…a film után szabadon nem jutott
jobb cím az eszembe.
Fövök a saját levemben. Eddig ez
számomra a
legnehezebb téma, amit kaphattunk Ágitól.
Talán túlságosan is komolyan
veszem, de ha már bevállalom az írást, akkor próbálok most is e szerteágazó
téma mélyére ásni, nem csak a felszínt kapargatni, vagy az internetes
meghatározást variálgatni. Ami az interneten olvasható, arra nem igazán
kíváncsi az átlagember, hisz nem segít már nekünk sem az arisztotelészi, sem a freudi
meghatározás, amikor el szeretnénk dönteni, hogy mit is gondol(j)unk igazán
magunkról e tekintetben.
Hogy megkönnyítsem a saját
helyzetemet, és könnyedén, lendületesen tudjak suhanni a torlódó gondolataim
között, egyértelművé kell tennem saját magam számára, hogy igenis, én a
büszkeséget egy pozitív tulajdonságnak fogadjam el. Hacsak kicsit is azt
gondolnám, hogy negatív dolog, akkor egyből azt mondanám, hogy soha nem voltam
büszke. Az pedig nem lenne igaz!
Kijelenthető, hogy az ötvenes években
egy hároméves gyermek a büszkeség fogalmát sem ismerhette, nemhogy tudatosulhasson
benne egy olyan gondolat, hogy ő: egy büszke kislány. Márpedig én már akkor úgy
forogtam kikeményített fehér köténnyel a ruhám fölött a Kossuth utcai házunk
udvarán Annus néni előtt (aki többször is elvitt a görögkatolikus templom
vasárnapi Szent Liturgiájára) hogy egészen biztos nem lesz nálam szebb fehér
kötényben senkisem. Sok fekete-fehér képem van egész kicsi koromtól, ami
bizonyítja, hogy édesanyám is követte – a praktikusnak nem mondható - kislány
ruházat akkori divatját, hogy legyen kisköténye a gyermeknek a szép ruhája fölött.
Bizonyára azt is elmondta, hogy már a homokozóba ne üljek indulás előtt, és
vigyázzak a cipőmre és ruhámra is. Az első osztályos fényképemen is kötény van
rajtam a pulóver fölött. (Khmm!!!) Azt hiszem így utólag is, hogy jóleső
érzéssel búcsúztam a kötényes korszaktól. Húúú, nagyon büszke voltam akkor is,
amikor első tanítási napomon első osztályban jó kis futással ugyan, de épp
megérkeztem becsengetés előtt a nehéz hátitáskámmal. Szüleim dolgoztak, az órát
még nem ismertem, nem is tudom, ki figyelmeztethetett, hogy indulnom kell.
Ha megerőltetném magam, listát tudnék írni, mi mindenre voltam
még büszke gyermekéveimben. (Pl.: hatodik osztályban 1 méter 20 centit ugrottam
ollózva az iskolaudvaron felállított kétméteres magasugró mérce szerint. Már
csak a fiúk ugrottak ettől magasabbra. Nyolcadikos koromra legalább nyolc-tíz
pulóvert kötöttem a Zsuzsi kézi kötőgépemmel, apukám szívesen finanszírozta a
fonalvásárlásaimat, így kiélhettem az alkotó vágyamat is, és büszkén zsebeltem
be a dicséreteket.)
Fiatal felnőtt korom egyik nagy
meglepetése 1977-ben ért. Júliusi esküvőnk napján a Piac utca egyik
fotóüzletében ejtettük meg a szokásos esküvői szertartás előtti fotózást. Margó
(Szabó Lajosné – fotósok kedvéért nevesítem) egy Alföldi nyomdás szakember
felesége volt, így kerültünk a férjemmel épp az ő műtermébe. A fotózás
gördülékenyen megtörtént, és az elkészült képeket a nászutunkról megérkezve
vehettük át. Mielőtt beléptem az üzletbe a fotóinkért, megpillantottam a
kirakatban Vitray Tamás és Kállay Bori kiakasztott esküvői képét, és ahogy tovább
néztem a kirakatot, megláthattam magamat is egy mellképen a fehér
rózsacsokrommal, férjem feketén hagyott profil képével fejem mögött a kép
hátterében. Nagyon meglepődtem, de ma sem tudnám meghatározni szavakkal azt az
érzést, ami hatalmába kerített. Hogyan kerülhetek én Kállay Bori és Vitray
Tamás mellé? De ha Margó ezt az új fotótechnikát alkalmazva úgy döntött, hogy
ennek a képnek a kirakatban a helye, akkor talán én is higgyem el, hogy ez egy
jó kép? Erre ma sem tudnék magamnak választ adni, de az érzésre, ami olyan
büszkeségféle volt, arra a mai napig emlékszem. Ezt a nagyméretű képet mai napig
őrzöm, majd az unokáim gondját fogja szaporítani. Legyen az ő gondjuk!
Álljon itt zárásként még egy
rövid kis történet a „vélt büszkeségemről” középiskolás éveimből. Tanúja,
átélője, barátnőm férje, még pár éve is felemlegette.
Tizenhat éves koromtól két évig
minden reggel gyalog sétáltam végig Debrecen főutcáján a Nagytemplom
tőszomszédságában lévő Bethlen Gábor közgazdasági sulimba. Ha jól „időzített” a
villamos, és én is időben indultam otthonról, akkor épp egyszerre érkezhettünk
a Szent Anna utca sarkára Lacival, akit én már ismerhettem a Nagyerdei uszodából
és a DVSC úszószakosztályból. Ő is úszott, én is, de soha nem beszélgettünk.
Látásból viszont ismertük egymást. Laci jó képű, jó kiállású fiú volt, nálam
egy évvel idősebb. Én a nyakigláb, sovány kislány, majd növekedő nagylány,
meglehetősen sok belső vívódást megélve egy dologra mindig odafigyeltem. Ki
száll le a villamosról? Ha láttam, hogy Laci is leszállt, akkor úgy néztem
előre, hogy még a gyanúja se merülhessen fel, hogy én arra is figyelek, hogy a
szemünk se találkozhasson. Nem csoda, ha ez Laciban azt a benyomást kelthette,
hogy itt van egy büszke kislány/nagylány, aki őt egy pillantásra sem méltatja.
Nem telt el bő egy év sem, amikor aztán személyesen is megismerkedhettünk, mert
népitáncos barátnőmmel, akivel egy gimnáziumba jártak, hamar megismerkedtek, és
egy pár lettek, és ez tart azóta is, a legnagyobb örömömre.
Hát ha valaki, akkor én igazán
tudom, hogy akkoriban mindent elmondhattam magamról, csak azt nem, hogy büszke
lettem volna magamra – a fenti pár apró dologtól eltekintve. Jó pár évnek
kellett eltelnie, amíg kinőttem és levetkőztem a kishitűségemet, és kezdtem
elfogadni, hogy igenis nagyon sok olyan dolog van, amiért az ember büszkének
érezheti magát.
Manapság meg egyre több dologra
vagyok büszke, leginkább a gyermekeimhez és unokáimhoz kapcsolódó dolgokra, de
néha még magamnak is odamondom a tükörben, „büszke vagyok rád”, amikor valami
agyonhalogatott dolgot végre sikerült elvégeznem.
Igen, nagyon jó lenne, ha az
egész életünket úgy tudnánk megélni, hogy folyamatosan büszkék tudjunk lenni
magunkra. De ez szinte lehetetlen. A tenger is csak néha sima, ugye, ugye?
5 megjegyzés:
Éva, igazi büszkeségek tárháza a kezdetektől máig. Amiről nem esett szó, azt már máshonnan tudjuk. :))))
Jajj, Klári, nagyon megkacagtattál. Igen, már annyit írtam (karattyoltam, sőt sokszor ismétlésekbe is bocsájtkoztam) magamról, hogy talán egyszer rá is döbbenek, hogy állandóan csak "büszkélkedek", igazi akaratom ellenére is:))))))))))
Éva, elgondolkodtam : volt nekem valaha is kikeményített fehér kötényem?... Ruháimon volt ugyan hímzés meg masni, a hajamban is, de emlékeimben, fényképeken kötény sehol. Talán vidékektől függött, a Dél-Alföldön nem volt volt divatban.
Az 1m20 átugrására méltán lehetsz büszke, én ötödikben maradtam az 1m10-nél, azt is nagy nehezen (majd egyszer megírom, mert méltatlanul kimaradt a listámból!)
Milyen jól teszed, hogy elismerően beszélgetsz magaddal a tükörben! Hisz megérdemlünk magunktól is pár kedves szót!
Kamaszkori szerelmeinkre vetett titkos pillantások technikája szintén ismerős!...
Az utolsó történetben emlegetett "Laci"hoz nem fűzött semmilyen érzelmi kapcsolat, legfeljebb mint egy sikeres úszóra figyeltem rá inkább. Ráadásul én akkor már első komolyabb kapcsolatomban voltam. Ők ketten, a két fiú - tudtomon kívül - osztálytársak voltak a gimnáziumban. Később egy társaságban sokszor szerveztünk közös szilveszteri bulikat is.
A kötény itt Hajdú-Biharban sok kislány ruhatárában alapdarabnak számított. Majd küldök róla képet:)))
Kedves emlékek tárháza, Éva. Személyes, vidám hangulatú soraidat már többedszerre olvastam el.
Köténydivat nálunk Baranyában is volt annak idején. Én bizony, bevallom, biztos nem lehettem volna büszke a keményített köténykéimre, ha 4-5 évesen ismertem volna a büszkeség fogalmát Mert percekig se maradt tiszta🤭. Panni néni, aki néha nálunk lakott és segített a ház körül, képes volt naponta 3-4-szer is átöltöztetni remélve, hogy végre nem sarazom,piszkolom.össze maszatos kezemmel a hófehér, habos kis ruhadarabot.😂
Megjegyzés küldése