Utolsó előtti évünk Isztambulban...

Ez az év sok szempontból hagyott felemás érzéseket bennem. Mivel tudtuk, hogy Gilbert 6 éves szerződése lejár a következő júliusban, ez  az év amolyan költözködés előtti hangulatban telt, amikor már a jövőre gondol az ember, s a jelen is már-már nosztalgiává kezd alakulni... Elmentem néha a Bazárba, benéztem egy kávéra kedvenc árusaimhoz, akik ilyenkor egy-egy szép darabra felhívták a figyelmemet, mondván, hogy számomra "baráti áron", vagyis a turistaár negyedéért kapható... Ha húzódoztam a döntő lépéstől, összecsomagolták a szőnyeget, hogy vigyem csak haza nyugodtan, járjak rajta, szoktassam a szemem egy-két hónapig, s ha akkor is tetszik, ráérek megvenni, ha nem, vigyem vissza! S mindezt egy fillér foglaló nélkül! Ki ismer ennél jobb kereskedőszellemet?  Amikor kiültem a Boszporusz partjára, halat ettem egy kisvendéglőben, s közben az állandóan jövő-menő hajókra révedtem, mindig eszembe jutott: vésd jól az emlékezetedbe, nemsokára hiányozni fog, de nagyon! S már előre hiányzott! Mint ahogy azóta is, szüntelenül...

   A franciák abban az évben ünnepelték a francia forradalom 200. évfordulóját. Az isztambuli konzulátus is kitett magáért, még ha sokkal kisebb méretekben is, mint otthon. Meg voltunk híva a nagykövet fogadására, az azt követő koktélra és az esti tüzijátékra a Palais de France kertjében. Ebből az alkalomból saját kezűleg "barkácsoltam" egy kék-fehér-piros csokornyakkendőt Gilbert-nek, ami még a nagykövet szemét is megütötte, s a protokolláris mondatok közé elegyítve, bámulatának kifejezéseként megeresztett egy bókot is...