Első is, örök is

Amikor iskolás lettem, az első nap anyu elkísért az osztály ajtajáig, én pedig átléptem a küszöbön és megálltam a legutolsó pad mellett. Ebben a pillanatban a pad túlsó végéről kiaraszolt egy kislány és azt mondta: Gyere, ülj ide mellém! Világoskék kardigán volt rajta, az alján kicsi színes hímzett virágokkal, erre tisztán emlékszem. Ez a kislány lett az első igazi barátnőm. Nyolc évig egy osztályba jártunk, de az iskolán kívül is rendszeresen találkoztunk. A vasárnap délutánokat gyakran együtt töltöttük, nagyokat beszélgettünk, keresztül-kasul bicikliztük a környéket és néha, amikor kaptunk pár forint zsebpénzt, a ligeti cukrászdában ettünk egy-egy krémest vagy sarokházat. 

Középiskolába már nem egy helyre jártunk, őt felvették a képzőművészeti gimnáziumba, én pedig a kerületi gimnáziumba kerültem. De vasárnaponként még így is sokszor találkoztunk, a tavaszi szünetben együtt mentünk be a városba kiállításokat nézni, ami neki kötelezően előírt program volt és mellesleg engem is érdekelt, a nyári vakáció idején pedig végre sokkal több időt tölthettünk együtt. Érettségi után együtt tanultunk varrni egy párhónapos tanfolyamon és a ligeti rajzkörbe is együtt jártunk. Aztán később én Szegedre kerültem, ő pedig férjhez ment. Ekkor kezdett bennünket elsodorni egymás mellől az élet, bár amennyire lehetséges volt, tartottuk a kapcsolatot, de már mindkettőnket egészen más dolgok foglalkoztattak. Sok év telt el úgy, hogy csak felületesen tudtunk egymásról és csak elvétve találkoztunk, ennek ellenére valahogy mégis megmaradt az a régi lelki kapcsolat. Ma már jóformán csak telefonon halljuk egymást, de minden alkalommal bőven van miről beszélgetnünk, szinte úgy, mintha még mindig napi kapcsolatban lennénk.

Ami pedig a barátságot mint fogalmat illeti, nekem mindig is az volt a véleményem, hogy nem mindenki barátom, akivel jóban vagyok. Gyakran tapasztalom, hogy vannak, akik sok-sok embert neveznek barátjuknak, gyakorlatilag mindenkit, akivel barátságos viszonyban vannak, ami szerintem a fogalom téves értelmezése. A barátsághoz sokkal több kell, mint egy-két kellemes találkozás, jó beszélgetés, nagy nevetések, egyetértés bizonyos dolgokban - ezek rokonszenven alapuló jó emberi kapcsolatok, együttlétek, de nem barátságok. Hogy mást ne mondjak - és meg ne sértődjön most senki, de például a netes ismeretségek többsége sem barátság, még ha időnként blogbarátnak vagy hasonlónak nevezzük is egymást. Mondom, a többsége nem barátság, de persze ismerünk ellenpéldákat is, amikor egy netes ismeretségből hipp-hopp, egyszercsak barátság lesz. Kivételesen. Mert mint tudjuk, kivételek erősítik a szabályt. :)

_______________________________________

Közben még valami idevágó eszembe jutott, nosza le is írom. Van nekem egy gimnáziumi osztálytársam, akivel annak idején egyszerre kerültünk a szegedi egyetemre és az első két tanévben együtt is laktunk: elsőben albérletben egy panellakás icipici félszobájában, másodikban pedig egy kollégiumi szobában. Tehát két évig eléggé összezárva éltünk, az ember azt hinné, hogy  ebben az egymásrautaltságban magától értetődően szoros barátság alakult ki köztünk. Pedig inkább úgy lehet mondani, hogy konfliktusok nélkül, jól megvoltunk együtt, de nem lettünk barátok. És ahogy én sem gondoltam rá soha úgy mint barátnőmre, biztos vagyok abban, hogy ő sem nevezne engem barátnőjének, ha megkérdezné tőle ezt valaki. Hát... ugye hogy nem is olyan egyszerű ez a barátság dolog? Legalábbis mindenképpen sokkal komolyabb  a jól megvagyunk együtt állapotnál.