Kisiskolásként

Az első osztály!  Imádtam a tanító nénit. Szájtátva hallgattam, ahogyan mesélt.

Tanítgatott a betű formálására, olvasására. Én már iskolás korom előtt is igen érdeklődtem a betűk iránt. Újságokból másolgattam az elkunyerált tintaceruzával többek között a nyomtatott a betűt. Aztán mikor az első osztályban tanító néni lerajzolta a táblára a gömbölyű írott a betűjét én hevesen tiltakoztam. „Az nem szabályos, mert az újságban nem így néz ki!"

Csak nevette az okoskodásomat és elmagyarázta, hogy az a nyomtatott, ez meg itt a táblán az írott a betű.

Nagyon szeretett engem én voltam a jobb keze. Engem küldött ide-oda.

Egy napon arra kért hozzam át az iskola melletti lakásból a portörlőt. Hát bemenni abba a szép úri lakásba máskor maga volt az álom. Most valamiért rossz volt a kedvem. „ Nem megyek- mondtam, küldjön mást. "Jó - válaszolta csendesen - most és soha többé nincs szükségem a segítségedre." Nagyon fájt nekem ez a mondat. Sírtam keservesen, de senki nem vígasztalt. Bocsánatot kértem, de csak napok múlva lett minden a régi.

Karácsonyra már folyékonyan olvastam. 1949-50-ben voltam első osztályos. Ekkor még a hetes volt a legjobb jegy. Év végén minden tantárgyból hetest kaptam.

Azt hiszem az én első kedves tanítóm vezetett be engem a mesék, versek olvasásában. Nagyon fontos úgy vélem az első tanító. Visszahúzhat, ám fel is röpíthet.

A mai teljesítmény centrikus tanítási rendszer nem tetszik nekem. A gyermekre nem jut elég idő.

Második osztályban új tanítónőt kaptunk. Őt is nagyon szerettem. Kis pici, aprócska teremtés volt, csupa kedvesség.

1950-ben a mozgalmi élet már kisgyermekkorban kötelező volt az iskolákban. Készültünk a kisdobos avatásra. Gyakoroltunk, meneteltünk, jobbra át- balra át. Nem tudtam merre van a jobb- meg a bal. Úgy tanultam meg, hogy jobb kézzel titokban írtam a levegőben egy a betűt. Azt tudtam, hogy jobb kézzel írok, akkor hát arra van a jobbra át.

 A harmadikos tanító néni egy idősödő, szigorú asszony volt. Egy alkalommal nagyon kikaptam tőle valami apró csíny miatt.  

Ekkor már nem lehetett verni a gyereket, volt olyan tanár felsős koromban, akinek a szülői feljelentés után felmondtak.

Nálunk nagycsalád lévén, sok eleven fiúgyermekkel bizony verésre is sor került néha. Ha rosszalkodtunk oda kellett állni anyu elé és megkaptuk a büntetést. Elfutni nem lehetett.

Kilenc-tíz éves kiskamasz lehettem.  Valamiképpen krétához jutottam, az is lehet, hogy elcsentem a tábla mellől. Nagyon vágytam arra, hogy én is írhassak krétával a kerítésre. Ugyanis a nagyobbak, ha észrevették, hogy egy lány tetszik egy fiúnak krétával kiírták a kerítésre, hogy xy+xy együtt jár, vagy együtt hál. Hát én a kis buta az elsős tanítóm ablakával szemközti kerítést szemeltem ki erre a célra úgy alkonyattájt. Nagyban dolgoztam a művemen, amikor a tanító néni megkopogtatta az ujjával az ablakot és megfenyegetett. Úgy megrémültem, hogy elfutottam. Mikor beesteledett merészkedtem vissza, próbáltam lekaparni a krétanyomokat, de az avas deszkából nem lehetett eltüntetni. Mindennap ez előtt a kerítés előtt jártam el iskolába, az volt a büntetésem, hogy szinte égettek a betűk. Egyszer aztán az eső mégiscsak lemosta. Soha többé nem vágytam "grafitizni"!

Öt év múlva az első tanítóm lánya tanította a magyar nyelv és irodalmat egészen nyolcadikig.Imádtam az óráit, nagy érdeklődéssel hallgattam írókról, költőkről tartott előadásait. Ő volt az, aki megszerettette velem a verseket, tanított az előadásukra, versenyekre is elvitt. Ez a szerelem máig tart.