Folyamatos kikapcsolódásaim

 

Hogy túl hosszúra ne nyújtsam a mondandómat, a jelenből fogok visszafelé araszolni.

Nyár van, és én ezt úgy élem meg, mint valamikor gyermekkorunkban, amikor annyira vártuk a nyári vakációt. Amikor azt csinálhattunk, amire az iskolai évben a leginkább vágytunk. Nem kellett korán kelni, játszhattunk reggeltől estig, leszámítva azt a minimális házimunkát, amit a szüleink ránk bíztak. Elutaztunk két hétre szakszervezeti beutalóval, megismerhettük évek alatt a Balaton több üdülőjét is, a bátyám a fiúkét, én a lányok által uralt Balatonszabadit, Balatonmária fürdőt, Kácsfürdőt. Aztán folytattuk a nyári szünidőt a rokonoknál, ahol egy-két hetet vagy többet is eltölthettünk. Az a két és fél hónap nagyon gyorsan elröpült.

Így vagyok én most is a nyárral. Szeretném azt érezni, hogy reggeltől estig azt csinálhatok, amit akarok. A folyamatos kikapcsolódásból „további kikapcsolódásként” főzök egy kicsit magamnak, időnként a gyermekeimnek, és ha van kedvem még a takarítást is próbálom kikapcsolódásként megélni. Élvezem, hogy folyamatosan nyitott ablak mellett még éjjel is simogatóan meleg van. (A hőségtől most eltekintek:)))

Amióta nyugdíjas vagyok, valójában úgy érzem, hogy a valamikori nyúzós élet után folyamatosan kikapcsolódhatok. Számomra ez egy igazán élvezetes életszakasz. Igyekszem az unokáimmal a szüleik időkorlátait is figyelembe véve minél több időt tölteni, a 8 évesemmel focizok, társasozok, malmozok. Próbálom még a focizást is élvezni, mert lehet hogy öt év múlva már véletlenül sem fogom eltalálni a labdát. Már most is érzem, mennyire lelassultak a reflexeim.

Kilenc éve vagyok nyugdíjas, magam számára is meglepő, hogy hamarosan egy évtizedet tudhatok magam mögött nagy-nagy szabadságban.

Eszembe sem jutott volna bármilyen munkát vállalni, akárcsak négy órában is. Negyvenegy év után úgy érzem, hogy nincs az a pénz, ami miatt újra folyamatosan óracsörgésre kelljen ébrednem, és továbbra is alkalmazkodnom kelljen akár egyetlen főnökhöz is. Azt szoktam mondani, maximum a gyermekeimhez és unokáimhoz szeretnék már csak alkalmazkodni.

Pedig nem panaszkodhatom. Utólag is úgy érzem, hogy nagy szerencsém volt minden munkahelyemmel. Mindegyik épülésemre szolgált, még akkor is, ha volt olyan közöttük, ahol hogy az elvárt szintet tartani tudjam, rendszeresen túlóráznom kellett, sokszor heti ötször is tizenkétóráztam. Ez már a negyvenes éveimre esett, és bizony nem volt ritka, hogy 4 órakor keltem, hogy még frissen meg is főzzem a gyermekeim ebédjét, és nem sokkal 6 óra után már az irodában kezdjem a napomat – este hatig szinte fel sem állva. Gyűrődtem lelkileg is, sok szakmai vizsgára készülve, jogszabályokat magolva, de valahogy ezt is túléltem.

Itt valóban szükség volt a hétvégi kikapcsolódásra. Szombaton csúszott is az ebéd, általában 2 órakor került az asztalra, mert ki sem bírtam volna a hetek taposómalmát anélkül, hogy legalább szombaton be ne üljek a Könyvtárba bő két órára, amikor az egész heti gyűrődést itt tudtam a legjobban elfelejteni. A polcok között nézelődve, újságokat átforgatva, teljesen kikapcsolt az agyam, és egy olyan relax állapotba kerültem, ami nagy megkönnyebbülést hozott a heti stresszes napok után.

Az Alföldi Nyomdás tizenhat szedői évem alatt annyira lételememmé vált a könyvek szeretete, a folyamatos információ agyba bekerülése, hogy ezt semmiképp nem tudtam kiiktatni az életemből. Ha már arra nem volt módom, hogy olvassak, legalább a könyvtári bő két órai létben kicsit elmerülve feltölthettem magam, mintegy relaxációként, hogy aztán bírjam megint a következő hét taposómalmát.

Középiskolai tanulmányaim után egyből dolgozni kezdtem, és férjhez menetelemig (öt éven át) a legkedvesebb kikapcsolódásom a munka után hazaérve az volt, hogy bekapcsoltam az első fizetéseimból összespórolt pénzből vásárolt lemezjátszómat, és folyamatosan hallgattam Beethoven szimfóniáit, Mozartot, Wagnert, Csajkovszkijt és sok-sok kedvencemet. Ma is nosztalgiával gondolok erre az időszakra. Ez a mánia legfőképp arra az időszakomra volt jellemző. Ma is hallgathatnék ugyanilyen intenzitással zenét, de ettől „elvisz” az internet, és itt aztán annyi minden van, ami kikapcsolhatja az embert, hogy valóban úgy kell saját magamat szigorúan terelnem a feltétlenül elvégzendő feladatok irányába, hogy minden meglegyen akkorra, amikorra kell (csekkbefizetés, vállalt kötelezettségek, stb.), és semmi ne csússzon el.

Középiskolai éveim alatt a népitánc volt az, ami még a tanulásból is folyamatosan kikapcsolt. Annyira élveztem a heti háromszori próbát, a hétvégi fellépéseket, az évenkénti külföldi utakat, hogy közben még tanulni is csak igen-igen keveset ültem le. Rendszeres tanulásról szó sem volt. Ma is csodálom, hogy annyira is tudtam tartani a tanulmányi eredményemet, ami a négyes körüli szintet azért majdnem mindig megütötte.

Ugyancsak nagyon kikapcsolt a tangóharmonikázással töltött sok-sok óra általános iskolás éveim alatt, mint ahogy ugyanilyen élvezettel töltöttem sok-sok órát a Zsuzsi kötőgépemmel is, mint a harmonikámmal. Két különböző tevékenység, de mindkettő rendkívül kikapcsolt minden másból.

És már ott vagyok az egészen kicsi gyermekkornál. Imádtam játszani, barátnőzni. Ez most, lassan a „második gyermekkort” elérve mit sem változott.

A kör majd bezárul, és én jó érzéssel azt gondolhatom, hogy az élet sok-sok nehézségével együtt egy nagyszerű kikapcsolódás lehet, csak belsőleg rá kell hangolnunk erre magunkat.

(S hogy egy nagyon fontos dolog még ki ne maradjon: 2013-ban a vonaton egy utastárs bevezetett a Sudoku könnyű átláthatóságába. Azóta szinte nincs nap Sudoku nélkül:)))