Örök barátság

Akkor lett kész az óvodában az új csoportszoba. Mi voltunk a szerencsések, akik az új szobába költöztünk,minden új volt nemcsak a falak az ablakok, hanem a berendezés sőt még a játékok is. Az új ki székeket félkörbe raktuk az óvónéni köré, nyilván valami foglalkozás volt, amikor egyszercsak nyílt az ajtó és Jucika néni egy cingár vékonyka, nagy szalagos riadt szemű kislányt vezetett kézen fogva a félkör közepére és csak annyit mondott, ezt a kislányt Z. Katikának hívják, és ő  lesz az új kis óvódás társatok, most költöztek ide. Azzal otthagyta a kislányt aki onnan középről  félve vett szemügyre bennünket.  Csend volt. Az a fajta csend,  amikor szinte megáll az idő és nem történik semmi...
Senki sem mozdult, láthatóan még az óvónéni is meg volt lepődve, nem tudta mitévő legyen, vagy csak várta, hogy mi fog történni, nem tudom. De hosszú volt a csend, mígnem egyszercsak felálltam, odamentem a kislányhoz, kézen fogtam és azt mondtam neki, gyere ülj ide mellém!

Így kezdődött a barátságunk és ettől kezdve elválaszthatatlanok lettünk. Óvodás korunkban egyszerű volt, minden nap találkoztunk, de aztán más-más iskolába kerültünk, de még ez sem volt akadály, mert Kati bátyja volt az áldozat, akinek kísérgetni kellett Katit hozzánk, meg haza, sőt sokszor rámaradt az is, hogy tőlük engem kísérjen mihozzánk haza. Ez heti egy két alkalom volt, mígnem már önállóan elengedhető korba léptünk és már csak arra kellett ügyelni, hogy világosban hazaérjünk.
Aztán középiskolába megint egy osztályba kerültünk és négy évig egymás mellett is ültünk. Nem is volt kérdés, hogy ki mellé ülünk le, holott neki is, nekem is számtalan általános iskolás osztálytársunk lett a gimnáziumban is osztálytársunk. Aztán lett  még barátunk a négy év alatt, de őket inkább bevontuk magunkhoz, de fel sem merült, hogy másként is lehetne. Egyetemista korunkban is találkozgattunk, bár ő már korán menyasszony lett, így inkább utazott haza a vőlegényéhez, míg mi gyakrabban találkoztunk- régi barátok- és buliztunk együtt.

Később lett  még barátnőm, de vele is szinte sorszerű találkozásunk volt.  Az általános iskola vége után  a jogi karon meg volt hirdetve, természetesen csak fizikai dolgozók gyerekének egy egyetemi ismerkedős bemutató oktatási hét, ahová - miután tudomást szereztünk róla- el lehetett menni, de persze semmiféle juttatást,  kollégiumi elhelyezést, étkezést, semmit nem kaphattunk, de ott lehettünk. Az anyukám vállalta, hogy elutazik velem Szegedre és eltöltünk ott három napot, én bejárok az egyetemre, ő meg sétálgat, nézelődik. IBUSZ-szobát vettünk ki és ott laktunk a Kígyó gyógyszertár felett, a Klauzál téren.

Persze, fogalmunk se volt  arról, amikor leszálltunk a vonatról, hogy akkor hova és merre is kellene menni.
Kérdezősködni kezdtünk, hogy hogy lehet bejutni a városba, merthogy nem tudtuk, hogy csak az az egy villamos járat van a vasútállomásról a város közepére, ami ott áll éppen az állomás előtt. Az állomáson feltűnt egy másik anyuka egy másik kislánnyal, szintén bőrönddel és ugyanolyan tanácstalan arccal, kérdezősködött a városba jutásról, mint mi. De hát ez nyilván nem ment ritkaság számba egy nagyvárosi vasútállomáson az 1970-es évek elején, amikor se GPS, se mobiltelefon nem volt, csak városi tájékoztató térkép, meg az ember szája, amivel kérdezett.

Aztán kicsit később, amikor megtaláltuk szállásunkat és a jogi kar melletti önkiszolgáló étteremben ebédeltünk (mint később megtudtuk, a Lófara néven elhíresült önkiszolgáló étterem és kocsma), ismét feltűnt a másik anyuka a másik kislánnyal - innen már  hamar ment a dolog, és hamar kiderült, hogy mindketten a jogi kar F-es  bemutatójára jöttünk ( gyk: fizikai dolgozók gyerekének szervezett egyetemi kedvcsináló) - szinte illegálisan,  merthogy az én apám ügyvéd volt, Mártié meg állatorvos...
Mit mondjak,  tetszett az egyetemi bemutató nem is értettem, miért is kell nekem még gimnáziumba is járni, amikor rögtön lehetnék egyetemista is...
Ez az F-es program aztán még vagy háromszor ismétlődött és a végén már csak ketten mentünk Mártával Szegedre anyai kíséret nélkül, merthogy természetesen  ebből a találkozásból  is örök barátság lett. Életünk egyik döntő időszakát töltöttük együtt, nap-nap után sülve-főve, formáltuk magunkat és egymást, próbáltunk kiigazodni az életben az önállóvá válás nehéz időszakában.

Az örök barátság nem azt jelenti, hogy mindig sülve főve együtt vagyunk, hanem azt, hogy tudom, hogy van, hogy barátom, hogy számíthatok rá, ha rá van szükségem és ő is számíthat rám, bármi van, bármikor. Mindegy hogy  évek óta nem láttuk egymást, vagy hogy tegnap találkoztunk.
Ott voltunk egymás esküvőjén, a gyerek névadóján,  gyakran hallottam tőle telefonon: hallod a pápát könnyebb elérni telefonon, mint téged nyitómondatot, és évente biztosan találkoztunk, amikor mentek nyaralni, mi meg lent voltunk a Balatonon.
A legutóbbi negyven évben a születésnapi köszöntésünk mindig  úgy kezdődik, hogy éljünk 100 évig, aztán haljon aki akar...

Ma már csak ritkán találkozom mindkét kedves idős hölggyel, de mint az örök barátságoknál lenni szokott, azonnal ott és úgy  folytatjuk a beszélgetést,  ahol az éppen abbamaradt és következik.


A hozzászólások olvasása után jutott eszembe, hogy más barátságaim is ilyen sors-szerű találkozások eredménye.


Például Éva.
Édesapám halála után, amikor  anyukám leköltözött Szegedre, hogy közel legyünk egymáshoz, én még évekig egyedül laktam a k-i házat, mire eldőlt a dolog, hogy anyukám mégis eladja. A vevők, akik megvették, a ház háta megetti telken álló emeletes lakásban lakó szomszédok voltak. Egy fiatal házaspár, akik új házat építettek e régi helyett. A ház felépült, a házaspár elvált, mígnem egyszer az irodában egy kétségbeesett fiatal nő keresett fel, hogy segítsek neki. Nem ismertem meg, hisz előtte csak egyszer találkoztunk,  de ő volt az egyik vevő.  Miközben beszélgettünk, és próbáltuk megoldani a problémáját, azt éreztem, hogy a velem szemben ülő tüzetesen vizsgálgat, és már szinte a vesémben olvas- én meg csak annyit mondtam, hogy azért ha talál valami rendelleneset, ugye nekem is megmondja?
Mélyen elpirult, csak annyit, mondott, hogy bocsánat nem akart semmi rosszat, csak olyan erős késztetést érzett, hogy nem tudott ellenállni. Aztán kérdezte, hogy honnan vettem észre, és mit éreztem?  Mondtam, hogy nem tudom, egyszer csak tudtam, hogy belülről vizsgálgat és kész.
No, azóta  vele is időtlen barátságban élünk.

Aztán meg már régen ügyvéd voltam, amikor a kilencvenes évek elején új munkatárs érkezett a bíróságra. Ő lett az elnöki iroda vezetője. Nos percek alatt kiderült, hogy mi Kiss Antal utcai szembe-szomszédok voltunk gyerekkorunkban... Gyerekként csak tudtunk egymásról, nem voltunk  barátok, nem volt semmi találkozási pontja az életünknek.  Most azonban hamar kiderült, hogy gyerekeink egy korúak, egy hónapban születtek, egyforma  az ízlésünk, egyforma az értékrendünk és közel egyformán gondolkodunk a világról. Az embernek felnőttként nagyon - nagyon kevés igazán bizalmas barátja van. Olyan akivel a házastársáról is tud dolgokat bizalmasan megosztani abban a biztos tudatban, hogy kettőjük között marad a dolog. Nos Kata ilyen felnőttkorban szerzett örök barát. Nap, mint nap együtt voltunk, együtt jártunk ebédelni, és gyakran az ebéd utáni hivatali kávézás egy csöppet elnyúlt - mert a bíróságon előkerültek a bírónők, az elnök és alkalmanként közösen vitattuk meg a világ dolgait. De Kata azért más, vele olyan egyszerű   mindenről őszintén beszélni, minden köntörfalazás nélkül, szépítés és hamukázás nélkül, kimondani azt ami az embert bántja, vagy amiről éppen gondolkodik gyerekről, férjről, barátról  életről, halálról... Mert a másik biztosan megérti, és egy "kivülálló önmagamként" elmondja, hogy mit is gondol  vagy mit tanácsol, de legalább értően meghallgat.

Az embereknek az a legnagyobb baja manapság, hogy nincsenek bizalmas barátai. A tehetősebbek fizetett bizalmas barátot tartanak;  ők pszichológushoz járnak,  a szerencsések meg csak veszik a telefont, "szia, ráérsz?" Hiába vagyunk alkalmanként a világ egymástól távoli pontjain, de a beszélgetés
ugyanolyan, mintha egymással szemben ülve kavargatnánk a kávénkat...

Az első közös kávézásnak is immár lassan 25 éve...

 
Minél több idő telik el annál inkább előkerülnek azok az emberek, akikkel mindig is számíthattunk egymásra.  Ők az örök barátaim.