Erre az évre úgy emlékszem, nem volt benne semmi falrengető megpróbáltatás. A kisebbik ebben az évben megérett, pontszáma alapján felvételt nyert a Műegyetemre, ebben az évben a kamaszkor összes rettenetét hozta ránk, szóval, nem történt semmi, ami ne fért volna bele ebbe: mindennapok.
Szerettem a munkámat, a munkahelyemet, még a vezetéssel sem voltak komoly elvi gondjaim. Talán egyetlen kivétel, hogy erősen kétséges kimenetelűnek tartottam - és velem együtt sokan, olyanok is, akiknek volt szavuk ezt meg is mondani - az orvosegyetemek átengedését a szintén érintett tárcának. A szakmai irányításról lemondani nem lehet, a betegellátás a kapcsolódó klinikai bázison történik, az öszvérből aligha lesz nemes paripa. Korábban az oktatás részének tekintettem az egészségügyi intézményt, most nézhettem, hogyan válik az oktatás részévé az egészségügy. Persze, ez a mi munkánkat is megsokszorozta, hiszen az átadás előkészítése elsősorban a papírmunkát jelentette. Mi pedig gyártottuk a papírokat, számoltunk és beszámoltunk, meg terveztünk és újraterveztünk.
Otthon csend volt és béke, az unoka nőtt, nődögélt, s amikor magunkkal vittük az egyik boltba, megkérdezték, nem vagyunk-e kicsit korosak ehhez a kislányhoz. Mondtuk, nem valószínű, ő ugyanis unoka. Na, akkor jött a szöveg: milyen fiatalok vagyunk ehhez! Persze, összes változatához boldogan feszítettünk. A gyerek egészséges, értelmes, naná, hogy szépnek látják. Mi is.
A Kicsi vetít árnyékot a maga nagykorú kamaszkorával. Nem találja helyét a műegyetemi társak között, de talál magának társaságot, felborult napirendjével mi nem értünk egyet - öntörvényű gyermek, aki nevelésre szorul(na). Később megoldódik ez is, bár az egyetemet nem folytatja. De ebben az évben még itt hallgató.
Ennek az évnek a végén derült ki, hogy mindenképpen javasolnak egy szívbillentyű műtétet - na, hogy helyezkedtem? Kollégáim összeszaladtak, megszervezték, hogy ne már a körzet szerinti kardiológus véleménye legyen a mérvadó, elküldtek többekhez, de mindenki egyetértett. Az időponttal is: nem sürgős.
Ahogy visszanézek, szerethettem ezt az évet. Ahogyan szeretem a mindennapokat is. Hiszen annyi minden történik bennük, sosem történik semmi. (A disznó évében születtem. Szeretek semmit tenni a dagonyában.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése