Nagyi

 Nagyszüleim közül csak az anyai nagymamámat ismertem, a többiek nem tudták megvárni, hogy meglássák a kisunokájukat. Nagyi azonban megadta mindazt, amit a szívünkben és a későbbi mesékben, történetekben a nagymamaságról elképzelünk. Jó volt megbújni puha, meleg ölelésében.

Aztán, amikor az élet úgy hozta, hogy anyu héthónapos koromtól egészen az első osztály elkezdéséig magára maradt velem, akkor Nagyi odaköltözött hozzánk. Így én olyan szerencsés voltam, hogy nekem nonstop nagymama jutott, nemcsak hétvégékre, szünetre. Az együttlétünk egyik kedves emléke az esti elalvások voltak. Az én, a végénél is rácsos kiságyam az ő támlás ágyának a fejénél állt. Én a rácson át a fejem fölött átnyújtottam a kezemet, ő pedig a támlán átnyúlva megfogta, így aludtunk el. Ezt neveztük karajozásnak, és csakis így végződhetett a nap. Hogy kényelmetlen volt-e, arra nem emlékszem, pedig biztosan az volt, de ez egyikünknek se számított.

A Nagyi-féle ételekről egyre emlékszem különösen: a csörögefánkjára. Az valami csuda volt! Frissen, ropogósan, baracklekvárral...  Én hajtogathattam meg a fánkokat.

És Nagyitól hallottam először arról a faluról, hogy Fadd. Ők onnan származtak, az ő szülei - az én dédszüleim - jöttek föl két kislányukkal szerencsét próbálni Pestre. Sikerült is megtelepedniük, jó műszaki vénájú dédapám villamosvezető lett Óbudán. Hogy, hogy nem, háború, költözések után is teljesen jó állapotban megmaradt egy tablókép a Beszkárt Óbudai forgalmi telepének személyzetéről 1926-ból, onnan ismerem a dédapámat. (Majd egyszer rászánom magamat, és elviszem a képet a Helytörténeti Gyűjteménybe.)

 Nagyi jobb kezének mutató és középső ujját egy baleset során levágta a gép az Óbudai Harisnyagyárban, ahol fiatal lányként dolgozni kezdett. De nagyon ügyes volt avval a kezével is, még hímezni is tudott és szeretett is.

Amikor édesapám hazajött, Nagyi is visszaköltözött az otthonába, és onnantól én is hétvégi, vakációs unoka lettem, de továbbra is nagyon szerettük egymást.

Már az első gimnáziumi évem utáni nyár volt, egy júniusi, meleg nap, amikor éppen az előírt úszás penzumomat teljesítettem. A Lukács nagymedencéjében róttam a hosszakat, és hogy ne legyen olyan unalmas, általában szavaltam vagy énekeltem magamban. Akkor - nem tudom az okát, miért, addig sose - a Te Deum-ot énekeltem végig. Ez egy nagyon szép, de nagyon hosszú egyházi hálaadó ének. Bennem van ma is a kép, ahogy, amikor elkezdtem, fölnéztem a nagyórára, fél 11 volt.
Délután jött a távirat a kórházból..., majd megtudtuk azt is, hogy nagymama délelőtt csöndben elaludt.
Téged, Isten, dicsérünk...
Nagyi felől sose voltam nyugtalan.

A becsület úgy kívánja, hogy ennél a témánál szóljak még valakiről. A státuszát nem lehet meghatározni, az, hogy a néni, aki vigyázott rám, nem mond el mindent. Nyunyunak hívtam, ez már közelebb hozza őt is, a kapcsolatunkat is. Hároméves koromban, mint osztályellenséget, nem vettek föl az óvodába. Anyu és nagyi viszont dolgoztak, napközben mégiscsak kellett, hogy valaki gondoskodjon rólam. Először a házbeli, otthon lévő asszonyok tették ezt, de ez nem lehetett hosszútávú megoldás. Végül az egyikük gyermektelen barátnője vállalt el. Egymásra találtunk... Helye kell legyen ebben a történetben, mint ahogy természetes volt az  ő anyák napi köszöntése is :)

 

 

Nagyi fiatalasszonyként.

                                                         és, ahogy már én ismertem

F. Szűcs János főkocsivezető, a dédapa

Mennyi jó arc!

                                                                                Nyunyuval