Nagyszülők - osztva kettővel

 Ha minden ideálisan alakul, akkor minden gyermeknek négy nagyszülője van. Nekem csak kettő volt. Anyai nagyszüleimet egyáltalán nem ismertem. Édesanyám 1943-ban 16 évesen maradt félárva, de azt is mondhatnám, hogy teljes árvaságra jutott, hiszen két évesen elváltak a szülei. Az apjának a temetésére sem ment el, annyira haragudott rá. Egészen kicsi gyermekkorából egy emlékképe maradt, hogy az édesapja egy piros pöttyös labdával szerette volna magához "édesgetni", természetesen sikertelenül. A találkozásaik egyre ritkultak, majd a kapcsolatuk végleg megszakadt.

Anyai nagymamámról egyetlen kép sem maradt, ami örök hiányként él bennem. A nagyapa újra nősült. A második házasságból is született egy leánygyermek, édesanyám féltestvére. A féltestvérek nem tartották a kapcsolatot, de édesanyám mindig remekül elbeszélgetett felnőtt korában a "sógorával", ha az utcán véletlenül összefutottak. Számomra ismeretlen nagyapámnak aztán unokái is születtek. Tíz évesen a debreceni DVSC úszó szakosztályában véletlenszerűen megismerkedhettem a velem egykorú lány unokatestvéremmel, akivel majdnem barátnői kapcsolatba kerültem, és másfél évig heti rendszerességgel együtt edzettünk. Aztán még felnőttkorunkban is találkoztunk, de ő is én is távolságtartással kezeltük egymást, mintha a másik nem ismerné fel a régi helyzetet. Mai napig győzködöm magam, hogy addig kellene elevenné tennem a "fél"-unokatestvéri helyzetünket, amíg élünk, mert utána már késő lesz. Dolgozik bennem a kíváncsiság, hogy legalább egy fényképen láthassam valahai nagyapámat. Még akkor is, ha kilencven évvel ezelőtt tettlegesen bántalmazta a nagymamámat. A genetikánkat négy nagyszülőnktől hozzuk, nem ártana ha jobban ismerhetnénk saját jó, és kevésbé jó természetünk forrását. Mióta nagymama lettem, egyre többet gondolok az ismeretlen anyai nagyszüleimre, és utólag is nagyon sajnálom, hogy nem faggattam sokkal többet édesanyámat a szüleiről maradt emlékeiről.

Apai nagyszüleimet heti rendszerességgel látogattuk, erről már írtam egy régebbi bejegyzésemben. Hajdúszoboszlón éltek ők is, mint az anyai nagyszüleim. Debrecenből fél óra (vonattal) a távolság, így igazán szoros kapcsolatot ápolhattunk az idősödő nagyszülőkkel. Én már gyermekkoromban is öregnek láttam őket. 1892-ben és 1894-ben születtek, az akkori hatvanévesek jóval idősebbnek hatottak mint manapság egy hatvanas nagyszülőpár. A hat gyermekből három helyben lakott, kettő Debrecenben, egy Veszprémben. Mégis sokszor jött össze úgy a nagycsalád, hogy a fehérre meszelt földes padlójú, púpos kemencés szobában több turnusban ebédeltünk a nagy asztalnál, a gyerekeknek a verandán külön kisasztalnál megterítve, legalább tizenöten, időnként húszan. A gőzölgő húsleves mindig gyönyörű sárgán, vékony cérnametélt tésztával került a tányérba. Nagymamám titkolni sem tudta elfogódottságát, boldogsága mindig akkor volt a legteljesebb, ha legkisebb fia, Lali, a szuperszonikus repülő százados is hazalátogathatott Veszprémből a családjával. Természetesen egyenruhában, mindig széles mosollyal a száján. Később egy repülőbaleset miatt már csak helikoptert vezethetett, de az erről szóló élményeit is mindig tátott szájjal hallgattuk mi unokák, testvérei gyermekei. A nagyszülői ház és kert ma is úgy él az emlékeimben, hogy oda mindig a legnagyobb örömmel mentem, megunni soha nem tudtam egy percre sem az ott töltött időket. A nyári szünidőket a bátyám nagymamáéknál, én a legidősebb nagybátyámnál töltöttem, időnként nagynéném kézenfogva elsétált velem megnézni a bátyámat és nagymamáékat. Azok a meleg nyári vasárnapok olyan időtlen nyugalomban teltek, ahol soha nem volt kapkodás, idegeskedés, csak ráérős nyugalom, és az odaszánt idő, amikor kiülve a tornácra órákig hallgathattuk bátyámmal a felnőttek beszélgetését, vagy elvonulhattunk egy kis közös játékra az egész heti egymás nélkül töltött időket bepótolni. 

Utólag, sok-sok év távlatából, majd' negyven évvel nagyszüleim halála után egyre inkább azt érzem, hogy a gyermekkori közös élményeink alapvetően határozták meg a családról alkotott értékrendemet, és én is alig várom, hogy láthassam az unokáimat, mint ahogy a nagyszüleim is nagy-nagy örömmel vártak mindig bennünket. Szerencsére még sokat emlegethetjük unokatestvéreimmel is a nagyszülőkről őrzött emlékeinket.

Köszönöm Áginak a témát, amihez kötődve az unokanővéremtől kaptam a két csatolt képet, melyből a nagyszülői ház előtt készült képet talán soha nem láthattam volna. Egy olyan vidám percét örökítette meg a kép a nagyszüleimnek, amely emlékeimben is él róluk. (Sajnos én nem "szerepelek" a képen, de ettől még ugyanolyan kedves számomra, mintha én is velük lettem volna.) A képen látható két kislány őrzi még ma is a többi elhunyt rokon emlékét - velem együtt.

(Édesapám a műtermi fotón az álló sorban jobb szélen látható.)