Dícséret, elismerés, sikerek, eredmények díjazása, szóval, tettel, tapssal, tussal, üdvözlettel?
Nem is tudom, mit írhatnék...Számomra nem volt ez sosem központi kérdés. Legalábbis magamra vetítve. A környezetemben, családi, baráti, munkatársi kapcsolataimat is beleérve, azt hiszem, - és remélem így volt, jól gondolom, - nem fukarkodtam a jó szóval, az ömlengés-mentes bókokkal, méltatással, nem a tömjénezéssel, hanem természetesen, egyszerűen. Néha csak egy kacsintással, helyeslő bólogatással, egy apró gesztssal. Afféle való világ féle "lájkolással" 😉
Volt olyan kolléganőm, akit csodáltam, és ezt a magam módján, amikor csak lehetőségem volt rá, kifejezésre is juttattam. Ez is a dícséret egy fajtája talán. (Ő súlyos vonatbalesetben 3!!! végtagját vesztette el, 15 évesen. Attól kezdve amit elért és véghezvitt,nfantasztikus,már már hihetetlen és csodálatra méltó. A teljesség igénye nélkül: Érettségi, könyvelői tanfolyamok, főiskola, egyetem, mesterképzés. Közben minden lehetőt megtesz a sortársaiért. Valóban dícséretet érdemel, emberségből, akaraterőből, kitartásból.)
*
A gyerekeimet és unokáimat szívesen és sokat dícsérgetem. Belső tulajdonságaik miatt a legörömtelibb, de ha ügyesek, csinosak, szépen énekelnek, rajzolnak, stb., azért az se marad megjegyzés nélkül.
*
Hogy annakidején, gyerekkoromban ez hogy is volt? Próbálok konkrét eseteket felidézni, keresgélni az emlékeimben. A szüleim biztos mindig gratuláltak a jó bizonyítványaimhoz. és ha elértem valamit, ha sikerült valami. De nem ez maradt meg bennem. Hanem hogy velem örültek. A közös, együtt megélt érzésre emlékszem. És ez így igaz a barátokra, a körülöttem élőkre, a szeretteimre is.
A munkahelyen? Jól esett persze, ha vállon veregettek, képletesen, de a feletteseknek nem ez volt a fő tevékenysége. 😛 Nem mintha nagyon érdekelt volna... Mindig is magamnak akartam megfelelni. A lécet elég magasra tettem... Hát azt a szintet próbáltam elérni, s közben nem igazán törődtem azzal, méltatnak-e. Akikkel együtt dolgoztam, azoktól megkaptam tettekben és segítőkészségben az elismerést.
Mára már nem vagyok ugyan annnyira kritikus magammal szemben, de pl a legidősebb unokám már megjegyezte: mama, ezt nagyon nem szeretem, sose vagy teljesen elégedett a főztöddel. Igyekszem hát nem szólni, ha mondjuk - szerintem- nem sikerült tökéletesen egy süti.😂
Amikor elolvastam az új témát, két dolog jutott eszembe. Hogy ne csak pár sort írjak (az a grafomán személyiségemnek nem felelne meg😂), ezért hablatyoltam itt ennyit kissé (?) szétszórtan. Most már jöhet a két emlék:
1.) Valamikor a 80-as évek végén, (mikor még fiatal anyuka voltam), egy nagy épület gondnokaként dolgoztam (8 emelet, 64 lakás, sok sok ifjú bentlakó) pár portásbácsival két takarítónővel, pótanya főnökömmel, a kis létszámnak, az egymás iránti szeretnek és tiszteletnek köszönhetően tényleg mintha egy család lettünk volna.Akkor kaptam olyan dícséretet, ami negatív, de mégse. Így hangzott:
- Tudod, E., egy hibád van neked, de az nagy.
- Igen? mi az?
-Hogy jó vagy. Mindenkivel, kivétel nélkül, akár megérdemlik, akár nem.
2.) A másik emlék nem olyan régi, nincs öt éves se. Mielőtt nyugdíjba mentem, az utolsó vidéki utamon (kisgyerekes rászorulókhoz vittünk élelmiszercsomagot) az egyik asszony ott a piac előtti téren megölelt, szép nyugdíjas éveket kívánt, köszönte, hogy mindig kedves voltam, és hogy hiányozni fog a mosolyom.
Ezt csak azért tettem ide, legyen valami illusztráció is, és mert ilyen jelvényünk valóban volt is, a "csajokkal" kaptuk. Oklevél is van hozzá. Nekem abból az évből még sárvári írő-költő találkozóról is, egy bronz, de ez csak dicsekvés lenne. És olyan rég volt, tán igaz se volt 😊)
4 megjegyzés:
Mindenkihez jónak lenni - ennél aligha van több, nagyobb.
Tudod, Mick, azért az nem hagyható figyelmen kívül, hogy ott és akkor volt ez jellemző rám, egy egészségügyhöz kapcsolódó ún. munkásszállón*. Vittem ezt tovább annyiban, hogy igyekeztem meglátni a jót, hisz még a gonosz és utálatos emberekben is lehet valami kicsit találni. De ma már sajnos ezt nem mindenkiben vagyok képes fellelni..
*Nyilván amikor csak lehetett elnéző voltam az épp csak felnőtté vált nővérekkel,kezdő orvosokkal. Ennél azért van jóval több, nagyobb. :)
r.
Talán könnyebb jónak lenni, mint gonosznak!... A kettő között van a közömbösség, ami valószínűleg a leggyakoribb.
Ami téged illet, kedves E., bár nem ismerlek személyesen, nem esik nehezemre a jóságra és a mosolyra való természetes hajlamot elképzelni. S ez még csak nem is dícséret részemről, hanem magától értetődő megállapítás.
Említett barátnődé minden csodálatom!
(Készülök megírni, de még mindig eléggé a "padlón vagyok"...)
Én is többször olvastalak már végig, és most már nem halogatom tovább a visszajelzésem leírását.
Majdnem minden bekezdésedhez szeretném odaírni a véleményemet, de akkor a kommentem is majdnem akkora lenne, mint maga a bejegyzésed. Ezért csak aláhúzom Mick és Rózsa lényegre törő meglátását, és örülök neki, hogy a hosszabb terjedelmet választottad a rövid helyett. Még olvastam volna tovább is.
A főzéssel én is úgy vagyok, mint Te. Megtanultam majd húsz éve, hogy ha lehet, ne azzal kezdjem a feltálalást, hogy előre sorolom az általam gondolt hibákat. Legtöbbször, amire aggodalommal gondolunk, vagy hiányként értékeljük, az az ételt elfogyasztóban fel sem merül. A fiam mindig azt válaszolja aggodalmas kérdéseimre: "Anya! Teljesen jó volt." Itt is meg kellene tanulnunk, ha mi az első kóstolás után azt gondoljuk, hogy jó az étel, akkor az jó, és kész. És nem kell túlaggódni tovább a dolgot. Egy biztos, hogy mindenki, aki bármit is főz, mindig azt szeretné, hogy az étel a lehető legjobban sikerüljön. Aztán hogy ez a valóságban úgy is történik-e? Hát az már a véletlen műve.
Az egy kiragadott főzésen túl is minden bekezdésedhez ennyit tudnék hozzáfűzni. De nem teszem, majd jövök inkább a következő témánál is:)))
Megjegyzés küldése