A huszas évek, madártávlatból...

Apa balról a negyedik, egy nagy virágcsokor takarja félig, elsőáldozó. 1922. február 18-án született, miután nagyapám visszaballagott az orosz fogságból, a Kaukázusból, gyalog...

Olvasom az eddigi bejegyzéseket, mindegyik érdekes, kialakul lassanként egy század eleji, magyarországi, világtörténelmi és egyben családi háttér is : ki honnan jött, mit hozott magával, ami génjeiben tovább csörgedezett... Mindig sajnálja ilyenkor az ember, hogy többet nem tudott meg az elmesélt történelemből, és megfogadja, hogy ő majd föltétlenül átadja unokáinak, míg nem késő... Amikor 4 éves Lucie unokám mostanában inkább azt kéri : "Raconte-moi les histoires de ton enfance!" ("mesélj a gyekkori történeteidből"), ahelyett, hogy a "Csipkerózsika", "A kis sellő", esetleg a "Shrek" valamelyik epizódja kerülne terítékre, tudom, hogy ezek visszahozhatatlanul értékes pillanatok, hiszen valahol az ő történetét is mesélem...

Igy voltunk vele mi is az öcsémmel, betelhetetlenül, még a boldog TV előtti békeidőkben, amikor három generáció élt egy fedél alatt, és az is örült, aki mesélt, meg az is, aki hallgatta. Nagyapáim, szüleim nagy mesélők voltak. Olyan érzékletesen tudták elmondani, hogy közben újra átélték az eseményeket, és velük a hallgatóság is. Azt hiszem, nekünk is átadták a vírust (vagy inkább ne emlegessem ezt a szót a mai télben?...), bár öcsém, sajnos, már 8 éve nem gyakorolhatja nagy mesélő kedvét...

Hogy apára visszatérjek, földönfutó napszámosok voltak a nagyszüleim... Amikor Gilbert-rel a családfa után kutattunk a plébánián, az anyakönyvekben őseim 18-19. századi, kifakult tintával rótt nevei mellett ez a szó állt : servus... Mint már említettem a blogomon, nem volt nagy meglepetés számomra, hogy egy csepp kék vért se fedeztem fel őseim vénájában, ez a szó mégis megütött, mint a konkrét valóság : innen jössz hát, jobbágyok, szolgák voltak az őseid, génjeidben benne hordod az ő évszázados rabságuk üzenetét is... Amikor nagyapáim, nagyanyáim (ez utóbbiak furcsa módon szinte semmit sem mondtak el...), sőt szüleim történetei mind arról szóltak, hogy a szegénységet mintegy sorscsapásként kell tűrni, s az egyetlen érdemleges cél a túlélés, mindjárt más perspektívában látja az ember saját életét... Mind azt mondták : "te csak tanulj" (bár nem kellett biztatni), s én úgy értettem : "helyettünk is"... mint a paradicsomból kizártak kórusa! Apa 5-6 éves korától ki volt adva "szógáni", libákat őrzött, de ő már kijárhatta a 6 osztályos iskolát (felnőttként fejezte be a többit). Hiába volt "jó feje", maximum inasnak mehetett, az is lett, molnársegéd, így érte a háború és a rendszerváltás.

Ami az anyai ágat illeti, a Veszprém megyei protestáns kis faluban nagyapám kőműves mester volt, valóságos kőműves-dinasztia tagja. Róla is meséltem a blogomon, mennyire sokfajta, valóságos ezermester-tehetsége volt. Anya 1928-ban született, őt tehát a huszas évekből nem sok érinti, apával a háború vége felé találkoztak...

Abba is hagyom, túl hosszú lesz a lé...