Elmondom én,elmondanám.

Így 73 évesen visszatekintve én is hozzászólnék a barátság témához.
Igaz barátnő nekem nem jutott csak ideig-óráig. Voltak persze gyermekkori játszótársak,kedvelt osztálytársak, közülük leginkább M.-el jártam össze kamasz koromban is. De nem egy volt az érdeklődésünk. Én olvasni szerettem, a fiukkal csak haverkodtam, ő már kamaszként udvaroltatott.Mégis úgy alakult, hogy én már a menyasszonya voltam annak, akivel 43 évet éltem le jóban-rosszban s ő egyedül volt. Ekkor maradoztak el a találkozásaink, beszélgetéseink. Az ötödik kerék esete. Nem részemről, engem nem zavart volna, de őt valószínű igen. El is került a megye székhelyre, én férjhez mentem, itthon maradtam falun. Az első lányom születése után már fel sem keresett. Bevallom rosszul esett.  Évtizedekig alig hallottam róla, csupán ezt-azt a nővérétől, hogy férjhez ment ő is, gyermekei is vannak, ennyi. Persze tudom, én is hibás voltam, hogy nem próbáltam vele kapcsolatot teremteni, de bizony azokban az évtizedekben nagyon elfoglalt voltam: család, munka.
Majd eljött az állt. iskolai 50 éves évforduló. Találkozót szerveztem, őt is meghívtam. Úgy beszélgettünk, mintha tegnap váltunk volna el. Aztán pár képeslap, néhány telefon és maradt minden a régiben. Én nem akarom zavarni, lehet, hogy ő sem engem.

Aztán volt-van egy munkahelyen kialakult barátnőm, a férjeink is barátok voltak, míg éltek. A fél évszázados kapcsolat során többször éreztem, hogy "valami van, de nem az igazi" Sokszor okozott nekem csalódást, de él a kapcsolatunk, a hibái és a hibáim ellenére.

Másik barátságom már nyugdíjasként alakult volt kolléganőmmel. Itt a korkülönbség és a kettőnk elég nehéz természete miatt vannak távolodások.

Érdekes barátnői kapcsolat egy kéthetes táborozás során jött létre, még Csillebércen. Sok-sok éven át leveleztünk, mindent tudtunk egymásról. Húsz év után alakult úgy, hogy felkerestük a férjemmel és a két nagyobbik lányommal. Érdekes találkozás volt. Majd pár év elteltével ő is eljött hozzánk a családjával. Ebben az esetben a távolság hátráltat bennünket. Ő az ország egyik végében él, én a másikban és a korunk miatt már nem vállalkozunk egyedüli vonatozásra. Évente egyszer-kétszer azért felhívjuk egymást és beszámolunk a történésekről.Csak hát ez kevés.

Szóval összefoglalva: olyan lelki barátnőt, amilyen a könyvekben, filmekben és nagy ritkán a környezetemben van - olyat nekem nem sikerült találnom.