért. Így aztán mindig tudtuk, mikor járt udvarolni, mert ez a hang és ez a kívánság máskor sosem fordult elő.
Kivéve egy olyan évet, amikor kora tavasszal láttuk is Kis feleséget (irtó satnya, fehér hassal megáldott, fején-hátán csíkos bundácskát hordó, a mi kandúrunk számára maga a Csoda lehetett). És valamikor a nyár közepén egyszer csak hazaérkezett a mi macskánk, előadta, hogy kérek tejet, s amikor letettük a táljába, félreállt, a semmiből ott-termett Kis feleség és a NÉGY kisgyermek számára így biztosította a tejet. Apjának pedig a családját is be tudta így mutatni. Ahogy a tál kiürült, lekísérte a családot, soha többé nem láttuk sem Kis feleséget, sem a gyerekeket.  Ő maga továbbra is élte vidám életét, következő tavaszig tej nélkül.

Majd a vadon tartott macskák szokása szerint egyszer csak oly sokáig nem jött, hogy vagy elköltözött, vagy elköltözött. De azért rövidesen lett másik háztáji cica nálunk, talán nem kell mondanom, csíkos. Eddigre már a Nagy nem írt iskolai fogalmazványokat, de a méretes kiscica bizony Kispics lett. Érdekes módon ő már nem volt oly beszédes, mint elődje.

No, még azt is elmondom, elmentünk két hétre nyaralni, a szomszéd minden jóval ellátta, amikor hagyta, meg is szeretgette. Mi megérkeztünk ugyebár két hét után. Azt a felháborodott szidalom-özönt, ahogyan letolta apját, miszerint ŐT ennyi ideig hagyni magára, hát tényleg elszégyelltük magunkat.

Akinek valaha volt macskája, teli van ilyen, vagy ehhez hasonló történetekkel. De ahogyan a hozzánk nőtt emlékek nekünk fontosak és maradandóak, a kapott cím alapján nem tehettem meg, hogy megtartsam magamnak. Emlék. Hátha az olvasónak képszerű lesz, szivesen éli át velem az emlékeimet.

Antenna a hegytetőn

A Szürke történetét naplószerűen írtam le, még akkor, amikor fogalmam sem volt a blog-műfajról, és csak úgy magamnak jegyeztem föl, mi történt, miért történt és hogyan. Nem hozom ide az egészet.
 A macska leukózis úgy hatalmasodott el a cicánkon, hogy hetenként vittük orvoshoz, de a doktornő vagy nem látta, mi a baj, vagy nem is akarta megmondani. Nagyon oda voltam. Úgy csikartam ki tőle a vérképet, amit a pesti állatorvosi egyetemtől kellett beszerezni. Egy szombati napon, rendelési időn kívül telefonáltam az utcáról, hogy ha megvan a lelet, azonnal adja ide. Mint egy fúria, oly dühös voltam a szakemberre. Hogyhogy nem gyógyítja meg a macskámat – gondoltam -, hiszen minden eszköz az ő kezében van!

A lelet meggyőzött róla, hogy Szürke gyógyíthatatlan.  Mégis, másik orvoshoz vittük elaltatni, annyira haragudtam a doktornőre. A régi naplóból  van egy  bejegyzés Szürke cicánk utolsó napjairól.

                                                                       #

Vagy háromszor eltűnt néhány napra, mindig akkor, amikor orvoshoz vittük és hazaérve kiengedtük a kosarából. Egyre rosszabbul volt. Már a friss húskonzervet sem tudta megenni, az apróra tépkedett gépsonkadarabkákra
rá se nézett. Elhatároztam, ha még egyszer előkerül, elvisszük elaltatni. Borzasztó volt látni, hogyan esik össze ez
 a kedves, gömbölyű cica, kis kerek fejét, nagy sárga szemét alig tudta megmozdítani. Lefogyott. Látszott, hogy fájdalmai vannak. Kuporgott, fejét mereven előretartotta, egy-két cseppet ha ivott, aztán tovább nézett maga elé teljes apátiában. Vajon voltak-e emlékképei arról, amikor a szőnyegen játszottunk vele, és milyen békésen aludt az ölünkben vagy a kedvenc helyein, mennyire  örült, amikor estére beengedtük, felugrott, kezünket nyalogatta, aztán a saját bundáját, aztán a kardigánomat, mondtuk, azt hiszi, mi vagyunk a másik macskák, a nagyok. Hiába bízott bennünk, nem tudtuk megóvni.

Az utolsó nap reggelén is hosszabb távollét után került elő: egyszercsak ott ült a lenti ajtó előtt a gyékényen, odavánszorgott, amíg a babot szedtem. Melléültem, ennivalót, innivalót tettem  elé, de fel sem emelte a fejét.
A szívem hasadt meg. Csak néha megsímítottam a selymes szürke szőrét - már kezdett hullani -, és a farka fölött egy fényes odaszáradt csík jelezte, hogy éjjel valami bokor alatt lehetett, mert egy csiga mászott át rajta. Már nem vette észre, vagy nem volt ereje elhajtani. Az éjszakában biztosan voltak körülötte mások is. Úgy képzelem,  egy menyét  odaszagolt,  egy kóborló kandúr nem közelített hozzá, mert megérezte a gyötrelmet, ami teljesen kitöltötte a Szürke egész lényét. Éjjeli bogarak, sünök és rágcsálók már nem érdekelték. Talán azért jött elő reggel, hogy segítsünk rajta.

Amit tehettünk: elvittük Kesztölcre az ottani állatorvoshoz. Odaadtuk a leletet. Az orvos nyilatkozatot iratott alá, hogy mi kértük az elaltatást. Vártuk volna meg, hogy további kínok között pusztuljon el?  Egy injekció  leállította a szívműködést.

Szürke cicánkat  egy szántóföld szélében temettük el. Nyakán hagytuk a kék nyakörvet, fehér papírtörölközőt terítettem alá, be is takartam vele. Ahogy felnézünk, a hant fölött a legközelebbi, de mégis messzi domb tetején piros-fehér antennatorony áll. Ha képzeletben egy vonalat húzunk az antenna hegyéig  és ott balra kilencven fokos szögben másikat rajzolunk, éppen a mi teraszunkra mutat.
                                                                           #

„Nálatok, laknak-e állatok?” (Kaláka)

Állatok! – ordítja egyik szomszéd a panelfúró másiknak .

Állatok? – Brehm. Sokukat ismerteti közülük. Sokukat nem. Egyszer blogomban felsoroltam, hogy a Larousse hányféle fajt ismer. És azt is, hogy hányfélét még nem. Esetleg sose fog ismerni, mert felfedezésük előtt kipusztítja őket a civilizációnk. Ezekben csak a Teremtő Isten gyönyörködik. Egyebekben meglepően magas a fajok száma. 
Állatok? – Nálunk csak akkorkák, amelyek átférnek a szúnyogháló résein. És vannak ilyenek. Akad közöttük még keményen csípős is. Ott köröznek a lámpa fényében, és olyik lecsap a tévénézőre.
Meghúzódnak még a szekrény lábazata mögött pókok, melyeket nem tudunk kiporszívózni. Az atkák jelenlétét is feltételezem, bár parkettázással küzdöttünk ellenük, hogy utóbb visszahozzuk őket a leterített szőnyegekkel. Olykor betéved egy-egy lepke, a fürdőszobában egy-egy magányos ősbogár, százlábú, pinceászka.
Kertes házban lakva nem zavart a kutya. De a lányunk által megmentett – ám neveletlen – kutya igen. Meg kellett válnunk tőle. Korábban tombolán nyertek a lányok egy kölyökcicát is. Durva beavatkozásnak tartottam a nyereménytárgy kifundálói részéről, támadásnak intim szféránk ellen. Éjszaka a függönyt cibálta órákon keresztül. Nem volt nyugtunk tőle. Utóbb sikerült vidéken elhelyezni, ahol – tudomásuk szerint – egy kutya végzett vele.
Jó évtizede elszaporodtak az egerek a réten, és felmásztak a panelen. Ötükkel végeztem, mire véget ért az invázió.
Egy alkalommal berepült a szobánkba egy bőregér is. Csapkodott egy darabig, majd betévedt a szekrénysor mögé. Ott ficergett mindaddig, míg meg nem ragadtam egyik szárnyát és ki nem dobtam a külső sötétségbe. Hadd repüljön.Patkányunk is volt. Hatalmas bűzt árasztott a szuterén tárolóban. Mivel nem találtam behatolásuk helyét, méreggel próbálkoztam. Szerencsétlenségemre. Ott hullottak iszonyú bűzt árasztva a tárolóban. Egy fél köbméter lent tartott mesekönyvet, hanglemezt, miegymást kellett a kukákba hurcolni, mert telítették őket ürülékükkel. A végső megoldást behatolásuk helyének az eltömése jelentette. Azóta nem jelentkeztek.
A balkonon nyáron sütkéreznek a gyíkok, a normál méretű és a lódarazsak, olykor megcikkan egy-egy kékdongó és dzsambáznak a hangyák. Be-bekukkant egy-egy feketerigó, cinke és veréb. A szarkák és a dolmányos (no meg vetési) varjak tartózkodók. Az égen áthúznak a tőkésrécék, sirályok és megannyi galamb is.
Kutyák 1. A Hármashatár-hegyet toronyiránt másztam meg kb. 15 éve. Néhány acsargó kutya kezdett szemtelenül támadni, de aztán felhagytak vele. Nem örültem nekik, mert nem ismerem a kutyatámadás eredményes visszaverésének a módját.
Kutyák 2. Később egy szürkületkor tett séta során a kihalt Duna-parton lepett meg egy 4-5 kutyából álló horda. Gondolom, hogy kóbor állatok lehettek. A vezérhím vadul kezdett ugatni, a többi pedig körbekerítésemmel kísérletezett. Hirtelen ötlettől vezérelve négykézlábra ereszkedtem, és elhatároztam, hogy ha megtámad a főkutya, pofán vágom. Lesz, ami lesz. Nagy megkönnyebbülésemre behúzta fülét-farkát és hátrált. Ekkora dogot (dögöt), mint én, még valószínűleg nem látott. Nemcsak ők hátráltak meg, hanem én is. Ők délnek, én északnak tartottam az első keresztutcáig. Azóta sem láttam őket.
Kutyák. 3. Csodatörténeteket lehet olvasni hűségükről. Elég csak okos szemükbe nézni.    
Kutyák 4. Unokáim egyik része egy hatalmas hím németjuhászt használt párnának, s játszópajtásnak. Másik unokám egy másikat. Naphosszat kergetőznek. Most is együtt töltik a napot a Balaton partján Blökivel.
Deske blogjában többször olvastam: Az állat nem gyilkol. Csak eszik. Igaza van.
A Duna-parton üldögélve szeretem nézni a sirályok és a kacsák röptét. Teljesen más stílusban teszik. A legjobb a bukóréce, amikor a vízre derékszögben veti magát a víz alá. Szépek ezek a szárnyasok és a maguk módján tökéletesek, mint mindenféle állat.
A végére két zsiráfos vicc. A tájékozatlan illető az állatkertben meglátva a zsiráfot, fejét csóválja és megjegyzi: Ilyen állat nincs is!!!
Pistike mamájával sétál az állatkertben. Megállnak a zsiráf előtt. Pistike anyjához: Nézd, mama, egy nyúl. A mama helyreigazítja: Pistike, az egy zsiráf. Mire Pistike: Jó nagy nyúl!!!