Nagyanyó, Nagyapó

Van egy réges-régi magnófelvétel, 5 éves vagyok, Anyu 25. A magnózás újdonság volt, a szalagos Grundigot Apa szerezte egy falubelink NSZK-s rokonától, évtizedekig volt használatban.
A felvételen van zenei aláfestés is, és én köszöntöm a hozzánk érkező anyai nagyszüleimet. Talán születésnap volt az alkalom.
Egy kicsit mélyhangú, baranyai tájszólással beszélő gyerek szavait hallani emígyen:

"Isten hozott nagyapó, nagyanyó, örülök, hogy megjöttetek."

A gyerekeim sokat viccelődtek ezen, mert már nem azokkal a nyílt e hangokkal beszélek, egyáltalán, semmi azonosság nincs a felnőtt hangom, beszédem és az akkori között. Azt hogy mEgjöttEtek, már nem is tudom úgy kimondani. 
1961-et írtunk. A következő év karácsonyán, 24-én hajnalban nagyapó örökre elment...59 éves volt csak. Kedves mosolya, a róla maradt pár fénykép és csak kevéske saját emlékem van róla, a mindenki által olyan nagyon szeretett Jóska bácsiról.
Egy baranyai kis faluból származott, viszonylag jómódú parasztcsalád fiaként jogot végzett. (A gazdasági krach után medikus öccsét már ő taníttatta, sajnos őt nem ismertem, Sopronban volt sebész.) A pécsi jogi egyetem elvégzése után jegyző volt Kiskőrösön, Dunaszekcsőn, majd a Zengő alján, Hetényben. Orvosi rendelőt építtetett, a sors úgy hozta, sok sok évvel később ebben a házban nőttem fel, a kör bezárult.
Az ő élete is kész regény, ha csak pár dolgot említek, pl. hogy egymaga, magánemberként beperelte a bányászok érdekében a híres Dunai Gőzhajózási Társaságot. Nyert. Képzelem, nagymamám rettegését, mert a perköltség összege a csillagokig rúgott - volna, ha veszít. A Rákosi időben aztán a bányászok pár perces, nagyapámért tartott sztrájkkal viszonozták. Ugyanis a jegyző egyenlő volt az ellenséggel, pár évig csak fizikai munkát kapott.Tüdeje már akkor megbetegedett, a nehéz betongerendák cipelése és a hiányos étkezés miatt. A szerb partizánok a felszabadulás után hívták Szenttamásra vissza, lehet jobb lett volna neki. mert ott tiszteletet és bizalmat kapott, jegyzőként tisztességgel és becsülettel óvta a várost azokban a szörnyűséges időkben (a visszacsatoláskor a háborús időkben oda helyezték, valószínűleg büntetésből a DGT per miatt).De maradt Baranyában. Végül már ő is dolgozhatott, (az 50-es évek elején főleg tanítónő nagymamám fizetéséből éltek), a Tanács talán igazgatási osztályát vezette. Anyukám annyira imádta, mindene volt az apukája...Amikor elvesztette, még csak 26 éves volt. (Ezt a  fájdalmát én is átéltem, 29 évesen, mikor az én apukám meghalt.)

Anyu imádott édesapjával

 

Nagyapóval

Apai nagypapámat egyáltalán nem ismertem, ez mindig fájó és csillapíthatatlan hiánya az életemnek. Az ő sorsa talán még regényesebb. mint a másik nagyapóé. Nagybátyám sok szép történetet megírt róla. Szomorúan veszem tudomásul, hogy nekem ő úgy él a képzeletemben, mint egy okos tekintetű, szomorú, borongós arcú, magányos, csendes férfi. Pedig fiatal korában nagy mulatós hírében állt, szép énekhangú, írói vénával megáldott, mindenki által szeretett Jankó műkedvelőként nótákat, verseket, színdarabokat írt. Nagymamámmal való házassága a mindent elsöprő, minden akadályt leküzdő szerelem ellenére válással végződött. Ahogy a családi mesékből kibogoztam, ez főleg rajta múlt, mégis, vagy pont ezért sose tudta nagymamámat elfelejteni. Ezt a szomorúságot aztán egy szörnyű tragédia is fokozta- nagybátyámat idézem: "...1944 őszén SAS behívót kapott. A frontra indulás előtti napon Pécsről, eltávozási engedéllyel rejtvénypályázaton nyert motorkerékpárjával hazament elbúcsúzni szüleitől. Útközben megcsúszott a jeges úton, szilánkosra törte a lábát, amit a pécsi Hadikórházban Mezsibovszkíj lengyel katonaorvos azonnal amputált. Bizonyos hogy békeidőben konzervatív kezeléssel a láb megmenthető lett volna."

Fantasztikus ember lehetett, sajnos hamar elment. épp csak megérte Apám doktorrá avatását.

Apai nagyapám

A nagymamáim szerencsére szép kort értek meg, pedig bizony mindkettőjük sorsa nehéz volt és viszontagságos. Az egyikük, az anyai nagymamám már alig kétévesen félárva lett. Nagyváradhoz közel élő családjától évekre elszakadt az I.világháború után, mikor Kecskeméten tanult, sokat éhezett, nélkülözött azokban az években - is. A másik, az apai nagymamám a II. világháború vészkorszakát kellett hogy túlélje...És még mennyi, de mennyi bajt, szomorúságot, nehéz időket értek meg! A történelem nem könnyítette meg egyikük sorsát sem.
Mégis, mindig tele voltak energiával, fékezhetetlen munkabírással. Nagyon-nagyon különböző természetük, személyiségük volt, de mind a kettőjüktől örököltem, vagy átvettem, ellestem, tanultam rengeteget. Ha gyerekfejjel ezt persze fel se fogtam. Csak jóval később tudatosult bennem, mennyit köszönhetek nekik.
Az, hogy remekül főztek, fantasztikus konyhát vittek, az mind a két nagymamámra igaz. Meg is írtam ezt egyszer, ide is ollózok pár sort:

1."Felejthetetlenek az egyszerű ételei szintúgy, (halászlé, egybesült hús, töltött káposzta, cvekedli, gyúrt tészta a paprikás csirkéhez, cukorborsó főzelék, -igazi pirított cukros-besameles!!), mint a különlegességei. A velővel, gombával töltött palacsinta, a rengetegféle, hihetetlenül finom és könnyű sütemény, kranczlik, túrós, meggyes piték, a sajtosok, stanglik, narancs meg dobostorták (12-14 leheletvékony lapból, szájban olvadó krémmel, glazúrral), kávé és csokilikőrök, pehelykönnyű grízes-meggyes rétesek – befejezhetetlen a sor, annyi íz, illat, emlék bukkan elő."

2."..A piruló reggeli kifli illata, főtt hús és rezgő cupák, meggyszószok szép színe, a kávé- cigaretta- mamicillatú szoba rejtett bonbonjai, ripsz-ropsz sülő krumplis pogácsa…Itt is végeláthatatlan az íz-emlékek sora.

A gyerekkorom úgy alakult, hogy főleg az anyai nagymamámnál töltöttem sok időt, nála laktam, míg a szüleim Algériában voltak (és az én útlevelem bevonták, ezt itt már megírtam valamelyik évnél). Nincs mit szépíteni, szigorú nagyi volt. Nagyon hálás vagyok neki ezért, pedig gyerekfejjel lázadtam és feleseltem is vele, sajnos. De persze azért ne gondoljátok, hogy sanyarú sorsom volt ! 😄 Sőt. Mindent megtett értem, és mindig én voltam neki a legfontosabb. 
Ha felidézem magamban, sok kép villan fel róla. Ahogy a málnásban ülünk, kissámlin, rádiót hallgatva, beszélgetve. Ahogy a hatalmas üstben kint az udvaron főzi a szilvalekvárt. Vagy ahogy a hétfői tarokkpartira készíti a sajtos puffancsot, a sós stanglit. Téli estéken bekuckóztunk a meleg szobába (a konyha egy jégverem volt, ha nem sült, főtt éppen semmi a tűzhelyen), tálcára téve a citromos teát, a sült hús zsírjával megkent kenyeret, (ez feledhetetlen, sosem sikerült utánoznom, hiába tettem hozzá mindent, amit ő) vagy szalámit, sajtot, vajat, ami épp volt vacsorára. És falatoztunk, beszélgettünk. Újra és újra kértem, hogy mesélje el, hogy is volt, amikor... Ő persze átlátott a szitán, tudta, hogy már ezerszer elmeséltettem vele, de addig kuncsorogtam, amíg újra belefogott, hogy is volt, amikor...Az ő kislánykori történeteit és anyukámét kértem mindig. Huncut volt ő is, anya is. Szívesen hallgattam újra és újra.

Nagyanyi, a fehér hajú Dédi

Unokákkal

Apai nagymamámnál is voltam egy-egy időre, kicsit nyaranta, vagy hétvégére, szerettem azt a nagy házat, a nyüzsgést, a fürdőszoba illatait, a titokzatos röntgent, a kutyákat, azt a mozgalmas, és a szüleiméhez eléggé hasonlító életet, ami mindig új, mindig izgalmas és változatos volt. Legalábbis gyerekszemmel így láttam. 

De hozzá igazán közel már anyaként kerültem, nagyon közel a lelkéhez. Áldom érte a sorsot, hogy ez megadatott nekünk, hogy mikor a dédunokák elaludtak, késő éjjelekig beszélgethettünk. "Na még egyet gyújtsunk rá"- mondta, és lett ebből több is, és milyen jó is, hogy fenn maradtunk. Sok volt a bepótolni valónk.
A Dédi, mert dédinek hívtuk akkor már mind, hihetetlenül vidám volt, sosem volt nehéz rávenni egy kis bolondozásra. De azokon az éjjelei beszélgetéseken, sírtunk is mi együtt sokszor. A múltat, a régi fájdalmakat, eltitkolt, szomorú történeteket ismertem meg, s lett ezekkel az addig hiányzó mozaikdarabkákkal teljes a kép, került helyre bennem minden homályos részlet. Talán neki is számított, és jót tett, hogy megosztotta velem a régi sebeket, a régi félelmeket. 
Még Dédi-korában is akkora energia szorult belé, még 80 éves kora felett is, hogy csak ámultam. Szeretném hinni, és bízva bízom, hogy ezt sikerült szintén örökölnöm tőle.
Majd elválik. Egyelőre ezen az úton haladok.😉

Mamic, apai nagymamám

Dédi

Egyik dédnagymamámról is szeretnék itt megemlékezni. Telente ott volt néha nálunk, ült a fotelban és stoppolta a zoknikat, olyan alapossággal és pontossággal, mintha egy gép csinálta volna. Mindig valami munkát, feladatot kért, nem akart tétlenkedni. Hiszen életében sosem tette. Egy fiatalkori fényképet teszek ide róla. Anyukám néha kis Tercsinek hívott...talán hasonlítok is rá, tényleg.
Azt a csokikrémes, habos kiflifelfújtját de szeretnék az én unokáim is!

Jó volt visszarévedni a múltba, a gyermekkoromba, az ezernyi apróbb-nagyobb emléket felidézni, miközben a fotók rengetegéből válogattam.