Kerek hónapja készülhettem lelkileg a témára, haladékot is kaptam családi okokra hivatkozással, s most mégis töröm a fejem, hogy mikor ért életem első, igazi nagy csalódása? Aztán hipp-hopp mégis sikerült agyam leghátsó zugából előbányásznom úgy hatvan év távolából a legelsőt, amely egy nálam pár évvel idősebb, stramm (mai mércével talán kissé túlsúlyos) lányhoz köthető, az összes további csalódásom (több is volt a kelleténél) viszont fiúkhoz, férfiakhoz kapcsolódott. Ezen persze magam is csodálkozom, és utólag is csak magamat okolom/okolhatom a nem kellő emberismeretemért, a „beleválasztásaimért”. Le(he)ttem volna sokkal megfontoltabb, előrelátóbb! De hát az élet viszi az embert lendületből, és belesodródik sokszor nem várt helyzetekbe, méltatlan fordulatokba.
Kácsfürdőn nyaraltam
SZOT-beutalóval tíz éves korom táján, ahol a hatvanas évek szokása szerint csak lányok voltak a völgyben elhelyezkedő több apró épületben. Talán
háromszor is nyaraltam itt a „Szúnyoghegy” tőszomszédságában, ahol a fenyőerdő
meredek lejtőjén a fenyők földből kiálló gyökérzetén másztunk fel kézzel-lábbal
kapaszkodva, hogy tartalmasan, testmozgással is múljanak a napok, amikor épp
nem vittek bennünket moziba vagy egyéb, az üdülőtől távolabb eső helyekre
kirándulni. Én a kiskamasz korhoz haladva, egyre rosszabb evőként, a cingár
alkatomnak megfelelően, többnyire az utolsók között értem fel a hegy tetejére,
ahol ez a nagylány már épp tartotta kis előadását a többi lánynak, hogy miként
néz ki a „csinos női láb”. Egyből hegyeztem a fülem, és kíváncsian néztem a
rögtönzött bemutatóját is, ahogy combtól bokáig szorosan összezárta a lábát, és
mondta: „Annak a nőnek csinos a lába, akinek a combja és a vádlija is összeér,
és nincs közötte semmilyen hézag!” Azonnal zártam én is össze a
combomat-lábamat bokáig, és rettentő csalódás volt látnom, hogy nekem legalább
négy-öt centi hiányzott ahhoz, hogy a vádlim összeérjen. A combomat már nem is
néztem, mert ott kezdett is összeomlani bennem a még nem is létező „NŐ”, hogy
akkor az én lábszáram nem is csinos, és talán nem is lesz soha az később sem???
Ennek a lánynak sikerült az
elméletét egy életre jól bevésnie az agyamba, sok-sok áldatlan percet okozva
ezzel a későbbi népitáncos éveimre is, amikor mindig azt néztem, hogy a többi
lány lába milyen szépen kitölti a kemény csizma szárát, az enyém meg mint két „fogpiszkáló”
csak akkor ér hozzá, amikor a szél véletlenül hozzáfújja. No, ezeken a magam
számára hosszú évekre bebetonozott kellemetlen érzéseimen ma már csak
mosolygok. Azóta már saját ízlésem alapján kiforrott véleményem van a női láb
csinosságának mibenlétéről. Ráadásul ez is, mint minden más kifejezetten ízlés
kérdése. Ha száz férfit megkérdeznénk, százféle véleményt alkotna, és százféle
formát istenítene. Utólag is azt gondolom, hogy vagy nekem vagy annak a lánynak
nem kellett volna azon a nyáron Kácsfürdőn nyaralnia, s akkor az önbecsülésem sem került volna már tíz évesen a béka feneke alá.
Így kerültem egyre közelebb a
teenager kor közepéhez, amikor már meglegyintett 7. osztályos koromban a
szerelem és vágyódás szele is. A tárgya egy 8. osztályos fiú volt, akivel
szünetekben kerülgettük és nézegettük egymást. Az iskolaudvaron Béci egy fa
kapuba nagyítóval beleégetett egy monogramot K. É. kezdőbetűkkel. Találgattam,
hogy csak nem én lennék-e ennek a két betűnek a „megszemélyesítője”? Hát erre
soha nem derült fény, mert bár az első munkahelyünk is közös volt, és kedvesen
köszöngettünk egymásnak a folyosói találkozásainkkor, nekem még 18-20 évesen sem volt annyi bátorságom, hogy
egyáltalán rákérdezzek Bécire. Pedig talán mindketten elkönyvelhettük volna
plátói vonzalmunkat a másik irányában. Nekem egy két hétig húzódó betegsége
alatt minden nap óriási csalódás volt, hogy még mindig nem jött iskolába, és a
húgától, aki osztálytársam volt, a legóvatosabb puhatolózással mertem csak
megkérdezni, hogy még mindig beteg-e a bátyja, és mikor gyógyul már meg?
Bécivel az elballagása után a
munkába állásomig nem is találkoztam, majd fiatal házas korunkban egy új lakótelepen
szomszédos házban éltünk évekig, majd onnan is elköltöztünk mindketten, Béci
egy szomszédos kisvárosba került vezetőállásba, azóta azt sem tudom, él-e,
hal-e? Az emléke hál’Istennek nemhogy nem csalódás, inkább szelid konstatálása
annak, hogy így múlnak el a legnagyobb gyermekkori szerelmek is.
Mivel kisregényt tudnék írni
arról a nem kevés csalódásról, amelyekbe akaratlanul is belekerültem, inkább a
magam számára megfogalmazható tanulságaikra térnék ki.
Én, aki igazán nem megyek a
szomszédba pár keresetlen mondatért, hogy bírtam megállni egész életemben, hogy
valamennyi csalódásom után, nem kevés sérelmet begyűjtve, kibeszéletlenül hagytam
magam mély, elhúzódó lelkiválságokba sodortatni. Tengernyi önismereti podcastot
meghallgatva, nem mintha magamtól nem tudhattam volna, rájöttem: mindent meg
kell beszélni, persze csak akkor, ha a partner hajlandó leülni, és szemtől
szembe(n), pontról pontra megvitatni észérvekkel, hogy mit miért teszünk, vagy
épp nem teszünk. Aztán, ha mindent megbeszéltünk, mindenki tudomásul véve a
másik érveit, talán beletörődve egy nem kedvező döntésbe is, ha sérülve is,
mégis el tudja fogadni a tényt: „Innentől elválnak útjaink!” És így talán
könnyebb lenne feldolgozni a legmélyebb csalódást is.
Abban persze csak reménykedni
tudok, hogy én magam nem okoztam életem „elmúlt” partnereinek akkora csalódást,
mint okoztak Ők, páran nekem ma már egyáltalán nem fájó csalódásokat. (Hárman már
más dimenzióban olvashatnak, ha egyáltalán…)
2 megjegyzés:
Éva, azt a bizonyos "comb-ideál" históriát jóval később hallottam, gimista koromban, fiú osztálytársaimtól (akiket mi lányok, nem is vettünk igazán meghódítandó fiú számba, hiszen túl jól ismertük őket, ami ugyebár minden titokzatosságtól megfosztotta őket). Szerintük épp fordítva van : érdekesebbek voltak azok a lányok, akiknek combja nem ért össze... Hogy miért, azt is megmagyarázták röviden, de ide nem írom le, hátha csecsemőkorúak is olvassák oldalunkat!...
Rózsa, mosolyogva olvastam a fiú osztálytársaidról. Ez nekem kimaradt az életemből, mert a Közgazdasági Szakközépiskolában tiszta lányosztály voltunk (42-en), és nem emlékszem, hogy a négy év alatt akárcsak a fiú barátainkról beszélgettünk volna, "szexualitásról" meg egyáltalán nem. Maximum ki-ki a barátnőjével kettesben beszélte meg a kisebb-nagyobb titkait.
Megjegyzés küldése