A bennem élő gyermek útközben elveszett...

Első gondolatom az volt, hogy ezt a témát passzolom. Aztán mégis elkezdtem puhítani magam. Nem futamodhatok meg, inkább próbáljam a lelkemben még élő gyermekkori emlékeimet, mint egy „káposztát” szépen levelenként felfejteni, és elérni a közepéig, és ott keresgetni az elvesztett gyermeki énemet. Mert 70 évesen úgy érzem, alig-alig találom meg magamban a valamikori gyermeket.

Ha élne édesanyám, most megkérném, meséljen arról, milyen volt a 0-2-4 éves kicsi Éva. Szerethető? Apámnak, mint két fiú után - végre -  lányos apának, minden bizonnyal.  Arra máig nem tudok rájönni, miért érezhettem úgy, hogy valamiért én a lány gyermek „idegen” vagyok a bátyám után az Anyukámnak. (Idősebbik bátyám az apukám első házasságából született.)

Édesanyám 16 évesen vesztette el az édesanyját, a nővérét még hamarabb. Ott maradt a 16 évvel idősebb – már felnőtt - bátyjával a kamaszkora közepén, aki egészen a férjhez meneteléig egyedül gondoskodott róla. Ma már ezekről a régi időkről is nagyon sok kérdést tudnék feltenni neki. A nagymamám életéről nagyon keveset, a fiatalkoráról és gyermek éveiről meg egyáltalán semmit nem hallottam édesanyámtól. Pedig ha hiszünk Orvos-Tóth Noémi transzgenerációs kutatásainak, sok mindenben választ kaphatnánk azokra a sejtéseinkre, hogy mit örökíthettek át ránk anyáink, nagyanyáink, dédanyáink – hetedíziglen visszamenőleg. A homályosan megmagyarázhatatlan kétségeinkre biztosan ott lelhetnénk rá a megoldásokra, biztos válaszokra. De ez csak keveseknek sikerül, a többség meg inkább nem is feszegeti a mélyebb, fájdalmasabb rétegeket, emlékeket.

Próbálom visszaidézni, mi okozott felhőtlen örömöt gyermekkoromban. Fel is tudnék sorolni jó pár dolgot kapásból, ami még találkozhatna is a többi gyermek örömével. Ilyen volt a Vidámpark, ahol imádtam a kis kerek tavacskában úszkáló fahalakat a pecabottal kihalászni, és ha volt szám a hal hasán, még nyerhettem is vele valamilyen tárgyi ajándékot. Vagy nyári szünetben társasozni a „még kisfiú” bátyámmal a „Gazdálkodj okosan!” vagy „Ki nevet a végén?” játékkal. Akkoriban még megelégedett az én lánytestvéri társaságommal. Pár év elteltével már nem igazán volt kedve, hogy akárcsak felajánlja, elvisz magával Bécsbe a Queen koncertre, amit ügyesen kijárt édesapámnál. Ezt az utat még a szüleink fizették ki neki, később meg már maga is ügyeskedett, megtalálta a módját, hogyan finanszírozza a nem kevés pénzt elnyelő zenemániáját. Imádtam gyermekként, ha a szomszédaink elvittek bennünket magukkal a fürdőbe, vagy barátnőm építőiparban dolgozó édesanyja engem is elvitt egy-egy Építők napján megtartott birkaebédre, ökörsütésre a saját gyerekeivel együtt. Ezekre igazi ajándékként gondolok jó pár évtized elmúltával is.

Számomra olyan gyorsan illant el a gyermekkor, hogy már csak azon kaptam magam, hogy állandóan a felnőtt életemről álmodozom. Meglehetősen lázasan ráadásul. Más gyerek nem akart felnőni, én meg alig vártam, hogy végre kinőjek a gyermekkorból. Fel tudom idézni máig, amikor a népitáncos barátnőmmel a Balaton partján egy padon órákig beszélgettünk arról, ha férjhez megyünk és önálló lakásunk is lesz, milyen hamar szeretnénk majd anyák lenni. (Mai fejemmel meg arra gondolok, hogy „erre a világra” akarnék-e egyetlen egyet is vállalni???)

Nem igazán éreztem magam gondtalanul játékos gyermeknek, és ezt nagyon-nagyon hiányolom magamból utólag is. Azt az igazi felhőtlen játékos boldogságot, ami talán nincs is igazából, vagy csak belőlem hiányzott, és talán az anyukámból is. Az anyámat imádták a kollégái, és egyáltalán nem láttam őt soha komornak, bánatosnak, de manapság sokszor jut eszembe majd húsz évvel a halála után, hogy vajon mennyire ismerhettem a legbenső énjét? Az ő generációja még nem tartotta fontosnak, hogy úgy igazán megnyíljon, és meséljen az őt igazán foglalkoztató dolgokról, érzelmekről a gyermekeinek, unokáinak.

Ma délelőtt, amikor erre a bejegyzésre gondoltam, elkezdtem előkotorni a belőlem mindig is hiányzó farsangoló, jelmezbálozó, álarcosbálozó hajlandóságomat, és mindenféle karácsonyi kellékeket aggattam magamra, amitől kicsit kezdtem úgy érezni, ilyen lehet az az érzés, amikor valakiben magától terem a jókedv, móka, kacagás, és nem kell erőlködnie, mint ahogy én éreztem ezt egész gyermekkoromban. (Ilyenkor sajnálom, hogy nincs okostelefonom, mert bizony lőttem volna Nektek pár vidám képet magamról.)

Nem is emlékszem rá, hogy valaha részt akartam volna venni önszántamból bármilyen farsangon, jelmezbálon. Később népitáncos koromban már nem tudtam kivonni magam ezekből a nagy előkészületet igénylő mulatságokból, bulikból, de feloldódni ott sem tudtam soha igazán, bár nagyon igyekeztem nem kilógni látványosan a sorból.

Egészen kicsiként egyetlen egyszer 4 évesen Hajdúszoboszlón öltöztetett be a szomszéd nagylány egy „kreációjába”, amikor a nagynénémnél nyaraltam. Nyáridőben szervezett jelmezbált Piroska hosszú lócákkal és belépőjeggyel a nézőknek, s akit úgy csodáltam kicsiként, hogy eszembe sem jutott ellenkezni. Kifestette az arcomat, kirúzsozta a számat, és valami csipkét tett a fejemre, amivel úgy néztem ki, mint valami elsőáldozó kislány (aki a való életben soha nem voltam).

S hogy mikor érzem ma is a bennem lakozó gyermeket? Amikor nyáron a tikkasztó melegben megszólal a búgó (gerle) vadgalamb hangja valahol az erkélyem fölött. Ilyenkor automatikusan beugrik apai nagyszüleim hajdúszoboszlói házának a kertjében álló fészere, az oda száműzött régi konyhai kredenc, aminek a fiókjaiban mindenféle már nem használatos dolgok, régi evőeszközök, csavarok, semmire nem kellő edények, egy valamikori élet kellékei várták további sorsukat. A kicsi Éva ott imádott kotorászni, senkitől nem zavartatva az ebéd utáni sziesztában, hallgatva a vadgalambok huhúúú-hu ismétlődő udvarló hangját, a tyúkok káricsálását, a kert oldalában folyó kis csatorna kottyanásait, boltost játszva az akácfa leveleit pénznek képzelve, és egy teljesen elvarázsolt kis mikrokozmoszban élve kiesni az idő kerekéből, és csak úgy lenni. Mit nem adnék, ha ezt láthatnám egy videófelvételen.

De hát hol volt még akkor a mai technika? Így csak az emlékeim őrzik bennem a régvolt gyermekkorom egyik legszebb pillanatát. Jó volna majd ebben az álomban ringatózva átkelni a „túloldalra”. De ez már bizonyára egy másik bejegyzés témája lesz Ágitól.