"Tudom, hogy B-vel kezdődik... de a többit..."

   Mindenképpen szeretném megírni a rám eső penzumot közös blogunk  -  vagy mondjam inkább "művünk"  -  érdekében, nem mintha az én "téglám" nélkül nem állna meg a lábán, hanem azért, mert ilyen közös "freskó" attól jó, ha minél több szín, minél változatosabb szemlélet, érzésvilág tükröződik benne.

    Ami a "figyelem" témáját illeti, mindnyájunkat közelről érint. Ha magamat veszem szemügyre kezdetektől fogva, legalábbis emlékeimre támaszkodva, az a kép marad fenn, hogy figyelmemet sokszor az intenzív kíváncsiság irányította, könnyen elkalandozott száz ágra, bár ha valami igazán érdekelt, annyira bele tudtam merülni, hogy eltűnt a világ körülöttem (az is lehet, hogy mindenki így van vele?).  

   Még a rutin munka is kedvemre volt (krumplipucolás, takarítás, stb), mert a gondolataimat felszabadította és közben szabadon csaponghattak... Sokszor van szó a megosztott figyelem képességéről, ami állítólag főleg a nőkre jellemző, valószínűleg a történelem során kialakult férfi-női munkamegosztás kényszere hozhatta létre. Ami engem illet, szerettem pl. rajzolás közben rádiót hallgatni, és sokkal később is felidéződött bennem a kép láttán a műsor, amit közben hallgattam. Vagy pl. kötés közben a TV-t szerettem nézni, mert a kezemre elég volt időnként rápillantani. Mostanában azért hagytam abba  -  bánatomra  -  a kötést, mert mindkét tevékenységhez szemüvegre van szükségem, de nem ugyanarra! A multifokális egyelőre nem felel meg, mert sokat ülök a számítógép előtt... Talán egyszer annak is eljön az ideje. Pillanatnyilag az egyik az olvasáshoz, íráshoz kell és a gép mellett vár rám, a másik meg a tévénéző fotel mellett, esetleg autóvezetéshez vagy moziba kell. A kettő között (30 cm és 2 m között) meg jobban látok nélkülük, mint velük...

   Úgy hetven éves korom után észrevettem, hogy az a bizonyos figyelem-megosztó képesség kezd halványulni, sőt az elmúláshoz közeledik... Fájdalmas tapasztalat döbbentett rá :  valahányszor elestem, mindig akkor történt, amikor valami más járt az eszemben, mint az, hogy melyik lépcsőfokra teszem a lábam lefelé menet (hátrálva, a térdfájás kiküszöbölése végett) vagy sietek a következő tennivaló felé. Azon már csak nevetünk Valérie-vel (aki heti 2 órában takarítani jön operációm óta), amikor érkezése után kávét készítek egy kis beszélgetéshez, de miközben beszélek, elfelejtem a cukrot, sőt a saját csészémet is az asztalra tenni!... Igen : egyszerre csak EGY dologra tudok koncentrálni! Arról már ne is beszéljünk, ha autóvezetés közben "kalandozok el" ! Szerencsére még hamar rajtakapom magam egyelőre. Miután tudatossá vált bennem ez a fajta változás, igyekszem jobban figyelni rá.

   Kivel nem esett meg, hogy kimegy a konyhába valamiért, de közben más foglalkoztatja és elfelejti eredeti célját?... Vagy említsem a tulajdonnevek, földrajzi és személynevek pillanatnyi kitörlődését a fejünkből, s csak akkor jönnek vissza, ha abbahagyjuk a kínos keresgélést?... Nálam egyelőre maradnak belőlük a Kezdőbetűk, így, nagy betűvel... a több néha kámforrá válik.

   

Ezekre a nyomasztó változásokra is csak az őseimtől annyiszor hallott, beidegződött mantrát tudom ismételni : "Kibírjuk, csak rosszabb ne legyen!"