Büszkeség és "önítélet"

 

…a film után szabadon nem jutott jobb cím az eszembe.

Fövök a saját levemben. Eddig ez számomra a legnehezebb téma, amit kaphattunk  Ágitól.

Talán túlságosan is komolyan veszem, de ha már bevállalom az írást, akkor próbálok most is e szerteágazó téma mélyére ásni, nem csak a felszínt kapargatni, vagy az internetes meghatározást variálgatni. Ami az interneten olvasható, arra nem igazán kíváncsi az átlagember, hisz nem segít már nekünk sem az arisztotelészi, sem a freudi meghatározás, amikor el szeretnénk dönteni, hogy mit is gondol(j)unk igazán magunkról e tekintetben.

Hogy megkönnyítsem a saját helyzetemet, és könnyedén, lendületesen tudjak suhanni a torlódó gondolataim között, egyértelművé kell tennem saját magam számára, hogy igenis, én a büszkeséget egy pozitív tulajdonságnak fogadjam el. Hacsak kicsit is azt gondolnám, hogy negatív dolog, akkor egyből azt mondanám, hogy soha nem voltam büszke. Az pedig nem lenne igaz!

Kijelenthető, hogy az ötvenes években egy hároméves gyermek a büszkeség fogalmát sem ismerhette, nemhogy tudatosulhasson benne egy olyan gondolat, hogy ő: egy büszke kislány. Márpedig én már akkor úgy forogtam kikeményített fehér köténnyel a ruhám fölött a Kossuth utcai házunk udvarán Annus néni előtt (aki többször is elvitt a görögkatolikus templom vasárnapi Szent Liturgiájára) hogy egészen biztos nem lesz nálam szebb fehér kötényben senkisem. Sok fekete-fehér képem van egész kicsi koromtól, ami bizonyítja, hogy édesanyám is követte – a praktikusnak nem mondható - kislány ruházat akkori divatját, hogy legyen kisköténye a gyermeknek a szép ruhája fölött. Bizonyára azt is elmondta, hogy már a homokozóba ne üljek indulás előtt, és vigyázzak a cipőmre és ruhámra is. Az első osztályos fényképemen is kötény van rajtam a pulóver fölött. (Khmm!!!) Azt hiszem így utólag is, hogy jóleső érzéssel búcsúztam a kötényes korszaktól. Húúú, nagyon büszke voltam akkor is, amikor első tanítási napomon első osztályban jó kis futással ugyan, de épp megérkeztem becsengetés előtt a nehéz hátitáskámmal. Szüleim dolgoztak, az órát még nem ismertem, nem is tudom, ki figyelmeztethetett, hogy indulnom kell.

Ha megerőltetném  magam, listát tudnék írni, mi mindenre voltam még büszke gyermekéveimben. (Pl.: hatodik osztályban 1 méter 20 centit ugrottam ollózva az iskolaudvaron felállított kétméteres magasugró mérce szerint. Már csak a fiúk ugrottak ettől magasabbra. Nyolcadikos koromra legalább nyolc-tíz pulóvert kötöttem a Zsuzsi kézi kötőgépemmel, apukám szívesen finanszírozta a fonalvásárlásaimat, így kiélhettem az alkotó vágyamat is, és büszkén zsebeltem be a dicséreteket.)

Fiatal felnőtt korom egyik nagy meglepetése 1977-ben ért. Júliusi esküvőnk napján a Piac utca egyik fotóüzletében ejtettük meg a szokásos esküvői szertartás előtti fotózást. Margó (Szabó Lajosné – fotósok kedvéért nevesítem) egy Alföldi nyomdás szakember felesége volt, így kerültünk a férjemmel épp az ő műtermébe. A fotózás gördülékenyen megtörtént, és az elkészült képeket a nászutunkról megérkezve vehettük át. Mielőtt beléptem az üzletbe a fotóinkért, megpillantottam a kirakatban Vitray Tamás és Kállay Bori kiakasztott esküvői képét, és ahogy tovább néztem a kirakatot, megláthattam magamat is egy mellképen a fehér rózsacsokrommal, férjem feketén hagyott profil képével fejem mögött a kép hátterében. Nagyon meglepődtem, de ma sem tudnám meghatározni szavakkal azt az érzést, ami hatalmába kerített. Hogyan kerülhetek én Kállay Bori és Vitray Tamás mellé? De ha Margó ezt az új fotótechnikát alkalmazva úgy döntött, hogy ennek a képnek a kirakatban a helye, akkor talán én is higgyem el, hogy ez egy jó kép? Erre ma sem tudnék magamnak választ adni, de az érzésre, ami olyan büszkeségféle volt, arra a mai napig emlékszem. Ezt a nagyméretű képet mai napig őrzöm, majd az unokáim gondját fogja szaporítani. Legyen az ő gondjuk!

Álljon itt zárásként még egy rövid kis történet a „vélt büszkeségemről” középiskolás éveimből. Tanúja, átélője, barátnőm férje, még pár éve is felemlegette.

Tizenhat éves koromtól két évig minden reggel gyalog sétáltam végig Debrecen főutcáján a Nagytemplom tőszomszédságában lévő Bethlen Gábor közgazdasági sulimba. Ha jól „időzített” a villamos, és én is időben indultam otthonról, akkor épp egyszerre érkezhettünk a Szent Anna utca sarkára Lacival, akit én már ismerhettem a Nagyerdei uszodából és a DVSC úszószakosztályból. Ő is úszott, én is, de soha nem beszélgettünk. Látásból viszont ismertük egymást. Laci jó képű, jó kiállású fiú volt, nálam egy évvel idősebb. Én a nyakigláb, sovány kislány, majd növekedő nagylány, meglehetősen sok belső vívódást megélve egy dologra mindig odafigyeltem. Ki száll le a villamosról? Ha láttam, hogy Laci is leszállt, akkor úgy néztem előre, hogy még a gyanúja se merülhessen fel, hogy én arra is figyelek, hogy a szemünk se találkozhasson. Nem csoda, ha ez Laciban azt a benyomást kelthette, hogy itt van egy büszke kislány/nagylány, aki őt egy pillantásra sem méltatja. Nem telt el bő egy év sem, amikor aztán személyesen is megismerkedhettünk, mert népitáncos barátnőmmel, akivel egy gimnáziumba jártak, hamar megismerkedtek, és egy pár lettek, és ez tart azóta is, a legnagyobb örömömre.

Hát ha valaki, akkor én igazán tudom, hogy akkoriban mindent elmondhattam magamról, csak azt nem, hogy büszke lettem volna magamra – a fenti pár apró dologtól eltekintve. Jó pár évnek kellett eltelnie, amíg kinőttem és levetkőztem a kishitűségemet, és kezdtem elfogadni, hogy igenis nagyon sok olyan dolog van, amiért az ember büszkének érezheti magát.

Manapság meg egyre több dologra vagyok büszke, leginkább a gyermekeimhez és unokáimhoz kapcsolódó dolgokra, de néha még magamnak is odamondom a tükörben, „büszke vagyok rád”, amikor valami agyonhalogatott dolgot végre sikerült elvégeznem.

Igen, nagyon jó lenne, ha az egész életünket úgy tudnánk megélni, hogy folyamatosan büszkék tudjunk lenni magunkra. De ez szinte lehetetlen. A tenger is csak néha sima, ugye, ugye?