Egyszer egy királyfi

A mi alsós iskolánkban az volt a szokás, hogy a tanév végén, egy gálaműsor keretében, a kerületi kultúrház igazi színpadán mindegyik osztály bemutatott valami műsorszámot. Elsős lehettem, amikor először láttam ilyet, és évvesztes lévén, ez azt jelentette, hogy azon a nyáron már a nyolcadik évemet töltöttem be. A legjobb kor arra, hogy az ember szíve lángra lobbanjon. Így is történt.

A harmadikosok az Egyszer egy királyfi-t adták elő, aki trallala mitgondoltmagában... A királyfi teljesen meghódított engem: magas volt, jóképű és gyönyörűen énekelt! Nagyon jól állt neki, hogy királyfi volt :)
Több se kellett, hogy egyből beleszeressek T-be, a királyfiba. Ó, ha...., ha egyszer észrevenne! De nem sok esélyem volt rá apró elsősként, még az osztályaink se ugyanazon az emeleten voltak. Később, ősszel, amikor szünetekben néha láttam az iskolaudvaron, hiába, hogy rajta is a szürke ing, sötétkék nadrág egyenruha volt, én mindig a királyfit láttam benne.
Aztán iskolát váltottunk, előbb ő, azután én, és már nem láttam többet, nem is hallottam róla. Az az első, szép lobogás azonban megmaradt bennem.

Eltelt majdnem egy negyedszázad, amikor egyik szeptemberben, az első hittanórán, beiratkozáskor, egy jóképű, magas férfi vezet kézenfogva egy kislányt. Egyből ráismertem, igen, ő az, a királyfi! Nem, ez nem lehet igaz... De már mondja is nevetve, örömmel:
- Jaj de jó! Te fogod tanítani őket? Együtt jártunk iskolába... Emlékszel? Megismersz?
- Én ne ismernélek meg!? A királyfit...???

A gyerek csak nézett. Annyira rossz nem lehet majd itt maradni, ha apa és ez a néni nevetnek, örülnek egymásnak. Jé, apa még meg is öleli, meg is puszilja!

Aztán, persze, megismerkedtem a feleségével is, hiszen többnyire ő hozta-vitte a gyereket, majd két év múlva már a kisebbiket is. A gyerekek már régen felnőttek, de máig tartó családi jóbarátságban vagyunk.

Történt egyszer, hogy állok az Astoriánál a buszmegállóban és a beálló busz - ami nem az enyém volt - diszkréten dudál egyet. Abban a zsivajban nem is fordítottam rá különösebb figyelmet, de újra hallom a rövid hangot. Valahogy olyan érzésem támadt, mintha ez kifejezetten nekem szólna. Fölnézek, és mit látok: T., a királyfi ül a vezetőfülkében! Mosolyog (pontosan dekódolja az elképedésemet), int, és már csukja is az ajtókat, indul tovább. Én meg csak állok ott, és barátkozom a gondolattal, hogy milyen egy királyfi a fehér ló helyett a 8-as buszon. Tudtam, persze, hogy tudtam, de hogy igazán..., azt azért még föl kell dolgozni. Egy csöppet, mintha büszke is lennék rá :)
Máskor, reggel hétkor, munkába menet, átszállásra várva egy másik megállóban, másik járatról hangzik föl a dudaszó finom köszöntése. Intünk egymásnak, és a busz megy tovább.

Majd, egyszer, örömmel tapasztalom, hogy átkerült a mi hegyi járatunkra. Ha néha kifogtam azt a buszt, amit ő vezetett, még beszélgetni is jutott időnk, mert legtöbbször a végállomásig mentem. Hogy miről is beszélgettünk? Például arról, hogy melyikünknek mennyi van még a nyugdíjig :)

Talán két éve, Újév reggelén, messze környéken az egyetlen mozgó emberként szállok föl a befutó, teljesen üres buszra. Bambulok, ahogy csak Újév hajnalán képes kinézni az ember a fejéből. "Szia, te vagy? Végre ember! Boldog új évet kívánok!" - hallatszik lelkesen a hangszóróból. Persze, előremegyek, örülünk egymásnak.  Most is a végállomásig megyek, időm is van még, beszélgetünk. Majd neki indulnia kell vissza, a városba. Üresen megy most is. Csöndes, téli reggel van, nem akarja a dudaszóval fölverni, a lámpa hunyorgatásával köszön. Én intek, és még megvárom, ahogy a busz elkanyarodik a városba levezető útra.

A nagy szerelmek olykor így simulnak bele az életünkbe.