A képeken szüleim láthatók. Édesanyám 1922-ben, édesapám 1924-ben állt a kamera elé. Apám négy évvel volt idősebb anyukámnál.
Anyai nagyapám Erdélyből jött suhancként Magyarországra. Teljesen árva volt. Sajnos, részleteket nem tudok. Megnősült, nála néhány évvel idősebb nőt vett el. Sosem derült ki, hány évvel volt idősebb, mert nagyapám titkolta. Még a sírjára se a valódi számot íratta.
Asztalosinasként kezdte, mérhetetlen szorgalommal dolgozott, később egy műhelye lett, ahol bútorokat készítettek néhány alkalmazottal. Persze erről csak emlékezésekből tudok. Néhány szép intarziás (kissé megviselt) bútor megmaradt még egy ideig, aztán anyámék kisebb lakásba költöztek, s megszabadultak tőlük. Egyébként a 2. világháború alatt szinte mindenüket elvesztették. Két lányuk igen szigorú polgári és vallásos nevelést kapott. Karakán, magára sokat adó férfi volt. Még nyugdíjas korában is dolgozott rajzolóként egy építészeti irodában. Nagyon szeretett minket. Sajnos, nagyanyámra már nem nagyon emlékszem, 1954-ben meghalt. Nagyon szép asszony volt, s jó édesanya.
Apai nagyszüleimnél fordított volt a helyzet, nagyapám volt 14 évvel idősebb. Ő is az ötvenes évek elején halt meg. Rá nem is emlékszem. Nem is volt otthon róla szó a foglalkozása miatt. Nem lehetett otthon ezt a szót kiejteni, apánk mérges lett, ha valaki mégis kiejtette. Még rám is átragadt apám félelme, most is sokáig hezitáltam, leírjam-e. Hát csendőr volt. Gondolom, sima közrendőr lenne ma. Nem tudom. Tett vajon valamit, amire nem lennék büszke? Sose fogom megtudni. Szegényes körülmények között éltek, négy gyerek volt. Apám a legidősebb.
Anyám és apám a tanítóképzőben találkozott, de ez már később történt.
Anyai nagyapám Erdélyből jött suhancként Magyarországra. Teljesen árva volt. Sajnos, részleteket nem tudok. Megnősült, nála néhány évvel idősebb nőt vett el. Sosem derült ki, hány évvel volt idősebb, mert nagyapám titkolta. Még a sírjára se a valódi számot íratta.
Asztalosinasként kezdte, mérhetetlen szorgalommal dolgozott, később egy műhelye lett, ahol bútorokat készítettek néhány alkalmazottal. Persze erről csak emlékezésekből tudok. Néhány szép intarziás (kissé megviselt) bútor megmaradt még egy ideig, aztán anyámék kisebb lakásba költöztek, s megszabadultak tőlük. Egyébként a 2. világháború alatt szinte mindenüket elvesztették. Két lányuk igen szigorú polgári és vallásos nevelést kapott. Karakán, magára sokat adó férfi volt. Még nyugdíjas korában is dolgozott rajzolóként egy építészeti irodában. Nagyon szeretett minket. Sajnos, nagyanyámra már nem nagyon emlékszem, 1954-ben meghalt. Nagyon szép asszony volt, s jó édesanya.
Apai nagyszüleimnél fordított volt a helyzet, nagyapám volt 14 évvel idősebb. Ő is az ötvenes évek elején halt meg. Rá nem is emlékszem. Nem is volt otthon róla szó a foglalkozása miatt. Nem lehetett otthon ezt a szót kiejteni, apánk mérges lett, ha valaki mégis kiejtette. Még rám is átragadt apám félelme, most is sokáig hezitáltam, leírjam-e. Hát csendőr volt. Gondolom, sima közrendőr lenne ma. Nem tudom. Tett vajon valamit, amire nem lennék büszke? Sose fogom megtudni. Szegényes körülmények között éltek, négy gyerek volt. Apám a legidősebb.
Anyám és apám a tanítóképzőben találkozott, de ez már később történt.
2 megjegyzés:
Szép két gyerek! :) (az a kis összefogott csutka anyukád feje búbján, aranyos!)
Azért szörnyű, hogy ma is félős a csendőr szót leírni. Egy posztoló valaki, aki a rend fenntartásának volt a gazdája. Voltak jó csendőrök és voltak csapnivalók. De ez - ma is - kivétel nélkül minden foglalkozással így van.
Megjegyzés küldése